Előzmény: 1955. július 4.

Mi történt azon a hetven évvel ezelőtti napon?

„Márkus Jenő lelkipásztor 1955. június 19-én vasárnap beszélt utoljára a szolgálati helyén, a tatai templomban. Június 22-én hirtelen rosszul lett. Tizenkét napi némán viselt iszonyú szenvedés után július 4-én hazament”. – Abban a két hétben felesége minden nap utazott Budapestre, a kórházba. Az utolsó órákban is mellette volt. A négy gyermekkel – akkor, 1955-ben, 16, 12 és az ikrek 6-6 évesek – egyedül maradt hitvestárs a férjének önéletrajza és a személyes elbeszélések emlékanyaga alapján írta le a rövid életrajzát.[1]

   
^{Márkus Jenő és felesége, Pongó Lenke}

[[paginate]]

A hivatkozott könyvből idézem dr. Márkus Jenőnek a tatai templom szószékén 1955. június 19-én elmondott, a halála előtti utolsó igehirdetését.[2]

„Mi az életé vagyunk!”

A bibliai alapige, Római levél 5,12-21:

„Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek; Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény. Úgyde a halál uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem az Ádám esetének hasonlatossága szerint vétkeztek, aki ama következendőnek kiábrázolása vala. De a kegyelmi ajándék nem úgy van, mint a bűneset. Mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, amely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra. És az ajándék sem úgy van, mint egy vétkező által; mert az ítélet egyből lett kárhozattá, az ajándék pedig sok bűnből van igazulásra. Mert ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek. Bizonyára azért, miképpen egynek a bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert amiképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek. A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék. De ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik: Hogy amiképpen uralkodott a bűn a halálra, azonképpen a kegyelem is uralkodjék az igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által.”[3]

[[paginate]]

Abban nőttünk fel, hogy mindennek meg kell halni, ami él. Amíg fiatalok vagyunk, mindig úgy gondoljuk, hogy a halállal kapcsolatosan csak öregekről lehet szó. Ezért nem nagyon izgat bennünket, hogy van halál. Tudomásul vesszük, belenyugszunk, hogy van halál, de csak az öregeknek meg a nagy betegeknek. Természetes, hogy ez a távoli, minket nem érintő halál nem fáj. Az már közelebbi, és fáj is, amikor az édesapánkra, az édesanyánkra kerül a sor. De ez még mindig a világ természetes rendje: a fiatalok temetik el az öregeket. Az idősek elmennek.

De amikor egy tűz elveszti évek munkáját, benne vész a mi munkánk is, akkor már magunkon érezzük a pusztulást. Amikor egy világégésben nemzedékek munkájával együtt a mi munkánk is veszik, a fáradtság, a céltalanság lesz úrrá rajtunk. Miért a nagy munka, harc, küzdelem, ha elvész? Ez a fáradtság, ez a keserűség már azt jelenti: közelebbről érintett meg bennünket a halál, a pusztulás. De újra indul a küzdelem a halál ellen, a pusztulás ellen, a rombolás ellen.

A halál hajszol bennünket. De mi ezt nem tudjuk. Amikor azt szeretnénk, hogy biztos legyen az életünk, akkor is a halállal van bajunk, attól tartunk. Micsoda kitűnő védőszereket találtak már fel a betegségek ellen! De minél többet találtak fel, annál jobban reszket az ember. Micsoda remek védelem a repülő! Gyógyszerszállítás, betegszállítás, élelemszállítás, ahova más út már nem vezet. Ugyanekkor ez a csodás védelem milyen gyorsan és könnyen viszi a halált! Életet mentett, vagy életet oltott-e többet?

Az ember magában hordja a halált, és mindenbe beleteszi, amihez hozzányúlt. A tudós beleteszi a nagy felfedezésbe, amiről azt gondolja, hogy könnyebbé teszi az életet. A gyógyító orvosságba is bele van csomagolva a halál.

