Merő véletlen, ha egy könyv az utolsó oldalon nyílik ki. A hófehér papíron fekete foltnak tűnő négysoros vers a Cantata profana: „Most kell énekelni újra! / A fáklyák már mind meggyújtva! / Éjszaka van, észrevétlen / Temetésre viszik népem.” Szíven ütött. Úgy éreztem, hogy ezzel a költő nemcsak megadta legújabb kötetének alaphangját, hanem motiválta is a versválogatás egészét. A tömör négy sorba óhatatlan beleérezzük korunk sorsproblémáit, napjaink nyomorúságait és képtelenségeit, a nagypolitika immoralitásainak burjánzó tenyészetét, a magukat álcázó destruktív erők hajmeresztő praktikáit, és – ami számunkra legfontosabb – a megmaradásunkért és emberi méltóságunkért vívott küzdelem parancsszavát.

Első pillanatban furcsának tűnhet, ám ha mélyebben belegondolunk, érthetővé válik, ha ezt a költői attitűdöt párhuzamba állítjuk Kós Károly 1921-ben írt Kiáltó Szó-jának felszólításával: „Építenünk kell!” Akkor a trianoni önkény országnyi részt hasított ki a nemzet testéből, most viszont mintha egész valónkra törne a túlhatalom. Éjszaka van – jelenti ki a költő. Nem tudni, legfeljebb sejthetjük az álcát viselők kilétét és szándékait. Kósnak Kiáltó Szót kellett intézni elárvult népéhez, hogy ocsúdjon a bénító sokkból; most viszont rajtunk a sor, hogy bölcsen cselekedjünk. Hogy magunk maradjunk. A küzdelemre való felhívás erkölcsi-emberi kötelessége pedig mindenekelőtt a szellem embereié, a költőké, alkotóké.

Ezeket mondva, alkalmasint meg is találtuk Takaró Mihály költészetének két tartópillérét, ezek pedig a hazafiúi szeretet és a református keresztyén hit.

Tamási Áron szerint az ember élete egzisztenciálisan összefügg az otthonnal. A haza, az otthon az emberélet méltóságának alapfeltétele. Csak az a világ igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemleges és elidegeníthetetlen. Mégis hányszor volt úgy a történelemben, hogy az erőszakká durvult túlerő egész közösségeket (kisebbségeket, népeket, nemzetrészeket...) űzött el hazájukból, vagy zárt ki otthonukból. Százszor szembe nézve a Kimérákkal – sok-sok hősi áldozatot hozva érte – mi megvédtük hazánkat és szabadságunkat az évszázadok küzdelmei folyamán: „MI ITTHON VAGYUNK. / Itthon mi vagyunk. / Itthon vagyunk mi. / MI VAGYUNK ITTHON” – jelenti ki a cáfolhatatlan tényt a költő.

Aki hitelt ad annak a magát világpolgárnak tülkölő alaknak, aki arcpirulás nélkül teli torokkal harsogja: ubi bene, ibi patria, az egyszerűen balga. Senki sem váltogathatja úgy a hazáját és azonosságát, mint jobb helyeken az alsóneműt szokták. Aki a könnyebbnek, gondtalannak vélt élet érdekében szemernyi önvád nélkül kilép az „egyazon szellemi égbolt” védőburka alól, az hamarabb vagy később elsatnyul, kiürül, kihűl. Mint az a nemrég még parázsló fahasáb, ami a tűzkörön kívülre került. Kiüresedve az ember elveszti azonosságát. Lelki idegenként pedig dugig tömött zsebbel sem lehet örömteli életet élni. Az ezer színben pompázó virágtenger maga az életteljesség; a mindent egyneművé foncsorozó egyenvilág beteg agyszülemény, rémkép. Kedves sorstársam, kérlek, húzd összébb te is a körülötted élők zsarátnokát, mert nemcsak a széleken, de immár bennebb is sápad, roskadni látszik a parázs!

Takaró Mihály nem l’art pour l’art játszadozik a tollával, nem rakoncátlan virgonc, aki olcsójános módján követi a kor divatjait. A klasszikus versformák világában otthonosan mozogva, arccal mások felé fordulva, a hazát és felebarátait szolgálni kész lírikus. Aki a költészet roppant gazdag eszköztárából válogatva, egyszer ilyen, máskor másmilyen hangszer húrjait pengeti, hogy lelket emelő összhangot hallasson. A költészet nem pingpong játék, nem egymásnak írunk – olvassuk ki soraiból. Játszadozhatunk persze így is. De a költészet, az alkotás nem öncélú valami, hanem másokat nemesbítő felelős megnyilatkozás. Lényege, értelme, célja: az értékközvetítés, sugalmazás, a rögvalóságtól való felemelkedés, átlépés az adottból a kellő univerzumába.

