Lisztra, Kr. u. 120

A ciprusok a forrás fölötti domboldalon álltak, mint büszke őrei az ébredő világnak. Egy madár szállt el a keleti égbolt felé, amúgy minden mozdulatlanul várakozott. A kelő nap fénye szinte áttetsző légbuborékba fogta a tájat.

Zoé remegő lábakkal lépett a domb felé vezető ösvényre. A harmadik ciprus mögött Jázon állt. Amikor megpillantotta a leányt, hozzá sietett és a karjaiba zárta.

– Zoé… – mondta ki halkan a nevét. – Zoé.

Percekig álltak így, egyikük sem tudott megszólalni. A távolban dalra fakadt az első pacsirta, de ezt ők most nem hallották. Azután a lány hátrébb lépett és felnézett a férfi arcába. Sötét szemeivel végig pásztázta tekintetének ismerős vonásait, és várt. Tudnia kellett, mit jelent ez az egész.

– Három nap múltán Ikonionba költözöm – mondta ő csöndesen. – El akartam tőled búcsúzni.

A leány leereszkedett egy óriási kőre és Jázon leült mellé, kezébe vette aprócska kezét.

– Miért? – kérdezte.

– Elmegyek… – felelte a férfi – mert nem akarlak bajba sodorni.

– Bajba? – nézett rá elkerekedett szemekkel a lány. – Miről beszélsz?

[[paginate]]

S akkor Jázon elmondta. Mindent megosztott vele. S szavaival megváltoztatta Zoé életét.

– Két évvel ezelőtt történt, a tavaszi hónapok végén… – kezdte halkan és közben nem engedte el a leány kezét. – Anyám nagyon megbetegedett. Az orvosunk, Szimonisz doktor lelkiismeretes, alapos ember lévén sajnálkozva vallotta be, hogy nem tud segíteni. Anyám egyre csak fogyott és fogyott… nemcsak a teste, de az ereje is. Szinte már alig látszott, halovány árny lett az én anyám…

Egy pillanatra elhallgatott és maga elé meredt. Zoé közelebb húzódott hozzá és nézte arca élét, keze szinte beleolvadt a tenyerébe. Igen… az emlékek hirtelen megrohanták. A kis üzletet sokáig csak néhány órán át tartották nyitva… s egyszer Dorkász is mondott valamit Hannáról, csak akkor még nem igazán figyelt ilyesmire.

Jázon oldalra pillantott, arcán halvány mosoly jelent meg.

– Anyám bátyja, Johanan, egy kora nyári napon jött el látogatóba hozzánk. Nem mondta ki senki, de a szívünk mélyén éreztük, ez akár a búcsúzás is lehet. A húgaim ott zokogtak a ház előtt, amikor Johanan megérkezett, aki különösképpen egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Arca szinte fénylett. Sorra megölelt mindannyiunkat.

Azután még valaki szállt le a kis kocsiról és Johanan bemutatta őt nekünk. Az idős, fehér hajú férfiú meghajtotta a fejét, s annyi békesség áradt belőle, hogy emlékszem a leányok abbahagyták a sírást. Talán egy híres doktor? Aki ismeri a betegségek gyógyításait?

A reménység úgy telepedett reánk, mint nyári reggelen a derengő fények a tájra… Mélyet sóhajtott. Zoé lélegzetvisszafojtva hallgatta.

[[paginate]]

– A férfiút ugyanígy hívták, mint Lisztra orvosát, Simonisznak. Héberül Simonnak. Természetesen jól beszélte a koiné nyelvet, de tudott arámiul is. Ikonionból érkeztek a királyi úton, a Via Sebaste-n, s nagybátyám a barátjaként mutatta be őt nekünk. Miután ebéddel kínáltuk a messziről érkezőket, ők határozottan azt felelték, hogy előbb édesanyát szeretnék látni. Megindító volt e lelkület, bekísértük mindkettőjüket az elsötétített szobába. A leányok az ajtóban álldogáltak, de Johanan kedvesen megkérte őket, hogy egy kis időre távozzanak. Én bent maradthattam… Csak nekem engedték meg. talán mert én vagyok a rangidős, az egyetlen fiú a családban.

