Részlet a Rodostói nagypéntek című kéziratban lévő regényemből – a Trianonnal foglalkozó szám tiszteletére. B. S.
A bujdosó mit tehet, ha nem tud aludni azzal a kétségbeejtő gondolattal, hogy már soha nem láthatja viszont otthonát? Kiviszi honvágyát az április eleji éjszakába, és a tenger előtti löszös lejtőnek vetve a hátát, fölnéz a még virradat előtti csillagos égre. Az a jó ilyenkor, hogy senki sem látja könnyeit. Borzalmas módon kisírhatja magát. Aztán közben alig hallhatóan, szinte zümmögve dúdol maga elé:
„Elindultam szép hazámból: / híres kis Magyarországból. / Visszanéztem félutamból, / Szememből a könny kicsordult. // Bú ebédem, bú vacsorám; / Boldogtalan minden órám. / Nézem a csillagos eget, / Sírok alatta eleget. // Jaj, Istenem, rendelj szállást, / Mert meguntam a bujdosást: / Idegen földön a lakást, / Éjjel-nappal a sok sírást!”
A bujdosó rituális mozdulattal előveszi s kibogozza dohányzacskóját, előbabrál belőle egy csipetnyi száraz füvet, s gondosan nyomkodva, megtömi véle hosszúszárú pipáját. Puskáról leszerelt kovakövet csattint egyszer-kétszer, míg az utolsó szikrával tüzet nem fog a dohány. Cuppantgatva szívja erősen többször is, hogy olyan füstöt kreál maga körül, mintha Neptunus áldozatát végezné egy régi görög pap itt a tengerparton. A bujdosó ekkor keservesen köhint kettőt, krákog és köp, majd újra maga elé énekel:
„Ha felmegyek arra magas tetőre, / Feltekintek a csillagos nagy égre: / Csillagos ég, merre van az én hazám? / Merre sirat engem az édesanyám?”
Erre összekuporodik, arcát a tenyerébe ejti, és egész testében rázkódva zokog. Amikor már ez is megvolt, újra hátradől, és tekintete a csillagrengetegben merül el. Nagyot sóhajt.
„Csillagos ég, merre van az én hazám?”
A hatalmas éjszakai égbolt pedig készséggel válaszol, hiszen ugyanúgy, ugyanazokat a csillagokat mutogatja itt is, a világ végén, mint odahaza, a messzi távolban. A hadakozó Vérszeműcsillag ugyanolyan konokul vöröslik Rodostó felett, mintha a szülei verandájáról nézné, s a Göncölszekér sem akar megváltozni és máshová kocsikázni csak azért, mert messzire szakadt a bujdosó. Sőt ha minden odamaradt is a földön, az égen a csillagok hűségesen követték a bujdosókat. Ez a csillagos ég hűséges természete, amely merőben különbözik az emberekétől. S ha ez így van, akkor az odahagyott haza képe, mely az égbolt mennyei fekete tavának felszínén tükröződik, most itt is változatlanul a bús bujdosó fölé borul. A hazának ezt a sötét éjszakában ragyogó térképét nem rajzolhatja át semmiféle hódítás, politikum, békepaktum vagy ideológia. Örökre megmarad annak bizonyságául, hogy a teremtésben rendelt határok elmozdíthatatlanok.
- 1
- 2