Márai írja: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.”^[1] Igaza van. A modern ember mintha szeretne üldögélni, magában, virágokat szaglászni, minden következmény nélkül. Aztán ha valaki máshogy viszonyul a virágos réthez, mint mi magunk, az felkavar, kimozdít a komfortzónából, és jobb esetben arra késztet, hogy átgondoljuk helyünket a világban. Erre kényszerülünk minden alkalommal, amikor a történelem valami szokatlant produkál. A vasfüggöny leomlásakor a navigációs rendszer géphangja szólalt meg: újratervezés; és negyedszázaddal a rendszerváltás után mintha ugyanez hangzana. Csak most nem kijelentő, hanem kérdő mondatban: merre tovább?

Találkozások

Európában egyre többen beszélnek iszlamizációról. Mindenkinek hozzá kell szokni a gondolathoz: több millió muszlimmal osztozunk a kontinensen. Ezt nemcsak a nagyvárosi mecsetek jelzik, hanem az is, hogy egyre többen töltenek be közülük meghatározó pozíciókat a médiában, a gazdasági életben, a politikában Európa-szerte.^[2] Magyarországon a Nyugat-Európában évtizedek óta nyilvánvaló folyamatra csak a legutóbbi időszakban kezdtek rácsodálkozni a döntéshozók. A huszonegyedik század elejéig a muszlim valamifajta egzotikumot jelentett, a szír hentest, a nyaraláson megismert szállodai személyzetet; most hirtelen érzékeny történelmi párhuzamként bukkant elő Magyarország tizenhatodik századi katasztrófája, és némelyeknek még a televíziós szerkesztési elvek is eszükbe jutottak, és kérdeztek: hogy lehet hazánkban népszerű a Szulejmánról készült sorozat? Innen természetes módon jön a következő lépés, a riogatás az új megszállás víziójával, vagy épp az, hogy Magyarország hamarosan ismét végvári szerepben fogja találni magát. Megjelent egy új félelem.

Részben érthető ez, de csak részben. A huszonegyedik század valóban hozott új, precedens nélküli jelenséget, de ez nem a terrorizmus, és nem is a vallási alapú erőszak megjelenése volt. A fanatikus aligha képzelhető el ideológiai háttér nélkül, és ők mindig előszeretettel nyúltak az erőszak eszköztárához. Az sem tekinthető új jelenségnek, hogy népcsoportok, tömegek kelnek útra és keresnek menedéket a szülőföldjükön tomboló erőszak, vagy gazdasági okok miatt. Ezek elfeledett élethelyzetek, melyekkel most Európa és a nyugati világ ismételten szembesülni kénytelen. Ami új, az a tömeg mérete, valamint a technikai lehetőségek tárháza, elsősorban az információ soha nem látott terjedési sebessége, a mindenki számára hozzáférhető informatikai eszközök megjelenése.

[[paginate]]

Nehéz pontosan megbecsülni, hogy mekkora méreteket öltött globálisan a migráció, de mértékadó szakvélemények szerint nem túlzás több száz millió emberről beszélni, akik gazdasági okok és/vagy a biztonság hiánya miatt útra keltek. Ehhez fogható mértékű népmozgásokról a huszadik századi népességrobbanás előtt értelemszerűen soha nem lehetett szó.^[3] Az viszont, hogy nagy területek néptelenedhetnek el a világpolitika szeszélyeinek következtében, már az ókorban is ismert jelenség volt. A bibliaolvasók számára jól ismert képek tükrözik az ókori migrációs helyzeteket, a vonatkozó szövegek egyúttal jó kiindulási alapot jelentenek a teológiai álláspont tisztázásához is. Isten és a választott nép kapcsolata egy felszólítással kezdődik: „menj!” (1Móz 12,1). Ábrahámnak el kell indulni, és ezzel paradigmatikus alakká válik. Isten népének ettől kezdve természetes tapasztalata a vándorlás kényszere, ami áttételesen ugyan, de az Újszövetségben is megerősítést nyer: „nincsen itt maradandó városunk” (Zsid 13,14).