Apánk nem tartózkodott otthon, Kilisztrába utazott. Útjának kettős célja volt: nővére gyógyteafüveket szeretett volna küldeni anyánknak és apánk úgy döntött, ha már odamegy, akkor ott helyben megvásárolja a bőrkészítéshez a szükséges alapanyagokat, s majd juh és kecskebőrökkel megrakottan tér vissza hozzánk. Ott álltam anyám ágya mellett. Nagyon sápadt volt szegény, ezt még a félhomályban is jól láttam. Fölé hajoltam és gyöngéden megcsókoltam a homlokát.

– Nézd, ki van itt… – súgtam a fülébe. Anyámhoz nagyon közel áll egyetlen fivére.

Ő felnyitotta a szemét és erőtlenül elmosolyodott… én pedig megitattam és Johanan közelebb lépett ágyához.

Jázon egy pillanatra elhallgatott. Csak a feketerigók énekeltek az egyik ciprus tetején, s a távoli forrás hangja szűrődött fel hozzájuk a fákhoz.

Zoé izgatottan fészkelődött a kövön: – Mi történt? Kérlek… mondd tovább. Jázon elmosolyodott és a másik kezét is a leány kezére tette.

[[paginate]]

– Akkor azt hiszem… szóval csoda történt… Johanan és az idegen letérdeltek anya ágya mellé. Mély csönd telepedett a szobácskára. Anyám ismét lehunyta a szemét. Az idegen pedig halkan, de tiszta, egyszerű szavakkal imádkozni kezdett. Nem Apollónhoz és nem is Aszklépioszhoz… Szavai oly reménnyel és mély átéléssel szóltak a szobácskában, hogy a szívem összeszorult. Tudod, - hajtotta le a fejét – már hallottam korábban én is Krisztoszról, a várt Messiásról. A mi hitünkben Ő el fog jönni, ahogy sok száz évvel korábban már megjövendölték a próféták… De nem gondoltam volna sohasem, hogy már valóban elérkezett. Ez az imádság most Őhozzá szólt… s abban a pillanatban én is lehunytam a szemeimet és valahogy úgy éreztem: ott van jelen közöttünk.

Jázon nagyot nyelt és az egyik kezével végig simította homlokát. – Nem fizikai valóságában, ne érts félre. De mégis azt éreztem, hogy nem vagyunk egyedül… Pár percig tartott, vagy csupán pár pillanatig? Nem tudom már… Azután Szimonisz és a nagybátyám felemelkedett.

– Hagyjátok őt pihenni… – mondta az idegen. – Nemsokára teljesen jól lesz.

– Emlékszem… – folytatta Jázon –, akkor ezen nagyon megdöbbentem. Nem mertem mégsem tiltakozni… igen, teljes szívemből hinni akartam, hogy így fog történni minden.

[[paginate]]

Ismét elhallgatott és a leány szemeiben könny csillogott.

– Így lett… – mondta ki határozottan. – Anyád meggyógyult.

– Igen - mosolyodott el a férfi. – Így lett, Zoé.

 

Egy ideig szótlanul üldögéltek a kövön, a nap kinyújtotta első melegebb sugarait, végig simította arcukat, hajukat és tovább lejtett a forrás felé. Ekkor jelentek meg az első, kútra siető fiatalasszonyok.

– Menjünk még odébb… – kérte halkan Jázon és kéz a kézben feljebb siettek, ahol a domb tetejére kanyargó utacska a sziklák közé vitte őket, távol a világtól. Jázon leült egy hófehér kőre és Zoét is hellyel kínálta.

A leány engedelmesen leült, a fejét lehajtotta. Mélyen megindította mindaz, amit hallott. S ezen felül valahányszor csak maga mellett érezte a férfit, s karjuk szinte összeért, mintha aprócska szúrások érték volna a bőrén, a gyomrában és a szívén. Szeretett volna szabadulni ettől, de ugyanakkor még erősebben is vágyott arra, hogy közelében maradhasson.

Jázon kezébe vette a leány aprócska kis kezét és tovább beszélt.

