Bevezetés

Az első hivatalos népszámlálást a magyar királyság területére 1784. július 16-án rendelte el II. József osztrák császár és magyar király. Az interneten gazdag anyag található mind erre nézve (a keresőbe beírandó: „II. József és a népszámlálás”), mind általában a népszámlálások történetére vonatkozóan. Általában megfigyelhető, hogy a népszámlások elrendelését és végrehajtását nem fogadta kitörő lelkesedés. Ha csak egy kicsit olvasunk is bele a népszámlálások történetébe, megértjük az okot: az összeírás vagy a hadkötelezettség nyilvántartását, vagy az adózó állampolgárok listába foglalását célozta.

Tekintettel arra, hogy a korábbi magyarországi népességnyilvántartás a felekezeti hovatartozást is számon tartotta, a népszámlálás 1941-ig az erre vonatkozó adatokat is rögzítette. Az 1948. évi kommunista hatalomátvételt követően az állami nyilvántartások vallásra, felekezetre vonatkozó adatokat nem tartalmaztak, 1950 után a népszámlálások sem terjedtek ki a felekezeti hovatartozás feljegyzésére.

Az összehasonlítás érdekében a magyarországi népesség összesített adatairól idézek néhány táblázatot az internetről, a XX. század népszámlálási adatairól. A táblázatok és a velük idézett szövegek önmagukért beszélnek. Kommentárt nem fűzök hozzájuk. Letöltés ideje: 2023. november 8.

„Magyarországon a 20. század hajnalán csaknem 19 millió ember élt; a Horvát–Szlavónország nélküli ország határai között pedig mintegy 17 millió. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb országa volt. A 41 milliós birodalom népességének közel 40%-a élt történeti határaink között. A hazai népszámlálások adatai szerint 1900 és 1910 között 1,4 millióval növekedett az ország népességének száma (Horvát–Szlavónország nélkül), azaz mintegy 8,5%-kal. Az 1900 és 1910 közötti évenkénti átlagos népességnövekedés nagyságrendjétől (1,05%) az elkövetkezendő évtizedekben messze elmaradtunk.”

„Magyarország történeti területének népességgyarapodását a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében a viszonylag magas természetes szaporulat idézte elő, amelyet azonban csökkentett a kivándorlás. A halálozások számát és arányát meghaladó gyermekszületés – enyhén csökkenő tendenciája ellenére is – biztosította a természetes népességnövekedés kedvező nagyságát és arányát. A női termékenység és a halandóság leírt alakulása, az ún. demográfiai átmenet (transitio) jellemezte a népességrobbanás korszakát. Magyarországon ez az időszak Európa más államaihoz viszonyítva rövidebb és szerényebb nagyságú volt.

A trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmadát és népességének többségét – 10 millió főt – elvesztette; az 1920-as népszámlálás szerint 18,3 millióról 7,9 millióra olvadt az ország lakossága. Megemlítendő azonban, hogy ebben a népességcsökkenésben nem elhanyagolható a háborús, a katonai veszteség, a háború időtartama alatti születéskiesés, de az újonnan alakult államokból Magyarországra vándorlók, menekülők száma sem. Az ország mai területére számított és ténylegesen megszámlált népesség 1900 és 1995 között mintegy felével (48,99%-kal) növekedett.”

„A népesség számának időrend szerinti alakulása azonban igen változatos képet mutat. Az 1920-as évet követő szerényebb népességnövekedés elsősorban az egyre jobban felerősödő születéskorlátozásra (az „egyke”* rendszer kialakulása, M.M.) vezethető vissza, bár megemlítendő, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság javulása kedvezőbbé változtatta a halálozási arányokat. Az 1949. évi adatok érzékeltetik a politikai és vallási üldözés áldozatainak, az elhalt hadifoglyok és munkára elhurcoltak tömegének nagyságát, a német nemzetiségűek jelentős hányadának kitelepítését, a környező országokkal folytatott lakosságcseréket. Az utolsó három és fél évtizedben ugyan hullámzó volt a női termékenység, de trendjében csökkenő irányzatú volt, s a halandóság mértéke – viszonylag igen korán – Európa népességet csökkentő országai közé sorolta hazánkat, felmutatva még a demográfiai átmenet második korszakának egyéb jellemzőit is, így a házasságkötések számának és arányának csökkenését, a népesség korösszetételének torzulását, az időskorúak számának jelentős emelkedését, valamint a középkorú férfiak halandóságának romlását, a család – mint társadalmi meghatározó mikroközösség – értékeinek devalválódását.”

(*Az „egyke” rendszerhez egy rövid betoldás – M.M.:) Balatonszárszón – akkor értelmiségi – konferencián már püspökként előadást tartottam az egyház gondjairól, feladatairól. Ebben érintettem az „egyke” kérdését is (= „tiltott műtétek”). „Egykézett”, Baranya, Tolna, Somogy és az Őrség. A népi írók csak Baranyát fedezték fel. Dunántúlon „egykézett” még a Balaton-felvidék. Északon Bars, Hont, Gömör, Nógrád. Délen Torontál, Temes, Krassó-Hunyad megye. Egy ideig „magyar református sajátosságnak” vélték. A részletes kutatások tisztázták, hogy más felekezeti és etnikai csoportok is gyakorolták. – Forrás: Statisztikai Szemle c. folyóirat 98. évfolyam 6. számában megjelent, Őri Péter, Spéder Zsolt által írt, Folytonos átmenet: Magyarország népesedése 1920 és 2020 között című tanulmány (2020. június 4). – Kodolányi Jánostól tanultam a szomorú számtant: a zárt faluközösség szigorával végrehajtott egyke nem „felezi” a népességet, annál durvább. Száz ember helyett a következő nemzedékben negyven marad, a negyvenből tizenöt, a tizenötből hat. Vagyis: száz év alatt száz emberből hat. Ezer emberből hatvan. A kérdésről később még bővebben.)

