Vajon mi az oka annak, hogy az egyházjog művelése és oktatása a Magyarországi Református Egyházban olyan elesett állapotba került a 20. század második felében? Bizonnyal megvannak az okok, s talán egyházunk sajátos helyzetével függnek össze, amelyeket itt részleteiben nem tárgyalhatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a század első felében egész magas szinten állt az egyházjog művelése – Debrecenben Szentpéteri Kun Béla, Budapesten Kováts J. István munkássága hosszú ideig meghatározónak bizonyult. Ehhez képest, ahogy emlékeimben kutatok, az a helyzet alakult ki az 1970-es évekre, hogy a teológiai akadémiákon a tanárok egymásra tologatták az egyházjog tanítását, ami aztán ki is merült az érvényes és hatályos egyházi törvények tartalmi ismeretének a megkövetelésében. Áldott emlékű tanárom, Czeglédy Sándor keserűség nélkül ugyan, de reálpesszimizmussal mondta, hogy egyházjogról csak akkor beszélhetünk, ha az egyházkormányzat valamelyik szolgatársat megregulázni akarja… Az 1990-es években aztán több helyütt is megmozdult valami, s úgy látszott, hogy az akadémiák éppúgy, mint a közegyház egyre jobban érzi az egyházjog hiányát, s próbált tenni ellene valamit. A hiány, szemmel láthatólag, nem csak az anyaországban, hanem az elszakított területeken is érezhető, sőt a hiány pótlására tett kísérletet láthatjuk Somogyi Alfréd könyvében: Az egyházjog isteni eredete (2016). Szathmáry Béla ennek a megmozdulásnak az élharcosa immár évtizedek óta, aki mind a közegyházban, mind az egyetemi oktatásban aktív volt, s most egy összefoglaló, nagy művet tett le az asztalra, amely méltó arra, hogy éppúgy vonatkozási ponttá váljon, mint ahogy egykor Sz. Kun Béla, ill. Kováts J. István munkái is voltak. Jól tagolt, gondos kivitelezésű könyvről van szó, amely jól használható, s bibliográfiájával további elmélyülésre is ösztönöz – minden lehetőség adva van, hogy a reménység valósággá váljon!

[[paginate]]

A könyv klasszikus szép beosztásban tárja elénk mondanivalóját: Az első nagy fejezet az alapfogalmakat tárgyalja (jog, egyház, egyházjog). Első pillantásra talán fölöslegesnek tűnik laikus számára ez a fejezet, valójában azonban hihetetlenül fontos: a fogalmi eltévelyedés a jogban körülbelül annyi, mint ha a hajóskapitány elveszíti az iránytűt. Azon kívül pedig egyáltalán nem árt, ha az egyházról – a gondoskodó édesanyáról, ahogy mi megtapasztaljuk – más összefüggésben, ezúttal jogi nyelvezettel elgondolkozunk. A jelen sorok íróját főként az egyháztagság kérdésével kapcsolatban merültek fel kérdések, ahol várom is, hogy egyházvezetők, egyházjogászok további pontosítást is tesznek a jövőben. Hogy mennyire összetett ez a kérdés, azt a 102 sköv lapokon látjuk, hiszen a keresztyén hit, keresztyén mivolt, a megkeresztelt lét, a konfirmálás, majd (a könyv érdekes módon ezt nem említi) egy egyházközség választói névjegyzékében szereplés mind jelei annak, hogy valaki valamely egyház tagja; mit tartunk mi konstitutívnak, és mi az, ami jogilag is annak tekinthető – erre bizonnyal a jövő adja meg a választ.

A második nagy fejezetben aztán már sok ismert dolgot olvashat az is, aki az egyházjogban kevésbé jártas: Történeti áttekintés, a református egyházjog történeti alapjai. A szerző itt nyilván ismert egyháztörténeti munkákat használ fel (jól megválogatva a szakirodalmat), de ezúttal a hangsúly nem az eseménytörténeten van. Korrekt ábrázolásban láthatjuk a presbitériumok megszervezését az egyházközségekben, az egyházmegyék (a traktus) megjelenését, az egyházkerületek kialakulását, vagy a nem lelkészi jellegű vezető tisztségek kialakulását – mindez azonban sajátos súlypontozással történik meg, hiszen a szervezeti kérdések az egyházjog későbbi alakulását is befolyásolták. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyrészt ezen történeti háttér nélkül a jelenlegi egyházjog is érthetetlen lenne – diákoknak pedig inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a paragrafusok magolása e tudás híján meglehetősen unalmas maradna! Összességében nyilvánvaló, hogy a történeti távlat elengedhetetlen az egyházjog bemutatásában.