[[paginate]]

– Amikor Johanan és a barátja útra keltek, vagyis három nap múltán visszaindultak Ikóniumba, anyám már teljesen jól volt… Dalolt és ebédet készített, az arca ragyogott és nem volt hajlandó pihenni. Hiszen ismered… leghőbb vágya mindig, hogy segítsen másoknak. Időközben édesapám is visszatért és a gyógyteát csak nagynénikém iránti szeretetből kóstoltuk meg mindahányan. Tulajdonképpen már nem volt rá szükség. E napok során esténként leültünk a kertben a nagy fügefa alatti asztal köré és akkor Johanan sokat mesélt arról, ami Ikonionban történik. Beszélt azokról a férfiakról és nőkről, akik megértették, hogy eljött a Messiás… Krisztosznak nevezték Őt… Sokat beszéltek Krisztoszról, igen. Természetesen nem találkozhattak Ővele személyesen, hiszen már csaknem száz éve nincs itt emberi testben közöttünk, de Johanan még találkozott azokkal, akiknek a felmenőik még láthatták, hallhatták a tanítványait… Mert bizony nagy dolog ez Zoé… Krisztus emberekre bízta titkait. És sokan közöttük nem maradtak Galilea vagy Júdea földjén, hanem útra keltek, hogy segítsenek másoknak is…

– A lisztrai béna férfi… – suhant át a leányon. Apja mesélt arról az emberről, akit egészen fiatalként meggyógyított közülük valaki.

Jázon mintha a fejébe látott volna. – Valóban… itt Lisztrában is történtek csodák. Talán te is ismered a meggyógyított béna történetét… az a férfi nemrég hunyt el, de a fia és családja azóta Krisztosz követője. S ezenkívül…talán azt is tudod, hogy itt született Euniké fia, Timotheosz… aki később Ephesoszban lett püspök…

[[paginate]]

A leány kérdőn húzta fel szemöldökét. – Püspök? Mármint episzkophész? Felvigyázó? Édesapja révén a leány sok olyan fogalommal találkozott már, ami jóval meghaladta kortársnői átlagos tudását. Jázon mosolyogva bólintott.

– Igen… felvigyázó, aki emberekkel törődik, de nem jogi értelemben a hivatalos dolgok terén, hanem úgy vigyáz reájuk, mint pásztor a nyájára.

Zoé elgondolkodva bólintott. – Dorkász mesélt egyszer nekem Eunikéről, akit még az ő édesanyja személyesen is ismert. A fiát, Timótheoszt is említette, hallottam már a nevét. Vele azonban már úgy tudom, nem találkozott.

– Timótheosz nem sok időt töltött Lisztrában – bólintott Jázon. – Már fiatalon elhívta őt egy Paulosz nevű férfi, akivel messzi tájakra utazott, hogy hirdesse a Messiás eljöttét. Johanan azt mondta, még Rómában is jártak, ahol Pauluszt Néró császár lefejeztette.

A leány megborzongott. Apjától sokat tudott a különc császár dolgairól, de így kimondva most sokkal borzalmasabbnak tűnt minden. – Szegény… – suttogta. – A hite miatt kellett meghaljon…

Jázon szótlanul bólintott. – Timotheosz ezt követően került Ephezoszba és haláláig ott élt, mint felvigyázó, vagyis episzkophész… Szelíd, mégis szigorú ember volt, sokat harcolt a régi hagyománnyal… Ő tudta, hogy Krisztosz az egyedüli igaz Úr és nem akarta, hogy a nép a korábbi görög istenségeitekben higgyen… Sokakat megtérített, de akadtak csúfolódók és szembeszegülők is, akik Dionüszosz ünnepén botokkal támadtak reá… így halt meg e nagyszerű ember a hitéért.

[[paginate]]

A lány szeme elkerekedett. Nem tudott erről. Szívét mérhetetlen szánalom és szomorúság öntötte el.

– Nem akartalak megrémíteni – mondta csöndesen Jázon –, de sok minden történt az elmúlt években Zoé… Talán nem is tudod, mennyire sok minden. Timotheosz az ünnepségen beszédet mondott, a bortól megmámorosodott, féktelen és erkölcstelen tömeg azonban köveket és botokat ragadott. Nem akartak hallani arról, akiről ő szólt. És főként nem akartak másként élni, mint ahogy odáig.

Egy pillanatig hallgattak mind a ketten, majd Jázon újból megszólalt:

– Ez már nem a kegyetlen Domitianus uralma után történt, ez idő tájt már Nerva volt a császár… de a keresztyéneket ekkor is sokan üldözték.

