Szenci Molnár Albert (1574–1634) idei évfordulójának apropóján érdemes felidéznünk egy másik, még a tavalyi esztendőhöz kötődő jubileumot. Az idén 450 évvel ezelőtt született református zsoltárfordító ugyanis hatással volt a római katolikus Kodály Zoltánra, aki 1923-ban komponálta a Psalmus Hungaricust. A szerző számára az oratórium valódi áttörést hozott. Sőt, a monumentális, rondó formájú kompozíciónak köszönhetően általában is nőtt az érdeklődés a magyar zeneművek iránt, a XX. század első két évtizedében ugyanis még nagyon szűk volt az erre nyitott közönség. Bár operába sokan jártak, ám szimfonikus koncertekre kevesen, s alig volt hazai zenekar és kórus, amely képes volt ilyeneket játszani. Kodályék rájöttek, hogy előbb a „közönséget kell felnevelni”, amely szimfonikus koncertekre jár, „hogy egy egészséges zenei élet alapjait megteremtsük”.[1]

A Psalmus úgy jutott túl a vájtfülű zeneértők körén már az első bemutató alkalmán, hogy az 1923. november 19-én megtartott díszhangversenyt Budapest székesfőváros egyesülésének 50. évfordulója emlékére rendezték meg, tehát igen tág közönség számára. A műsor szervezői Kodályon kívül Bartók Bélától és Dohnányi Ernőtől is rendeltek egy-egy darabot: a műfaj és a forma tekintetében a zeneszerzők szabad kezet kaptak. Kodály azonban némiképp szembe ment az örvendezőnek szánt jubileumi alkalmon elvárható műfajjal és szöveggel. Egy olyan XVI. század közepi éneket választott – Kecskeméti Vég Mihálynak a bibliai 55. zsoltárt parafrazeáló, hagyományosan Dávid királyhoz kötött panaszáradatát –, amely borzalmas keserűséget jelenít meg. Üldöztetések miatti siralmat, a barátok árulása miatti mélységes csalódottságot. Az 1923-as reakciókból is tudjuk, hogy a Pest–Buda–Óbuda egyesítését ünneplő örömteli alkalmon megrendítő és elgondolkodtató lehetett például ezt a Kecskeméti Vég-strófát hallania a közönségnek: „Egész ez város rakva haraggal / Egymásra való nagy bosszúsággal, / Elhíresedett az gazdagsággal, / Hozzá fogható nincsen álnoksággal.”[2]

[[paginate]]

A koncertről a következő napokban, hetekben megjelent méltató tudósítások a három zeneszerző közül elsősorban Kodályt ünnepelték. A közönség tehát megértette a bibliai példázatot, illetve az archaikus zene katartikus élményt nyújtott.

Nem sokkal ezután külföldön is nagy hatása lett a Psalmusnak. Néhány éven belül bemutatták Bécsben és Zürichben, Amsterdamban és New Yorkban. Olaszországban a nagy Toscanini vezényelte sikerrel, Londonban pedig 1927-ben olyan hatása volt a zeneértő közönségre, hogy Benjamin Britten még közel negyven évvel később is úgy nyilatkozott, hogy „ki tudná, aki akkor jelen volt, ezt az eseményt valaha is elfelejteni”.[4]

Az oratórium és Kodály népszerűségének gyors növekedéséhez hozzájárulhatott, hogy a mű a magyar nemzettudat egyik legnagyobb történelmi kihívása idején keletkezett: az I. világháborút, a tanácsköztársaságot és a trianoni tragédiát követően. De annak is nagy jelentősége volt mind a főváros, mind az egész ország szempontjából, hogy Kecskeméti Vég Mihály szövege a „magyar nép zivataros századaiból” való. Vagyis a reformáció és a török hódoltság kialakulásának időszakából, ahová visszanyúlik a Psalmus komponálásakor éppen 100 esztendeje írt Kölcsey-féle Hymnus szöveghagyománya is. Érdemes e rokonságra most is felfigyelnünk, hiszen tavaly ünnepeltük a Kölcsey-mű születésének bicentenáriumát. Tehát friss és régi történelmi tragédiák emlékezetének is következménye, hogy Kodály a főváros egyesítésének évfordulóján nem tiszta jubilációt akart, nem egyszerűen lelkes ünneplést vállalt.