A 2001. évi népszámlálás és az azóta megtartottak ismét feltették a vallásgyakorlatra, illetve a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést is. A három népszámlálás (2001, 2011 és 2021 helyett 2022) erre vonatkozóan részben eltérően megfogalmazott kérdéseket tett fel. Ezeknek elemzésére, értelmezésére, és az abból adódó esetleges értelmezési eltérések lehetőségére nem térek ki, bár megérne akár egy önálló tanulmányt is. Néhány részinformációval igen, de a felelős állásfoglaláshoz szükséges háttérinformációkkal nem rendelkezem.

Az új gyakorlat első riadalmai

Amikor a 2001-es népszámlálás előtt ismertté lett a kormányzati (és statisztikai) szándék a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdés feltevésére, a református lelkészi kar egyes tagjaiban vegyes érzelmeket váltott ki. Néhány akkor hozzám eljutott kérdés: Ez most miért kell? Kérte ezt az egyházból valaki? Ki kérte, milyen meggondolásból? Lesznek-e következményei, milyen következményei várhatók? Negyven év diktatúra, és a „szabad vallásgyakorlást” hangoztató, ám a „vallásos meggyőződést” sok tekintetben hátránynak tekintő és olykor büntető gyakorlat után egyházunk tagjai majd önként bevallják, hogy reformátusok? Néhány radikálisabb hang: Tüntetni, tiltakozni ellene! „Bibliai alapú” ellenvetéssel is találkoztam.

Bibliai népszámlálások

Mert olyanok is voltak. A 2001. évi népszámlálás előtt több szolgatársam is megkeresett, idősebbek is, fiatalabbak is: Hogy az állam mit tesz állampolgáraival, az az ő szabadsága. De az egyházat miért akarja vétekbe vinni? Gyanítom, hogy a folyóiratunk olvasóinak jelentős részét meglepi ez a felvetés. Én rögtön „hallottam” Dávid király népszámlálásának a történetét: „A Sátán Izráel ellen támadt: felingerelte Dávidot, hogy vegye számba Izráelt. Dávid pedig ezt mondta Jóábnak és a hadinép parancsnokainak: Menjetek, számláljátok meg Izráelt Beérsebától Dánig, és terjesszétek elém, hadd tudjam meg a számukat! Jóáb azonban ezt felelte: Szaporítsa meg az Úr a népét százannyira, mint amennyi most! De uram, királyom, hiszen mindnyájan az én uram szolgái ők. Miért firtatja hát ezt az én uram? Miért bűnhődjék ezért Izráel?! A király szava azonban erősebb volt Jóábénál. Elindult tehát Jóáb, bejárta egész Izráelt, és visszatért Jeruzsálembe. Jóáb jelentette Dávidnak a népszámlálás eredményét: egész Izráelben egymillió-egyszázezer kardforgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember. Lévit és Benjámint azonban nem vette számba közöttük, mert utálatosnak tartotta Jóáb a király parancsát. De Isten rossznak látta ezt, és megverte Izráelt. Akkor ezt mondta Dávid az Istennek: Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem! Most azért bocsásd meg szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem! Ekkor így szólt az Úr Gádhoz, Dávid látnokához: Eredj, és mondd meg Dávidnak: Ezt mondja az Úr: három lehetőséget adok neked; válassz ki közülük egyet, és én azt teszem veled. Bement tehát Gád Dávidhoz, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Válassz! Három esztendeig tartó éhínség legyen? Vagy dúljanak három hónapig támadóid, és érjen utol ellenséged fegyvere? Vagy legyen három napon át az Úr fegyvere, a dögvész az országban, és pusztítson az Úr angyala Izráel egész területén? Most azért döntsd el, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött! Dávid ezt felelte Gádnak: Igen nehéz helyzetben vagyok. Inkább essem az Úr kezébe, mert igen nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem! Az Úr tehát dögvészt bocsátott Izráelre, és elhullott Izráelben hetvenezer ember” (1Krónikák 21,1-14. Lásd még 2Sámuel 24,1-9).

A Bibliát magyarázók jelentős része úgy tartja, hogy Dávid király ezt a népszámlálást a személyes dicsőségének a növelésére szánta. Esetleg haderejének a tényleges számát akarta ismerni. A fegyverre fogható férfiak száma egy millió ötszázhetvenezer volt. A csapás közvetlen okának a mózesi előírás elmulasztását tartják (2Mózes 30,11-16). A megfogalmazás hátterében kirajzolódik a népszámlálás katonai célja is.

Az Egyiptomból történt kivonulás után, a honfoglalás megkezdése előtt Mózes és Eleázár pap Isten közvetlen rendelkezésére végezte el a nép számbavételét: „Ezt mondta az Úr Mózesnek és Eleázár papnak, Áron fiának: Számoljátok össze Izráel fiainak egész közösségét, húszévestől fölfelé nagycsaládonként minden hadkötelest Izráelben! Mózes és Eleázár pap tehát összeszámolta őket Móáb síkságán, a Jordán mellett, Jerikóval szemben, húsz évestől fölfelé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr” (4Mózes 26,1-3).

A hadra foghatók száma: hatszázegyezer-hétszázharminc. A népszámlálás katonai célja mellett megfogalmazásra került az ígéret földjének majdani felosztásának az alapelve is: „Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Ezek között osszátok fel a földet örökségül a névjegyzék szerint. A nagyobbnak nagyobb örökséget adj, a kisebbnek kisebb örökséget. Mindegyiknek a számba vettek száma szerint adjatok örökséget. A földet sorsvetéssel osszátok föl; az ősi törzsek nevei szerint kapják meg örökségüket. Sorsvetés szerint osszátok ki mindegyiknek az örökségét, mind a nagyoknak, mind a kicsiknek” (4Mózes 26,52-56).

A harmadik bibliai népszámlálás mindnyájunk előtt ismert. A politikai cél akkor az adózók összeírása volt. „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet.  Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Kviriniusz volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely” (Lukács 2,1-7).

Bármilyen szokatlan, ez a népszámlálás üdvtörténeti jelentőségűvé vált. Ezáltal vált valósággá a próféta szava, hogy az efrátai Betlehemben születik meg, aki majd „a nyáj elé áll, és legelteti...” (Mikeás 5,1-3).

