I. rész
1. kép

A dráma katolikus gregorián énekkel indul teljes sötétben. Sejtetve, hogy Calvin szülővárosában, Noyonban, a katedrálisban vagyunk. A felvételről elhangzó dialóg alatt az ének lehalkul és csak annak befejeztével erősödik fel ismét.

Gyermekhang: Édesanyám, itt lakik az Isten is?
Női hang: Nem itt lakik.
Gyermekhang: Akkor hát hol?
Női hang: A mennyben, kisfiam.
Gyermekhang: Az merre van?
Női hang: Nagyon magasan.
Gyermekhang: Ennél a katedrálisnál is magasabban?
Női hang: Ennél is. Olyan magasan, hogy oda nem láthat el senki emberfia.
Gyermekhang: De az Isten ugye láthat minket?
Női hang: Láthat és tud rólunk mindent. Azt is, hogy te most itt, a katedrálisban kérdezősködsz. Ami nem baj, mert éppen róla akarsz többet megtudni, de az igazi választ, Jean, nem én, hanem ő fogja megadni neked. Ha már felnőttél és tudsz majd vele is párbeszédet folytatni. Hiszem, kisfiam, hogy egyszer képes leszel erre!

A felerősödő ének kis ideig még szól, majd abbamarad és a színpad kivilágosodik. A színen Calvin dolgozószobája 1559-ben Genfben. A berendezés puritán, csak a legszükségesebb tárgyakat foglalja magába. Téka könyvekkel, íróasztal többfiókos, oldalt kanapé, középtájt asztal egyszerű faszékekkel. Kertre nyíló ablak, kétfelől ajtók. Egyiken a lakás belső szobáiba lehet eljutni, a másikon az előszobába, a konyhába, az étkezőbe, végül a bejárati ajtón az utcára és a házat körülvevő kertbe.

Jean Calvin: 50 éves, az ablak elé húzott karosszékben ül. Bokáig érő fekete, papi öltözetben, melyet csak hófehér inggallérja tesz kissé barátságosabbá. Kora ősz van, szeptember eleje, így nem viseli fekete, fülvédős barettsapkáját sem. Csupán bőrből készült fejvédő van rajta. Ezért jobban is érvényesül keskeny, sovány arca, szürkés bajusza, melléig érő hegyes szakálla is.

Théodore de Béze: (be; harmincas évei közepén járó, zömök, bajuszos, szakállas férfi. Öltözete nem papos, inkább világias jellegű) Áldott legyen a napod, mester. Különös érzés, hogy most azon kaplak rajta, nem olvasol, nem dolgozol, egyszerűen csak pihensz abban a székben.

Calvin: Ez csak a látszat, Théodore, mert olvasni vagy dolgozni is könnyebb lenne, mint emlékezni. Mostanában ez a foglalatosság gyakorta igénybe vesz, és hagyom is, hogy így legyen. Hiszen ezáltal felidézhetem a szeretteimet, kiknek legtöbbje már Isten közelében van. Ilyenkor legalább meglátogatnak egy rövid időre.

Béze: (leül) Szokatlannak tűnnek a szavaid, Jean, még nekem is. Meglepően személyesnek, amiben nagyon ritkán lehetett részünk.

Calvin: Nektek, de nem az Istennek. Vele mindent megbeszélek kezdettől, a gondolataimat is ismeri. Az emberek pedig csak azt a Calvint látják, akit látni akarnak.

Béze: Nem, kedves mester, csak akit te látni engedsz nekik. Mintha azt akarnád, hogy csupán a műveidből ismerjék meg az igazi Calvint.

Calvin: És miért baj ez, Théo, hiszen azokat hagyom örökül? Elsősorban az Institutiot, melynek végleges változata a minap került ki a nyomdából, te is tudod. Bár, hogy végleges, ezt még most is nehezen mondom ki, de az biztos, hogy az 1536-os első, rövidített kiadása óta folyamatosan dolgoztam rajta. Mert akartam, hogyha már nem leszek, sok hittestvérünknek lehessen a segítségére. Akár egy kézikönyv, melyben megpróbáltam leírni keresztyén reformált vallásunk mibenlétét.

Béze: Megírtad, és ezzel olyan tettet hajtottál végre, mely kedves Isten előtt is. Meggyőződésem, hogy számos nyelvre fordítják majd le latinból. Az sem kétséges előttem, hogy amint halad az idő, mint kasokból a méhek, úgy rajzanak elő majd a rólad szóló könyvek is. Teológiai tanulmányok, monográfiák, biográfiák, melyek mindegyike jól vagy rosszul az igazi Calvint akarja láttatni. A tettek mögötti embert. És éppen te leszel az, drága mesterem, aki ezt lehetetlenné teszed a számukra!

Calvin: Okfejtésed nem újdonság nekem. Mások is a szememre hányták, nem is egyszer, hogy csak keveset beszéltem, írtam önmagamról. Mintha elrejtőzni szándékoznék abba a vallásba, hitbe, melynek követője lettem. Ellentétben Lutherrel, a nagy kitárulkozóval, engem a nagy bezárkózóként tartanak számon.

Béze: És nincs ebben igazság, Jean? Mindig másokat figyeltél inkább, mint önmagadat. Felebarátaid belső értékeire voltál kíváncsi. Miként nálam is, amikor Orleans-ban szinte gyerekként megismertelek. Emlékezz rá, hogy az első zsoltáraimat is neked mutattam meg, és te jó szívvel biztattál a folytatásra.

Calvin: Biztattalak, mert Clement Marot mellett szükségét éreztem egy hasonlóan talentumos zsoltárköltőnek. Benned megéreztem ezt, és a véleményemet nem rejtettem véka alá.

Béze: Nem rejtetted, ahogy másoknál sem, és sokszor indulatosan is, ha nem értettél egyet velük. De magaddal kapcsolatban csak nagyon ritkán adtál felvilágosítást.

Calvin: Miért kellett volna? Nem azért hívattam el Istentől egy új vallás szolgálatára, hogy a magam gondjait, bajait kürtöljem világgá! Hanem éppen hogy tekintet nélkül esendő személyemre, csak reformált egyházunknak lehessek vigyázójává.

Béze: Azzá lettél, Jean, és ezt az is bizonyítja, hogy sokan aggódnak érted. Egyre kevesebbet törődsz az egészségeddel. Az étkezést elhanyagolod, mintha szándékosan tennéd. Nézz végig magadon, megint fogytál. Lassan már egy gyermek is felemelhetne. Úgy hallottuk, a gyomroddal is gondok vannak. Nyilván a rendszertelen táplálkozásnak köszönhetően.

Calvin: Ha csak ilyesmiket hallottál, Théo, nincs nagy baj. Mert ez azt jelenti, mindössze a fizikai állapotomról fecsegnek és nem terjesztenek különböző misztikus rágalmakat rólam. Mondjuk azt, hogy valamelyik éjjel karonfogva sétáltam a Sátánnal!

Béze: Miért mondasz ilyet? Ne az elenyésző kevesekre gondolj, hanem a többségre. Amióta nem a libertinusok a hangadók a városi vezetésben, nyugalom van Genfben. Téged tisztelnek, becsülnek.

Calvin: Azért ne áltasd magad. Még most sem mindenki.

Béze: Tudom, de ez már mit sem számít. Még előttük is nyilvánvaló, hogy a júniusban megnyílt genfi Akadémia nélküled nem jöhetett volna létre. Sokat jártál te is a tehetősebbeknél, hogy valósággal összekolduld rá a pénzt.

Calvin: Valóban, de ezt nem azért tettem, hogy jó színben tűnjek fel azok előtt is, akik évekkel előbb meg akartak szabadulni tőlem. Ezekre még csak nem is gondoltam, de azokra most is hálával emlékezem, akik segítettek ebben a küldetésben. Akik velem együtt akarták, hogy Wittenberghez, Heidelberghez vagy éppen Strasbourghoz hasonlóan Genfnek is legyen egy felsőfokú intézménye. Ahová mindenünnen érkeznek vallásunk megismerésére és tudásra vágyó deákok.

Béze: Alig indult be az oktatás, máris így van, Jean, de elsősorban a te személyed vonzza ide őket. Az is bizonyítja, hogy az előadásaidra szűk egy tanterem, azokat az auditóriumban kell megtartanod.

Calvin: Ettől függetlenül nem én egyedül vagyok az Akadémia. Még rektor sem akartam lenni, az időm se engedte volna, de én ezt a tisztet eleve neked szántam. Előbb azonban át kellett, hogy csábítsalak a lausanne-i Akadémiáról, ahol professzorkodtál.

Béze: (nevet) Nem volt nehéz dolgod. Bárhová elmentem volna Calvin hívására.

Calvin: Köszönöm, Théo, de most arról beszélj, mi hír az Akadémián? Mert, gondolom, onnan jöttél.

Béze: Onnan, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt is, hogy megnézzelek. Egyébként az Akadémián rendben mennek a dolgok. Ma is érkeztek Angliából, Skóciából, Hollandiából beiratkozni szándékozó deákok.

Calvin: Örvendetes, Théodore, de ezért is csak az Istennek adhatunk hálát. Ahogy mindenért, a jóért, de még az okulásunkra történt rosszért is, amíg ebben a városban idáig eljutottunk. De hogyan, miképpen? Ezt csupán Isten meg én tudom valójában.

Béze: Igen, de az Isten arra is kíváncsi lenne, hogy te miként emlékszel vissza mindezekre! Azzal az őszinteséggel láttatva tetteidet is, amire rajtad kívül senki sem lenne képes. Mert egy kívülálló csak a felszínt kapargathatja, de te leáshatsz a gyökerekig.

Calvin: Vallomásra biztatsz, Théo? Nem meglepő, hiszen már többször is próbálkoztál ezzel. Csak éppen az időt és hozzá a csendet nem tudtad biztosítani, hogy meg is írjam. Azonkívül mindig akadnak tennivalóim, mint most is. Elég, ha csak a Dániel próféta könyve magyarázatának elkészítésére utalok.

Béze: Tudom, Jean, és ígérem, többet ezzel már nem hozakodom elő. Különben is, miért vagyok én telhetetlen? Megismerhetnek majd a műveidből, és mint említettem, abból a számtalan tanulmányból, amiket rólad fognak összeírni.

Catherina: (be; középkorú, telt alkatú, élénk mozgású asszony) Nagytiszteletű gazdám, elkészült az ebéd. Finom lencselevest készítettem, meg borjúpecsenyét német módra. Szereti, a múltkor is megdicsérte.

