A falábú susztert mindenki ismerte a faluban. Akár egy csodadoktort, úgy tartották számon, mert nem akadt olyan csámpás sarkú, tátogó talpú, reménytelennek tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította volna meg az életét. Tarka cipőroncsokkal teleduggatott, bőrszagú kis műhelyében, a szája sarkában örökké kialudt cigarettavéggel úgy tudott ránézni egy kimúlt szandálra, mintha pusztán a pillantásával is fel tudná támasztani.
– Na jó – dünnyögte –, gyere majd el érte két nap múlva.
Mert a szülők rendszerint a gyereket szalajtották, szégyellték a romot maguk vinni, félve, hogy az öreg esetleg rájuk pirít, ahogy a fogorvos szokta egy elhanyagolt fog miatt.
Már nem tudni, ki nevezte el a cipészt doktor Kopogósnak, de aztán rajta maradt. A fiatalok nem is tudták a rendes nevét és az idősebbek is egyre kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két lábbal, mintha a sors kifürkészhetetlen akaratából így született volna.
Pedig a sors, csak az első világháborúban szólt közbe, akkor hagyta ott az egyik lábát és jött haza falábbal. Egy ideig sajnálkoztak a délceg fiatalember szerencsétlenségén, majd akadt egy lány, akinek így is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta néhány év múlva egy kisfiúval. Doktor Kopogós nem nősült meg ismét, felnevelte, kitaníttatta a gyereket a töménytelen mennyiségű rozzant csizma, cipő, szandál összetákolásából.
A fiú külkereskedelmi szakon végzett a közgazdasági egyetemen, ledoktorált, az öreg nem kis büszkeségére, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pestre került állásba, megnősült és csak ritkán látogatott haza. Nem szándékosan maradt el hosszabb ideig, a maga módján szerette az öreget, meg tudta is, mit köszönhet neki, de munkája folytán sokat utazott és így legtöbbször csak színes képeslapokkal kereste fel a szülői házat.
Doktor Kopogós mindig megmutatta a színes lapokat a kuncsaftoknak. Addig letette a kalapácsot, és az ölébe préselt, sarkalásra váró cipővel gyönyörködött benne, ahogy forgatták, nézegették.
– Ezt Görögországból küldte, azt meg Olaszországból – magyarázta –, azon meg a francia Alpok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat!
– Hát jó szakmát választott a fia – mondta elismerően az egyik szomszéd –, úgy furikázik az országokban, ahogy mi megyünk ki a határba.
Doktor Kopogós legjobban az olyan lapokat szerette, melyek a tengert ábrázolták. Azokat csirizzel ráragasztotta a falra, hogy munka közben is rájuk pillanthasson.
„Ha láthattam volna – gondolta sokszor –, csak egyszer, legalább a háborúban. De még ott is csak a szántóföldön csapott belém a gránát. Mintha meg lenne írva valahol, hogy egész életemben csak szántóföldeket, réteket, akácerdőket, meg ezt a döglött mocsarat lássam itt a falu alján.”
Igyekezett minden könyvet elolvasni, amiben tengerről írtak vagy ahhoz kapcsolódott a cselekmény. Vett egy iskolai atlaszt és esténként sokáig nézegette rajta a kékkel jelzett foltokat. Már álmából felriasztva is meg tudta volna mondani, hol helyezkedik el az Arab-, az Égei-, a Balti-tenger, vagy hol terül szét, mint egy nagy viaszosvászon kék asztalterítő az Atlanti-óceán.
Tulajdonképpen tévét is a nagy víz miatt vásárolt. A tengerrel kapcsolatos műsorokat mindig gondosan aláhúzogatta piros ceruzával és aztán izgatottan várta az adást. Olyankor elfelejtette magányát, a falábát, a cipőromokkal zsúfolt kis bazárt és elképzelte, hogy ott ül valamelyik hajókabinban, alatta meg hömpölyög, csapkod, morog az óceán.
Amikor legközelebb hazalátogatott a fia, ezt mondta neki:
– Megkérnélek én valamire, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki. Mert egy kicsit tán szokatlan kívánság…
– Tessék csak apám, ha módomban áll, szívesen megteszem. Miről lenne szó?
Az öreg előkerített egy üres kövidinkás üveget, gondosan megtörülgette, majd szégyenlős tétovasággal nyújtotta oda a fiának.
– Ha legközelebb a tengerhez mégy, merítsd már meg benne, aztán hozd el nekem. Nem kívánom ingyen a fáradságodat.
– Ugyan, ez a legkevesebb – tette el az üveget a fiú –, két hét múlva megyek Kenyába, ott van az Indiai-óceán, majd kiszaladunk kocsival a tárgyalások szünetében. De mi a csudának kell ez magának?
– Ne törődj vele…, csak merítsd meg! Szeretném látni, milyen vize van, meg aztán – nevetett fel apró, kicsit keserű nevetéssel –, ha én nem megyek a tengerhez, hát akkor jöjjön el az hozzám!
A fiú megcsóválta a fejét, akart még néhány szót mondani ennek az egésznek az értelmetlenségéről, de ahogy a kicsire görbedt, sóvárgó szemű öregemberre pillantott, magába fojtotta. Talán valamit megérzett abból, hogy ami neki szinte mindennapos élmény, az apjának egy életre szóló lehetne.
De aztán Kenyából üres üveggel tért vissza. Elfelejtette az ígéretét és nem jutott eszébe Bulgáriában sem, meg Törökországban. Csak, amikor újra meglátogatta az öreget, annak kérdő tekintete figyelmeztette rá.