A szentírási elbeszélések és törvények egyik fő jellegzetessége a migráció és a kulturális kapcsolatok területén az, hogy a szövegek nem egyféle mintát mutatnak fel, hanem számos együttélési lehetőségre hoznak fel példákat. Ahogy ma, úgy az ókori világban is két fő tényező húzódott meg egyének vagy csoportok saját közegükből történő kiszakadásának hátterében, a családok konfliktusok kirobbanása, vagy gazdasági okok miatt indultak el szülőföldjükről. A kettő nem mindig vált el élesen egymástól, így például Lót és Ábrahám szeparációjának hátterében az elérhető legelőterületek szűkössége miatt kiéleződő feszültség állt (1Móz 13,6-7), ekkor a klán két kisebb egységre szakadt, és az egyik csoport tovább vándorolt. Ez kis léptékű migráció volt, viszont jól mutat egy jellegzetességet: ebben az esetben a szakítás végleges, tehát nem szerepel az az elképzelés a szövegben, hogy Lót egyszer újra csatlakozna Ábrahámhoz, és valamiféle családegyesítés mehetne végbe kettejük között. Maradva a gazdasági kényszerű migrációnál, Ruth könyve ugyanúgy jellegzetes, mint Lót esete, de az ő családja részéről nem jelenik meg a végleges idegenbe költözés szándéka, az elbeszélés épp ennek ellenkezőjét hangsúlyozza. Naomi hazatér az első alkalmas pillanatban, és menyét is saját népe körében maradásra próbálja bírni (Ruth 1). Ezek lényegében az individuális migráció példái, amire bőven találunk további eseteket, olyanokat is, melyekben nem a gazdasági lehetőségek beszűkülése, hanem politikai okok miatt kerül sor elvándorlásra (pl. Nebát fia Jeroboám 1Kir 11,40; Úríjjá, a szerencsétlen sorsú próféta, Jer 26,21; de Jézus születéstörténetéből is felidézhetjük az egyiptomi menekülés motívumát, Mt 2,13-15, ez utóbbira később még visszatérünk). Ezek az elbeszélések akkor is bibliai paradigmának tekinthetőek, ha a történeti kutatás nem tud mit kezdeni velük.

[[paginate]]

A Biblia tud tömeges, nagyhatalmi politika által kikényszerített migrációról is, aminek két legjellegzetesebb, és történetileg is jól megragadható pillanata az asszír hódítás nyomán lezajlott elhurcolás és a babiloni fogság volt; előbbi a Kr.e. nyolcadik század utolsó negyedében, utóbbi pedig másfél évszázaddal később. Általánosságban elmondható, hogy Palesztina térségében az Újasszír birodalom feltűnésével jelent meg a tömeges deportáció politikai eszközként.^[4] Ők rendkívüli szervezettség mellett mozgattak meg óriási tömegeket, ezzel az uralkodók saját felirataikon előszeretettel el is dicsekedtek; de mindennek lenyomata az Ószövetségben is ránk maradt (lásd 2Kir 17).

Az ókori birodalmak elemi igénye volt a friss munkaerő biztosítása. Ezek a hatalmak gyakorlatilag folyamatosan munkaerőhiánnyal küszködtek, épp ezért nemcsak arról gondoskodtak, hogy a hadjáratok nyomán legyenek, akik dolgoznak, hanem azt is biztosítaniuk kellett, hogy ezek az emberek a kijelölt lakóhelyen maradjanak. Ennek érdekében szerződésekben kötötték ki, hogy a menekülteket vissza kell fordítani.^[5] Ismert bibliai jelenet ez is: amikor Jákób és fiai letelepedési szándékkal megérkeznek Egyiptomba, József a Gósent jelöli ki számukra lakóhelyként. A szöveg megjegyzi ennek a régiónak az előnyeit, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az elbeszélő szeme előtt az a kép lebeg, hogy a migrációs útvonalon érkezők felett a befogadó jogosult bizonyos rendelkezéseket tenni, például kijelölni számukra egy, az életmódjuknak megfelelő zónát, ahol lakhatnak (1Móz 45,10.18; 46,28-34). Mindezt úgy foglalhatjuk össze, hogy az ókori birodalmak igyekeztek kontroll alatt tartani a migrációs folyamatokat.