Calvin: Nem emlékszem, Catherina, de hát mások is dicsérik a főztödet, így én sem lehettem kivétel.

Catherina: Rektor úr nem marad itt ebédre?

Béze: Sajnos vissza kell mennem az Akadémiára, majd én ott eszem valamit. Holnap megtartod az előadásodat, Jean?

Calvin: Megtartom.

Béze: Várni fogunk. Addig is vigyázzon rád az Isten! (Catherinával együtt ki)

Calvin az íróasztalához megy, leül és az egyik fiókból papírköteget vesz elő, maga elé helyezi. Szünet.

Calvin: Uram, ugye nem neheztelsz rám, hogy megtartottam a titkunkat Béze előtt. De hát ez csak kettőnkre tartozik. Még akkor is, ha neki is része van abban, hogy elkezdtem írni ezt a neked szánt vallomást, amit egyedül csak te olvashatol. Neked kell megítélned, mit tettem jól vagy rosszul. Mert rajtad kívül, Istenem, ki is tudhatná más, milyen irgalmatlanul nehéz feladatot bíztál rám, amikor általad ebbe a világba születtem.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

2. kép

Szín: Guillaume Farel háza 1537-ben Genfben. Farel és Calvin jönnek be. Az utóbbi vállán tömött vászontarisznya, egyik kezében is poggyász, melyektől belépéskor megszabadul, letéve azokat.

Farel: (Túl a hatvanon, de kinézetben, vitalitásban jóval idébb koránál. Magas, erős testalkatú, bajuszt, szakállt visel.) Mióta várlak már, Jean? Kétszer is sürgető levelet írtam neked Bázelbe, de úgy látszik, mint az Institutio frissen népszerűvé lett szerzője, inkább fürösztötted magad a dicsőségben. Végül is miért ne, olykor az is kijár! Ne állj már ott, ülj ide az asztalhoz. (Calvin leül.) Mint láthatod, a flaskát már oda készítettem, a kupákat is. Öblítsd le a port, amit az utazás alatt benyeltél. (Tölt a kupákba.) A megjöveteledre igyunk! (Isznak mind a ketten.)

Calvin: Jó bátyám, szóhoz sem engedsz jutni. Megírtam neked, hogy a szülővárosomba, Noyonba kellett mennem nagy beteg Charles fivéremhez. Alig két napig láthattam még életben, és már temethettük is. Nem is akárhová, hanem a temetőhöz közeli kiátkozottak földjébe.

Farel: Mit beszélsz? Ha jól emlékszem, katolikus páter volt a bátyád az ottani káptalannál. Mi bűnt követett el az a szerencsétlen?

Calvin: Azt, hogy papnak ment apánk kívánságára, pedig nem akarta se a teste, se a lelke. Nekem régebben elárulta, hogy inkább lett volna révész vagy hajóépítő, apai őseinkhez hasonlóan. Aztán mégis igyekezett megfelelni egyháza elvárásainak. De emellett nem fogta vissza a véleményét, ha álszentséggel, pénzsóvársággal vagy hitetlenséggel találkozott egyes paptársai részéről. Különösen az döbbentette rá, hogy milyen környezetbe került, amikor apánkat is ki akarta közösíteni az egyház.

Farel: De hát miért? Említetted ugyan egy régebbi találkozásunkkor, hogy apád, mint jószágigazgató, mindig vitában állt a káptalannal, de még erre is képesek lettek volna?!

Calvin: Képesek, holott Noyonban mindenki becsülte Gérard Cauvint, nem kérdőjelezve meg a tisztességét. Valami örökösödési ügy, vagy minek a kapcsán akarták kiátkozni, és éppen Charles mentette meg, az érseknél is eljárva az érdekében. De őt már ki is vehette volna pártfogásába? Mindinkább szabadjára engedte az indulatait, vádolt, átkozódott, és hallottam, engem emlegetett követendő példaként. Még az ispotályban sem nyugodott meg, az ágyhoz kellett odakötözni, mert rohant volna a püspökhöz az igazát odakiáltani. Az utolsó kenetet pedig nem vette fel, és még a papot is ellökte, úgy kapták el az apácák.

Farel: A temetése hogy történt?

Calvin: Az Úrnak köszönhetően szép rendben, hiszen én temettem el. A két sírásón kívül igaz csak Antoine öcsém és Marie húgom jött el és az orvosa, Paul Périer, akivel még a noyoni alsó iskolában együtt jártunk. Danielle, a mostohaanyám és Agnes, a tőle való másik húgom nem jöttek el.

Farel: Ők miért nem?

Calvin: Mert Danielle hithű katolikusként egyetértett Charles kiátkozásával, engem meg egyenesen a Sátán cimborájának tekint. Eljött viszont vagy inkább elóvakodott Franciszkánus atya, akit apám is kedvelt a papok közül, és szentelt vízzel behintette Charles koporsóját.

Farel: (szünet) Nehéz ezek után megszólalnom, Jean, de jól tetted, hogy megosztottad velem ezt a történetet. Úgy érzem, Charles már a mi hitünkben halt meg, az a jámbor páter, aki odamerészkedett, meg elbúcsúztatta a régitől. Látod, barátom, Isten mindenre figyel, most már csak nekünk kellene itt, Genfben is magunkra vonni az érdeklődését.

Calvin: Mit jelentsen ez, kedves bátyám? Amikor néhány éve Néracban Marguarite Navarre királyné reformáltakat óvó udvarában találkoztunk, még jó hírekről számoltál be. Prédikálhattatok a Szent Péter-templomban, ahonnan előzőleg eltávolítottátok a szobrokat, képeket, miután a magisztrátus elrendelte, hogy misét már nem tarthatnak benne. Ezzel is jelezve csatlakozásotokat a reformációs városokhoz.

Farel: Így történt, és akkor minden okunk megvolt a bizakodásra. Hittünk a kedvező folytatásban. Emlékezhetsz arra is, hogy engem inkább felháborított annak a vienne-i orvosnak, Michel Servetnek a könyve. A De Trinitatis Errobius, nyelvünkön a Szentháromságra vonatkozó tévelygések. Frissiben olvastam és én adtam a kezedbe is ott, Néracban. Annyira megdöbbentett téged is, hogy elhatároztad, észhez téríted. Rajtad nem is múlott, ahogy megírtad nekem később. Egy volt diáktársad, aki ismerte őt, meg is szervezte Párizsban a találkozót, amire azonban Servet nem ment el. Már bánom, hogy szóba hoztam a személyét, azt az embert említeni sem érdemes! Nekünk meg különben is Genfről kell beszélnünk.

Calvin: Akkor hát beszéljünk, jó bátyám. Mi van ebben a városban?

Farel: Káosz van, kedves öcsém, és még inkább az lesz, ha nem teszünk rendet a fejekben! Máskülönben nem győzhet itt a reformáció, ahol változatlanul kisebbségben vagyunk! A nagy többség pápistákból, libertinusokból, anabaptistákból tevődik össze. Nekik nem érdekük az evangéliumi hit megerősödése, inkább az írmagját is kiirtanák.

Calvin: Azért vannak a prédikátoraink, hogy felvegyék a harcot ellenük!

Farel: Azok egyelőre csak botcsinálta pásztorai a nyájnak. Néhányukat kivéve, mint Bodel Froment, Pierre Viret és még vagy kettő, három. A többiek nem igen jeleskednek. De hát milyen pap is lehet az, aki főállásban kereskedő vagy asztalos? Mivel azonban hívő emberek, egyikük, másikuk presbiter is, vasárnap felmennek a szószékre prédikálni. Genfben igaz csak páran vannak ilyenek, de a kisebb településeken majd mindegyik.

Calvin: Ez valóban elképesztő, de tőlem most mit kívánsz, Farel bátyám?

Farel: A legtöbbet, Jean: téged! Azt akarom, hogy maradj itt Genfben és segíts nekünk. Abban, hogy ne legyen olyan az egyházunk, mint az ajtó és ablak nélküli épület. Mert azt átjárja a szél és ki-be ődöngenek ott az idegenek. Törvények kellenek, Jean, istentiszteleti rend, az úrvacsora szentségének tisztelete, katekizmus az ifjúságnak és sorolhatnám még. Az Institutioban te már leraktad az alapokat, de mit ér a könyv, ha a gyakorlatban nem használható.

Calvin: Megtisztelő, hogy rám gondoltál, mester, de nem érzem magam alkalmasnak a feladatra. Indulatos vagyok, türelmetlen, különösen, ha a butasággal elegy rosszindulat kerít körbe. Prédikálnék inkább, tanítanék és a hittudományban is vannak terveim. Strasbourgba mennék Martin Bucer hívására, ahol esetleg jobban megvalósíthatnám az elképzeléseimet.

Farel: (felugrik) Micsoda? Strasbourgba? Hozzánk képest az a reformáció virágoskertje! Nem érted, hogy itt van rád szükségünk?! Az egészségeseknek nem kell az orvos, de a betegeknek, gyengélkedőknek annál inkább! Meghátrálnál? Te, az Institutio megalkotója? Képtelenség! (Az ajtóhoz rohan, elébe áll, a kezét széttárja.) Ide figyelj, Jean Calvin, addig innen ki nem engedlek, amíg rá nem bírlak, hogy Genfben maradj! Ha ez nem elég, hajlandó leszek olyan válogatott átkokat zúdítani rád, hogy bárhová mégy, elkísérjenek!

Calvin: (szintén felugrik) Ezt nem teheted!

Farel: Dehogynem, hiszen ismerhetsz! Nekem most csak ez a város fontos, az itteni hittestvéreink. Megmentésükért én mindenre képes vagyok! Kérdezem tehát még egyszer, utoljára! Maradsz?!

Calvin: Zsarolsz, jó öreg?!

Farel: Ha másként nem megy. Hogy döntesz?!

Calvin: (szünet) Maradok.

Farel: (elválik az ajtótól, leül, iszik a kupájából) Na látod, kibökhetted volna ezt már előbb is.

Calvin: (visszaül, kortyol a borból) Mondd csak, Guillaume bátyám, csakugyan képes lettél volna rettenetesen megátkozni?

