„Absolutely nothing!”

 

In memoriam

Varga László

(1928 Zilah - 2017 Marosvásárhely)

 

Életéről, börtönéveiről számos írásában, rádió és televíziós interjúkban a rá jellemző hittel és humorral beszélt. Egyik utóbbi megnyilatkozásában, a Confessio 2016/3. számában, életrajzi kötetéből idézve így foglalta össze életének tanulságát: „Nagyon különös és a mi korunkra mégis annyira jellemző élet van mögöttem, melynek minden csavaros fordulatában mindig magam mellett éreztem és tapasztaltam Istennek mindent felülmúló szeretetét”. Isten közelségének tudata és megtapasztalása tette őt „sebezve gyógyulást hozó ”(Illyés Gy.), szókimondó emberré a rendszerváltozás utáni években is, hiszen meggyőződése volt, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”. Az ő megszólalásaiban – magánbeszélgetésekben éppúgy, mint a nagyobb nyilvánosság előtt – mindig érezni lehetett, hogy nála „az igen igen és a nem nem” (Mt 5,33-37). Ez nem annyit jelentett, hogy mindig és mindenben igaza volt, hanem azt, hogy hiteles tanú volt, mert szavai mögött ott volt ő maga: hűsége Istenhez, egyházhoz, hazához.

Megismerkedésünk és első találkozásunk egy skóciai konferencián történt a kilencvenes évek elején, ahol több kelet-európai ország résztvevőjével együtt vettünk részt. Az ottani vallásoktatás tapasztalatairól kellett beszámolnunk a hazai oktatási minisztériumoknak. A felekezeti hitoktatás, vagy egy un. „semleges vallásoktatás és etika” bevezetése volt már akkor napirenden számos volt szocialista országban a rendszerváltozások után. A szervező házigazdák előadói természetesen a hazai gyakorlat mellett érveltek, amelyben a keresztyénség előadása a nagy világvallásokéval együtt történik, a lelkipásztorok szigorú kizárásával, sőt a tanároknak is megtiltva, hogy saját meggyőződésüket ismertessék a tanulókkal. Utolsó este a skót moderátor fogadására voltunk hivatalosak, aki hagyományos ünnepi öltözékében várta a résztvevőket. Elhangzott a szokásos kérdés: „mit visznek haza magukkal?” Varga László jelentkezett és pregnáns angolsággal ennyit mondott: „absolutely nothing” – egyáltalán semmit! A protokoll szerint nem éppen elvárt válasz utáni mély csöndben azután kifejtette, hogy ez a gyakorlat a keresztyénség elárulása, majd hozzátette, hogy társaival együtt nem azért ültek évekig börtönben, hogy egy ilyen mindent összemosó kulturális zagyvaság következzék a diktatúra évei után. A szerepéből kiesett moderátor szemében könnyek jelentek meg és csak ennyit válaszolt: „Köszönöm, hogy ezt elmondta, mert ezt én már nem mondhatom el”. A viszont kérdés azonban már megválaszolatlan maradt: „Miért nem, hiszen ez volna a kötelessége!”

Ezt a „miért nem?” kérdést itthon is gyakran feltette Erdélyben és az anyaországban is. Ez nem pusztán kötekedés volt részéről, hanem az egyház mai küldetésének és „mandátumának” keresése. Sokszor, az üres szélmalomharcok láttán keserűen  meg is fogalmazta véleményét: református egyházunktól elvétetett a mandátum (Mt 21,43). Nem végső ítélet volt ez részéről, inkább féltő szeretet. Ezért hagyta magát meggyőzni is és mindenütt jól érezte magát – különösen is a tehetséges fiatal lelkipásztorok között –, ahol komoly teológiai kérdésekről és az egyház jövőjéről volt szó. Fiatalokat megszégyenítő aktivitással vett részt a THÉMA egyesület egykori ülésein, a Doktorok Kollégiuma Rendszeres Teológiai Szekciójában, a református rendszeres teológusok (IRTI) kétévenkénti nemzetközi konferenciáin. A tudományos önképzés számára nem kreditek gyűjtése volt, hanem a lelkészi és teológus egzisztencia alapvető feltétele.

