Egyház a népirtás árnyékában – Ruanda

„A pokolban egy ördög sem maradt, mert az összes itt van Ruandában”– olvassuk a Time magazin 1994. május 16-i számának címlapján. A ruandai népirtás józan ésszel elképzelhetetlen szörnyűségeinek szemtanújaként vallott így egy misszionárius. Hónapokon keresztül össze-vissza kaszabolt holttestek szétszórva az utakon, vagy halomban, egymás hegyén-hátán épületekben, kórházakban, iskolákban, sőt, még a templomokban is, ahova a tuszi lakosság a biztonságos menedék reményében menekült. Megmagyarázhatatlan a szörnyűség, ami ebben a közel száz napban történt. Barát, szomszéd, ismerős, fiatalokból toborozott rendőri alakulatok a legegyszerűbb kézi fegyverekkel, bozótvágó késekkel, botokkal közel egymillió honfitársukat ölték meg. Egy kultúra, egy nyelvet beszélő nép gyermekei, akik ugyanazt a zenét hallgatták, ugyanazokat a táncokat táncolták, ugyanazokat az ételeket készítették. Sőt akik néhány nappal korábban templomaikban együtt ünnepelték a Húsvétot. Az öldöklésre felszólító üzenet előtt pontosan egy héttel, Nagycsütörtökön együtt hallgatták az utolsó vacsora történetét a lábmosásról, ahol Jézus egymás szolgálatára hívja meg tanítványait, és élhették át az úrvacsora közösségét. Bár mi, messze Afrikától könnyen azt gondoljuk, hogy a természeti vallásokat követő törzsek harca vezetett a népirtáshoz, de ez nem így volt. A népirtás idején ugyanis Ruanda lakosságának már 89%-a keresztyén volt. A felekezeti megosztás szerint 62% római katolikus, 27% protestáns, és csupán 8% követte a hagyományos vallásokat, egy elenyésző, 1,5%-os muszlim jelenléttel. (The Third Lausanne Congress in World Evangelization, Christ our Reconciler p. 64. Antonine Rutayisire (Ruanda): Our Gosper of Reconciliation, IVP Books 2012)

A ruandai népirtás tehát egy olyan országban történt, mely már évtizedek óta keresztyén volt, ahol a keresztyén hutuk érzik küldetésüknek a tuszik, vagy az őket védő hutu testvéreik kiirtását, mint „végső megoldást”. Fényképeken, dokumentumfilmeken valami ebből ma is követhető. Igen, a képeket nézve is néma marad az ember. A túlélőkkel készült interjúkban hallhatunk a gyilkosságok kegyetlenségéről, a barátok ellenséggé válásáról, a szeretteik szemük láttára való kiirtásáról. A legtöbb túlélő teljesen egyedül maradva hosszan tartó menekülés, bujkálás, éhezés után, sokszor sebesülten, a csodával határos módon maradt csak életben.

Hogyan történhetett meg ez a huszadik század végén, egy keresztyén országban? – tesszük fel döbbenten a kérdést. Hol volt az egyház, amikor templomba járó emberek szeme így megvakult és szíve így megkeményedett, hogy ilyen irgalom nélküli öldöklést vittek véghez? És közben hol voltak a keresztyén nemzetek, világszervezetek? Miért fordította el a fejét a Nyugat, s hagytak szabad utat az őrült népirtás kegyetlenségének? Hogyan lehet ebből a tragédiából felállni, gyógyulást munkálni? És végül milyen figyelmeztetéssel bír a ruandai népirtás és az oda vezető út a mindenkori egyház számára?

E mögött a rövid lélegzetvételű írás mögött ezek a kérdések feszülnek. A népirtáshoz vezető utat, és az utána következő újra építkezést, a kiengesztelődést célzó szolgálatokat vizsgálja, s ebben különösen is az egyház, a keresztyén közösség szerepét.  