Farel: (nevet) Ugyan már, inkább összekötözöm a kezed, lábad és bedugtalak volna a fáskamrába, hogy el ne szökhess! Csak nem képzelted, hogy hitünk egyik reményteljes harcosát átkoznám meg? Azzal csak ellenségeinknek tennék a kedvére. Hanem ráijeszteni az más! Lásd be, Jean, ez kellett most! Egyszer még hálás leszel nekem azért, ha Genf is megizmosodik a reformációban. Mert biztos vagyok benne, hogy abban neked is nagy részed lesz!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

3. kép

Szín: Calvin háza Genfben, mint az első képben, de csupán egy ágy, asztal és néhány szék alkotja a berendezést. Calvin és Farel jönnek be.

Farel: Alig két hónapja lettél Genf egyik prédikátorává és most már a saját házadba kísérhettelek el. Magam sem gondoltam, hogy ilyen hamar intézkedik Philippe Dell polgármester meg a kis tanács. Azt hittem, sokkal tovább kell megosztanom veled a lakásomat. Mindenesetre jókor távozott Edmond Durand prédikátortársunk Bernbe a családjával, hogy legyen hová beköltöznöd. Mit szólsz hozzá? Tágas, nagy területű, több szobával, konyhával, és nézd meg az udvart, a kertet, ahogy körbe veszik. Azt mondta Francois Garet, az egyik vezető tanácsnok, hogy egy fiatal prédikátornak nagy ház kell. Azért, hogy legyen benne bőven hely a feleségének meg a sok gyereknek. Igaz is, Jean, nem gondoltál még a házasságra?

Calvin: Eddig nem, kedves bátyám, de még te sem előztél meg, holott jóval idősebb vagy nálam.

Farel: Hagyjuk ezt, én többnyire mindig úton voltam. Csak képzeld el, ha egy szekéren meg követ a családom. Erről lemondtam és beértem azzal, ha magamat viszem ide-oda. Egyébként szereztem neked egy fiatal házvezetőnőt is, Catherinának hívják. Legyen, aki vezesse a háztartásodat. Francia menekültek lánya, a mi hitünket valló. A járandóságodat majd úgy állapítja meg a tanács, hogy őt is fizetni tudd. Azt akarnánk, hogy semmire se legyen gondod és minden energiádat a vallásunk érdekében fejtsd ki. Szólj már te is valamit, Jean, ne csak én beszéljek!

Calvin: Mindent elmondtál, Farel bátyám, és én csak megköszönni tudom, ha már idecsábítottál, gondoskodsz is rólam.

Farel: Igaz is, Jean, még nekem se mondtad, mit válaszolt neked Bucer, mikor megírtad neki, hogy nem mégy Strasbourgba?

Calvin: Azt, hogy változatlanul számítanak rám, ha itt mégsem jönnének be az elképzeléseim.

Farel: (legyint) Na akkor csak várjanak rád, amíg meg nem unják. Úgy megreformáljuk Genfet, hogy eszedben sem lesz elpályáznod innen. Ennek érdekében azonban dolgoznunk is kell, és egyelőre nem itt. Előbb ezt lakályossá tesszük, amiben segítek én is, meg a hittestvéreink is. Menjünk most vissza az otthonomba, mert odahívattam Bodel Fromentet és Pierre Viretet. Őket már ismered, az itteni prédikátortársaink közül a legjobbak, ezért nem árt velük is megtanácskozni, hogyan tovább a genfi reformációval.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

4. kép

Szín: Farel házában. Az asztalnál ülnek a házigazda, Jean Calvin, Pierre Viret, Bodel Froment. A két utóbbi harmincas éveik közepén, szintúgy papi öltözetben.

Viret: Mielőtt elkezdődne a tanácskozás, egy bejelentéssel tartozom nektek.

Farel: Tedd meg, Pierre.

Viret: Úgy határoztam, hogy itt hagyom Genfet és Lausanne-ba megyek prédikátornak. Oda már többször is hívtak. Még ezen a héten indulok.

Farel: Ez aztán váratlan hír a részedről, Pierre Viret. Elfeledted már mindazon eseményeket, amiket ebben a városban együtt átéltünk? Leginkább azt, amikor téged, engem és Bodel Fromentet bele akartak fojtani a Rhone folyóba? Ha nem jönnek a mieink, lovakat hozva alánk, hogy elmenekülhessünk, bizony ott vesztünk volna. Még utánunk is lövöldöztek, amikor a lovainkat hajszolva mentettük a bőrünket.

Viret: Nem felejtettem el, és azt sem, hogy később én hívtalak ide vissza titeket, amikor a mieink kerültek hatalomba a városi vezetésben. De ez már régen volt, mester, most megint újra kellene kezdeni mindent. Nem bízok Philippe Dellben és a libertinusokban. Belefáradtam, nyugalomra vágyok, bízom benne, hogy ezt Lausanne-ban végre megkapom.

Farel: Ezek szerint megfutamodsz, Pierre, amikor éppen most lenne rád szükségünk!

Viret: Ha nem jön Calvin, talán elgondolkodtam volna, de személyében kiváló munkatársat kaptatok. Ne akarj hát visszatartani, Farel bátyám, hiszen Lausanne-ban is figyelemmel kísérhetem a genfi eseményeket és nem szűnök meg imádkozni érettetek. Isten áldása kísérje továbbra is a munkátokat! (ki)

Bodel Froment: Nem hibáztatom Pierre-t, annál többre becsülöm, de valakiknek maradniuk kell. Azok meg mi vagyunk és néhány arra érdemes prédikátor társunk. Ha sikerül megerősítenünk a reformációt itt, Genfben, az Viretnek is bizonyítással szolgálhat majd. Igen ám, de hogy leszünk képesek erre? Nagy szerencse, Farel bátyám, hogy idecsábítottad Jean Calvint!

Calvin: Csak látszatra köszönd ezt az ő csábításának. Mert ha a mennyei Gazdám nem akarja, most nem ülök itt veletek. Ezt akarta, és Farel bátyámat bízta meg közvetítőjének, aki már megérkezésemkor az elvégzendő tennivalókról győzködött.

Bodel Froment: Tudjuk miről, hiszen nekem és prédikátor társainknak is elsorolta már ezeket. Elsősorban, hogy a genfi egyház sem nélkülözheti a vallásunkat érintő hitbeli törvényeket. Különben szétesik körülöttünk minden. Ezáltal átadjuk a terepet a reformáció ellenségeinek, akik nem lesznek restek élni a lehetőséggel.

Farel: De hát ez az igazság! Különösen azóta érzem ezt hatványozottan, amióta elolvastam az Institutiodat, Jean.

Bodel Froment: Ahogy azt én is, de ha megkérdeznél más papokat, egy-két kivételtől eltekintve csak bámulnának rád. Jean, te mondd meg most, hogy mit kell tenni!

Calvin: Törvénykezni, és ebben Farel bátyánknak igaza van. Meg kell hogy szilárdítsuk az egyházfegyelmet, amit senkinek sem állna jogában áthágni. Mindenekelőtt szükségünk lesz egy olyan hitvallásra, a reformáció hitelvein alapulóra, melyet a polgárok nyilvánosan elfogadnak.

Bodel Froment: Ezt nehéz lesz elérni, hiszen a városi kis- és nagytanácsban sincs mindenki mellettünk. Előbb az egyházi törvényeket kéne cikkelyekbe szedni és elfogadásra benyújtani nekik.

Calvin: Megtehetjük, de akad itt egyéb tennivaló is. Katekizmus megfogalmazása a legalapvetőbb hitbeli kérdésekkel, mely elengedhetetlen a fiatalok hitoktatásához.

Bodel Froment: Helyeslem, már csak azért is, mert nálad a káté kéznél van az Institutioban. Csak onnan kell kiemelni rövidített változatban. Javaslom tehát, hogy ezt a két kiadványt és mellé a tervezett hitvallásunkat te és Farel bátyánk alkossátok meg.

Farel: Számítottam erre, Bodel, megszoktam már, hogy a munka mindig rám hárul.

Bodel Froment: (nevet) Ki másra, jó bátyám? Nálad nincs méltóbb senki az ilyen feladatokra.

Farel: Ne hízelegj, ebadta papja, tudod, hogy anélkül is vállalom. Most legalább nem egyedül, hanem Jeannal gyürkőzhetek neki ezeknek a penzumoknak. Hamarabb el is készülünk.

Calvin: Nincs kétségem, de abban nagyon bizonytalan vagyok, hogyan is fogadja ezt a világi vezetés. Alig érkeztem ide, Genfbe, jószerint még csak a „franciaként” emlegetnek, de máris érzem, bátyám, az általad jelzett gondokat. Első renden azt, hogy itt a világi hatalom dominál vallási kérdésekben is. A konzisztórium, melynek új prédikátorként magam is tagja vagyok, inkább csak jelképes szerepet tölt be. Legszívesebben bezárnának minket a Szent Péter-templom tornyába, hogy mást se tegyünk, csak onnan figyeljük az időjárást. Na látjátok, barátaim, ezen kell majd minél előbb változtatni!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

5. kép

Szín: A polgármester hivatali szobája a Városházán. Jelen vannak Claude Dell polgármester, Farel és Calvin.

Claude Dell: Ahogy erről már értesültetek, az egyházi rendtartást és a kátét elfogadta a kis- és nagytanács. Azzal a kikötéssel, hogy az úrvacsorai szertartást ezentúl is csak évente négyszer, nagy ünnepeinken és ne hetente lehessen megtartani, amint javasoltátok.

Calvin: De hát miért ne lehetne többször is? Az úrvacsorán való részvétel nálunk, reformáltaknál is nagyon fontos, mert ezáltal válhatunk lélekben eggyé Krisztussal.

Claude Dell: Nem én döntöttem ebben, ezért ne is tőlem kérjétek számon. Vonatkozik ez a hitvallásotokra is, melyet huszonegy pontban foglaltatok össze és amire kihirdetése után fel kellene esküdniük a híveknek.

Farel: Azzal mi a gond? Találtatok talán benne valami olyat, amely ellentétes a hitelveinkkel!?

Claude Dell: Nem erről van szó, hanem mert korainak tartjuk. A város megosztott, sok az ide-oda hajlandozó a magukat refomáltaknak mondók között is. Nem biztos, hogy színt vallanának, akkor pedig mire mennétek vele? Arról nem beszélve, hogy akad egy olyan kitétel, ami nekem is értelmezhetetlen. Az utolsó pontban az áll, hogy aki nem akar felesküdni a hitvallásra, hagyja el a várost. Mi ez? Nem inkább a reformáltaknak kéne elhagynia és csatlakozni egy másik valláshoz? Nem éppen szerencsés megfogalmazás, lássátok be, ami csak felháborodást váltana ki. A tanácsnokok többsége is így vélekedett, ezért született az a döntés, hogy a hitvallás ügyét halasszuk későbbre.