– Nem volt időm apa, még szinte levegőzni sem. El sem tudja képzelni, milyen az, mikor az ember egész nap tárgyal, aztán csak beesik az ágyba, este. Olyankor nem jut ám eszébe a tenger. Hanem a jövő hónapban Szudánba utazom, majd onnan hozok. Úgyis ott lesz dolgom a Vörös-tenger partján.
Szudánba utazva gondolt is rá, de aztán teljesen kiment a fejéből. Csak otthon jutott eszébe ismét, mikor az ajándékokat osztotta ki a feleségének meg a gyerekeknek. A szennyes ingek alól szinte vádlón pucérkodott elő az üres kövidinkás üveg.
– Fiacskám – kérte a feleségét –, juttasd már eszembe, ha megyek Lengyelországba, hogy merítsem meg ezt az üveget a Balti-tengerből. Tudod, az apám… nahát, erre kért meg, aztán mindig elfelejtem. Látszik, hogy az öreg a legpihentebb agyú köztünk, mert csak neki juthat eszébe ilyen marhaság!
Lengyelországból jövet már határozottan idegesítette, hogy megint feledékeny volt. Annál is inkább, mert ezután szándékozott meglátogatni az öreget, családostól. Mi a csudát mondjon majd neki?
Doktor Kopogós már ott várta őket a ház előtt. Amikor megállt a piros Volkswagen, a köszöntések után mindjárt az üveget kérdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a legutóbbi találkozás óta, és a fiú döbbenten állapította meg, hogy lassan már csak a falába lesz rajta a régi, a felismerhető.
– Az igazság az apám – kereste zavartan a szavakat –, hogy meg akartam én meríteni a Balti-tengerben, de aztán eszembe jutott, mennyivel érdekesebb lenne, ha az óceánból hoznék. Az mégiscsak más, mint a tenger! Két hónap múlva Spanyolországba utazom, majd ott megtöltöm az Atlanti-óceánból.
– Azért jó lett volna nekem a tengerből is, de hát, ahogy gondolod, fiam…
– Na, de nem jöttem ám üres kézzel – lélegzett fel megkönnyebbülten a fiú –, hoztam magának tíz pár remek sámfát. Úgyis nagyon megkoptak már a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát veszi.
Spanyolországba repülés előtt felírta a határidőnaplójába az elintéznivalók közé: egy üveg óceán. Nagyon szégyellte, hogy ezt a semmiséget még mindig nem tette meg az apjának, és aggasztotta az öreg állapota is. Csak nehogy késő legyen már!
Spanyolországban aztán meg is merítette az üveget az óceánban, de később a szállodában felejtette. A repülőgépen jutott eszébe és nagyon dühös volt magára, az apjára, az egész Atlanti-óceánra.
– Az ördög vigye el – dühöngött –, olyan már az agyam, mint a szita, minden kipereg belőle! De úgy kell nekem, mi a fészkes fenének vállaltam el ezt az ostobaságot!
Otthon első útja a közértbe vezetett. Egy liter Kövidinkát vásárolt, aztán beleöntötte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csinált), majd az üres üveget teleengedte vízzel. Beletett néhány kanál sót, összerázta, ledugaszolta.
„Nahát – gondolta elégedetten –, ez már jóval előbb is eszembe juthatott volna, megkímélve magam egy sor fölösleges idegeskedéstől!”
Az apja helyett csaknem egy csontváz feküdt a nagy csíkos dunna alatt, amikor meglátogatta. A szeme mint két szürke kavics a koponyára aszalódott, homokszínű bőrben. Arról panaszkodott, hogy fázik, és már a dunna sem melegíti. A szomszédasszony valami krumplipépet főzött neki, és suttogva mondta, hogy nem sokáig húzhatja az öreg.
– A doktor úr már kétszer is be akarta küldeni a kórházba – mondta –, de nem engedte. Azt felelte, inkább itthon akar meghalni, pedig én tudtam, hogy igazán csak magát várta.
Az üveg ekkor már ott horpasztotta a dunna tetejét. Doktor Kopogós erőtlenül végighúzta rajta az ujjait és sokáig nézte. Egy üveg óceán, gondolta, és kavicsszürke szemével látni vélte benne a végtelen kékséget, hajókkal, bálnákkal, csodásan furcsa tengeri csillagokkal, kagylókkal, csigákkal. És felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy az a rengeteg csodavilág, amiről annyiszor olvasott, vagy amit a tévében látott, most ott tiszteleg előtte két csík között a dunna tetején, beszorítva egy kövidinkás üvegbe.
Aztán arra kérte a fiát, hogy töltsön belőle egy pohárba.
– Csak nem akarja meginni édesapám? Hiszen veszettül sós, kimarja még a torkát is…
– Hátha ez… ez segít – súgta az öreg –, nem akarok én többet, mint egy kortyot… Csak éppen megízlelni, megforgatni kicsit a számban… És hát vannak olyan csodák is, amiről a doktorok nem tudhatnak. Ők sem… a doktorok sem tudhatnak mindent, amit az ember érez…
Ivott egy kortyot, de nem érezte, hogy sós. Csak azt tudta, hogy most az óceánból ivott, a távoli, az elérhetetlen, a végtelen óceánból.
Tóth- Máthé Miklós
(Az elbeszélés a Szerző rövidesen megjelenő A pap fia c. novelláskötetéből való.)