Felekezeti számadatok (hangsúlyosan 1930-2022)

A Wikipédia, a szabad enciklopédia közli a következő táblázatokat. (Letöltés 2023. október 25). Az üres négyzetekre az adott évben nincs adat. A második táblázat számszerű adatokat közöl. Úgy vélem, hogy a népesség egészéhez viszonyított százalékos viszonyszámoknak is van üzenete.

A három történelmi egyház számai együtt csökkentek 2001-2022 között, egymáshoz való viszonyuk alig változott. A százalékos arányokat a „nem válaszolók” erőteljes növekedése változtatta meg. Az 1992. és 1998. évi adat nem népszámlálási, csak egy „szűkkörű felmérés” eredménye.

Felekezeti alapadatok (A sorok a 2022-es népszámlálási eredmények alapján vannak rendezve.)

Magyarország lakosságának vallási összetétele a 2001-es, 2011-es, 2022-es népszámlálás alapján rendezhető táblázat. (A „növekedés-csökkenés” esetenként erősen relatív).

Nagyon ritkán említett szempontsor

Bíró Friderika - Für Lajos szerzőktől Búcsú a parasztságtól címen háromkötetes munkát jelentetett meg a Kairosz-Skanzen Kiadó (Budapest, I-II. kötet 2013., III. kötet 2014). Für Lajos munkásságában jelentős szerepe volt a történeti demográfiának is. A hosszabb idézet (pontozott kihagyásokkal) az első kötet 508-515. lapjairól származik.

 „A döntő, a parasztságot ledöntő fordulat (1959-1961) előtt a népességnek közel fele volt paraszt. Viszont 10-20 évvel később alig egynegyede lett földet művelő. Mára pedig már a népességnek 10%-a sem él a mezőgazdaságban, de még annak a környezetében sem. /…/.

Mintegy 150 évvel ezelőtt, a kiegyezés táján az akkori ország népességének kb. 75%-a tartozott a hagyományosan élő, gazdálkodó, gondolkozó parasztok közé. Az 1980-as évekre gyökeresen megfordított foglalkozási struktúra, eredetét tekintve két, igen különböző jellegű szakaszban alakult ki. Zaklatott, esetenként rendkívül “fordulatos” volt ugyan az első száz esztendő második fele (háborúk, békediktátumok, országcsonkítások, különféle politikai rendszerek, éles hatalmi váltások), de a társadalom mozgásának spontán tényezői akkor még működtek, érvényesültek. Ezért is húzódhatott a folyamat mintegy száz esztendőn át. Idő kellett hozzá, amíg a spontán hatások, a lassan morzsoló erők nyomán 75%-ról 50%-ra csökkent a paraszti lakosság részaránya. Miközben a természetes népszaporulat révén - a trianoni országrészre átszámított - lakosság lélekszáma csaknem megduplázódott. Ez történt a parasztsággal a polgári korszakban.

És merőben más következett – országra és parasztságra – az ún. szocialista időkben. Valósággal szétrobbantották a parasztvilágra lassan ható, természetes folyamatokat. Hangsúlyozni most azt kell, hogy a fejleményeknek volt egy természetes, organikus, kontinuus menete, és volt egy mesterséges, anorganikus, diszkontinuus, szántszándékkal létrehozott szakasza. A másfél évszázadból a szocialista harmadra eső felgyorsított, erőszakos rombolás okkal nevezhető természet- és történelemellenesnek. Ilyen gyökeres társadalmi ”átrétegződést” ennyi idő alatt Európa kevés országa élt át. Történetszociológiai és politikatörténeti feladat lenne feltárni: vajon mi lehetett a magyarázata, mi állhatott e különleges “magyar modell” létrejötte mögött /…/.

Nem rendelkezünk olyan adatokkal, sem elemzésekkel, amelyek az egyes társadalmi csoportok, rétegek születési rátáját vizsgálták volna, és éppen az agrárviszonyokban beállt nagy fordulat idején. A kutatások csupán a szokásos demográfiai szempontok: születések és halálozások, korcsoportok, népszaporulat, etc. szerint vették elemzés alá a népszámlálási, és a népességre vonatkozó más adatokat.

A megfelelő számadatok és elemzések hiánya ellenére sem igen tévedhetünk azonban, ha feltételezzük, - és erre utaltak mások is –hogy ebben a hektikusan mozgó világban hirtelen és szükségképpen megcsappant a természetes népszaporulat. Az történt, ami a nagyobb társadalmi fordulatok, különösen a kierőszakolt fordulatok táján történni szokott. Érthető, hogy amikor családok sokasága hullik szét, amikor százezrek váltanak életformát, kiesnek megszokott környezetükből, akkor megrendül a biológiai egyensúly is. Nem úgy működik a fajfenntartás ösztöne, ahogy szokott. Lanyhul a nemzési-szülési kedv, egyáltalán: csökken a gyermek utáni vágy. Mindez konkrét számokban bár alig megfoghatóan, de kétségbevonhatatlanul idézte elő, és éppen nálunk először, a népszaporulati zuhanást.

Igaz persze, hogy a népesedés katasztrofális - nemzetpusztító - hanyatlásában a paraszti társadalom felforgatása mellett nagy szerepe volt a vele egybeeső nemzeti megrázkódtatásnak, az ‘56-os forradalom vérbe fojtásának is. A kettő, nem egészen véletlenül, tragikusan összetalálkozott. A társadalom és a parasztvilág szokott rendjének szétrombolása, másfelől a forradalom példátlan megtorlása, politikai, lelki és népesedésbeli sokkhatása, a 200 000 zömmel fiatal fejvesztett menekülése egymást kölcsönösen és szinte a végletekig felfokozták.

    Mi mással is lenne megmagyarázható, hogy a népesedési cezúra drámai szakasza éppen az 1960-as évekre esett. Az 1960-1970 közötti évtizedben a megelőző időszak növekedéséhez viszonyítva 400 000 fővel, pontosan 756 000-ről 361 000-re csökkent a népszaporulat. Az éves természetes növekmény pedig 0,72%-ról 0,36%-ra. De történelmi távlatokban nézve is végzetes a fordulat: a török idők óta a népszaporulat mind tendenciájában, mind pedig abszolút számaiban először szenvedett újabb katasztrofális mértékű csökkenést. Miközben a kommunista és nemzetidegen médiavilág mintegy ennek kontrasztjaként még mindig a túlnépesedés súlyos gondjairól írt és beszélt; amikor a bölcsődék, óvodák, iskolák túlzsúfoltságáról, tanteremhiányról, demográfiai hullámhegyekről írták cikkeiket, mondták hamis kommentárjaikat /…/.