Farel: Nem inkább örökre? Elismerem, hogy szigorú javaslatunk volt ez a városelhagyás, de ezen még lehetne változtatni. Egyébként pedig, aki vállalja hitünket nyilvánosan is, annak nincs félnivalója. Aki meg nem, az a valaki mit is keresne egy reformált városban?

Claude Dell: De Genf még nem az, Farel, ezt jól tudjátok ti is! Fölösleges vitatnunk! Ismétlem, nem vetettük el a hitvallásotokat, csak elodáztuk a kihirdetését! Törődjetek ebbe bele, hiszen van még számos más tennivalótok is az egyházban, azokkal foglalkozzatok!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

6. kép

Szín: Calvin házának dolgozószobája egy esztendővel később. Most már, ha nem is teljesen, de hasonlatos az első képhez. Jelen vannak Calvin, Bodel Froment és Farel.

Farel: Jól elodázták a hitvallásunk ügyét, amint ezt Dell polgármester is ígérte. Eltelt egy esztendő, amíg a múlt vasárnap lezajlott a ceremónia. Felhajtásban nem is volt hiány. Ezerötszáz példányban kinyomtatták a hitvallás szövegét, szétküldték a polgároknak és a Szent Péter-templomba kérették össze-gyülekezni őket. Meg is telt az zsúfolásig, ezt ugye mi is tudjuk, hiszen ott voltunk, csak éppen kevesen tettek esküt a hitvallásra. Nem mintha ti ne lennétek tisztában vele, csak emlékeztetni akarlak titeket, hogy mire is mentünk ezzel az egésszel!

Bodel Froment: Csodálkozol ezen, jó bátyám? A templomban többségben voltak a pápisták, anabaptisták, a libertinusok. A mi híveink meg úgy érezhették magukat, mintha más környezetbe kerültek volna. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak kevesen vállalták a nyilvános kiállást reformált meggyőződésük mellett. Többnyire olyanok, akikről eddig is tudtuk, hogy a hittestvéreink. Akik csak titokban, rejtőzködve vállalják ezt, távol maradtak.

Calvin: Igen, de miért nem jöttek el? Mert nem kapták meg a kinyomtatott szöveget, így nem is tudtak az eskütételről. Többen is panaszolták nekem ezt, olyanok, akiket máskor ott látok a templomban.

Farel: Ilyenekről én is tudok, bezzeg az ellenfeleink, mind bezsúfolódtak. Jól megszervezték ezt a városházán, és ezért is helyesen tettük, Jean, hogy kérelemmel fordultunk hozzájuk a ceremónia megismétlésére.

Calvin: Még akkor is, ha nem jártunk sikerrel, amiben, így utólag bevallom, nem is reménykedtem. Annak ellenére, hogy a polgármester és néhányan hajlottak volna erre, de amikor a nagytanácsban is előhozakodtunk ezzel, a libertinusok üvöltözésétől már a saját hangunkat sem hallottuk.

Farel: Akkor üvöltöztek leginkább, Jean, el kell ismerned, amikor ismét említetted a város elhagyását a nem felesküdőkre. Meg, ahogy kijelentetted, amiben egyet is értettünk, hogy úrvacsorával sem élhetnek, akik nem a mi hitünkön vannak. Ekkor zárta le a vitát Philippe Dell, azzal, hogy ebben az esetben elégedjünk meg azokkal a reformáltakkal, akik a vallásunkra felesküdtek.

Bodel Froment: Rendben van, de akkor úrvacsorát is csak ők vehessenek. Mert ilyen alapon bárki az úrasztala elé állhat, akiről azt sem tudjuk kicsoda.

Farel: Nem voltál ott, Bodel, így nem tudhatod, hogy Jean ezt is elmondta. Mire a tanácsiak kijelentették, hogy mindenkinek jogában áll a szent vendégséggel élni. Ahogy Bernben is, ahol ebben a kérdésben is a világi törvények a mérvadóak, és az nem lesz másként Genfben sem.

Calvin: Márpedig ha ebbe beleegyezünk, úgy mi sem leszünk különbek, mint a libertinusok vagy a hozzájuk hasonlók. Önmagunkkal kerülnénk szembe, ha engednénk a világi elvárásoknak. Nem tehetjük! Rövidesen húsvét lesz, és akkor elválik, képesek leszünk-e megvédeni az úrvacsora szentségét!

(Sötét, váltás, harangzúgás.)

7. kép

Szín: A Szent Péter-templom. Előtérben az úrasztala. Folyik az úrvacsoraosztás. Az asztal két oldalánál Farel és Calvin. Farel kezében a boros serleg, Calvin kezében ezüsttálon a csíkokra vágott kenyér, melyekből törve a híveknek adja. Sorban érkeznek a férfiak, az asszonyok csak utánuk jönnek, amikor már az előbbiek túl vannak a szertartáson. A férfiak először a kenyeret veszik át, majd Farelhez érve kortyolnak a boros serlegből. Közben a gyülekezet zsoltárt énekel, mely történhet felvételről is. Néhány percig csöndben csak az úrvacsoraosztás, majd kintről, a templom előtti térről kiáltozások hallatszanak be. Egy hang: „Mi az, hogy mi nem vehetünk úrvacsorát? Ki tiltja ezt meg?” Más hang: „Ki más, mint Calvin, a francia, kár neki Genfben laknia!” (nevetés) Harmadik hang: „Dobjuk bele a nagy tóba, többet sem hallunk majd róla!” (nagyobb nevetés)

Calvin: (szünetet tart a kenyérosztásban) Testvéreim, kérem, hogy valaki menjen ki és utasítsa rendre a hangoskodókat!

I. presbiter: (magas, erős alkatú, kiválik a sorból) Majd megyek én, prédikátor uram! (elindul, de ekkor már szemközt találja magát néhány libertinus férfival, akik Frank Nitzen vezetésével az egyik oldalajtón csörtetnek be. Az úrasztalához érve félkörben megállnak.)

Frank Nitzen: Minket nem vendégeltek meg, Jean Calvin?

Calvin: Ha nem tudnád, ez itt templom és nem kocsma. Nem volt elég, hogy tegnap részegen már végigtivornyáztátok a várost? Most itt akarjátok folytatni? Jobb, ha kimentek innen, különben poroszlókkal vitetünk el benneteket!

Frank Nitzen: És vajon miért, tisztelt Kain? Nekünk is jogunkban áll úrvacsorázni. Ha kívánod, itt rögvest felesküszöm a hitvallásotokra, és ezt teszik a barátaim is.

Farel: (leteszi a serleget, oda megy) Nem értesz a szóból, te semmirekellő?! Elmúltam már régen húszéves, de egy ilyen gilisztatestű nyikhajt még az ujjam köré csavarok! Na takarodjatok innen!

Frank Nitzen: (a kardjához kap) Mit karattyoltál, vén pokolfajzat?! Itt helyben négyfelé váglak! Nem hiszed?!

I. presbiter: (elébe lép) Nem! Mert ha kihúzza az úr azt a kardot, én meg a karját töröm el!

(Hátrább a gyülekezet felől rémült női hangok: Egy hang: Jézusom, mi lesz még itt?” Más hang: Jobb, ha kimenekülünk innen!” Harmadik hang: Ez történik egy templomban?! Miféle világban élünk?! Jaj, Istenem, segíts meg minket?!”)

Claude Dell: (be; nyomában poroszlókkal, mire Frank Nitzen és a többiek az ellenkező irányba sietve távoznak) Nyugalom, emberek, mindenki maradjon a helyén. Farel és Calvin, fejezzétek be a szertartást! Helyettetek két másik prédikátor folytatja az úrvacsoraosztást. Már útban vannak. A gyülekezet énekeljen addig! Ti gyertek ki velem! (indul, utána Calvin és Farel)

(Váltás, miközben a hívek énekelnek.)

8. kép

Szín: a templom előtti téren. Claude Dell, Farel, Calvin. A poroszlók távolabb megállnak.

Calvin: Provokáció történt a libertinusok részéről, amit aljas módon elterveztek! Ráadásul félrészegen követték el, mert még mindig nem heverték ki a tegnapi rajcsúrozást.

Claude Dell: Megállapodtunk, hogy az úrvacsorát senkitől sem tagadhatjátok meg! Ez a kis- és nagytanács együttes határozata.

Farel: Rossz határozata, mert ezzel semmibe vették az úrvacsora szentségét. Ilyen alapon bárkinek kiosztható. Az istentagadóknak, a paráznáknak, még a gyilkosoknak is. De ez a legkevésbé sem érdekel titeket, polgármester úr. Elbújtok a határozataitok mögé, amit tőletek megszokhattunk már.

Claude Dell: Akkor nem is fogunk nektek nagyon hiányozni, ha hátat fordíttok Genfnek.

Farel: Száműzetésre akartok ítélni?!

Claude Dell: Te mondtad ki, Farel. Holnap tíz órára jelenjetek meg a Városházán, és a feltételezésedet bizonyára megerősíti a tanács is.

Farel: Akkor meg minek mennénk oda? A megszégyenítéstől megkíméljük önmagunkat.

Calvin: Úgy van. Ítéljetek csak el minket a távollétünkben!

Claude Dell: Ahogy gondoljátok. A magam részéről sajnálom, hogy ez így történt.

Farel: A magam részéről nem. Csak az itteni reformáltakért fáj a szívem, de Isten bizonyára majd megsegíti őket.

Claude Dell: Bízom benne, hogy így lesz. Istennel bizonyosan mi is jobban megértjük majd egymást, mint veletek. Sok szerencsét, prédikátor urak! (el)

Farel: Viret megérezte, igaza volt, hogy még időben elment. Bodel Fromentnek meg szerencséje, hogy Bernbe kellett mennie tanácskozásra. Ha nem így történik, velünk osztotta volna az úrvacsorát és az útilapu neki is kijárt volna. De legalább ő itt marad, és ez megnyugtató. Nekem meg ott van Neuchatel. Az ottani hittestvéreink már régóta igényt tartanának rám. Azt pedig meg sem kérdezem, hogy te hová mégy, Jean?