Faludy György egy készülő kötet szerzőjéhez/szerkesztőjéhez írt levelében (1998. jan.6.) így indokolta, miért nem ír ars poeticát a költőtárs készülő könyvébe: „/…/ mindenek előtt azért, mert a zene nélküli, találomra rövid sorokra osztott próza-dolgozatokat nem tekintem verseknek, nálunk Kassáktól, Palasovszkytól kezdve, viszont a magam idejétmúlt klasszikus értelmezését sem tekintem időszerűnek, viszont attól, hogy a görög és latin versek nem tartoznak többé az értelmiség közkincséhez, azaz a sapphói strófát is prózának érzi az olvasó, és az úgynevezett nyugati formák sem felelnek meg a magyar nyelv törvényeinek /…/ nem érzem magam hivatva, hogy ebbe belemenjek. Legalább verstanilag. Szellemileg még sokkal kevésbé – csak körül kell néznem”. (Somos Béla: Miért ír az ember? Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Bp., 2018.)

Faludy határozott NEM-je után Takaró így fricskázza meg azokat, akik szeleburdiságukkal rászolgáltak a leckéztetésre: „A fecsegő felszínen/nincsenek kincsek! / Sekély!!! / Se gondolat, se kéj”. „Ha legalább / néha-néha / lelketekre / ráhullana / Kosztolányi / lábnyomának / aranypora // Igen, Ő volt, / ki énekelt / a Semmiről, / s ahogyan a / dal megfogant: / Mindenségről / zengett a lant!” Anyanyelvünk legnagyobb mesterére, Aranyra gondolva kendőzetlenül mondja ki kíméletlen ítéletét: „És elszorul a torok, / ha erre gondolok: / költő-imitátorok / piszkítják a lapokat, / gyártva torz sorokat”.

Isten minden teremtménye elégséges önmagának, egyedül az ember hiánylény. Csillapíthatatlanul űz bennünket a teljesülési vágy. Ezért a sok „önkínzás, ének…?” De vegyük tudomásul, és fogadjuk el, hogy teljes és tökéletes egyedül Isten. Mi legjobb szándékaink szerint is életfogytig tartó vágyakozók lehetünk, örök menetelők vagyunk. De van-e ennél szebb, jobb és emberibb, mint képességeink szerint szolgálni azt a közösséget, amelyhez tartozunk!? És aki felelősen gondolkozva idejekorán felismeri a valóság kuszaságait, förtelmeit és borzalmait, az bizony rendjén valóan cselekszik, ha elkötelezettségében papírra veti gondolait, mondja ki ítéleteit: „Elfuserált / tudatmesterek / kínosan szánalmas / világ-átalakító / kísérletei között / botorkál az emberiség. /…/ dicsérve a/Teremtőt, a/teremtést,/és hiába/minden/belénk teremtett/génemlékezet, // csillagokra / függesztett / szemekkel / mégiscsak / világot pusztító / saját magunk / által épített / útjainkat / tapossák lábaink.”

Miért nem mindnyájan inkább a kívánatos irányba menetelünk? Úgy, ahogy illene és kéne. Bő harmadfél századdal előbb egy, az élet mélységeibe tekintő gondolkodó elme hihetően üstökön ragadta a megfejthetetlennek tűnt talányt mondván: Minden emberi cselekvés végső mozgatója az érdek. Ki-ki saját érdekei mentén haladva cselekszik, él. Nyilván a szükséges és tisztességes érdekek érvényesítése kívánatos és elkerülhetetlen, viszont a másokat agyonnyomorító érdekhajhászok ellen fellépni mindnyájunk dolga és kötelessége. Mert az Ego hipertrófiája, az Én-központú undok érdekérvényesítők miriádjainak sötét mesterkedései miatt – „bűnök jelképei közt” taposva - vész ki mindinkább a humánum a világból.

Ha nem okulunk hibáinkból, hogyha botladozásainkra nem figyelünk eléggé, elbizonytalanodván, elsorvad a hit, elkérgesedik a lélek, és célt tévesztve botorkálunk agymosottan. „Hova tűnt orcátokról a veríték?/Nem úgy kéne megkeresni kenyereteket?... // Dermedten néz s vár milliárd ember-rokon, / s ti lengtek óriás gyűlölet-hintáitokon, / bűnök jelképei közt: Aranyborjú, Bábel… / Megint úgy döntötök, hogy haljon meg Ábel?”