[[paginate]] 

A népirtáshoz vezető út

Ahhoz, hogy megértsük, hogy az évszázadokon át békében élő két népcsoport hogyan fordult egymás ellen, Ruanda modernkori történelmét kell megismernünk. A népirtás mögött lévő feszültség, a sérelmek, az előítélet által táplált gyűlölet kialakulása a gyarmatosítók érkezéséhez vezethető vissza. A XIX. század végén német, majd az első világháború után belga gyarmat lett Ruanda. Az ország lakossága eredetileg három csoportból állt: 84% hutu, 15% tuszi, 1% twa. Ezek a csoportok inkább feladatkörüket és vagyoni helyzetüket tekintve különültek el, általában csoporton belül házasodtak, bár nem volt ismeretlen a csoportok közötti házasság sem. Egyik csoportból a másikba át lehetett kerülni, a határok átjárhatóak voltak. A tuszik az állattartással, míg a többségben lévő hutuk a földműveléssel foglalkoztak. Bár a tuszik gazdagabbak voltak, de ha egy hutu családnak tíz tehene lett, akkor átkerülhetett a tuszi csoportba, míg ha a tuszik elvesztették az állatállományukat, hutukká váltak. A gazdasági hierarchia létező valóságával, a ruandai királyok évszázadokon át mégis stabilan, és ebben az egymást kiegészítő rendben vezették országukat. A harmóniát a gyarmatosítók bontották meg, amikor élesen elválasztották ezeket a csoportokat, kiváltságokban részesítve a tuszikat, kiszolgáltatott szolgai sorba taszítva a hutukat, és tették közöttük az átjárást lehetetlenné azzal, hogy a csoporthoz való tartozást 1933-ban még a személyigazolványban is rögzítették.  

A tuszik, a gyarmatosítók elmélete szerint északról, a mai Szomália vagy Etiópia területéről érkeztek, és már korábban keresztyének voltak. Ez a magyarázat szolgált alapul a kiemelésükhöz, a másik két népcsoport fölé helyezésükhöz. Ennek az eredetnek genetikai háttere nincs, mindhárom csoportnál ugyanaz a bantu eredet mutatható ki. Ugyanakkor a történet, az „eredetmonda” egy nép életében identitásformáló erővé válik. Ez a származástörténet, mind a tuszik, mind a hutuk gondolkozásába beépült, és a közös gyökerek helyett az elkülönülés, az ellenségkép megerősödését szolgálta. Erre erősített rá a húszas-harmincas években az Európából ide is megérkező áltudományos rasszista elmélet, amely az etnikai csoportokat egymás fölé helyezését hirdeti. Az európai fehér ember alá helyezték a tuszikat, alájuk a hutukat, és legalulra a twakat. Ez mintegy „kasztrendszer” kezdett működni. Szomorú látni, hogy az addig évszázadokon át békében élő ország csoportjai között a feszültséghez vezető szakadás alapjait a keresztyén Európa felvilágosult gyarmatosító hatalmai és maguk a keresztyén misszionáriusok tették le azzal, hogy a tuszik „kiválasztottságát” hangsúlyozva a hutukat és twakat alárendelt szerepbe helyezték. Ennek része volt, hogy csak a tuszi gyermekek tanulhattak tovább, tuszik kaptak hivatali állásokat, rájuk építették a gyarmatosítók a rendszert, akik maguk is szolgaként használhatták hutu testvéreiket. Ez az igazságtalan különbségtétel az évtizedek alatt rengeteg fájdalmat, sebet okozott, ami egyre nagyobb feszültséghez vezetett.

1959-ben hutu felkeléssorozat söpört végig az országon, amikor a stabilitás megőrzése érdekében, részben az ENSZ nyomására és a flamand szerzetesek támogatásával a belga kormány a hutuk mellé állt. Ez rendkívüli helyeztet teremtett a csoportok között. Az addig évtizedeken át kiváltságokban részesülő tuszik nem csak kiváltságaikat veszítették el, de üldözöttek lettek. Mindezt ugyanazon belga gyarmatosítók és egyház nézte tétlenül, akik korábban számukra az előjogokat megteremtették. Ekkor húszezer tuszi veszítette életét, és a következő évtizedekben többszázezer tuszi menekült külföldre. Közülük sokan az északi szomszédos országba, ugandai menekülttáborokba kerültek. Ezeknek a tusziknak a leszármazottai formálták később, 1987-ben a Ruandai Hazafias Frontot (RPF). (Emmanuel Katangole: Mirror to the Church, Resurrecting Faith after Genoscide in Rwanda, 49-66. old. Zondervan 2009.)

