„Amit a fületekbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek” – mondja a Mester a tanítványainak.  Jól tudja ugyanis, amiről a Prédikátor írt, hogy „megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek”. Volt olyan kor a magyar közelmúltban, amikor elhallgatni kellett a nyilvánvalót, aztán Isten kegyelméből eljött az az idő, amikor végre nyíltan lehetett hirdetni az elrejtettet. Mert előbb-utóbb nyilvánosságra kerül minden rejtett dolog.

Egy különleges, szép kivitelű művészeti album idei megjelenése ennek a kegyelmi időnek tanúja, benne egy méltánytalanul elhallgatott és elfeledett festőnek élete és művészete kerül most nyilvánosságra. Annak ellenére, hogy kétszeres Munkácsy-díjas volt, munkássága alatt és halála után sem jelent meg róla nemhogy egy könyv, de még egy kicsi ismertető füzetke sem. Pedig életéveinek során mind erkölcsi tartásában, mind festészetében, mind pedig tanári hivatásában lélekemelőt alkotott.

Miskolczi László (1923-1988) festőművészről van szó, aki Hajdúszoboszlón született. Ösztöndíjas diákként a Debreceni Református Kollégium Tanítóképző Intézetében szerzett pedagógus diplomát, miközben rajzi és festői tehetségét Gáborjáni Szabó Kálmán gondozta, fejlesztette. Nem véletlenül került a budapesti Képzőművészeti Főiskolára s lett 1943 és 1950 között Rudnay Gyula és Szőnyi István növendéke, majd Domanovszky Endre és Gáborjáni Szabó Kálmán tanársegédje. Tehetsége révén hamar megtalálta festői látását és témáját, amelyet Feledy Balázs joggal a Tornyai, Koszta, Nagy István és Rudnay által képviselt alföldi iskolához köt.

[[paginate]]

Alföldi gyerekként ugyanis a falusi környezetnek, a vidék hatalmas égboltjának, barna földjének, fehér parasztházainak és háziállatainak, a szántó-vető ember könnyes tisztaságának impressziója maradandóan szívébe vésődött. Ha képeire gondolunk, Szőnyi ártatlan tehénkéit éppúgy sajátjának érezte, mint Rudnay emberarcú házacskáit. Miskolczi szomorú szemű és megfáradt lovai a természetességet magában hordozó lelki ember képmásai. Földillatú, pocsolyás, havas tájképei pedig a történelemben megsebzett emberi lélekről árulkodnak. Olykor filmszerűen bemozdult, vagy lecsúsztatott és a kép alján elvágott alakokkal, elmozdulásra indító, megbillent kompozícióval. Nagyon is mai, mert örökérvényű művészet ez, vagy ahogy alkotója nyilatkozta: „Szívem a régihez húz, s a világnak azt az arculatát figyelem ma is, ami négy, ötezer éve lényegében nem változott.”

A megjelent kötetből azt is megtudhatjuk, hogy a „fordulat éve” után mestereinek elbocsájtása következtében ő sem lehetett a Képzőművészeti Főiskola tanára. Végül 1952-ben a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola rajztanáraként kapott munkát, de ezt keserves szolgálatként élte meg. Keservesnek, mert a mindennapi rajzórák robotja nem engedett időt és elmélyült alkalmat festészetének művelésére, csak esténként vagy vasárnaponként, kifáradva, szellemileg kilúgozva állhatott meg saját festőállványa előtt. Azonban szolgálatnak is tekintette, mert tanári képzettsége okán, de főleg református erkölcsisége arra indította, hogy a rajztermek zárt légkörében ne csak az alkotásra, hanem azok kapcsán a szépben megmutatkozó igazságra és jóra is neveljen. Ebből a szempontból is érdekes a róla szóló kötetben a mester közvetlen tanúinak, kisképzős tanítványainak megemlékezéseit olvasni.

Miután 1956-ban a külföldi marasztalások ellenére Bécsből családjával együtt hazahúzta a hazaszeretet, tanulmányútra kapott lehetőséget Párizsba (1958) és Rómába (1965). Festői munkásságát 1963-ban és 1974-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták, tanári tevékenységét pedig Kiváló Pedagógus kitüntetéssel honorálták. Életében utolsó önálló kiállítását 1982-ben a Csók Galériában csodálhattuk, 1988-ban bekövetkezett halála után pedig a Hollósy Galériában (1988) és a Debreceni Déri Múzeumban (1996) posztumusz kiállítására került sor. Végül pedig centenáriumi emlékkiállítását 2024-ben ünnepelhettük meg a Várnegyed Galériában. Ezen az alkalmon érlelődött a róla szóló művészeti album elkészítésének folyamata.

[[paginate]]

A könyv megjelentetésének motorja elsősorban a művész lánya, Jancsó-Miskolczi Zsuzsanna festőművész, akinek a képek gondos kiválogatását és a reprodukciók zömének készítését köszönhetjük. Szalay Ágnes művészettörténésznek hála, hogy szerkesztői munkájával szívén viselte a festőművész munkásságának színvonalas publikálását. A kötet elején pedig Feledy Balázs művészeti író Miskolczi László életművét mutatja be, végre kijelölve helyét kultúránk hatalmas képtárában azzal, hogy a művész lírai realizmusát nemcsak a kortársak munkái közt, hanem a magyar művészettörténet impozáns ívén is, az úgynevezett nagybányaiság és a személyes posztimpresszionizmus között helyezi el.

 Ha egy szóban kellene összefoglalnunk Miskolczi László életének, festészetének és tanárságának lényegét, akkor az minden esetben a tisztaság képviselete lenne. Puritán neveltetése készítette elő erre a tisztaságra, amelyről halkszavú, csendes szerénysége éppúgy árulkodott, mint hitvallásként felfogott festészete. Testében is törékeny és áttetsző volt, egyértelmű és megingathatatlan erkölcsi és esztétikai törvényt hordozva lelkében. Ahogy a kötetben idézett ars poétikájában áll: „A művészetben, mint mindenütt egyedül a tisztaság érdekel.”

E sorok írója is Miskolczi László tanítványa lehetett a Kisképzőben. Személyes emlékeiben és a tanár úr festményeinek felidézésében a mester bölcsességének üzenete visszhangzik:

Két igazán fontos dolog van a világon, s csak ezekre érdemes odafigyelni: az ember tiszta élete és a mű. A többi por és hamu, elszáradt virág, elrohadt cifra bojt, szétmálló burok, szerte fújja a szél. Számít-e az állami díjak száma, a közéletben forgás, divatozás és érdekekhez simulás? A tiszta élet, ha még csendesen múlik is el, hát zajosan múlhat-e el? És a mű, amely a tiszta élet része, elválaszthatatlan tőle, egy és ugyanaz. Az életmű mindenkinél, de a művésznél is csak ennyi – maga a minden.

Békési Sándor