A menekülések, elűzések meghurcolások, verések-ütlegelések, lágerek, börtönök; a családok szanaszét futása és hullása; a megrendülések és a totális bizonytalanság, a kiszolgáltatottság; a döbbenet: a napoké vagy csak egy-egy pillanaté; az öngyilkosságok és kivégzések; a láthatatlan tragédiák, belső drámák; hangos és néma konfliktusok (és így tovább, és így tovább) milyen mélyen és milyen mértékben ették bele magukat a zsigerekbe, lelkületünkbe. Mentek rá szívre, gyomorra, idegekre és ki tudja még, mi mindenre. És vájták ki hovatovább társadalmi méretekben a deviáns, depressziós etc. lelki betegségek sokaságát. Öröklődtek és öröklődnek át a mindenféle bajok az utódokra, és viszi majd magával azokat nemzedékek egész sora. Ad infinitum....”

Volna még egy olyan szempont is, amiről népszámlással kapcsolatban általában nem beszélünk. Máskor se nagyon.  Áttételesen pedig “népszámlálási kérdés” lenne ez is. (Az itt hivatkozott adatok egy részét ismertettem a Confessio 2020/2. számában „Trianonnal” kapcsolatos tanulmányomban, 6-19. lapok). „Olyan lennék, mint aki nem is volt, akit az anyaméhből vittek a sírba” (Jób 10,19).

A rendelet. 1956 elején az országban egyre nőttek a belső társadalmi feszültségek. Nyáron még úgy látszott, azt remélték az „illetékesek”, hogy ezek a feszültségek politikai eszközökkel csökkenthetők, kezelhetők lesznek. A Minisztertanács 1956. június 3-án elfogadta a 1.047/1956. (VI. 3) számú határozatát „A terhesség megszakításával kapcsolatos kérdések szabályozásáról”. A rendelet a kihirdetése napján: 1956. június 4-én – a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján – lépett hatályba. Ha nem tudta az akkori Minisztertanács, hogy az milyen nap: az katasztrófa. Ha tudták: a cinizmusnak nincs határa. A rendelet kulcsmondata: „Amennyiben a kérelmező a terhesség megszakításához ragaszkodik, a bizottság az engedélyt ahhoz megadja”. A „csúcsot” 1969-ben állítottuk fel: 206.817 művi terhességmegszakítás történt. Abban az esztendőben 154.318 gyermek született meg. Amerikában újabban mozgalom indult annak érdekében, hogy az így elpusztított magzatokat is temessék el tisztességgel. (Most az amputált végtagokkal, a műtét útján eltávolított szervekkel együtt a kórházi hulladék közé kerülnek).

„Eredmények”. A statisztikai nyilvántartás rendje többször is változott. Többféle adatot is találtam. A hatvan esztendő mérlege mintegy hatmillió elpusztított magzatról emlékezik. Az első világháborúban a történelmi Magyarországról hadba vonult közel 3.800.000 honvéd. Az ország elesettekben, sebesültekben és hadifoglyokban veszített 2.138.000 katonát. A második világháború áldozatainak száma (csatatéren, munkatáborokban, koncentrációs táborokban, a civil lakosság körében) 600.000 fő, (más számítás szerint egymillió ember). A Trianonban ránk erőltetett békediktátum szerint a történelmi ország elveszítette több mint hétmillió polgárát: közöttük több mint 2.810.000 magyar nemzetiségű lakost. Ha a három számadatot összeadjuk, az eredmény 5.948.000. A három katasztrófa embervesztesége hozzávetőlegesen ugyanannyi, mint az elmúlt bő hatvan év – nevezzük a szokott nevén – abortuszainak a következménye. (A források több helyen kerekítve 6 millióról beszélnek.)

Új törvény. A fenti (1956) rendelkezést (kissé megkésve) megtámadták az Alkotmánybíróságon. A 48/1998. (XI. 28) sz. AB határozat a korábbi szabályozást hatályon kívül helyezte, és kötelezte az Országgyűlést új szabályozás megalkotására. A 2000. évi LXXXVII. törvény „a magzati élet védelméről” (?) a korábbi szabályozásból átvette, és a kifogásolt „rendeleti” szintről törvényerőre emelte a „nő döntési jogát” azzal, hogy életének „súlyos válsághelyzete” elegendő indok a művi terhességmegszakítás elvégzéséhez. (Talán erre válaszként született meg országszerte néhány anya-gyermekotthon: egyháziak is, nemegyháziak is. Dunántúlon Nágocson (Somogy megye) alapítottuk meg az “Árvácska” anya-gyermekotthont. Alapítása óta több mint hétszáz „válsághelyzetben” lévő édesanyának nyújtott rövidebb-hosszabb ideig otthont. És tette lehetővé több mint hétszáz gyermek megszületését).

Az Alkotmánybíróság arra kötelezte a jogalkotót, hogy vagy tegye ellenőrizhetővé a várandós nők „súlyos válsághelyzete” fennállásának valódiságát, vagy alapvetően más szabályozással szüntesse meg az anya puszta kérelmére elvégezhető abortusz törvényi lehetőségét. Az új törvény ennek az előírásnak nem tett eleget. A magyar törvényhozás azóta a „mulasztásos törvénysértés” helyzetébe hozta magát. (Az Alkotmánybíróság csak megfelelő beadvány birtokában határoz.)