De mindig úgy éltek az emberek, hogy ezt nem látták sohasem, hogy amikhez hozzányúlnak, azokba beleteszik a halált. Tettek, dolgoztak, és azt gondolták, az életet viszik előbbre, a fejlődést szolgálják. Csak amikor sorra kerül az ember, akkor lesz nyilvánvaló, hogy mindenütt ott a halál. Minél jobban fut az ember a halál elől, annál inkább a kezébe szalad.

[[paginate]]

Mindenütt ott van a halál. Lásd Hans Holbein „Haláltánc” c. festményét.[4] A bölcsőre hajló édesanya mögül a halál is ránéz a kicsire. A fiatalokkal sétálni megy. Ott áll a kalmár mögött, amikor alkuszik. De ott van az imádkozó mögött is. A prédikátor mögött is ott van, akkor is, amikor Isten örök üzenetét mondja.

Az Írás úgy tanítja: a bűn által jött a halál, s a halál minden emberre elhatott. Egy ember által jött a bűn és a halál. Most uralkodik a halál nagy hatalommal, nagy úrként mindenütt. A világ a halál hatalmassága alatt állna?

Az Írás úgy mondja, hogy Krisztussal az élet jött be. Isten ajándékaként sokakra kihat az élet. Krisztusért az igazak sorába kerültek és kerülnek sokan. Akiket Isten Krisztusért igaznak tart, akik elhitték, hogy megbocsátott nekik az Isten, ezek megszabadultak az átok alól, és hordozzák az életet. Az új emberiség feje a Krisztus. Ez az evangélium, hogy a halál hatalmánál összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalom van a világban: Krisztus! Minden a halál jegyében történik. Krisztus jelenti be, hogy van a halálnál nagyobb hatalom is a világban: Isten kegyelme nagyobb! Ez a kegyelem az élet igazsága.

Nem muszáj a halál uralma alatt élnünk. Tudjuk hagy meghalunk, de az életünk is, a halálunk is az élet jegyében történik. Nem muszáj megromlania mindannak, amihez az ember hozzányúl. Még ami a halált hordozná, az is az élet hordozójává lesz, ha olyan valaki veszi a kezébe, akit Isten igaznak mondott a Krisztusért. Aki elhitte, hogy megbocsáttatott néki bűnei.

Ádám az embervilág megrontója. Krisztus az embervilág megújítója. Az első keresztyének ezt még tudták. Tudták, hogy ők áldásra vannak. Csak azért, mert elhitték: Krisztusért kegyelmet nyertek. Nem magukért. Maga miatt minden ember kárhozatra jutna. Krisztusért lehetünk életre, üdvösségre, áldásra. Aki áldásul van, aki életerőt jelent másnak, Krisztusért van áldásul. Az első keresztyének tudták: Krisztusért áldásul vannak. Ők ezt az áldást akarták szétosztani.

[[paginate]]

Isten népe, a gyülekezet, a Krisztusban kapott életet viszi a halál ellenére is. Mert a Krisztusban adott kegyelem az, hogy nem muszáj a halálnak uralkodnia. Ez az egyes keresztyéneken át megy bele a világba, a halál uralma alatt élő világba. Krisztusban adta ezt az Isten. Amit Krisztusban adott Isten, az a Krisztus népén keresztül megy tovább. Ahol egy Krisztust követő ott van, ott már az áldás van ott. Ez a dolgunk. Nem szomorúságot okozni vagyunk mi ebben a világban. Nem is azért, hogy okvetetlenkedjünk másoknak. Nem is azért, hogy azt várjuk, hogy minden a kedvünk szerint történjen. Szörnyű volna, ha a keresztyének minden áron, embereken átgázolva is boldogok akarnának lenni! Az lehet, hogy a keresztyén emberbe belegázolnak, de ő nem teszi. Mert nem az emberiség árulói voltak a Krisztus népe, hanem mindig azok, akik Isten kegyelmét adták tovább. Adták az élet jegyét, az élet erejét. A templom azzal, hogy van, ezt hirdeti: az élet erősebb a halálnál! Krisztus több mint Ádám. Amit elrontott Ádám, Krisztus rendbe hozta. Megújította és megújítja.