A harmadik nagy fejezet címe: A Magyarországi Református Egyház alkotmánya. Ha az előző fejezet a történelem fonalára fűzte fel a gyöngyszemeket, ez a fejezet inkább a teológiai elvekkel halad kéz a kézben. Csak formális megjegyzés: látjuk is itt idézve Kálvint bőségesen – de persze másokat is. Az elvi rész azonban mindig gyakorlati, szervezetileg is látható felépítésében kerül bemutatásra, így a paritás elve, a testületi kormányzás, vagy az alulról fölfelé építkezés elve, a külső és belső autonómia elve. Mindenki, aki ilyen vagy olyan szinten ismeri egyházunk szervezetét, jól teszi, ha végigolvassa ezeket a passzusokat, mert így azt is láthatja, hogy mi miért, milyen elv alapján szerveződött egységgé a századok során. Persze, kicsit meghökken a hívő olvasó, ha az egyházkormányzás „hatalmáról” szól a könyv. Mi együttlétünket nem „hatalmi” struktúrának értjük! Azért bizonnyal megnyugvással, sőt egyetértéssel veszi tudomásul az először talán meghökkent olvasó: „Kié tehát a kormányzati hatalom? A kormányzati hatalom a gyülekezeté, az egyháztagok összességéé” (215. lap). Reméljük, mindenki úgy gyakorolja hatalmát, hogy közben észre sem veszi, mit csinál – hanem csak a keresztyén felelősséget veszi komolyan!

[[paginate]]

A negyedik fejezetről bizonnyal mindenki úgy gondolja, hogy ismeri: Az egyház szervezeti felépítése. Kéretik mégis pontosan végigolvasni ezeket az oldalakat is, hiszen az egyes szervezeti egységek hatásköre és jogosítványa már egyáltalán nem ennyire köztudott. Azonkívül pedig: gyakorlatunkban sokszor azt láthatjuk, hogy nyilván emberek kerülnek különböző szervezeti egységekbe – nem mindenki végzi feladatát azonos vehemenciával, s elég gyakori a szereptévesztés is. A testvéri légkör megőrzése szempontjából hihetetlenül fontos a hatáskörök tiszteletben tartása, a feladatok korrekt elvégzése, valamint egymás kölcsönös segítése a saját feladat ellátásában. A jelen sorok írójának személyes tapasztalata (de több évtizedes tapasztalat!), hogy a súrlódások, sértősek általában ezeknek a figyelmen kívül hagyása miatt történik!

Az utolsó három fejezet speciálisan a lelkésszel foglalkozik: A lelkészek jogállása, Az egyház tisztségviselőinek választása, Az egyházi bíráskodás. Nem azért fogtuk őket egybe, mert kevésbé fontosak lennének; ellenkezőleg. Nehéz viszont ezeket a lapokat a gyakorlatból származó gondolatok nélkül végigolvasni! Óriásian fontos ugyanis ezeket a részletes, főként eljárásjogi sorokat precízen gyakorolni: a jogban (is) igaz, hogy forma dat esse rei! Egyházunk közössége viszonylag kis csoport, főleg lelkészi körökben mindenki mindenkit ismer – és nyilván a személyes viszonyok meghatározzák a hivatali cselekvéseket is. Ez rendjén is van; viszont jó, ha kizárólag a tartalomra, s nem a külső formára vonatkozik. Igenis mindenki olvassa végig ezeket a sorokat, hogy ennek alapján tudja, mire van joga, mi a kötelessége – és csak azt kérje, csak olyan formában, ahogy az előírt! S ha esetleg a személyes viszony nem jó, hanem rossz értelemben befolyásolna valakit: próbáljon meg attól elvonatkoztatni; ebben az eljárásjog nagy segítséget fog nyújtani neki. Valamennyi eljáráshoz pedig annyit fűzhetünk: ha a tartalom rendjén is van, a külső átláthatóság garantálja a jó tartalom hitelképessé tételét külső szemlélődő számára. Reméljük, hogy a hitelképesség mindenki számára fontos egyházunkban!

Szathmáry Béla könyve nagy örömöt jelent mindenki számára, aki szereti egyházát. Reméljük, ennek megfelelően sokan fogják elolvasni, s megszívlelni a benne foglaltakat. Az egyházjogi szakemberek számára pedig bizonnyal az elmúlt évtizedek eszmélődésének kiváló összefoglalása, további munkák ösztönzője, sőt kiinduló pontja lehet ez a könyv!

Karasszon István