[[paginate]]

1962-ben a belgák taktikázása ellenére sikerül az országnak elszakadni Belgiumtól, és Ruanda független demokratikus állammá válik, hutu vezetés alatt. A két csoport közötti feszültség ekkorra már állandósul. A külföldön élő tuszik ismétlődő támadásokat hajtanak végre hutu falvak ellen. Ezt a kormány a Ruandában élő tuszikon bosszulja meg. Így folyamatos a vérengzés, és egyre inkább nő a feszültség a két csoport között. Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró így ír a menekültek és ruandaiak viszonyáról: „Éveken át tartanak a határmenti harcok, pogromok, vérfürdők. A tuszi partizánok (a hutuk csak csótányoknak nevezik őket) fölgyújtják a falvakat, irtják a lakosokat, akik viszont, saját hadseregük támogatásával, a tuszikat mészárolják. /…/ A kölcsönös rettegésből fakadó mentális bénultság megakadályozta, hogy a hutuk és tuszik békében éljenek egymás mellett. A hutuk érezték, hogy nem számoltak le tuszi uraikkal végérvényesen, nem irtották ki őket teljesen. Ez a félelem megalapozott volt: a hutuk uralta Ruandát a ’tegnap’ elűzött tuszik menekülttáborai vették körül, valamint az országban élő népességnek mintegy 15 százaléka is tuszi volt. A hutuk tehát rettegtek a tusziktól. De ugyanennyire féltek a tuszik is attól, hogy a határmenti tuszi menekültek betörései miatt a kormány rajtuk áll bosszút. Ez a félelem szintén megalapozott volt. A bosszútól való rettegés miatt a hutu forradalom utáni éveket a két etnikai csoport közötti atrocitások sorozata jellemezte”. (Biedermann Zsuzsánna: A ruandai népirtás, Afrika Tanulmányok folyóirat VII. évf. 1I. sz. (2013. nyár) 65. old. ISSN 1788-6422 pp. 61–94 © Publikon Kiadó, Pécs)

A RPF 1990-től folyamatos fegyveres harcban állt a visszatérésüket elutasító Ruandával. A polgárháborúban az északi területeket elfoglalták, a ruandai vezetés nem tudta kiszorítani őket. Sőt, 1992 nyarára sikerült elérniük, hogy az ENSZ beavatkozzon, és rábírja a ruandai elnököt, Habyarimanát, vállalja a hatalom békés megosztását az RPF-el. A megállapodást 1993 augusztusában Arushaban írták alá. Az átmeneti kormányról és a békéről szóló egyezmény érvényesítésére ENSZ-békefenntartók mentek az országba. A hutu szélsőségesek nem értettek egyet a békével. Máig nem tudjuk biztosan, hogy végül is ki lőtte le az államfőt szállító gépet, ami a gyilkossághullám indító lövése volt. Nem lehetetlen, hogy a hutu radikálisok akarták ezzel megakadályozni a békét, és elkezdeni a tuszik végletes kiirtását. A népirtás előkészítettsége erre enged következtetni. (https://hvg.hu/vilag/20190407_A_halal_szaz_napja_ruandai_nepirtas)