Isten népe nem a maga életét szereti mindenáron. Aki még ott tart, az a halál szorongásában, a halál szorításában van. Isten népe hordozza a Krisztusban adott életet, ami az Úr Krisztus feltámadásával kezdődött. Vinni a világba az evangéliumot: Krisztusban Isten a kegyelmét gyakorolja. A nem-igazakat igaznak mondja. Ez az élet hangja, Így írta ezt az Írás.

A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ez nem csupán egy megszokott, kegyes kifejezés. Azért Krisztus által, mert Krisztus uralkodik. Azért uralkodik a kegyelem sokkal bőségesebben, sokkal hatalmasabban, mint a halál!

Aki ezt nem hiszi el, az mondhatja magáról: „Én a halál rokona vagyok”. De mi a Krisztus népe vagyunk, mi az életé vagyunk. Ámen.”

[[paginate]]

Márkus Jenőné 1960. VII. 14-i levele magyar nyelven[5]

Tisztelt Professzor Úr!

Legelőször elnézést kérek a levelemben előforduló hibákért. Német nyelvismeretem sosem volt tökéletes. Évek óta szinte semmi gyakorlási lehetőségem nem volt. Csak remélni tudom, hogy Isten Szentlelke segít annak megértésében, amit elmondani szeretnék.

1935-ben Professzor úr Magyarországon járt, és többek között Márkus Jenővel is megismerkedett. Amit akkor őbenne felfedezett, azt Professzor úr bizonyára jobban tudja. Valószínű nem alaptalanul hívta meg őt Professzor úr még abban az évben a saját költségére a Zürichi Egyetem nyári szemeszterének egy részére.[6]

Professzor Úr bizalma nem volt hiábavaló. Lehetséges, hogy Márkus Jenő időközben kiesett Professzor úr látóköréből, de ha az életművére tekintünk, észrevehetjük, hogy testestől-lelkestől Istent szolgálta.

Teológiai magántanári dolgozatát a Pápai Református Teológián védte meg dogmatikából: „Schleiermacher váltságtana”.[7] A Debreceni Egyetemen megvédett doktori értekezése egyháztörténetből: „A liberális szellem a református egyházban”.[8] 1940-ig ezek voltak a nagyobb terjedelmű tanulmányai. Ezek mellett számos kisebb-nagyobb tanulmány is napvilágot látott.

1941-től a magyar református egyház dogmatikáján dolgozott. Úgy érezte, hogy ezzel adósak vagyunk Istennek, a református egyháznak, a gyülekezeteknek, a keresztyén világnak. Karácsony Sándor professzor jó barátja volt Márkus Jenőnek. A „hol kellene kezdeni” kérdéséről is vele beszélgetett. „Sándor bácsi” a maga kedves, közvetlen bölcsességével így válaszolt:

– „Ha az Úristennek tetszett a Bibliát Mózes első könyvével kezdeni, akkor ez a kezdés talán nekünk, magyar reformátusoknak is jó lesz.” A terv így alakult: kétszer végigprédikálja a teljes Szentírást a tatai gyülekezetben. Azután ezekből a prédikációkból – amelyek kezdettől fogva  a dogmatikai szempontok alapján íródtak – elkészíti majd a nagy művet.

[[paginate]]

Minden igehirdetésre legalább két hétig készült. 150-200 oldalnyi vonatkozó irodalmat olvasott, dolgozott fel, majd kiegészítette egyéni észrevételeivel. Így történt tizennégy esztendőn keresztül, Mózes I. könyvétől a Római levél 5. fejezetéig. Munkájára akkor került „pont”. Ezt a pontot Isten helyezte oda: az igehirdető meghalt 1955-ben. Hátrahagyva befejezetlen munkákat, egyháztörténeti tekintetben is. Hozzá még négy gyermeket, és feleségét is. Vajon mi, emberek, csak befejezetlen dolgokat hagyhatunk magunk után?