Calvin: Ne is kérdezd, jó bátyám. Tekintsük úgy, hogy számomra ez a város csak kitérő volt a Strasbourgba vezető úton. Tanulságos kitérő, ez egyszer biztos. De én még a tanulságokat sem viszem innen magammal, azokat is próbálom elfelejteni. Menjünk hát és pakoljunk, nekünk itt, Genfben már semmi keresnivalónk!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

9. kép

Szín: Strasbourg. Martin Bucer házának fogadószobája. Asztalnál Calvin, Bucer, előttük kancsó bor, poharak. Bucer közel két évtizeddel idősebb Calvinnál, rövid, őszes hajú, sima arcú. Mindketten a szokott fekete papi öltözetben.

Bucer: Már több mint fél esztendeje, hogy megérkeztél Strasbourgba. Nekem úgy tűnik, nem bántad meg, hogy végül is beváltottad az ígéreted.

Calvin: Azt bántam meg, Martin bátyám, hogy nem előbb hagytam ott Genfet. Amikor még önszántamból tehettem volna, nem várva be, amíg elkergetnek.

Bucer: Nekünk csak szívességet tettek ezzel, Jean. Végre van prédikátora, méghozzá egy honfitársuk személyében a francia menekültek gyülekezetének a Szent Miklós-templomban. Ahogy hírlik, mind többen járnak már az istentiszteletekre.

Calvin: Valóban így igaz. Olyan érzésem van, ha felmegyek a szószékre, mintha egy kicsiny Franciaországnak prédikálnék. Nem szűnve meg imádkozni sem a szülőhazánkért, ahol változatlanul folyik esztelen üldözése, kínzása, vagy a szörnyű máglyahalálra ítélése reformált hittestvéreinknek. Köszönöm neked, hogy a múltkor magaddal vittél a frankfurti zsinatra is. Ott legalább az egybegyűlt német fejedelmek és más előkelőségek előtt beszélhettem is erről.

Bucer: De hát ezt nekünk kell megköszönnünk, Jean, hogy elmondtad. Tapasztalhattad, milyen döbbenetet váltottál ki a hallgatóságból, olyan csöndre nem is emlékszem tanácskozáson. Mert, akik ott voltunk, már a reformált hitűek családjához tartozunk, akiknek francia testvéreik kerültek végveszélybe. Nem dughatjuk homokba a fejünket, mert ha őket üldözik, úgy minket is üldöznek, ami tűrhetetlen. Úgy érzem, Jean, hogy további zsinatokra is el kell jönnöd velem, mert most az üldözöttek melletti kiállásnak az ideje van. Ezt tudjuk mind a ketten.

Elizabeth: (be; törékeny, csinos arcú középkorú nő, zárt ruházata a hajdani apácára emlékeztet) Martin, említetted Jeannak, hogy meglepetést tartogatunk a számára?

Bucer: Ejnye, ezt majdnem elbeszélgettük, kedvesem. Pedig való igaz, Jean, ezért is akartuk, hogy gyere el hozzánk.

Calvin: Semmit sem értek. Mi ez a nagy titokzatosság?

Elizabeth: Válasz helyett kérdeznék tőled valamit. Megismerkedtél már azzal az asszonnyal, akiről tőlünk kértél felvilágosítást? Holott minden vasárnap ott láthatod a Szent Miklós-templomban.

Calvin: Bevallom, nem, pedig a prédikátora is lennék. Máig sem jutottunk tovább annál, hogy csak nézem. Röstellem, de még prédikáció közben is. Ő meg sosem néz vissza. És ez még inkább vonzóvá teszi a számomra.

Bucer: (nevet) Mert csillagnak látod, igaz, akit csak csodálni lehet.

Elizabeth: Ne túlozz, kedves férjuram, mert még jobban elbátortalanítod Jeant. Amikor érdeklődtél felőle, akkor csak biztattunk, hogy érdemes megismerkednetek. Bővebben most annyit, hogy Idelette de Bure, hiszen róla van szó, nem a csillagokban, de nagyon is a földön jár. Anabaptista menekültekként érkeztek édesanyjával Strasbourgba Hollandiából. Az apja akkor már nem élt. Itt mindketten áttértek a mi vallásunkra, és amikor Idelette az édesanyját is elvesztette, rövidesen férjhez ment. Egy reformált tanárhoz, Jean Stordeur-höz. Alig egy évig tartott a házasságuk, amikor a férje tavaly pestisben meghalt. Idelette nem esett búskomorságba, mert olyan missziós lelkülettel bír, ami megóvta ettől.

Bucer: Nagy erénye ez, azért is bíztuk rá az egyházunk által létrehozott A szeretet oltalmában nevű menhely vezetését. Elhagyott öregek, árva gyerekek laknak benne sorsuk jobbra fordulására várva. Reformált istápolók, mi így nevezzük őket, munkálkodnak körülöttük. Idelettének azonban nem csupán ez a menhely a szívügye, de ha tehetné, gondjaiba venné az egész várost. Csak megemlítem, hogy a holland és német mellett kitűnően beszéli a franciát is.

Elizabeth: Azt hiszem eleget szóltunk róla. Szeretnél még többet is megtudni Idelettéről?

Calvin: Igen, de azt már tőle magától.

Elizabeth: (feláll) Akkor hát ezen ne múljon. Kiszabadítom a gyermekeink társaságából és ide hívom. (ki)

Calvin: (felugrik) De hát ez összeesküvés! Hasonlóan ahhoz, amikor azt a vagyonos nőt akartátok a nyakamba varrni. Csak németül tudott és inkább a pénz beszélt helyette.

Bucer: Az valóban meddő próbálkozás volt a részünkről. De ne feledd, Jean, hogy Idelettét te nézted ki magadnak!

Elizabeth, Idelette: (be; Idelette szép arcú, teltkarcsú nő, öltözete a kornak megfelelő, de nem kihívó. 31 éves)

Elizabeth: Idelettém, ha nem tévedek, ti látásból már jó ideje ismeritek egymást a prédikátor úrral.

Idelette: Nem tévedsz, Elizabeth, de ismerem lélekből fakadó prédikációi által is. (kezét nyújtja Calvinnak) Idelette de Bure.

Calvin: (megfogja az asszony kezét, meghajol) Jean Calvin.

(Sötét, váltás, átkötő zene, virágének.)

10. kép

Szín: Hónapokkal később Idelette házának fogadószobája. Idelette és Calvin. Karosszékekben, egymással szemközt ülnek.

Calvin: Nekem úgy tűnik, hogy az elmúlt időszakban mintha folyamatosan beszélgettünk volna. Ha meg nem személyesen, akkor pedig gondolatban.

Idelette: Így érzem ezt én is, Jean, de hát ez szükségszerű. Be kell pótolnunk azt az időt, amit külön töltöttünk egymástól. Amíg mindkettőnk múltja az események felidézésével összeér a jelenünkkel. Mert ezáltal ismerhetjük meg igazán egymást, utána már a másik tekintetéből is képesek leszünk a ki nem mondottakra is következtetni.

Calvin: Nem kérdeztem eddig, de ha már a tekintetet említetted, most itt az alkalom. A templomban miért nem néztél egyszer sem vissza, ha a szemem elidőzött rajtad? Nem vetted észre?

Idelette: (nevet) Ugyan, Jean, egy nő mindig megérzi, ha nézik, legfeljebb nem viszonozza.

Calvin: És miért nem? Szeméremből?

Idelette: Dehogy, inkább nem akartalak zavarba hozni. Tartottam attól, hogyha én is rád nézek, esetleg megtorpansz a prédikációdban. Nem lett volna szerencsés a hívek előtt.

Calvin: (mosolyog) Erre nem is gondoltam, de ezzel most nagyon rám pirítottál, Idelette. A prédikátorra, aki nem átallott igehirdetés közben is egy szép asszonyra nézni. Ráadásul egy olyan valaki, akinek nem egyszer a szemére hányták, hogy túlságosan szigorú és fegyelmezett.

Idelette: De férfi is vagy, Jean, és nem csupán prédikátor. Egyébként biztos vagyok abban, hogy ezekért a kicsiny eltévelyedéseidért már megkövetted az Urat.

Calvin: Honnan tudod? Idelette, kezdem azt hinni, hogy te már eddig is túlságosan kiismertél. Attól félek, a továbbiakban már nem is leszel igazán kíváncsi rám.

Idelette: Ettől azért ne félj, Jean Calvin! Ugyanis arra még nagyon kíváncsi lennék, mi gátolt abban, hogy megismerkedj velem?

Calvin: Magam sem találok erre igazán választ. Hiszen ha nem is kerestem nagyon a nők társaságát, azért alkalomadtán szívesen elbeszélgettem velük. Miként Marguerite Naverre királynéval vagy inkább írónővel is. Az ő néraci udvarába menekültem Párizsból, amikor a hitem miatt veszélybe kerültem. Kivételes asszony, a kastélya valóságos menedékhely a hozzám hasonló reformáltak számára. Annak ellenére, hogy nővére Ferenc királynak, akinek a gyűlölete ellenünk felfoghatatlan!

Idelette: Köszönöm, hogy szóltál erről a nagyszerű asszonyról is, de részedről ez inkább kitérő volt kérdésem megválaszolása elől. Jól érzem ezt?

Calvin: Jól, de hidd el, nehéz bevallanom, amit titkolni szeretnék.

Idelette: Mi az? Kimondanád már végre?

Calvin: A kishitűségem az oka, ami egy prédikátornál nehezen megbocsátható. Amikor először megláttalak a templomban, úgy éreztem, te vagy az, aki Isten által nekem rendeltetett. Ne keressek mást, mert megtaláltam. Aztán elbizonytalanodtam. Kételkedni kezdtem az Úr akaratában, hogy talán csak a magam megérzését nagyítom fel annak. Ezért halogattam, hogy megszólítsalak, mert rettegtem a csalódástól. Kértem az Urat, hogy adjon nekem megerősítést a szándékáról, de nem válaszolt. Látszatra magamra hagyott, de most már tudom, mégis csak ő segített Bucerék által, hogy egymásra leljünk.

Idelette: (szünet) Jól esett, hogy mindezt elmondtad, Jean, de zavarba is hoztál a vallomásoddal. Úgy hatott rám, mintha nem is rólam beszéltél volna. Hanem valakiről, akit magadban elképzeltél, és ezt az én személyemben próbálod megjeleníteni. Mi lesz akkor, ha ez a benned kialakult ideál egészen más a valóságban?

Calvin: Nem lehet, mert ezt nem az eszem, hanem a szívem sugallta, és arra jobban hallgatok. Ha ideálnak láttatott, azt is boldogan elfogadom. De arra most meg én lennék kíváncsi, hogy benned milyen kép alakult ki rólam?