A protestáns egyházak és a keresztyén etika szerint is, a polgári és büntetőjog szakértői szerint is három indok fogadható el a terhesség művi megszakításához: 1. ha a magzat súlyosan veszélyezteti az édesanya életét, 2. ha a magzat bizonyíthatóan súlyos fogyatékosságban vagy fejlődési károsodásban szenved, 3. vagy ha a fogantatás bűncselekmény következménye (bár ez vitatott: az „erőszak” miatt pusztuljon az ártatlan?). Magyarországon e három indok alapján végzik el a terhességmegszakítások 3 (= három) százalékát. A „maradék” 97%-ban a közelebbről meg nem határozott „súlyos válsághelyzet” az indok.

A világon minden negyedik terhesség abortusszal végződik. Magyarországon minden harmadik. Ezzel az EU-ban a harmadik, világviszonylatban a nyolcadik helyen állunk – a rangsor utolsójától visszafelé. Nem, nem lennénk hatmillióval többen, ha mindenki megszületik. Ehelyett – mint békeidőben soha – 1989 óta folyamatosan csökken az ország lakossága. Húsz év múlva a fogyó létszám lép a szülőképes korba. Lehet, hogy 2015-ben kétszázzal többen születtek, mint 2014-ben (91510-91700). A népesség számának a szinten tartásához (nemzeti reprodukció) 17 ezreléknyi élve születés kell évente.(Ez Magyarországon évente mintegy 170.000 újszülött.)

Egy személyes emlék. És ide is eljutottunk?

Rendszerváltás előtt a kérdés szigorúan tabu volt. Részben utána is az maradt. Egy személyes emlékem kívánkozik ide. „Kebelbeli”, dunántúli történet következik.
Három-négy éve álltam már a püspöki szolgálatban. Nagyon jó képességű, nagyszerű munkát végző fiatal lelkésztársam hívott telefonon:

– Nagyon fontos és nagyon sürgős. Mikor, és hol tudnánk találkozni?
– Telefonon nem lehet?
– Ezt okvetlenül személyesen kell! - Naptáram kézbe, időpont, helyszín, találkoztunk. Az „áldás, békesség” után:
– Tiszteletes uram, ne kíméljen.
– Köszönöm a találkozást. Tanácsot kérek, hogy ebben a helyzetben most mit tegyek?
– Mondja a „helyzetet”!

Sóhajtott:

    – A negyedik éve szolgálok a gyülekezetben. Egy ilyen kicsi eklézsia megjegyzi, hogy „ők voltak az első pár, akiket az új tiszteletes esketett”. A fiatalok az ifjú feleség  szüleinél laknak, tervezik az építkezést. Az esküvő után bő esztendőre én kereszteltem a gyermeküket. A héten megkerestek. Hosszú csend után a fiatal édesapa kezdte:
    – Tiszteletes úr, tudna rajtunk segíteni?
    – Mire gondolnának? – A fiatal édesanya sírva fakadt. Hosszú szünet után, még mindig a könnyeivel küzdve, elmondta:
     – Az édesapám azt mondta, hogy ha megtesszük ezt a gyalázatot, akkor de azonnal takarodjunk el a házától! Rajtam volt a hallgatás sora – mondta a fiatal lelkész.

Sokára kérdeztem:

– És mi ez a „gyalázat”, már ha szabad megkérdeznem? A fiatalasszony arcán különös fény gyúlt ki, már nem sírt:
– Az, hogy én a nagyon szeretett uramtól másodszor is „úgy maradtam”. Mindketten „egyes” gyerekek voltunk, és mindkettőnknek nagyon nehéz volt testvér nélkül.

Lelkésztársam szemébe néztem:
– Ne haragudjon, tiszteletes uram, én hogy kerülök ebbe a képbe? A válasz:
– A lányát és családját elkergetni készülő édesapa a gyülekezetnek évtizedek óta megbecsült, köztiszteletben álló gondnoka. Szabad nekem, a fiatal lelkésznek „szembe mennem” a gyülekezet gondnokával?

Most miközénk is hosszú csend telepedett. Lehajtott fejjel imádkoztam. Aztán ismét szolgatársamnak a szemébe néztem:

– Tiszteletes uram, ebben a helyzetben ez nem a „szabad” kérdése. Ez a „kötelező” feladata. Figyelmesen, tapintatosan és határozottan. És ha valóban el kell költözniük a fiataloknak, átmenetileg azonnal tudok nekik rövid időre egy szoba-konyhát biztosítani. Aztán addig megyek Dunántúlon, amíg találok egy olyan egyházközséget, ahol takarításért-harangozásért odaadják az üres parókiát arra az időre, amíg a fiatalok felépítik a saját házukat. Rám hivatkozva, mondja el ezt a fiataloknak. Ha szükséges lenne, meglátogatom a gyülekezet gondnokát is.

A látogatásra nem került sor. A fiatalok maradtak. Aztán az első kislány után a második fiú lett: az „egy lányos” apának, az „egy lányos” nagyapának igazi „fiú” unokája született...

Rövid dunántúli református helyzetkép a 2001. évi adatsor alapján

(Hat és fél politikai megye: Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Vas, Zala, Somogy, és Fejér megye nyugati fele számított adatai)

Az összlakossághoz viszonyítva nálunk, Dunántúlon a reformátusok számaránya 2001-ben 8,08% volt.

Az 1941. évi népszámlálás adatai alapján az egykorú becsült adat kerekítve 180.000 reformátust tekintett ismertnek Dunántúlon. Ugyanakkor elgondolkoztató számadat: a magukat 2001-ben reformátusnak tartók közül (183.674) mintegy hetvenezren hiányoznak az egyházközségek által beküldött gyülekezeti lélekszám (111.340) nyilvántartásaiból.

Mi felejtettük el őket? Ők felejtettek el minket? Nincs rájuk szüksége a református egyháznak? Maradjanak csak ott, ahol voltak? Úgy gondolom, hogy ezek a felvetések nem lennének méltóak Krisztus tanítványaihoz. Sokkal inkább arra gondolok, hogy ezek segélykiáltások!

Lehet, hogy az egyházam elfelejtett. Lehet, hogy a lelkipásztorom nem ismer. Lehet, hogy a legközelebb lakó presbiter sem tudja, hogy református lennék. Lehet, hogy a református szomszédom sem tudja, hogy én is református vagyok. Lehet, hogy erre magam is okot adtam, hogy ne tudják református voltomat. De mindezek ellenére én családi gyökereimet tekintve, legmélyebb és legszemélyesebb gondolataimban magyar reformátusnak vallom magam, és segítséget kérek ahhoz, hogy sikerüljön helyreállítani az én magyar református anyaszentegyházammal az élő kapcsolatot!

