Igehirdetés Dusicza Ferenc temetésén

Textus: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él,
 és utoljára az én porom fölött megáll” (Jób 19,25)

Gyászoló gyülekezet, azért vagyunk most itt, hogy ebben a földi létben végső búcsút vegyünk nagytiszteletű Dusicza Ferenc lelkipásztortól. Ugyanis meghalt. Közöttünk volt, az életünk része volt, de már nincs itt. Meghalt. Van viszont előttünk egy urna a poraival. Egy tárgy, földi ittlétének fizikai maradványa, amelyben már nincs lélek és szellem, amellyel már nem lehet beszélgetni, amely már csak emlék arról, hogy volt köztünk és velünk valaki, egy férj, egy édesapa, egy szolgatárs, egy kolléga, egy barát. így vagy úgy identitásunk része, aki már nincs többé. Volt, és most már nincs. Meghalt.

Ha van valami, ami ebben az életben érthetetlen és elfogadhatatlan, akkor az a halál. Ezért van az, hogy ilyenkor minden okosságunk odavész, s csak bambán nézünk ki a fejünkből. Itt minden szó kevés. Természetesen, mint ahogy mi is tesszük, tudunk részvétet, együttérzést nyilvánítani, tudunk emlékezni, méltatni, amennyire lehet, osztozni a gyász fájdalmában, de mégis, mindennek az alján ott marad valami végtelen üresség és kifosztottság.

[[paginate]]

Az emberi semmi, amit az vált ki, hogy szembesülünk a halállal. A halál érthetetlen és elfogadhatatlan. A halál abszurd. Azért az, mert belső tiltakozásunk ellene nem csak valamiféle öntudatlan életösztön, hanem az, amit egy híres teológus, Friedrich Schleiermacher, így fogalmazott meg: a végtelenből való kimetszettség tudata. Szemben egy koporsóval, egy urnával létünk alapkérdése elkerülhetetlenné válik: végül is mit jelent embernek lenni a felfoghatatlanul végtelen univerzumban.

Vajon ebben a helyzetben tudunk-e többet mondani annál, mint amit az ember egyáltalán mondani tud. Nos, abban a meggyőződésben vagyunk itt együtt, hogy tudunk. Hitünknek ugyanis van mondanivalója a halálról. Sőt, ha van hitünknek alappillére, akkor az az, ahogyan mi az Ige alapján a halált látjuk. Azt csak a mi beszűkült, földhözragadt kultúránk gondolhatja, hogy a halálnak csak egyetlen értelmezése lehetséges.

Segítségünkre siet most a klasszikus bibliai mondat, amely Jób szájából hangzik el: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll” (Jób 19,25). Nincs itt most tér arra, hogy részletesen beszéljünk Jób történetéről. De nem is kell, ez a mondat a gyönyörű Károli-fordításban megáll önmagában is. Hatalmas íve van. Egyrészt Jób visszhangozza a bibliai bizonyságtételt, hogy a halhatatlanságra teremtett ember a megromlott természete miatt visszakényszerül a porba. Porból lett és porrá lesz. Ez az emberi sors ebben a földi létben. Másrészt Jóbnak ez a mondata így kezdődik: „Mert én tudom…”. Hogy is van ez? Egyrészt Jób megvallja, hogy végső soron csak por, másrészt pedig tudja önmagáról, hogy csak por? Hogy lehet az, hogy ennek a pornak, aki Jób, öntudata van?  Sőt, el tudja gondolni Istent? Isten-tudata van. Reflektálni tud önmagára. Hogy lehet az, hogy miközben Jób megfogalmazza önmaga brutális anyagszerűségét, addig másrészt mégis kiemelkedik belőle, és mintegy Isten felől látja önmaga végső sorsát? Hogy van az, hogy ez a por kívül tud helyezkedni önmagán?  Nos, ez az a mozzanat, amelybe az emberlét minden titka belesűrűsödik. Az embert nem lehet csak a porból, az anyagnak nevezett valamiből, a természetből, a biokémiából megmagyarázni. Az embert nem lehet önmagából megmagyarázni. Van itt valami több.

[[paginate]]

S valóban, az emberben eleve van valami, ami több mint por. Van valami, ami kapcsolódik ahhoz, ami örökkévaló, ami végtelen. Ez lehetne akár egy elvont filozófiai tétel is. Csakhogy ami Jób mondatában az igazán figyelemreméltó, az a személyesség. Ennek a pornak, aki Jób, nemcsak tudata van, hanem személyisége. „Mert Én tudom – mondja Jób –, hogy az ÉN Megváltóm él.” Jób, aki tudja magáról, hogy végső soron csak por, mégis csak tudatos személy, akinek a személyisége a Megváltóhoz való kapcsolatában születik meg. A Megváltó pedig az, aki kiemeli őt ebből a por és hamu létből, a halál és a bűn fogságából.

Nos, a mi együttlétünket most az alapozza meg, hogy egy olyan ember pora előtt állunk, aki osztozott Jób hitében, s vele együtt mi is, sokan, akik itt vagyunk.

Itt állunk most Dusicza Ferenc pora előtt. És látjuk a mi Urunkat, a Megváltó Jézus Krisztust, aki harmadnapon feltámadt, aki megáll most e por felett. Nos, ez az a hit, ami összeköt bennünket. A közösség a feltámadott Úr Jézus Krisztussal, aki kiemel bennünket por és hamu létünkből és beemel bennünket létünk végérvényes jövőjébe, ami túl van a poron és hamun, ennek világnak a brutális átmenetiségén. Ez létünk objektív alapja.

Személy szerint én is innen látom történetünket Dusicza Ferenc nagytiszteletű úrral. Én hatvanhétben kezdtem el a református gimnáziumot Debrecenben. Ő fölöttem járt egy vagy két évvel. Ugyanazt a történelmi korszakot éltük át földcsuszamlás-szerű változásokkal. De mégis, ebben a por és hamu történelemben ez csak a felszín, mert a mi létünknek a végső, objektív alapja a feltámadott, élő Úr, aki életünknek végső és örök jelentést ad.

Innen látjuk hát őt, s innen látjuk magunkat. Hálát adunk Dusicza Ferencért, s hálát adunk azért, hogy por és hamu evilági létünknek ebben az átmenetiségében is az örökkévalóság részeseként ismerhettük fel egymást. Ez legyen a mi vigasztalásunk. Ámen.

Köntös László