Idelette: Az a kép, Jean, hogy csupán az Isten a szövetségesed ebben a világban, a szolgálatban, és igazán senki sincs, akivel megoszthatnád a magányodat. Hiányzik neked valaki, aki a segítségedre lehet a mindennapokban is… Ennek a hiánynak a betöltése vonzott hozzád, Jean, és így érzek most is.

Calvin: Kedvesem, nem hiába mondták Bucerék, hogy nagy empátiával bírsz a missziós munkádban. Máris jobban ismersz még önmagamnál is. Be akarod-e tölteni nálam azt a hiányt, amit felismertél, azáltal, hogy a feleségem leszel?

Idelette: Igen, be akarom tölteni.

Calvin: Köszönöm, drágám, és legyen most ez két lélek örök szerződése a léten innen és azon túl, amire pecsét is kell. (feláll, Idelettéhez megy, átöleli és megcsókolja) Ugye tudod, hogy ez már felbonthatatlan?

Idelette: Igen, Jean, ez már felbonthatatlan!

Közjáték (A következő kép előtt még sötétben Calvin hangja felvételről. Alatta lanton a 23. zsoltár Az Úr énnékem őriző pásztorom dallama szól.)

Calvin hangja: Martin Bucer adott össze minket a zsúfolásig telt Szent Miklós-templomban. Esketői beszéde alapigéjét a Rúth könyvéből választotta: „Mert ahová te mégy, oda megyek és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” A házassági eskü szövegét mi kicsit rendhagyóan egymás szemébe nézve mondtuk el.

(Váltás közben még hallatszik a 23. zsoltár dallama.)

11. kép

Szín: Calvin és Idelette házának fogadószobája. Idelette, Calvin, Antoine, Paulette, Marie. Mind ülnek, csak Calvin sétál idegesen kezdéskor, majd megáll Antoine előtt.

Calvin: Azt mondod, Antoine, szöknötök kellett?

Antnnie: Azt én, bátyám, de ezt már a legutóbbi levelemben is megírtam, hogy nincs kizárva ez a megoldás sem.

Calvin: Csak azt nem közölted, hogy miért? Attól féltél, hogy bezárnak az apátság pincéjébe, ha bejelented, kilépsz az egyházból? Aztán kenyéren és vízen élsz, amíg az elhatározásodat vissza nem vonod?

Antoine: Na ettől nem kellett tartanom. Ilyen meg sem fordult a fejükben, inkább megkönnyebbülést éreztem a részükről. Apánk és Charles esete elég tanulságul szolgált a számukra, hogy még egy fekete bárányra nincs szükségük.

Calvin: Akkor nyilván Daniellével, a másodanyánkkal, ahogy apánk nevezte, volt a gond Marie miatt. Jól sejtem, húgom?

Marie: Jól sejted, Jean. Anyám mindenáron apácának szánt, hiába tiltakoztam ellene. Amikor Agnes húgunktól megtudta, hozzád készülődünk Antoine-nékkel, olyan átkozódásba kezdett, hogy azt hittem, az Isten némítja el. Aztán sírt, könyörgött, hogy hallgassunk rá, mert ő éppen miattad ajánlotta fel az Úrnak az apácaságomat.

Idelette: Jean bátyád miatt? És ezt miért?

Marie: Mert szerinte Jean megátalkodott hitehagyott, aki a Sátánnal szövetkezett, tőle kapja az utasításokat, ami minden bajnak az okozója.

Antoine: Próbáltam én is szót érteni Daniellével, de leintett azzal, hogy egy kiugrott páter számára nincs mondanivalója. Ő aztán valóban bezárta Marie-t a házba, úgy őrizte. Megvártuk, amíg Agnessel egy érseki misére mentek a katedrálisba, hogy ki tudjuk engedni. Egy lakatos kellett hozzá, aztán meg a postakocsi, a többit már tudjátok.

Bucer: (be) Ti vagytok hát a noyoni menekültek? Isten hozott benneteket Strasbourgban. Martin Bucer vagyok. Jean bátyátoktól már sok mindent tudok rólatok. Vártunk titeket az esküvőjükre is, de nyilván megvolt az okotok, hogy nem jöhettetek.

Calvin: Megvolt és erről éppen az imént számoltak be, majd elmondom neked is. Most inkább a további sorsukról beszéljünk.

Bucer: Igazad van. Antoine, szegre akasztottad már a csuhát katolikus páterként?

Antoine: Szegre akasztottam. Annak rendje, módja szerint kiléptem az egyházból.

Bucer: Bátyádtól azt is tudom, te is az ő útjára akarsz térni a reformáció szolgálatában. Nem változott az elhatározásod?

Antoine: Inkább erősödött és lélekben kész vagyok reformált prédikátorrá válni.

Bucer: Jó ezt hallani tőled is, Antoine, mert sokan megelőztek már, hogy római katolikus páterből váltak az evangéliumi hit követőjévé. Nézz csak rám, valamikor én is domonkos szerzetesként kezdtem, a hitvesem meg eredetileg apáca volt, mint Lutheré. Jean, úgy gondolom, hogy Antoine-t alkalmazhatnánk írnoknak az egyháznál és mellette látogathatná a teológiai fakultást az egyetemen. A katolikus szemináriumon már túl van, nálunk csak a különbséget kell elsajátítania. Úgy érzem, jó reformált prédikátor válhat majd belőle!

Calvin: Szerintem is. Annak meg különösen örülök, hogy a családomból is követőm akadt reformációnk ügyében.

Bucer: Marie-t meg Paulette-et Idelette veszi óvó szárnyai alá. Megismerteti velük a missziós munkát, hogy lelkiismeretes reformált istápolókká váljanak.

Marie: Azok meg kicsodák? Olyanok, mint a katolikusoknál az apácák?

Idelette: Lelkületükben nincs különbség, hiszen őket is a szeretet vezérli küldetésükben.

Marie: Tehát amolyan reformált apácák, akik szintúgy nem mehetnek férjhez?

Idelette: (nevet) Nyugodj meg, kedvesem, férjhez is mehetnek, sőt gyermekeket is a világra hozhatnak. Van esetleg egyéb kérdésed is?

Marie: Nincsen, akkor én is szívesen leszek reformált istápoló.

Paulette: Ahogy én is.

Idelette: Örülök, hogy így döntötteket. Marie, hozzád azonban lenne egy kérésem. Írj egy levelet az édesanyádnak.

Marie: Minek? Olvasatlanul széttépné.

Idelette: Az legyen az ő dolga. Te csak írd meg neki, hogy ne Jean bátyádat hibáztassa mindenért. Te is a magad akaratából jöttél, és változatlan szeretettel vagy iránta. Csak éppen a saját életedet akarod élni, de nem úgy, hogy ő kimaradjon belőle. Megírod?

Marie: (szünet) Megírom.

Calvin: Köszönöm, Idelettém, hogy helyettem te mondtad ki, ami bántott. Most azonban az esküvőtökről is kéne beszélnünk, Antoine. Azzal még adósak vagytok Istennek és magatoknak.

Antoine: Úgy van, de az eljegyzésen már túl vagyunk. Ezüstláncot vettem Paulette-nek aranyszívvel.

Paulette: (a nyakára mutat) Itt van. És mintha összebeszéltünk volna, szintén egy aranyszívet adtam Antoine-nek.

Bucer: Akkor valóban már csak az esküvő van hátra. Mivel én már egy Calvint megeskettem a menyasszonyával, az a Calvin meg házasítson össze egy másik Calvint annak a jegyesével. Elég érthető voltam?

Calvin: (nevet) A lényeget felfogtam. Megesketlek benneteket, Antoine.

Antoine:  De ha lehetséges, mi egy nagyon szerény esküvőt akarunk. Nem is a gyülekezet előtt, hanem csak hétköznapon a templomban, két tanúval.

Calvin: De miért, Antoine? Hamar elterjed, hogy a rokonaim vagytok, engem ítélnének meg, ha csak úgy titokban…

Antoine: Elég, ha az Isten is jelen lesz. Hidd el, Jean, ez így sokkal bensőségesebb lenne… mert… mert

Idelette: Mert én már sejtem, amit Jean bátyátok még nem. Hányadik hónapban vagy, Paulette?

Paulette: (szünet) A negyedikben. Nem így terveztük ugyan, csak az Isten másként akarta.

Antoine: És bizonyára a gyermek is, hogy ő már reformált keresztségben részesüljön.

Calvin: Mit szólsz hozzá, Martin bátyám? Képes lenne még ezt is arra az ártatlanra fogni!

Bucer: Ugyan, Jean, csak nézz rá, olyan büszke az öcséd, mintha már itt szaladgálna körülötte a gyermeke. Eskesd hát össze őket úgy, ahogy kívánják. Arra meg ne gondolj, hogy mit szólnak a hívek. Hallottad Antoine-t! Megelégszik azzal, ha az esküvőjükön az Isten is jelen lesz, aki már előre gondoskodott nekik a nászajándékról!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

12. kép

Szín: Hónapokkal később, Bucer vezető prédikátori hivatalának kis tanácsterme. Asztalnál ülnek Calvin, Bucer, valamint a genfiek részéről Ami Perrin és Bodel Froment.

Perrin: Azért nem jeleztük jövetelünket, mert hevességedet ismerve, Jean Calvin, levelünket bizonyára felbontatlanul visszaküldted volna. Mivel hozzánk is eljutott fogadkozásod híre, hogy Genfet még az emlékeidből is kitörlöd.

Calvin: Csodálkoztok ezen?

Perrin: Inkább a magunk merészségén csodálkozunk, hogy mégis eljöttünk Strasbourgba. De meg kellett tennünk, hogy Genf városának jelenlegi vezetősége nevében megkövessünk. Egyben arra kérjünk, hogy gyere vissza Genfbe vezető prédikátornak, folytatni reformációs tevékenységedet, amit elkezdtél.

Bucer: Ezt mégis hogy képzelitek? Beállíttok ide egy prédikátorunkért, mintha csak egy fogason lógó köpenyeget akarnátok elvinni, mert az a ti tulajdonotok. Nahát ebben tévedtek. Jean Calvin már a mi szolgatársunk itt, Strasbourgban, és az is marad. Vagy azt hittétek, engem megkerülhettek fondorlatos cselekvésetekben?