– Miért akarsz Ikonionba költözni? – kérdezte a leány és arca olyan sápadt lett, hogy Jázon egy pillanatra lehajtotta a fejét. – Miért akarsz Ikonionba költözni? – ismételte meg Zoé a kérdést.

– Johanan néhány héttel korábban életét veszítette. Valaki feljelentette őt, azzal a váddal, hogy nem akar áldozatot bemutatni Ceresnek. A vád amúgy teljesen igaznak is bizonyult. Ikonionban a császár emberei különösen is figyelik, hogy a római istenségek tiszteletét mennyire veszi komolyan a nép. Igazából Johanan soha nem mutatott be áldozatot más istenségeknek.

[[paginate]]

Tudod, ő sokáig a zsinagógákban tanított, akkor azonban ezt még elnézték neki. Néhány évvel ezelőtt azonban megértette, hogy az oly régóta várt Messiás valóban elérkezett közénk. Krisztosz követőjévé vált… s nem ment többé a zsinagógába. Esténként és kora hajnalban házaknál találkoztak és ott dicsőítették Urukat, Krisztoszt… Ez azonban – Jázon lehajtotta a fejét – nem maradt titokban. Valamelyik szomszéd figyelhette őt és Johanan mind gyanúsabbá vált, végül feljelentették a helyi magistratusnak. Eleinte semmi nem történt… azután egy reggelen váratlanul bekopogtak hozzá és magukkal vitték. Próbára tették… tömjént kellett volna szórnia Ceres szobra elé. Azt mondták, tagadja meg Krisztoszt, sőt, hogy átkozza meg. Ő azonban nem volt erre hajlandó.

Jázon lehajtotta a fejét. – Nem volt erre hajlandó…

– Mi történt a bácsikáddal? – kérdezte Zoé és egész testében remegett.

– Kivégezték… – mondta a férfi és most ő is olyan sápadt volt, hogy a leány önkéntelenül is közelebb húzódott hozzá.

– S te ezek után oda akarsz menni… – súgta maga elé.

[[paginate]]

Jázon felemelte a fejét és bólintott: – Igen. Johanan egy kis közösség vezetője volt. Olyanok ők most, mint a pásztor nélkül maradt juhok.

Felkelt a kőről, hosszú másodpercekig állt így, lábszára megfeszült, vállai kiegyenesedtek. Fejét felszegte és tekintete a távolba meredt. Azután lepillantott a leányra.

– Soha nem tudom eléggé megköszönni Krisztosznak, hogy meggyógyította az édesanyámat. Soha nem tudom neki megköszönni, hogy Ő azért adta életét, hogy megmutassa nekünk az utat az örök élet felé.

A leány felemelkedett, szemtől szemben álltak most a kelő nap sugarai alatt.

– Beszélj nekem erről az örök életről Jázon… – kérte.

Ekkor azonban távoli kiáltásra lettek figyelmesek. Valaki Zoé nevét szólongatta. A leány felpattant és a kövek és halmok felett a messzeségbe, a forrás irányába kémlelt.

– Ez Eiréné hangja… – mondta ijedten.

[[paginate]]

– Senkinek nem mondtam el, hova megyek – pillantott a férfira.

– Menj le hozzá Zoé… – kérte halkan Jázon, és szemei megpihentek a leány arcán. – Ne rémisszük halálra a családodat.

– Szeretnék még veled beszélgetni… – bámult a leány a férfi szemeibe. – Még nem mondtál el mindent… és könyörgő arca láttán Jázon elmosolyodott.

– Én is szeretnék veled még tovább beszélgetni… – súgta.

– Az örök élet titka… – elakadt, közelebb lépett hozzá, egymással szemben álltak, de nem értek egymáshoz. – Krisztosz hozta el közénk az örök élet titkát… hogy akik Őt szeretik és követik… soha ne vesszenek el – mondta egészen csöndesen.

A leány kérdőn pillantott fel reá: – Te is közéjük tartozol hát… – s ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. Jázon bólintott. S ebből az egyetlen mozdulatból oly sok méltóság és bátorság áradt, hogy Zoé beleborzongott.

– Mennem kell – súgta azután a leány és hátrébb lépett.

– Holnap újra ugyanitt? – tette fel a kérdést a férfi, s Zoé halványan elmosolyodott. – Igen…

Sebestény-Jáger Orsolya