Kitérőleg jegyzem meg: sem az egyházjog, sem az adminisztráció, sem az egyházstatisztika nem „erős oldalunk”. Emlékezetből idézem az egyháztagság kritériumait: 1. megkeresztelték, 2. konfirmált, 3. rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken, 4. rendszeresen él az Úri szent vacsorával, 5. az egyház fenntartásához anyagilag is hozzájárul. Az 1-2. pontot az anyakönyv ellenőrzi. A 3-4. pontra nekünk, magyar reformátusoknak jó esetben becsült adataink vannak. Az 5. pontot ellenőrzi a pénztári napló. Az esetek többségében az anyagi hozzájárulás dönti el, hogy ki kerül bele a Választók Névjegyzékébe (= „teljes jogú egyháztagság”). Némely vélemény szerint elég volna annyi az egyháztagság ismertető jegyeként: „egyháztag az, aki vállalja”. A népszámlálási adat efelé hajlik: „aki vállalja”.

A keresztelési szertartás első kérdése (akarjátok-e...) 1930-ban is, 1986-ban is a „kisded” – „kisgyermek” eltéréssel a „keresztyén anyaszentegyházba befogadásról” szól. A témáról külön tanulmányt lehetne írni. Csak amiket magam is hallottam: a keresztség sákramentum, nem jogi, nem egyházjogi aktus. – De egyházjogi vonzata is van! De hogy lehet felelős, személyes döntés nélkül, egy „passzívan átélt” (akár átaludt) csecsemőkori szertartás által egyháztaggá lenni?! És máris benne vagyunk a gyermekkeresztség-felnőttkeresztség vitájában. (Elegánsabban: puer-baptizmus, vagy credo-baptizmus?)

A hagyományos, a tradicionális egyházi élet századokon át megnyugtatóan, vita nélkül kezelte ezt a bonyolultnak látszó kérdést. A gyermeket általában legkésőbb 3 napos korában megkeresztelték és anyakönyvezték: a keresztelési anyakönyv egyben születési anyakönyv is volt. Ettől kezdve a csecsemő „megkeresztelt egyháztag” volt. A gyülekezet „lélekszámában“ mint megkeresztelt egyháztag szerepelt. Fokozatosan részesévé vált az egyházközség tanuló (= iskolai), hittanos, majd istentiszteleti és konfirmandus  közösségének. Nem volt részese az úrvacsorai közösségnek. Anyagi hozzájárulást értelemszerűen nem fizetett, és „helyette” sem fizette az „ő részét” a családja.

12-14 éves korában, 6-8 hittanos esztendő végén konfirmációi fogadalmat tett, „felhatalmazást nyert” az Úri szent vacsora vételére. „Konfirmált egyháztag” lett. Az előző pontban írt „jogosítványai” mellé az úrvacsorai közösség csatlakozott. Voltak egyházközségek, ahol ettől kezdve várták-elvárták az anyagi hozzájárulást, amit természetesen a szülők (nagyszülők, esetleg keresztszülők) fizettek, mint a „gyónó lelkekre eső” helyi „egyházi adót”.

Korábban 24 évesen, majd 18 évesen, nagykorúvá válva, tagja lett a „teljes jogú” egyháztagok közösségének: egyházi választásnál szavazásra jogosult, és egyházi tisztségre választható. Régebbi és újabb liturgiás könyvek ajánlottak ide is „látható” változást: emléklapot, a Választók Névjegyzékébe „ünnepélyes” felvételt, esetleg a konfirmációi fogadalom „megerősítését”, esetleg – nagykorúként – a konfirmáció „fogadalomtételének” esküvel erősítését. Én magam is csak könyvekből ismertem ezt a lehetőséget. A dunántúli Egyházkerületi Közgyűlés püspöki szolgálatom egyik évében kidolgozott formában ajánlotta az egyházközségeknek a „teljes jogú egyháztaggá nyilvánítás” ünnepélyes formáját. Ismereteim szerint ezt akkor 2, azaz kettő egyházközség vezette be (az alig 240-ből). Hogy legalább ők ezt azóta is gyakorolják-e – nem tudom.

Más egyházak, más felekezetek adatait most nem idézem, de két további számsort igen. Több mint kettőszázezer ember (bő 25%-kal több mint ahány református volna Dunántúlon) úgy nyilatkozott, ő nem tartozik egyházhoz, felekezethez. Közel kettőszázezer pedig nem kívánt válaszolni a felekezetére vonatkozó kérdésre. A kettő együtt több mint négyszázezer ember, 2001-ben csak itt Dunántúlon. Ez számomra nem mást jelent, mint négyszázezer missziói feladatot. (Csak Dunántúlon.) Személyenként. Egyenként. Lehet, hogy jó farizeus módjára sok „rosszat” el tudnánk mondani arról a hetvenezerről is, emerről a négyszázezerről is. De valamit nem szabad elfelejtenünk: érettük is megszületett, meghalt és feltámadott Krisztus! Lehet, hogy nem tudnak róla? A mi feladatunk, hogy mielőbb tudjanak! Lehet, hogy még nem fogadták hittel? A mi feladatunk, hogy döntésre segítsük őket!

És az egyház?

A lelkészek egy része vállalt az átlagosnál több gyermeket. Nem váltak példává. A közvélemény az épeszűségüket vitatta. (A feleségemét is, meg az enyémet is.) Pedig akkor is tudtuk, hogy újjászületni majd csak az tud, aki legalább egyszer már megszületett. A hittankönyvek, a konfirmációs káték, az igehirdetők gyakorlata – az elvek érintéséig is alig jutnak el. Valami liberális álbölcsesség azt súgja: „jobb a békesség”. Valóban jobb?