Propaganda

A feszültség, a félelem a kilencvenes évekre kézzelfogható volt Ruandában. Mégis, ahhoz, hogy keresztyén emberek felső irányításra gondolkodás nélkül fegyvert fogjanak szomszédaik, ismerőseik ellen, még szükség volt egy egységes véleményformáló eszközre. Ez volt a kormánypropaganda. Az évtizedek alatt gyűlt sérelem és a tuszi betörések miatti félelem a hutu emberek lelkében jó táptalajt biztosított annak a kommunikációnak, amiben a tuszikat csak kiirtandó „csótánynak” hívta a hutu vezetés által támogatott média, nyíltan felvállalva, hogy a tuszik végleges kipusztítása az egyetlen megoldás, ami a kívánt biztonsághoz vezet. Óriásplakátokon folyt a gyűlöletkampány, ami a tuszi csoport alsóbbrendűségét, ugyanakkor veszélyes voltát hirdette. Ekkor született a „hutu tízparancsolat”, amely kimondta, hogy hivatalokban, vállalkozásokban tuszik alkalmazása tilos, aki ezt teszi, áruló. Tuszikkal kereskedni tilos, aki ezt teszi áruló. Házasságot kötni tuszival tilos, aki ezt teszi, áruló. Az iskolákban a diákok legyenek többségében a hutuk, a hutu ideológiát minden szinten tanítani és továbbadni kötelessége minden hutunak stb. (https://www.rwanda-nogreaterlove.com/hutu-10-commandments) Az újságok mellett, melyet inkább az értelmiség olvasott, a kormányrádió óriási szerepet játszott ennek a gyűlöletbeszédnek a lakossághoz való eljuttatásában. Később, a népirtás idején is a rádió lett annak az eszköze, ahol az utasításokat, a listákat beolvasva tájékoztatták a fegyveres csapatokat a halálra ítélt tuszik nevéről és hollétéről. A rádió olyan nagy szerepet játszott a népirtásban, hogy a népirtás után tulajdonosát háborús bűnösként ítélték el.       

[[paginate]]

Az egyház szerepe

Érthető módon tesszük fel a kérdést, hogy hol volt az egyház, milyen szerepet játszott Ruandában a népirtás előtti évtizedekben és alatta. Sajnos azt látjuk, hogy többségében együtt mozdult az épp uralmon lévő réteggel. Évtizedekig a gyarmatosítók céljait szolgálta, majd a hutuk vezette kormány szövetségese lett.

A misszió kezdetén az egyház a gyarmatosítók ideológiáját átvéve, a fekete emberek alacsonyabb rendű voltát még bibliai érvekkel is igazolta, miszerint Nóé fia, Hám a feketék ősatyja, aki azt az átkot kapta, hogy szolgálja testvéreit. Ezért az afrikai embereknek ez a szerepe, feladata. Ideológiai alapot adtak a szolgasághoz, rabszolgasághoz és nem emelték fel szavukat az emberi méltóság érdekében, hanem elfogadták ezt a fajta „kasztrendszert”. 

Az evangélizáció, ahogyan a keresztyén hitet átadták, a nyugati kultúrában gyökerezett, ami jobban meghatározta, mint magának az evangéliumnak a természete. Individualista, spirituális, intellektuális üzenetet hirdettek egy olyan népnek, ahol a közösség prioritása magas, és a tapasztalati tanulás az alapja a tudásszerzésnek. Ez az evangélizáció így felszínes üzenet maradt, és nem érte el a világnézet szintjét, sem az élet átformálását, nem adott kézzelfogható iránymutatást a híveknek a mindennapi életükhöz. A ruandaiak amikor az őket mélyen érintő kérdésekkel találkoztak, továbbra is régi vallásos gyakorlataikhoz fordultak, mert a keresztyén hitükben ezekre a kihívásokra nem találtak válaszokat.

Segélyek érkeztek, szolgálatok lettek felállítva, de az üzenet nem lett identitást átformáló valóság. A misszionáriusok nyugati egyházat teremtettek meg az afrikai közegben, amiből hiányzott a megküzdött, komolyan átgondolt kontextualizáció, az evangélium és a kultúra valóságos találkozása, amikor az evangélium hiteles marad, de a kultúra valóságában szólal meg, annak bizonyos elemeit használva, beemelve a keresztyén életbe, más elemeit viszont az evangélium által kihívás elé állítva (Katangole, 23. old.).  Sajnos az egyházak üzenete sok esetben ellentmondásos is volt. A tanítás elmélet maradt, amikor hirdették ugyan a szeretetet és egységet, de a különböző felekezetek misszionáriusai egymástól elzárkóztak, egymással kemény harcokat vívtak, híveiket egymás ellen fordították. Az, hogy az életükkel nem modellezték azt, amit tanítottak, erősen gyengítette üzenetüket (Christ our Reconciler 65-66. old.).