Perrin: Természetesen nem hittük, mert veled, a vezető prédikátorral is megállapodásra kell jutnunk. Előbb azonban Calvin véleményére lennénk kíváncsiak.

Bucer: Úgy hát legyetek, mondd el nekik, Jean!

Calvin: Rendben van. Először is köszönöm Genf új vezetésének a megkövetését azért, amit nem ők követtek el velem és prédikátortársammal szemben. Dicséretes a részükről. Visszahívásotokra pedig egy kérdéssel válaszolok. Mi a biztosíték arra, ha netán engednék ennek, nem kellene-e rövid idő múltán ismét elmenekülnöm városotokból?

Perrin: Biztosítéknak ott vannak a genfi reformáltak. Naponta adták egymás kezébe a kilincset a tanácsnál, hogy hívjunk vissza téged. Mit akarnál még ennél többet?

Calvin: Igazad van, ez jelentős érvetek, de nem lep meg. Szeretetüket elüldözésemkor is tapasztaltam. Ha visszamennék, kizárólag értük tenném, hogy amit irántuk prédikátorként elmulasztottam, igyekezzek helyre hozni. Ehhez azonban már nem az a régi Calvin szükséges, hanem az, aki okulva kudarcaiból, erősebbé formálódott. Érted ezt, Ami Perrin?

Perrin: Nem egészen, Jean.

Calvin: Bodel barátom, neked sem világos?

Bodel Froment: Nagyon is, Jean, de mindazon genfi prédikátortársaimnak az lenne, akik nevében most én is itt vagyok.

Calvin: Perrin úrnak azonban mégis el kell magyaráznom, hogy csak látszatra vagyok már az a Calvin, akit Genfből elűztek. Akkor megmérettem és könnyűnek találtattam. Hiányzott belőlem az elszántság, mely eréllyel kellett volna párosuljon mindazok ellenében, akik a reformációt Krisztus példázata nyomán csak tövisek közé esett magnak tekintették. És mi ahelyett, hogy a tövisektől megszabadítottuk volna, elnéztük, mint fojtják meg. Többes számban beszélek, de első renden magamat hibáztatom. Megírtam ugyan az Institutiot, próbálkoztunk egyházi rendtartással, kátéval, hitvallással, de fölöslegesen. Mindegyik gazos, tövises talajba esett. Ha most vissza akartok hívni Genfbe, ezt az elburjánzott bozótost kegyetlenül kivágni hívtok vissza! Kellenék így is, Perrin?

Perrin: (szünet) Kellenél, Jean Calvin! Minden kívánságodat teljesítjük. Vezető prédikátorként szabad kezet kapsz az egyházban, a lelkészek kiválasztásában, hitbeli kérdésekben csak a konzisztórium dönthet. A városvezetésnek is fontos, hogy mi az egyházzal egyetértésben irányítsuk Genf városát.

Calvin: Jó hallani ezt, tanácsnok úr, mert én már ehhez Strasbourgban hozzászoktam.

Bucer: Úgy van, és most arra kérlek mindkettőtöket, menjetek ki a várószobába, amíg Calvin úrral megbeszéljük válaszunkat.

Ami Perrin, Bodel Froment (ki)

Bucer: Jean, kedves barátom, ideérkezésed óta azt érzem, hogy benned változatlanul ott fészkel a genfi fiaskó. Amit strasbourgi sikereid sem tudtak feledtetni. Ezekkel ugyanis csak nekünk bizonyítottad Isten kegyelméből való reformátori képességedet, Genfnek nem. Keményen fogalmaztam?

Calvin: Dehogy, csak a lényeget mondtad ki. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne maradnék szívesen Strasbourgban. Nálatok nem csupán menedékre, de lelki otthonra is leltem. Amit csak meghittebbé kellene tennünk Idelettém segítségével. Genfben meg kezdhetnénk újra mindent. De vajon megéri-e? Itt van ez a Perrin, az elszánt libertinusok egyike volt, most pedig hallhattad, a mi pártunkon áll. Szívből vagy csak színből? És hányan lehetnek még ilyenek Genfben?

Bucer: Mindenütt vannak, itt, Strasbourgban is. Ami pedig Perrint illeti, lehet a lelke mélyén libertinus, de már nála is a reformáció kerülhetett előtérbe. Talán, mivel Genfben is egyre többen akarnának a mi vallásunk híveivé válni. Ehhez pedig jó prédikátorok kellenek, amilyen te is vagy, Jean. Tudod, hogy nagyra becsülünk, de még nálad is fontosabb számunkra a reformáció ügye. Ott kell segíteni, ahol ez bajban van. Javaslom, menj vissza Genfbe!

Calvin: Ezt éppen te tanácsolod nekem, Martin? Akinek annyit köszönhetek és akiben hitbéli bátyámra is leltem?

Bucer: Éppen én, miközben a szívem sajdul bele. De önzésből nem tarthatlak vissza, bárhogy is szeretném. Menned kell, Jean, és meggyőződésem, hogy az Isten is egyetért velem ebben.

Calvin: Ha már ketten is így gondoljátok, drága Martin bátyám, akkor megyek. Behívathatod Perrinéket!

(A következő kép előtt még sötétben. Közjáték. Calvin hangja felvételről.)

Testvéreim, genfi reformáltak! Különös érzés most ismét itt állnom, a Szent Péter-templom szószékén és felolvasni nektek azt az igét a Példabeszédek könyvéből, melyet erre az alkalomra választottam: „Az ember elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja annak járását.” Igen, testvéreim, ez lehetne akár életünk vezérigéje is, ha végig akarunk menni azon az úton, mely születésünkkor számunkra elrendeltetett. Nem tehetjük ezt meg magunkra hagyatkozva, csak ha Istenre bízzuk az irányítást. Mert akkor biztosan nem tévedünk el a világ szorításában, a mindenünnen ránk leselkedő veszélyek közepette sem. Ehhez nagy segítségünkre szolgál a Biblia, melyből mi, reformáltak, egy alig kisarjadt vallás követői is minden kérdésünkre választ kapunk. De ehhez az eligazító válaszért szüntelenül Istenhez kell fordulnunk imádságainkban.

(Váltás, átkötő zene.)

13. kép

Szín: Calvin házának fogadószobája Genfben. Mint az első képben, Calvin és Farel a kanapén ülnek.

Farel: Már alig vártam, hogy láthassalak benneteket, hiszen az esküvőtök óta nem találkoztunk. Mindent tudok az itteni fogadtatásotokról, Bodel Froment részletesen beszámolt erről levelében. Azt is megírta, hogy Philippe Coburt polgármester kocsikat is küldetett értetek az átköltözéshez. A város határában meg zsoltárénekléssel fogadtak benneteket a reformált hívek.

Calvin: Minden így történt, kedves bátyám, ráadásul, mint láthatod, a régi házamba jöhettünk vissza. Állítólag már jó ideje üresen állt. Idelette az itteni reformált menhely vezetője lett, és mellette dolgozik Marie húgom is. Paulette, Antoine felesége csak azért nem, mert ő a kisfiukkal, Sámuellel van elfoglalva. Kezdetben velünk laktak ők is, aztán nem messze tőlünk a részükre is kijelölt egy házat a tanács. Miután az öcsém is az egyház szolgálatába szegődött prédikátornak.

Farel: Nem akarok hinni a fülemnek! Ahhoz képest, ahogyan mi innen eltakarodtunk, téged úgy fogadtak vissza, mint a kis Jézust látogató bibliai királyok egyikét.

Calvin: (nevet) Pedig én még aranyat, tömjént vagy mirhát sem vittem nekik ajándékba a fogadtatásért. Ennek ellenére Philippe Coburt polgármester nagyon szívélyesen köszöntött, amikor Bodellel bementünk hozzá megbeszélésre. Kijelentette, szeretne búcsút mondani a múltban elindult vitának, csak Genf érdekeit tartva szem előtt. Mondtam neki, hogy én is, de elsősorban egyházunk szempontjait tekintve.

Farel: Nem lehetett új a számára, hiszen erre törekedtünk régebben is.

Calvin: Úgy van, ezért is adtam oda neki a veled együtt megalkotott és már Genfben is használt egykori törvénykönyvünk példányát. Amit Strasbourgban átjavítottam és újra kinyomtattam. Kértem, hogy hasznosságáról maguk is győződjenek meg. Coburt ezt helyeselte, és ő is azt tartaná kívánatosnak, ha megoszlana a felelősség az újraválasztott egyházi vezetés, a konzisztórium és a világi hatalom között. Egyik sem kerekedve a másik fölé, de együtt azért, hogy végre mi is reformált várossá lehessünk.

Farel: Bravó, Jean, elértük, amit akartunk. Megnyugodva térek vissza Neuchatelbe.

Calvin: Valamiről azonban még szeretnék beszélni neked, Farel bátyám. Levelet kaptam ugyanis Michel Servettől.

Farel: Kitől? Attól a Szentháromság-tagadó eretnek orvostól? Aki nem ment el a párizsi találkozótokra?

Calvin: Ezt azzal indokolja, hogy akkor még azt sem tudta, ki vagyok, de az Institutiomat elolvasva már nagyon is tisztában van vele. Arra kér, hogy a régen megbeszélt hitvitát folytassuk le levelezés által.

Farel: Nem lep meg, Jean, nagyobb hal lettél, érdemes halászni rád!

Calvin: Csak nem az ilyen halásznak. Azóta ugyanis már elolvastam még egy könyvét, a Dialogurium de Trinitatét, nyelvünkön Beszélgetések a Szentháromságról. Amivel ismét bizonyította, hogy annyira belesüppedt már saját téveszméibe, ahonnan csak az Isten tudná kimozdítani. Megírom neki, hogy elfoglaltságom miatt nincs időm levelezgetésre.

Farel: Éppen megírthatod, de elhíresztelné, hogy meghátráltál a vitától, pedig annak idején te kezdeményezted.

Calvin: Ez igaz, de akkor még valami értelmét láttam, ma már nem. A leveleiben is ugyanazokat a nézeteit ismételgetné, mint a könyveiben.

Farel: Természetesen, de ha elállsz a vitától, neki kedvezel. Hiheti, sőt kijelentheti, hogy neked sem fontos a Szentháromság kérdése, mert nem akarod megvédeni a kételyeivel szemben. Tehát hallgatólagosan elismered, hogy neki van igaza.

Calvin: Jól érveltél, kedves bátyám, így hát mégis fogadjam el tőle a kihívást?