Jobbító szándékkal tetteinkben vajon meddig mehetünk el? Volt úgy is, ugyebár, hogy nyílt szívvel a kellőig meneteltünk volna, de a sátáni hatalom fala egyszer csak fölénk meredt. Voltak, akik nemet mondva a lehetetlennek, tovább léptek, és odalettek. Szándékuk szép volt, tetteik dicséretesek, ámde a józanész diktálta határokra mégiscsak oda kell figyelni. Legbölcsebb, ha sorsunkat magunk kovácsoljuk. Ami ezen túlmutat, az biza fehérholló.

Nehéz időket élünk. Atomizálódik a világ. Az emberközi viszonyok felszínesednek, kuszálódnak, elsatnyulnak: „egyedül élünk/egyedül vagyunk/egyedül halunk”. Kiszikkadva elveszítjük hitünket, és vele az élet örömeit is. A kétely-iszap elönti a mindennapokat. Nincs más lelki fogódzó, biztos archimédeszi pont, csak a hit megtartó ereje – sugallják Takaró  verssorai: „Az nem lehet, hogy/üres az ég ,/ s hogy reménynek semmi is elég, /…/ Az nem lehet, hogy / kitaláció / amiben hitt / ezer náció…” A keresztény/keresztyén hit áradó nyugalma magával hozza az élet szépségeit. Ez az az erő, és ez az a keret, amely valamennyi pozitív emberi megnyilvánulást a humánum, a moralitás, a szeretet, a megbocsátás univerzumába gyűjti, és biztonsággal ott is tartja.

Kételyekkel teli világunkban a hit ereje igen drága portéka, apadó kincs. Takaró Mihályt – versei a bizonyság rá - kálvini keresztyén hite végig kíséri költői útján. Isten-keresései, Krisztusba vetett rendíthetetlen hite elég erőt ad neki a mindennapi küzdelmekhez: „Szarvas lettem zúgó víz mellett ,/ morajló zsoltárait hallgatom. / Kövek, füvek, porlepte út… / Valahol, hiszem, hogy meglellek / Bocsánat-sebes, drága Krisztusom.”

A hit fenséges világát a kötet lapjain időről időre haiku csokrok tarkítják. Sorra felnyitva az életbölcsességeknek eme ékszerdobozait, az olvasó szellemiekben és lelkiekben, mindenekben gyarapodik. Takaró mindenkor a HAZÁBAN lévőnek érezve-tudva magát: ITTHONról mondja ki időszerűnek érzett verdiktjeit. Egy népi mondás szerint legszebb öröm a káröröm. Hallgassuk csak! „Janicsárságra/született népárulók, / nevetek sincs már…” És ellenpontként nyomban mellé teszi a szilárd faktumot: „Jövőnek írok/holnapi, hű fiaknak / a magyaroknak…” A haikunak, ennek az erős zeneiséggel bíró japán eredetű költészeti formának a XX. század elejétől a világirodalomban egyre nagyobb lett a népszerűsége. Nem véletlenül, hisz a haiku életbölcsességekkel teli valóságos „ötvös-remek”.

Tovább lapozva a kötetben, a szeretetté szelídült szerelem megtartó erejére bukkanunk. Obább az emberélet szépsége és törékenysége felett merenghetünk: „lassuló lépteimmel / lehullott éveim/avarjában gázolok / megőszülten az őszben”. A költőt megcsapja az élet végességének előszele. A múló időben a legkülönbözőbb természetű életjelenségek halmozódnak fel, szinte már torlódnak, melyek a képzelet szárnyán feltartóztathatatlanul viszik a szerzőt az élet végső határáig, ahol – hitének erejével – akár át is léphet az öröklétbe.

Takaró Mihály lírájának leglényegibb lényege: a népben, nemzetben, hazában gondolkodás, és szétáradó kálvinista keresztyén hite. Döbrentei Kornél szerint patinás értékeket védelmez, a méltatlanul félreállítottakért, a mélyből kiáltókért emel szót, ha kell, farkasszemet nézve a túlparton állókkal. Emberi-morális habitusát a költőtárs rövid, tömör értékelőjében így foglalja össze: „Magatartása: tehetség és jellemszilárdság, meg a magas szintre emelt intellektus egysége, ezt közvetíti”.

A portréversek személyiségei: figyelmeztető és követendő példaképek. A jézusi drámát Jézussal éljük meg kétezer év után is. A jó és a rossz, az efemer és az időálló, a romboló és az építő erők örök párharca tárul itt lelki szemeink elé. Ha szilárd a hitünk, erőnk is lesz a győzelemhez, következtet a szerző. Ebben az élethosszig tartó küzdelemben fáradozik halandó ember voltában Takaró Mihály a mulandón túlmutató nyitott életművében. Ez a legtöbb és legbecsesebb, ami számára elérhető. Miből áll össze ez az „ideakatedrális”? Alkalmasint mindazokból az álmokból, vágyakból, humánus küzdelmekből, amelyekre poétánk emberi-lelki élete épül.