Szerettük volna ezeket az írásokat mások számára is használhatóvá tenni. A Református Sajtóosztály készült a kiadásukra. Dr. Nagy Barna, sárospataki professzor volt a felkért lektor, és jó véleménye volt ezekről a prédikációkról. Ezek nem teljesen kidolgozott igehirdetések, csak bő vázlatok. Mindaz bennük van, amit a felvett bibliai rész mint dogmát tartalmaz. Hiányoznak a megvilágosító példák, de így is jól érthetőek. Hasznos lehet a lelkipásztoroknak is, de azoknak az embereknek is, akik Isten akaratát szeretnék jobban érteni. Sajnos, a Sajtóosztályon történt személyi változás következétben a kiadásra mégsem került sor.

Kérem Önt, Professzor úr, hogy gondolja át: ezek az írások nem lehetnének-e hasznosak Svájcban? Egyelőre készen van Máté evangéliuma (204 kéziratlap), János evangéliuma (59 kéziratlap), és az Apostolok Cselekedetei (115 kéziratlap). Hozzá még egy rövid életrajz.[9] Az élet mindenütt bizonytalanná vált. Biztonságérzetet csak Isten kezéből kaphatunk. A mai embernek türelme sincs sok. Ezeknek az írásoknak esetében nem kell sokat olvasnunk, hogy valamit kapjunk.

Ezeket csak akkor küldhetem ki – pontosabban: a Magyar Nemzeti Banktól kézirat kiküldéséhez csak akkor kapok engedélyt, ha felmutatom a külföldről érkezett írásbeli kérést.

Számomra fontos, hogy a férjem munkáiból megmaradt töredékekkel tovább szolgálhassunk. Emellett nagy segítség lenne, ha a nyugdíjamat kiegészíthetném. Gyermekeink nőnek, de a lehetőségek nem nőnek velük arányosan. 1960-ban a legidősebb lányunk, Vera, 21 éves, orvostanhallgató. Most fejezte be a nyolcadik szemesztert. Mihály 17 éves. Iskolaelső volt a III. gimnáziumi osztályban. A kisikrek, Lidia és Gábor, 11 évesek, most fejezték be az V. osztályt az általános iskolában.

Eddig a híradás és a kérés. Isten mutassa meg Önnek, hogy most hogyan tovább. Férjem temetésén Pap László,[10] a Budapesti Teológiai Akadémia professzora volt az igehirdető. Az alapige az I. Korinthus 9,2 volt: „Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak a pecsétje az Úrban ti vagytok”. Most ez lett az én életfeladatom. Az ő Istennel való kapcsolatának rajtunk kell meglátszania. Isten kegyelméből néha sikerül.

Üdvözlettel: özv. dr. Márkus Jenőné

[[paginate]]

Prof. Dr. Emil Brunner válasza német nyelven

Zürich 7, Hirslanderstrasse 47. 3. August 1960

Sehr geehrte Frau Pfarrer,

Leider kann ich Ihnen keine grosse Hoffnung machen. Predigten eines bei uns “Unbekannten” würde wohl kein Verlag übenehmen, überhaupt nicht eine Schrift eines Mannes, der bei uns völlig unbekannt ist. Dazu muss ich Ihnen sagen, dass ich seit einem halben Jahr durch Krankheit (Schlaganfall mit Lähmung) vom Verkehr mit der Aussenwelt so gut wie abgeschnitten bin. Es hat mir sehr leid getan, vom Hinschiede Ihres Mannes zu hören. Er hat mich seinerzeit, vor 25 Jahren, anno 1935, stark beeindruckt durch seine geistliche Intensität. Das war ein Mann, von dem ich viel Gutes erwartete, umso  mehr schmerzt es mich, ihn nicht mehr unter den Lebenden zu wissen. Auch Sie müssen schwere  Zeiten durchgemacht haben, umso mehr tut es mir leid, dass ich Ihren Wunsch nicht erfüllen kann. Es ist überhaupt unerfüllbar, wenn nicht ein reicher Gönner für Sie eintritt.