Farel: Szerintem igen. Mit vesztesz vele? Bármikor abbahagyhatod a levelezést.

Calvin: Akkor hát legyen úgy, válaszolok neki. Ha csupán elgondolkodásra késztetem a téveszméiről, már az is eredmény lenne. Isten segítségével pedig semmi sem lehetetlen!

Idelette: (be) Farel bátyánk! Isten hozta!

Farel: De már vinne is vissza Neuchatelbe. Azonban addig úgysem mentem volna, amíg nem láthatlak, kedves Idelettém. (Gyöngéden átöleli az asszonyt.) Az esküvőtök óta is csak szebb lettél. Biztos vagyok benne, Jean, hogy Idelettéért is mindenki irigyel itt, Genfben. Csak azt nem kellett volna engedned, hogy az öcséd megelőzzön az apaságban!

Calvin: Erről nem tehetünk, de legalább jó példával szolgált. Elmondjam, Idelette?

Idelette: Ha akarod, Jean!

Calvin: Úgy néz ki azonban… na, szóval, az a helyzet, jó bátyám…

Farel: Ne folytasd! Tehát az asszonykád is?

Idelette: Még nagyon korai, nem is igen kéne beszélni róla.

Farel: Dehogynem! Hiszen mind ilyen korán kezdtük, amikor még csak az Isten tudott rólunk. Erről hát több szó ne essék! Különösen olyasmi ne, amivel a hír keltette örömömet kockáztatnátok. Ezért hát, Jean, nehogy ismét megemlítsd Servetet!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

14. kép

Szín: Calvin háza közelében az utcán libertinusok csoportja. Berthelier, Frank Nitzen, Georges Rolland és mások, a prédikátort várják.

Berthelier: Mintha nem is Genfben lennénk. Bezáratta a kocsmákat, hogy valami beszélgetős helyiségeket alakítsanak ki helyettük. Bennük jól látható helyen ott kell legyen a Biblia.

Frank Nitzen: Azzal sem törődött, hogy ezzel a köznép haragját vívja ki. Hová menjenek munka után felfrissülni egy kupa bortól? Jóformán templommá erőszakolná egész Genfet, ahol kötelező az ájtatosság, akár tetszik, akár nem!

Georges Rolland: Lassan már ki sem mozdulhatunk otthonról. Erkölcstelennek nyilváníttatott szinte minden olyan hely, ahol az időt eltölteni, szórakozni lehetett. Kockázni, kártyázni, vagy egyéb szerencsejátékokban lelni kedvünket. Mert Calvin szerint mindezeket az ördög működteti!

Berthelier: Akárcsak a jósdákat, ahol csak a hiszékeny, félrevezetett embereket kopasztják meg a pénzüktől. Ezek működtetőit egyenesen kizsuppoltatná a városból!

Georges Rolland: Előbb kellene ezt a megveszekedett franciát ismét elzavarni innen! Higgyétek el, ez addig nem nyugszik, amíg reformált tömlöccé nem teszi Genfet!

Frank Nitzen: Máris az, mert Kain által a konzisztórium kezébe került az irányítás. Philippe Coburt, a polgármester meg a tanácsnokok hűséges ebekként rávakkantanak mindenre!

Georges Rolland: (távolabb mutatva) Ott jön! Ott jön! Csak bele a képébe mindent, amit sérelmezünk!

Calvin: (be; a csoport elállja az útját, körbeveszik) Na mi az, uraim? Vendégségbe jöttetek hozzám? De hát ennek nem ez a módja!

Frank Nitzen: Legyen vendéged a pestis! Mit képzelsz, ki vagy te? Egy jöttment francia, nem több!

Calvin: És ti kik vagytok?! Ha én egy jöttment francia, akkor ti, a törvényre, rendre fittyet hányó büszke bennszülöttek, magatok vagytok a bűzlő állandóság ebben a városban!

Georges Rolland: Mit beszélsz?! Te akarsz minket jellemezni, te papnak álcázott Néró? Nem félsz, hogy itt helyben felkötünk egy fára?!

Calvin: Tegyétek, ha attól könnyebbedne meg a lelketek! Ami ugyan lehetetlen, mert olyan nektek nincs! Csak testetek van, és az egyébre se jó, mint elraktározni benne bűnös vágyaitokat. Kiszorítva mindazt, ami szép és nemes, s talán még nektek is hasznotokra lenne.

Frank Nitzen: Halljátok?! Prédikál nekünk! Honnan veszed ehhez a bátorságot, te fekete sakál? Éppen te, aki felfalnál körülöttünk mindent, ami kicsit is élvezetessé teszi ezt a nyúlfarknyi életet! Ne akarj ránk erőltetni semmit, te pap! Érd be a mamlasz híveiddel, akiket orruknál fogva vezethetsz.

Calvin: Miért csak engem fogtok körbe, Nitzen? Fogjátok satuba Coburt polgármestert meg a tanácsot is, mert a nektek nem tetsző rendeleteket ők hozták.

Berthelier: A te utasításodra, Calvin! Azt hiszed, nem tudjuk? Csahos kutyáid azok neked, a pórázt te tartod a markodban!

(Antoine és többen prestiberek berohannak. Néhányuk kezében bot is van. Megállnak a libertinusok közelében.)

Antoine: Itt vagyunk, bátyám! Mit akarnak ezek tőled?

Calvin: Csak amit mindig is. Meggyőzni, hogy nélkülem vidámabb lenne az életük Genfben.

I. presbiter: Nélkülük meg nyugodtabb a mi életünk. (felemeli botját) Különösen, ha még ezzel is nyomatékosítjuk!

Calvin: Ejnye, presbiter uram! Való az, hogy a Szentírásban is meg van írva Istennel kapcsolatosan, hogy vessződ és botod igazgatnak engem. De ez csak rá tartozik, ahogy az ítélkezés is. Antoine, nem kellett volna ide jönnötök. Azt hihetik, már csapatokat is szervezek ellenük.

Berthelier: Nem hisszük, tudjuk! Eddig is ellenünk lázítottad a híveidet a szószékről is, most meg már botot is adsz a kezükbe. Mert addig te nem nyugszol, amíg ez a város nem az akaratod szerint fog működni. De ne feledd, mi mindig útban leszünk neked! Mert Genfben mi vagyunk otthon, te csupán egy erőszakos betolakodó vagy, Jean Calvin! (Int a többieknek, majd el.)

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

Közjáték. Calvin dolgozószobája, íróasztalán karos gyertya-tartóban égnek a gyertyák. Éjszaka. A prédikátor előtt írólapok, kalamáris, toll, de nem ír, csak ül a karosszékében. Aztán feláll, sétálgat, majd megtorpan, felnéz, mintha az Istenhez szólna.

Calvin: Uram, nagyon nehéz, de ebben a neked szánt vallomásban azt is meg kell írnom, amikor a hitem is megrendült benned. Mikor erre a legkevésbé számítottam. Hiszen akkoriban éreztem leginkább a pártfogásodat. Szüntelenül imádkozva hozzád a genfi reformációért folytatott küzdelemben. Nem csak azért kellett volna, de ki gondolta, hogy nagyon várt kisfiunkat, Jacques-ot születése után három héttel visszaveszed. „Csecsemőhalál”, mondta az orvosunk, Textor doktor, de nem tudta, ez miért következett be. Fel sem fogtuk Idelettével, hogy miért büntettél ilyen váratlan kegyetlenséggel minket. Akkor még nem sejtve, hogy pár évre rá drága feleségemet is magadhoz veszed. Mintha csak azt akartad volna, hogy odaát vigyázzon a fiunkra, amíg utánuk megyek magam is. Asszonyomat a betegség is olyan észrevétlenül kerítette hatalmába, hogy az ispotályban az orvosok sem tudták kideríteni az okát. Kívánságára hazahoztuk hát és hittük, hogy a reményt is vele együtt. Azóta is mindig előttem van az a nap, az a perc, amikor magamra hagyott.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

15. kép

Szín: Calvin házának hálószobája. Idelette az ágyon fekszik. Mellette egy széken a prédikátor ül.

Idelette: Milyen híreket hoztál haza, Jean?

Calvin: Nem hoztam semmit, ami azt jelenti, most éppen nem zaklatnak izgága libertinusok.

Idelette: (megsimogatja) Akkor ezt vehetjük jó hírnek is. Felültetnél, Jean?

Calvin: Hogyne, ha úgy kívánod. (átöleli Idelettét, feljebb emeli, párnáját háta mögé igazítja) Így jó lesz, kedvesem?

Idelette: El sem hiszed, mennyivel jobb, mint állandóan feküdni. Abban lesz még részem egészen a feltámadásig.

Calvin: Miért mondasz ilyet? El akarsz szomorítani, aranykincsem?

Idelette: Aranykincsem? Nekem te még ehhez hasonlót sem mondtál. A bókjaidban is igyekeztél puritán lenni, Jean Calvin. Kerülve mindazt, ami fényűzésre utal. És engem most mégis ezzel illettél?

Calvin: Ezzel, mert ez nagyon is hozzád méltó. Mivel számomra csak te jelented a gazdagságot ebben a világban.

Idelette: Jól van már, Jean, ne akarj elérzékenyíteni. Kölcsönös a mi ragaszkodásunk egymáshoz. Isten szándékolta, hogy a feleséged legyek. És maradok akkor is, ha már csak a lelki jelenlétemet érezheted.

Calvin: Ne beszélj így, könyörgöm, ne beszélj így! Azt kell hinnem, már Isten országába vágyódsz!

Idelette: Mindnyájan oda vágyódunk, csak megérkezésünk idejét titkolja előttünk az Úr. De ha én megyek is el előbb, hinnünk kell az újra találkozásban. Végezd csak tovább az Isten által elrendelt munkádat és imádságokban üzenj nekem, melyeket biztosan megkapok. Legyenek azok a reménység imái, Jean… érted, én prédikátorom… érted… (hátrahanyatlik)

Calvin: Idelette, mi van veled?! Idelette?! (átkarolja, rázogatja) Ne menj el, ne hagyj magamra! Uram, esdekelve kérlek, inkább engem, ne őt! Annyiszor imádkoztam, hogy legyen meg a te akaratod, de most az egyszer az enyém legyen meg! Engem vegyél magadhoz, engem, Istenem, engem! Engem! Engem!

(Felfokozott zenével ér véget az első rész.)

Tóth-Máthé Miklós

           

 (A dráma 2. részét folyóiratunk következő, 2018/2 számában közöljük.)