Félelmek gyökere

Európában napjaink migrációs folyamatai félelmet szülnek. Nem érdemes bagatellizálni ezt, különösen akkor nem, amikor hírportálok előszeretettel beszélnek dzsihádista terrorról és ideológiáról, illetve ennek globális méreteiről.^[6] Joggal merül fel a kérdés, hogy Európának ezen a részén miért váltak az ’iszlám’ és a ’hódítás’ szavak összetartozó fogalmakká? Mélyen gyökerezik, történelmi tapasztalatokból táplálkozik a kettő összekapcsolása, és ez nemcsak Mohácsnak tudható be, hanem talán egészen Mohamed életéig kell visszanyúlnunk magyarázatért. Ő még életében megváltoztatta Arábia arculatát, egyértelmű győzelmeket aratott, és jelentős politikai karriert futott be; halála után egy bő évszázaddal pedig az Omajjádok már valóságos világbirodalom felett uralkodtak, mely az Arábiai-tengertől az Atlanti-óceánig ért. Mohamed nem egyszerűen vallásalapító volt, aki megtisztította a Kába-körzetét és végrehajtotta a mekkai zarándoklatot, valamint életre hívta a muszlimok közösségét, hanem tehetséges politikus és hadvezér is. A keresztyének ezzel a karakterrel nem nagyon tudnak mit kezdeni, annak ellenére sem, hogy az Ószövetség nagy alakjai gyakran összetett szerepet játszanak a nép életében: Mózes a nép élére áll és törvényt ad, egyben páratlan kapcsolatban van Istennel; a királyok döntő hatással vannak a kultusz alakulására, stb.

[[paginate]]

Jézus fellépése és az első keresztyének állammal kapcsolatos felfogása azonban döntően más volt. Jézus nem táplált politikai ambíciókat, és a korai keresztyének sem törekedtek az állam rendjének felforgatására; az más kérdés, hogy néhány évtizeddel Jézus fellépése után voltak olyan római történetírók, akik a keresztyénekre veszedelmes babonaság, valamiféle métely terjesztőjeként tekintettek (Suetonius, Tacitus). Jézus kivégzését egy római tisztviselő parancsára a megszálló csapatok katonái hajtották végre, a keresztyének mégsem utasították el az állam hatalmát, annak gyakran megtapasztalt kiszámíthatatlansága ellenére sem. Jézus az evangéliumot az első századi Palesztinában szólaltatta meg, ahol római hivatalnokok, a provincia szintjén megkérdőjelezhetetlen tekintélyek voltak jelen, ami szenvedélyes érzelmeket váltott ki a tömegekből. Volt ebben a világban sokféle zsidó csoport, köztük harcosabbak és együttműködésre készek is. A szadduceusok kollaboráns, a hatalom megtartásában és a római érdek kiszolgálásában érdekelt pártja állt az egyik oldalon, a merényletektől sem visszariadó zélóták pedig az ellenkező végletet testesítették meg.^[7]

De ez csak az egyik oldal. A nagyvárosi birodalmi élet tekintendő az Újszövetség másik kontextusának, ahol alapvető szempont volt az államhoz és annak vallásához való lojalitás. A keresztyének már az első században találkoztak helyi szintű üldözésekkel, még ennél is gyakrabban megvetéssel, de ők alapelvnek tekintették társadalmi helyzetük elfogadását. Eközben világosan tudtak különbséget is tenni, aminek egyik legszebb megfogalmazását Péter első levelében olvassuk (2,13-17), ahol az engedelmesség a kiindulás, ezen túl viszont „a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek” elve érvényesül. Ettől a magatartástól idegen az elvtelen behódolás. A keresztyén ember lehet, legyen megbízható állampolgár, aki megadja a császárnak, ami őt illeti, de félelemmel csak Istennek tartozik. Ez a pont, az „Istent féljétek” felszólítás magyarázatra szorul. Az ember, amikor a szenttel, a felfoghatatlannal találkozik, szükségszerűen megretten, ugyanakkor megmagyarázhatatlan módon a szent mégis vonzza magához: ezért beszélünk a találkozások kapcsán az elrettentő, mégis elbűvölő titok valóságáról. Isten vonzza magához az embert, aki azonban csak levetett saruval közelíthet, mint Mózes az égő csipkebokornál (2Móz 3). Péter, Jakab és János Jézus megdicsőülésekor rettegve borul arcra, de Jézus megérinti őket, és kijelenti, hogy nem kell félniük (Mt 17,1-7). Ez a félelem tehát nem az Istentől való félelmet, hanem a neki kijáró feltétel nélküli tiszteletet jelenti,^[8] amit körülírva így is kifejezhetünk: éljetek istenfélelemben. Ez a félelem, a feltétel nélküli elfogadás, ráhagyatkozás és hódolat érzése semmiféle földi hatalmasságot nem illet meg.