Wenn ich Sie bitten darf, so grüssen Sie in meinem Namen Herrn Prof. Papp sehr herzlich. Vor einiger Zeit habe ich Herrn Prof. Karácsony ein Paket  geschickt, aber nie mehr etwas von ihm gerhört. Sollten Sie ihn sehen, so bitte ich Sie, auch ihn zu grüssen.

Ich bin mir bewusst, dass Ihnen mein Brief Enttäuschung bereitet, aber ich sehe wirklich nicht, wie ich Ihnen zur Erfüllung Ihres Wunsches verhelfen könnte. Wenn Sie einen Weg sehen,  so bitte ich Sie herzlich, es mich wissen zu lassen. Vorläufig kann ich nichts anderes, als Ihrer im Gebet gedenken.

Wir haben ja sehr viele Ungaren bei uns in der Scweiz, für die Schweizerspenden aufkommen. Wir nehmen herzlich an dem Schweren Anteil, das Ihnen auferlegt ist, und bitten Gott, Ihnen Hilfe zukommen zulassen. Bitte, schreiben Sie mir wieder, wenn Ihnen etwas in den Sinn kommt. Inzwischen empfangen Sie meine herzlichste Grüsse.

Ihr E. Brunner

[[paginate]]

A levél magyar fordítása

Prof. Dr. Emil Brunner                                              Zürich 7. Hirslanderstrasse 47.

1960. augusztus 3.

Igen tisztelt Lelkészné Asszony,

Kérését illetően sajnos nem lehetnék nagy reménységgel. Egy nálunk „ismeretlennek” az igehirdetéseit egyetlen kiadó sem vállalná. Egyáltalán, olyan valakinek az írását, aki nálunk teljesen ismeretlen. Ehhez még azt is el kell mondanom, hogy fél éve a betegségem következtében (gutaütés, bénulással) a külvilággal való kapcsolattartástól teljesen elszakadtam. Nagy sajnálattal hallottam férje eltávozásáról. Ő annak idején, 25 évvel ezelőtt, anno 1935-ben mély benyomást tett rám lelki-szellemi intenzitásával. Olyan ember volt, akitől sok jót vártam – és annál inkább fáj, hogy őt már nem tudhatom az élők között. Önnek is nehéz időket kell átélnie, és ezért még inkább fáj nekem, hogy az Ön kérését nem tudom teljesíteni. A kérés általában véve is alig teljesíthető – hacsak egy gazdag támogató nem lép Ön mellé.

Ha kérhetem Önt, üdvözölje szívélyesen a nevemben Pap László professzor urat. (Korábban küldtem Karácsonyra professzor úrnak[11] egy csomagot, de semmit sem hallottam felőle, így kérem Önt, ha látná, Őt is köszöntse. Tudom, hogy a levelem csalódást okozott Önnek, de valóban nem látom, hogyan tudnám segíteni kérésének a teljesítését. Ha Ön látna erre valami módot, kérem, hogy tudassa velem. Addig nem tehetek mást, mint imádságaimban Önre gondolok. Sok magyar van most nálunk Svájcban, akik svájci segélyre jogosultak. Szívesen részt vállalunk azokban a nehézségekben, amelyekben most része van, és kérjük Istent, hogy legyen Önnek segítségére. Kérem, írjon nekem, ha valami eszébe jut.

Fogadja szívélyes köszöntésemet.

E. Brunner[12]

Márkus Mihály