[[paginate]]

Elmondta nekem, hogy amikor a börtönből való szabadulása után először Magyarországra jöhetett, megkérdezte barátaitól, kikhez mehetne tájékoztatásért, hogy az elmúlt évtizedek nyugati irányzataihoz rövid idő alatt nagy vonalakban felzárkózhasson. Nem szolgai módon akarta követni ezeket, hanem tisztában akart lenni a tudomány akkori helyzetével. A bibliai tudományokban Farkas Józsefet, a rendszeres teológiában Vályi Nagy Ervint ajánlották. Velük töltött néhány napot és egy táskányi jegyzettel tért haza a hajdani peregrinusok útján. Varga László élete végéig Barth Károlyhoz hasonlóan írhatta volna neve alá a „stud. theol” szavakat, hiszen holtig tanuló lelkipásztor volt. Ez a studens élet fejeződött be most. A földi mandátum lejárt, ám írásaiban az utókorra maradt számos olyan teológiai kérdés, amelyekért – valljuk be –, sok méltatlan támadás is érte. Ő ezeket is igyekezett humorral kezelni. Egy lelkészi kör írásban nyilvánította őt eretneknek, amit ő nevetve így kommentált: „no ez még nem voltam életemben!”

A nem éppen hízelgő címnek az a magyarázata, hogy ezeknek a vitáknak a tanulságai a hosszú börtönévek alatt kristályosodtak ki, ahol meg kellett tanulnia az egyértelműségre törekvő apologetikus érvelést. Itt a keresztyén hit klasszikus igazságait olyan közegben kellett megvédeni, ahol nem igazán volt érthető a paradoxonokra és a dialektikus ellentétpárokra épülő nyelvezet. Az igenek és nemek csak vagylagosan voltak megválaszolhatók. Varga László ezzel arra figyelmezteti a teológust és az igehirdetőt, hogy a hagyományos kánaáni nyelvet nem vehetjük adottnak az evangélium kommunikációjakor.

A Sátán és a gonosz kérdése kapcsán ő a dualizmus jogos elutasítása mellett egy másik végletet állít: a személyes gonosz nem létezik. A reformátorok a bibliai teremtéshit és krisztológia nyomán „varázstalanították” ugyan a világot, de a teológiában ezt nem vitték végbe következetesen. Az így nyitva maradt teológiai kérdést már Makkai Sándor is felvetette: vajon az ember vált Isten végső ellenfelévé? A gonosz eredete vajon a mi szabad döntésünkből (ösztönlényünkből) következik?

Az ún. kettős predestináció magyarázatánál hangsúlyosan a kijelentés és üdvtörténeti szempontokat követi (electio), míg az üdvösség kérdésénél a Rm 8 alapján csak az elrendelés pozitív propriumát látja egzegetikailag megalapozottnak. Ez a tanulmánya egyébként a szöveg és szómagyarázatok szempontjából megkerülhetetlenül fontos a témával a későbbiek során foglalkozók számára is.

A halál és feltámadás kérdésében is alapvető kérdéseket vet fel. Egyrészt O.Cullmann felfogásával szemben az egyházi hagyomány és hitvallásaink mellett érvel a lélek halhatatlansága mellett, másrészt a test modern,materialista félreértésétől szeretné megszabadítani a feltámadás-hitet. Az Apostolicum latin szóhasználatának kétségtelenül jogos kritikája (carnis resurrectionem) mellett ugyanakkor nyitva hagyja a szóma pneumatikon , valamint az új ég és új föld eszkatológiai értelmezését. A halál a földi tér-idő kategóriából való kilépés ugyan , de nem Isten üdvtörténeti idejének a vége és beteljesedése.

Varga László örökségében nemcsak fontos kérdések exponálása marad a következő nemzedékre, hanem az a bátorítás is, hogy merjük hagyományainkat a II. Helvét Hitvallás aláíróinak szabadságában és komolyságával a „jobbra taníttatás” igényével megvizsgálni, de egyéni felfogásunkat az igazság közösségi keresésének is alávetni. Varga László erre a nyílt diszkusszióra mindig kész volt, noha kevesen voltak, akik az ő színvonalán és elszántságával erre képesek lettek volna. Nagy harcos távozott a küzdőtérről. Régen ilyenkor még az ellenfelek is meghajtották fejüket és zászlóikat. Emléke legyen áldott, requiescat in pace!

Szűcs Ferenc

Hasonló anyagaink