[[paginate]]

A hiteles kontextualizáció elmaradásából következik, hogy az egyház és gyülekezetei nem váltak alternatív közösséggé, nem volt prófétai, Isten igazságára mutató hangjuk a nagyobb közösségben, hanem a társadalom részeként, ugyanazzal az identitással, félelemmel, gyűlölettel éltek, gondolkoztak és cselekedtek, mint az egyházon kívül élők. Egy ruandai származású, de Ugandában élő pap és professzor, Katangole ezt a kérdést állítja a középpontba könyvében. Arra mutat rá, hogy a keresztség identitása felül kell, hogy írja a népi, törzsi, vér szerinti identitásunkat. Ennek ellenkezője jellemezte az egyházat a népirtás idején Ruandában. Amikor Etchegaray kardinális 1994-ben a pápa nevében Ruandába utazott és megkérdezte az egyházvezetők gyűlését, hogy valóban úgy gondolják, hogy a törzsi szövetség erősebb, mint a Krisztus nevére történő keresztség vizének szövetsége, erre az egyöntetű válasz, „igen!” volt. Katangole rámutat, hogy elfogadhatatlan a keresztyén egyház részéről az, amikor a „vér szava”, a „törzsi identitás” írja felül a Krisztusban, a keresztségben kapott új identitásunkat. Erre hívja fel a nyugati keresztyének figyelmét is, hogy ismerjük fel identitásunk valós kötődéseit, és ne engedjük, hogy bármi fontosabb lojalitást követeljen, mint a Krisztusban, keresztségben kapott új identitásunk. Ha a keresztségben kapott identitásunk a legfontosabb, ez olyan következményekkel jár, mint felvállalni Isten igazságának prófétai hangját a többséggel való sodródással szemben, odaállni a szegények és peremre szorultak mellé, és különbségtétel nélkül, minden emberben tisztelni Istentől kapott méltóságát (Katangole, 17-18. 22. old.) .

Szomorú látni, hogy a gyűlöletkeltő propaganda erősödésekor az egyházak Ruandában nem emelték fel a hangjukat. Sőt, imádságok hangzottak el a hazatérő tuszik ellen. A közhangulat magával sodorta a legtöbb gyülekezetet. Félelem, tuszik elleni beszéd, gyűlölet, a tőlük való szabadulás vágya jellemezte a népirtás előtt a gyülekezeti hangulatot is. A törzsi identitás felülírta a keresztség identitását. Ennek része volt az egyház és a kormány összefonódása, az egyházi vezetők és a hutu vezetők szoros kapcsolata, az egyházba a kormánypropaganda nyelvezetének beengedése. A szoros együttműködés miatt az emberek a kormány felhívásai mögött jogosan feltételezték az egyházi jóváhagyást is (John Steward: From Genocide to Generosity, Langham, 2015. 2-5.old.).

[[paginate]]

Az elnök gépe lelövése után a népirtás pillanatok alatt beindult az egész országban. A hutuk mozgósítása megtörtént a rádión keresztül, sőt árulónak lett kikiáltva, és az életébe kerülhetett annak, aki nem vállalta az „ölés munkáját”. Az egyház sodródott. A templomokba menekülő tuszik tömegmészárlások áldozatai lettek. Lelkészek, gyülekezetek vezetőségei gyilkosokká váltak. A népirtás a Húsvét utáni héten kezdődött, amikor még oly közeli volt a közös feltámadás ünnep élménye, mégis, számos templomba a lelkész maga hívta össze a tuszi gyülekezeti tagokat, majd nyitotta ki az ajtót és engedte be az Interahamwe hutu félkatonai szervezet tagjait, akik lemészároltak mindenkit. Azon a helyen, ahol előtte együtt dicsőítették Istent. Hogyan volt ez lehetséges? Az emberi okok és bűnök felsorolása mellett látnunk kell a szellemi erők hatalmát is ebben a szörnyűségben. Katangole az Efézusi levél 6. részének 12. versére mutat rá, mint a ruandai népirtás háttérében mélyen meghatározó valóság: Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Katangole, 18-21.old.). Egy hutu elkövető így vall erről: „Felhő szállt az emberek szívére. Minden elsötétült. Tartod a machetédet valaki fölött, aki gyenge és az életéért könyörög, de te megölöd. Erre a népirtásra, ha visszatekintünk, látjuk, hogy túl van minden felfoghatón. Nem tudom megmagyarázni, olyan, mint egy köd, sötétség. Mondhatnám közönynek, de nem az volt. Kegyetlenség, ami hatalmába kerített engem és a bűntársaimat”. (https://index.hu/kulfold/2019/04/07/ruandai_nepirtas_25_eve_tuszi_hutu/ )