Kecskeméti Vég Mihálytól ez az egyetlen, 1561-ben vagy 1567-ben keletkezett szöveg maradt fenn, a szerző nevét is csak a vers akrosztikonja őrizte meg.[5]Kodály minden bizonnyal erre a filológiai tényre utalva komponált szép zenei akrosztikont. A főtéma, a XVI-XVII. századi históriás énekekre rájátszó vezérdallam ütemkezdő hangjaiból az 55. genfi zsoltár dallamsora bomlik ki, sőt, egy ismert középkori gregorián szekvencia, a Lauda Sion salvatorem kezdősorának dallamíve is érzékelhető.[6]

[[paginate]]

A szerző egyetlen fennmaradt versét viszont több forrásból ismerjük. Kodály egy 1620-as református énekeskönyvből merített, amelyhez Gönczi Kovács György debreceni püspöknek még egy korábbi, 16. század végi énekgyűjteményhez írott előszavát illesztették. Kodály a komponáláskor ugyan még nem ismerte a korábbi edíciókat, ám a debreceni énekeskönyvekben már 1602 óta kiadták Kecskeméti Vég zsoltárparafrázisát „Az psalmusokból való isteni dicséretek” blokkján belül.

Később ezt más, például a bártfai, evangélikus szerkesztésű énekeskönyvek is átvették az 1640-es évektől. Sőt, ismerjük a versnek két még régebbi, izgalmas kéziratos forrását, igaz, ezekről Kodály csak a bemutatót követő évben, 1924-ben értesült. Az egyiket a wroclawi Egyetemi Könyvtárban őrzik (innen a neve: Boroszlói kézirat), ám egy olyan manuscriptum, amely egy debreceni kiadású, 1569-ben megjelent, tehát nyomtatott énekeskönyvhöz van kötve, amelyet Szegedi Gergely, korabeli debreceni lelkész szerkesztett. Az énekeskönyv e wroclawi példányához kötötték hozzá azt az ötven lapnyi terjedelmű kéziratcsomót, amelyben egyebek mellett Kecskeméti Vég zsoltárparafrázisa is megtalálható. A másik kézirat sem kevésbé érdekes. Ezt Bécsben, az Osztrák Nemzeti Könyvtárban őrzik, Palatics-kódexnek nevezik. Számos török, német, horvát, latin és magyar nyelvű verset, így Kecskeméti Vég 55. psalmusát is magában foglalja, ám az a különlegessége, hogy a szövegek mindegyike arab-török betűkkel van leírva. 1588–89-ben válogatta és másolta össze egy ismeretlen, de minden bizonnyal eredetileg protestáns felekezethez tartozó, ám muszlim hitre áttért (magyar-, esetleg németajkú) oszmán hivatalnok.[7]

Nem érdemes csupán 100 évvel ezelőtti sajátosságnak tartanunk, hogy a hívő római katolikus Kodály protestáns éneket választott zeneműve szövegéül. Kecskeméti Vég versét ugyanis a XVII. században számos katolikus népének-gyűjteményében (például Kájoni János 1676-os Cantionale catholicumában) kiadták, és használták a misék anyanyelvű énekes blokkjában. Tehát a „magyar nép zivataros századaiban”, azaz mind a XVI. és XVII. században, mind pedig a XX. században jellemző volt, hogy a hívő közösségek egymáshoz hasonlóan könyörögtek Istenhez a nemzetet ért tragédiák, az ellenségektől és barátoktól elszenvedett csalódások miatt, és szóltak az Istenbe vetett bizodalomról, az imádság Úr általi meghallgatásának reményéről is: ugyanazt énekelve, a felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Fazakas Gergely Tamás