Lelkigondozó szolgálataimban már több mint húsz esetben tette fel kórházban fekvő, súlyos beteg, idős asszony a kérdést:

– Tiszteletes úr, évek óta, olykor egész éjszaka nem hagy nyugodni a kérdés: és mi lesz, ha majd „odaát” találkozom azokkal a gyermekeimmel, akiket én nem engedtem megszületni? – Bűnbánat híján nehezen tudtam volna bűnbocsánatot hirdetni:
– A titkok az Úréi – volt a válaszom.

Todd Burpo és Lynn Vincent „Igazából mennyország” c. könyvében egy klinikai halálból visszahozott, négyéves kisfiú az édesanyjának beszélt az élményeiről:

– Ugye, volt egy kisbaba, aki meghalt a pocakodban?
– Ezt ki mondta neked?
– Ő maga. (A könyvből kiderül, hogy spontán vetélés volt.) De minden rendben van, mami. A kisbaba jól van. Isten örökbe fogadta (a könyv 121-125. oldalán).

A gyermek várása, Istentől kérése, hitben, majd valóságosan elfogadása témáról nagyon jól átgondolt, nagyon jól felépített könyvet kellene írni. Legyen benne a lelkész, az orvos, a pedagógus, a védőnő szíve-lelke, tapasztalata és hangja. Aztán a kezébe adni minden konfirmandusnak, fiatalnak, házasulandóknak, édesanyának, nagyszülőnek: mindenki tegye, ami rá van bízva, ami tőle telik!

A 2016. november 13-i Reformátusok Lapjában jelent meg Kárpátalja felhívása: a reformáció 500. jubileumi évében szülessenek meg a reformáció gyermekei! Talán még jókor. A családtervezés férj és feleség hitben és imádságban vállalt felelős döntése. A magzat elpusztítása nem családtervezés. A pusztítás már csökkenni látszik: de a pusztulást ez még nem állította, nem állítja meg.

Fentebb már idéztem ezt a szám-párost: a „csúcsot” 1969-ben állítottuk fel: 206.817 művi terhesség-megszakítás történt. Abban az esztendőben 154.318 gyermek született meg. Az egészségügy segítő tevékenysége, a társadalmi hangulat lassú változása, a hivatalos állami családpolitika, a különböző családtámogatási összegek következtében már a rendszerváltás idejére, majd azóta is óta csökkentek ezek a számok. Magyarországon 1990-ben 90.394, 2015-ben 31.176 művi terhességmegszakítás történt.

És a testvér – a Magyar Római Katolikus Egyház?

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia mindjárt „a rendelet évében,” 1956. szeptember 12-én körlevelet adott ki „Megújulás a szeretetben” címmel. A körlevelet lényegében 2019. december 28-án, Aprószentek ünnepén megismételték. (Az „aprószentek” a Heródes király kegyetlen parancsára meggyilkolt betlehemi gyermekek – lásd Máté 2,1-18 – emléknapja). A körlevél szövege az interneten olvasható, A megfogant élet védelme címmel.

„...Püspök elődeink 1956. szeptember 12-én körlevelet adtak ki, mivel akkor tették rendeletileg lehetővé Magyarországon a művi terhességmegszakítást. Az akkori dokumentum nyelvezete régiesnek tűnhet, azonban tartalmát tekintve semmit sem vesztett időszerűségéből."

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek” (Jer 1,5) – olvashatjuk Jeremiás próféta könyvében, amellyel a szent szerző azt erősíti meg, hogy az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A Katolikus Egyház Katekizmusa 2270. pontjában ez áll: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez”.

Az élet Isten ajándékozó szeretetének a gyümölcse. Az 1956-os körlevélben így fogalmaztak elődeink: „A mi életünk is, Kedves Hívek, fogantatásunkkal kezdődött. Akkor lehelte Isten belénk a halhatatlan lelket, amelyet az ő képmására teremtett. Áldottak legyenek szüleink, akik jelentkezésünket e világra áldozatos lélekkel fogadták. Áldott legyen édesanyánk, aki gondosan óvakodott minden olyan lépéstől, amely nekünk ott a szíve alatt ártalmunkra lehetett volna; és édesapánk is, aki vigyázott anyánkra mimiattunk. Örömmel vártak, előre találgatták nemünket, tanácskozták meg nevünket, készítették számunkra a bölcsőt, a ruhácskákat! A mennybéli Atya fizessen nekik ezért a jóságukért, és a Szűzanya szeresse őket; mi meg köszönjük nekik, hogy életben tartottak és meg nem öltek minket!”

Fájdalmas felkiáltásként hangzik fel több, mint hatvan évvel ezelőttről a kérdés: „Hogy meg nem öltek minket? Hát ez is lehetséges lett volna? Isten az ember természetébe oltotta a szülői szeretetet…”, ezért a magzat szándékos megölése az Isten által adott törvény szerint bűn. Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy több honfitársunk halt meg terhességmegszakítás következtében a XX. században, mint amennyi magyar esett el a világháborúkban.

A korabeli körlevél is megerősítette: „Elismerjük, hogy a terhesség megszakításának sok jó szándékú híve van, nemcsak nálunk, hanem külföldön is mindenütt; és némely országban […] a törvény is megengedi azt. Akik pedig a terhesség megszakítását megengedhetőnek tartják, a többi közt szociális okokra, pl. a szülők nehéz megélhetési körülményeire, lakáshiányra stb. hivatkoznak”. Azonban azt is hozzátették: „De vigyázzunk, Kedves Hívek: nem szabad bűnt cselekedni azért, hogy könnyítsünk magunkon, sem rosszat tenni, hogy jó következzék belőle. […] A Teremtő nem hagyja el azokat, akik benne bíznak! […] »Ne aggódjatok megélhetésetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltözzetek!... Hisz tudja mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van. Ti keressétek első sorban az Isten országát és annak igazságát, és a többit is mind hozzá kapjátok« (Mt 6,25sk.)”.