Az egyház hozzáállásának egy konkrét példája Emmanuel Rukundo atya, aki 25 év börtönbüntetést kapott, miután bűnösnek találták a népirtásban, gyilkosságra való uszításban. A döntés értelmében a korábbi tábori lelkész segítette és bátorította azoknak a tusziknak a legyilkolását, aki a Saint Joseph Kollégiumban és a Saint Léon Seminary-ban kerestek menedéket. (https://www.justiceinfo.net/en/31163-early-release-for-two-well-known-rwandan-genocide-convicts.html )

Ugyanakkor volt 95 egyházi vezető, pap/lelkész, vagy gyülekezeti vezető, akik felvállalták a prófétai hangot, az ellenállást. Közöttük a legtöbben életüket vesztették – mégis felkiáltó jelként adott erőt jelenlétük a szenvedésben és vált példává kiállásuk a túlélők számára.  

A nyugati állampolgárok kimenekítésekor a legtöbb nyugati misszionárius, egyházi vezető is elhagyta az országot. Ez is rossz példa volt, és azt az üzenetet kommunikálta, hogy a nyugati emberek élete értékesebb. Azon kevesek, akik maradtak, viszont sokak életét tudták megmenteni – vagy más esetben maguk is a tömegmészárlás áldozataivá váltak. Hiteles bizonyságtételük a túlélők számára megerősítő tanúságtétel lett (Katangole, 41. old.).

[[paginate]]

A keresztyén nemzetek tétlensége

Az ENSZ, amelynek katonái voltak az országban, április 21-én a tűzszünetről szóló tárgyalásokat befejezte, és csökkentette a Ruandában szolgáló világszervezeti alkalmazottak létszámát. Egyetlen beavatkozásuk a nyugati állampolgárságú emberek kimentése volt. Az ENSZ békefenntartó egység jelenlévő parancsnoka kérését, amelyben rövid idővel a népirtás kitörése előtt engedélyt kért egy óriási fegyverraktár lefoglalására, elutasították. A hírszerzők a Ruandában történteket sokáig nem nevezték néven és nem hívták népirtásnak, mert az kötelezettségekkel járt volna (Katangole, 38.old.). 1998-ban Bill Clinton ruandai látogatása során mulasztásukat beismerte. „Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség nem tett meg mindent, amit tudott volna, hogy gátat vessen az eseményeknek.” – hangzott Clinton diplomatikus bocsánatkérése. (https://index.hu/kulfold/2019/04/07/ruandai_nepirtas_25_eve_tuszi_hutu/ )

Végül a számukban a hutuknál jóval kisebb tuszi fegyveres csapat, a Ruandai Hazafias Front (RPF) egységei foglalták el az országot júliusra. Ekkor azonban az ő bosszújuk kezdődött meg, és legalább kétszázezer hutut öltek meg hasonló kegyetlenséggel. Több, mint egymillió hutu menekült el, akik közül sokan a menekülttáborokban haltak meg. Az új, tuszi kormány felállásával a polgárháborúnak vége lett. A kormány ideológiája az egységes ruandai nemzetre épült. Ma már nem tartják többé számon a tuszi és hutu identitást. A megbékélés, törvények által szabályozott keretek között „kötelező”. A gazdasági fejlődés újra indult, ma Ruanda számít a térség leggyorsabban fejlődő államának. A népirtás legtöbb felelőse bíróságok elé került. A kétezres évek elején sokan amnesztiát kaptak, ami új kihívást jelentett az együttélésben. Országszerte kiengesztelődési programokat szerveznek, amelyek valamelyikén a lakosságnak kötelezővé teszik a részvételt. (https://hvg.hu/vilag/20190407_A_halal_szaz_napja_ruandai_nepirtas)

[[paginate]]

Egyház a népirtás után

Az egyház a népirtás után hitelvesztetté vált. Ugyanakkor az emberekben mégis erős a vágy Isten keresésére. Megdöbbentő tapasztalat, hogy a keresztyének aránya nem csökkent, hanem növekedett, ma a 95%-a keresztyén. Az egyházak nagy lehetősége a bűnbánat és bocsánatkérés után a kiengesztelődés munkálása  (Christ our Reconciler 67. old.).