Nemcsak Takaró Mihály, hanem mintha az emberiség mind nagyobb hányada érezné úgy, hogy egy ideje a Harag napját éljük. Erdélyben járva szomorúan tapasztalja az épített magyar értékek folyamatos pusztulását. Fájlalja az egykori teljes haza csorbulását. Mélyen fejet hajt Apáczai kolozsvári scholájának romjainál, a felgyújtott, de főnixként újraéledt nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium előtt; csodálattal vegyes megilletődéssel gondol a gyulafehérvári ódon fejedelmi és püspöki palotára, bő ezeréves történelmünk megannyi bizonyságára!

Bármerre jár-kel, bármin töpreng vagy tűnődik, mindenhol az Úr közelségét érzi. Azt, hogy a „szenvedés vésője, hogyan faragta / karcsúra” életét és hitét. Magába mélyedéseinek végkövetkeztetése: „Istenem, Te faragod / élet-szobromat…”

Az életidő múlásával Takaró Mihály lírájában mind gyakrabban bukkan fel az elmúlás gondolata: „Mikor settenkedve elér / a fehérülés, / s az idő naponta, / egyenként ragasztja / tested minden pontjára / halál csokrának/hószín szálait... Az idő elrabolta életed. / A múltba hullt napod, / szerelmed, szíved, hited. / S mit e fehérségben / lényed egyedül megtalál: ez a halál.” A Colosseum arénájában is „Halálba marcangolt hittestvéreit…” véli látni. Akiknek sziklaszilárd hitét megszégyenítő célzattal állítja szembe a kisstílű hazudozó magamutogatókkal: „Kereszttel nyakunkban árulóitok vagyunk”.

Külön világ az író-nagyságokról regélő fejezet. Mély tisztelettel adózik Mikes Kelemen kiválóságának. Szívmelengető éneket zeng Vass Albert regényeinek román hőseiről (Sandru, Nuca). Vers-emlékoszlopot állít Nyirőnek, „akiről a szerelem lerángatta a reverendát”, de – pontot téve életműve végére – a „Székelyek Apostola” Isten szolgálójaként fejezte be életét. Egy-egy megragadó portréval tiszteleg Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tompa László, Wass Albert, Tamási Áron, Kós Károly, Makkai Sándor, Kisbán Miklós (és a többiek) előtt, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak a magyar irodalomban.

Úgy érezve, hogy közeleg a vég, Takaró a más hitű testvéreiért is képes imát rebegni: „Azt szeretném, / hogy Te légy Uram / utolsó szavam, / mikor meghalok // S tudjam szeretni / azt is, aki / ugyanígy rebeg / majd Allah-ot, / Csak Mammon-hívőt ne kelljen, Uram, / ki vesz tegnapot / s elad holnapot!” Csupán egyetlen kéréssel fordul a világ Urához: a szennyes lelkű kufárokat tartsa távol tőle.

A rondószerűen felépített kötet fináléjában a haza gondolata fortissimoig erősödik. „Hogy mi a föld, mi a haza,/mindig újra le kell írni. /…/ Szemem előtt némán vonul / magyar költők hosszú sora / Írta Berzsenyi és Zrínyi / Kölcsey és Vörösmarty / Petőfi is, / a jó Arany…/ és azóta, ó annyian. /…/ Ha Himnuszt nem zenghetsz róla / kietlen hely, üres róna, / s ha nincsen ősöd alatta, / kit kiforgat szorgos eke, / e tájra nem repít soha/az emlékezés végzete…”

Takaró Mihálynak az írás a fegyvere, harcostársai a szavak. Amik hadrendben, készenlétben állnak a fenyegető veszélyekkel szemben: „Most kell énekelni újra!/A fáklyák már mind meggyújtva!/Éjszaka van, észrevétlen/Temetésre viszik népem!” Elérkezett a cselekvés ideje.

Ismertetőnket a költő fentebbiekhez szervesülő néhány gondolatával zárjuk: „Szeretem a klasszicista formákat. A zárt forma mindig fegyelmez. Én abban hiszek, hogy az igazi költő képes kötött formákban is írni. Ugyanakkor azt látom, hogy sok az olyan ifjú tollforgató, aki ír ugyan, de nincs birtokában a magyar nyelvnek. Teljes mértékben egyet értek Faludy Györggyel. Kierkegaard szerint, aki a korszellemmel köt házasságot, az hamar özvegységre jut. Mert nem minden értékes, ami korszerű, de az érték örökre korszerű marad”.

Aniszi Kálmán