Ma, amikor a társadalom döntő többsége a szabad önrendelkezés mindenekfelett való fontosságát vallja, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a terhességmegszakítás az anya egészségére is hatással van. A körlevél úgy fogalmaz: „Amikor a terhesség bekövetkezik, akkor az egész anyai test átáll a magzat növelésére […] a vérkeringés is új utakat vesz, arrafelé, ahol a születendő gyermek van, és ha most eltávolítják ezt a gyermeket, hirtelen brutálisan megzavarják a szervezet megindult működését, ami oly megrázkódtatást idéz elő az anya szervezetében, amelyet nehezen hever ki, és amelynek káros nyomai maradnak”. Ezt követik a lélektani hatások: „mert a lelkiismeret megmozdul a szülőkben, különösen az anyákban […] felborul a családi béke, és amiként gyakran előfordul az, hogy a világra jött gyermek megjavítja a rossz házasságot, hasonlóképpen bizony sokszor megtörténik, hogy a világra nem engedett gyermek elrontja a jó házasságot”.

A szociális következményekről így írtak bő hatvan évvel ezelőtt: „Vianney Szent János negyedik gyermeke volt szüleinek, [Boldog Antoine-Frédéric] Ozanam, Párizs szegényeinek világi apostola szintén a negyedik, Hans Memling festőművész hatodik, [William] Shakespeare, a nagy angol drámaíró harmadik, [Wolfgang Amadeus] Mozart a hetedik, [Johann Sebastian] Bach a nyolcadik, [Joseph von] Fraunhofer, a nagy fizikus tizedik, Franklin Benjamin a tizenhatodik, Loyolai Szent Ignác a tizenharmadik […] gyermeke volt szüleinek. És így folytathatnók. Ha szüleik nem engedték volna a világra jönni ezeket a nagy embereket, az emberiségnek ez igen nagy vesztesége lett volna”.

Majd így folytatják: „Hiányozni fognak a munkáskezek is, ha nem lesz gyermek a családban; kevés lesz a fiatal, és sok lesz az öreg, és az öregek eltartása súlyosan fog nehezedni a fiatal nemzedékre. […] Ahol több a gyermek, ott ezek különböző jelleműek, kicsiben a társadalom képét nyújtják. Megtanulják egymást segíteni, támogatni, egymás hibáit elviselni és ezt a készséget a családon kívül is hasznosítják.

Magyarországon 1956-ban rendelettel tették legálissá az abortuszt. Azóta 6 millió honfitársunk nem születhetett meg művi terhességmegszakítás következtében, ez majdnem annyi élet, mint ahány gyermek ugyanennyi idő alatt hazánkban világra jött. Azoknak a számát, akik más, például a megfogant élet méhfalba való beágyazódását megakadályozó beavatkozások következtében nem születhettek meg, még megbecsülni sem tudjuk.

Jól tudjuk, hogy nagyon sok anya nehéz élethelyzetében folyamodik az abortuszhoz mint kézenfekvő kiútnak tűnő megoldáshoz. Szeretnénk buzdítani ezeket az anyákat: kérjenek segítséget a tágabb családjuktól, az állami és egyházi szociális hálózattól. A gazdag Isten mindig kínál alternatívákat is: merjenek az abortuszon kívül más, valódi megoldást keresni vagy adják örökbe a gyermeket, mert számtalan jólelkű házaspár boldogan felnevelné. Így szorult élethelyzetében is válhat hőssé az anya, ha mégsem a halált választja, hanem az életre mond igent.

Minden megfogant életért az anya és az apa egyaránt felelős. Szent II. János Pál pápa azt is hangsúlyozza, hogy a kilátástalannak tűnő élethelyzetben választott abortusz lehet olyan szituáció eredménye, amelyért elsősorban nem az asszony, hanem az apa, a család vagy a környezet a felelős. Minden apát arra buzdítunk és az anya közelében élő családtagokat is bátorítjuk, hogy álljanak az anya mellé.

Amikor idén május 25-én a Szentatya, Ferenc pápa az „Igen az életre! A törékeny élet drága ajándékának gondozása” című konferencia résztvevőit fogadta, így fogalmazott: „Egyetlen emberi lény sem összeegyeztethetetlen az élettel, sem életkora, sem egészségi állapota, sem létminősége miatt. Minden magzat, aki hírt ad magáról egy nő méhében, ajándék, aki megváltoztatja egy család történetét: egy apáét és egy anyáét, a nagyszülőkét és a testvérekét”.

Hálát adunk Isten előtt mindazokért, akik igent mondtak és mondanak az életre, egyben szeretettel és imával bátorítunk mindenkit, hogy merje elfogadni és kibontakoztatni az élet ajándékát. „Kiálts, ne szűnj meg kiáltani!” (Iz 58,1) Aprószentek ünnepén, december 28-án imáink legyenek kiáltások, amelyek által Isten tanítása meghallgatásra találhat és áldássá válhat a világban.

Budapest, 2019. december 28-án, Aprószentek ünnepén

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia”

Ferenc pápa 2021 szeptemberében Budapesten járt, az eucharisztikus világkongresszus záró szentmiséjét vezette. A budapesti és a pozsonyi alkalmak után, az Itáliába vezető repülőúton interjúkat adott. Az abortusszal kapcsolatosan mondott szavait idézem röviden: „Az abortusz több mint probléma. Az abortusz gyilkosság. Aki abortuszt végez, az öl. Akik ezt nem értik, két kérdést tennék fel: Helyes-e egy emberi életet megölni egy probléma megoldása érdekében? A második: Helyes-e egy bérgyilkost felbérelni egy probléma megoldása érdekében? Ezért olyan kemény az Egyház ebben a témában. Mert ha ezt elfogadja, az olyan, mintha elfogadná a mindennapos gyilkosságot”. (Az evangélium szabadságában éljetek, 120. oldal).

A 2022. évi magyarországi népszámlálás vallási, felekezeti adatai akkor lesznek az egyes egyházközségek számára is eszméltetőek, ha a 2001. és a 2011. évekhez hasonlóan megjelenik az egyes települések felekezetekre felbontott adatsora is. (Én még nem találkoztam vele). Akkor derül majd ki minden lelkipásztor, főgondnok, presbiter és minden kedves református testvérünk számára, hogy a számok csak könyörtelenek-e, vagy néha bíztató és bátorító üzenetet, szent feladatot is hordoznak-e?

Márkus Mihály