Keresztyén kiengesztelődési programok a csoportok közötti megbékélés eszközeként már 1994-ben elindultak Ruandában. Rhiannon Lloyd walesi keresztény pszichiáternő az elsők között volt, aki már az év őszén elkezdett dolgozni a „Megbékélés a népek között” szemináriummal, amely a tettesek és túlélők között munkálta a megbocsátást, megbékélést. Mivel Llyod felismerte, hogy az ország lakosságának nyolcvan százaléka templomba jár vasárnaponként, ezért a gyógyulást célzó szemináriumait a gyülekezetekben, egyházi vezetők között kezdte. Rövid időn belül csatlakozott hozzá Joseph Nyamutera, egy hutu lelkész, akivel azóta együtt vezetik Ruandában ezt a szolgálatot (Steward, 55-76. old.).

A program az Isten eredeti tervének felmutatásával indít, majd a sebek komolyan vétele után felmutatja, hogy Jézus nem csak a bűneinket, de a fájdalmainkat, sebeinket is hordozta. A szeminárium interaktív eszközökkel dolgozik, amiben a résztvevők lehetőséget kapnak sebeik összegyűjtésére és azok keresztre szegezésére. Már itt elkezdődik Isten gyógyító munkája. Csak a gyógyulás elindulásának megtapasztalása után lehetséges továbblépni és felismerni a saját részünket a konfliktusokban, bocsánatot kérni és megbocsátani. A kiengesztelődési szeminárium kulcs igéje a Krisztusban felkínált új identitás elfogadására, és az ebből az identitásból életre hívó vezetés: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9). A háromnapos program lehetőséget adott a résztvevőknek arra, hogy népük, csoportjuk nevében is bocsánatot kérjenek. A bocsánatkérések és megbocsátások után, az új identitás egy rendhagyó ünnepével zárult a szeminárium.

A Lloyd és Nyamutera által vezetett kiengesztelődési szolgálat azóta nemzetközivé vált, számos országban és kontinensen szerveztek már szemináriumokat és tréningeket az elmúlt több mint negyedszázad során, a helyi, nemzetiségek közötti konfliktusok enyhítésére. Magyarországra az Országos Református Cigánymisszió meghívásában érkezett ez a fajta kiengesztelődési szolgálat 2015-ben. Azóta több szemináriumot, és egy trénerképzést is tartottunk. Célunk a megbékélés munkálása a cigányok és nem cigányok között, akik a generációról generációra örökített előítéleteket letéve, a jövőben együtt szolgálhatnak majd egyházunkban, és válhatnak alternatív közösségként Isten Országa jelévé az etnikai feszültségekkel terhelt magyarországi településeken. (https://reformatus.hu/ciganymisszio/esemenyeink/kiengesztelodes/)

A ruandai népirtás figyelmeztetése

A népirtás hátterének megismerése rámutat az egyház elhívásának felelősségére. Prófétai hangot megszólaltani az Isten Országa igazsága fényéből szemlélni a társadalmi mozgásokat, szabadnak maradni az aktuális politikai vezetéssel való összefonódástól. Az előítélet, diszkrimináció mérgező erejét és hatalmát is nyilvánvalóvá tette a népirtás, amit a gyűlöletbeszéd és félelemkelés felerősített. Keresztyénként felelősségünk ezeket a tendenciákat felismerni és hangunkat felemelni. A keresztségünkben kapott identitás megerősítése és minden más identitás elé helyezése az elhívásunk. Isten tulajdonba vett népeként hirdetni nagy tetteit annak, Aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el bennünket. Sóvá és világossággá válni a társadalomban, megtartó erővé, alternatív közösséggé, mely Isten Országa igazságára mutat. Ez a mindenkori egyház elhívása.

Dani Eszter

Hasonló anyagaink