Ehhez a teológiai alapelvhez hozzátartozik az is, hogy a korai keresztyének erőteljes eszkatológikus várakozásban éltek. Etikájukat, a mindennapi valósághoz fűződő viszonyulásukat, az állam iránt tanúsított magatartásukat ez határozta meg. Józan belátás kérdése csupán: ha valaki mélyen meg van győződve Krisztus közeli visszajöveteléről, az értelemszerűen nem rendezkedik be hosszú távra. Épp ezért arra sem törekszik, hogy az államot a maga igényei szerint formálja át. Az ilyen ember gondolkodása más dimenziókban mozog.

Az iszlamizációtól való rettegés hátterében a tömegek részéről nem a vallások kialakulásának tudatos végiggondolása, és nem is a történelmi analógiák elemzése áll. Ezekkel a háttér-információkkal a média adós. Európai fülnek önmagában azt is nagyon furcsa hallani ma már, hogy a vallás (bármelyik) az állam életében akár meghatározó szerepet is játszhat. Ennek fényében vizsgálandó a leegyszerűsítő kérdés, hogy kell-e félteni a keresztyénséget az iszlámtól? Vagy a keresztyén Európát? A hangoztatott félelmek nem az európai keresztyénséggel kapcsolatosak, hanem egyfajta civilizációféltésként fogalmazódnak meg, gazdasági és életmódbeli aggályoknak tekintendők: mi lesz, ha kudarcot vall, vagy felfoghatatlanul sokba kerül a bevándorló tömegek integrálása? Mi lesz, ha az Európában megszokott életfolytatás lehetetlenné válik? Ez az érzés sokkal dominánsabb, mint a keresztyénüldözés erőszakos formájának Európába költözésétől való félelem. Nem az egyébként számtalanszor megtagadott európai keresztyénségért aggódnak a legtöbben, hanem a kényelemért, a megszokott komfortos környezet elvesztésért. Ezt a civilizációt viszont mintha önmagától kellene félteni. Kronosz is felfalta gyermekeit.

[[paginate]]

Evidenciák és paradigmák

Láttuk, hogy már az ókori birodalmak is próbálták szabályozott keretek közt tartani a migrációt, elsősorban munkaerőigényük kielégítése érdekében. A világ legfejlettebb országaiban hasonló tendencia volt megfigyelhető évtizedeken át, amikor sokkal szegényebb országokból áramlott a népesség rendszerint alulfizetett és alacsony társadalmi megbecsültséget élvező munkahelyekre. Ehhez járult az európai birodalmak gyarmattartó múltja, ami szintén megkönnyítette egyes országokból a bevándorlást. Képmutatás erről megfeledkezni, amikor azt kérdezzük, hogy a huszadik század végén miért élt már jónéhány millió muszlim az Európai Unió területén. A probléma ott kezdődik, amikor evidenciák kérdőjeleződnek meg.

Az egyes számú evidencia, hogy a nyomorult embertárson segíteni kell. Nincs indok, ami felülírná ezt az elvet. Minden más csak ez után következik. Az is evidencia, hogy ha be akarok lépni egy ajtón, akkor előbb kopogok, köszönök, és megmondom, ki vagyok. Ezen a ponton kezdődnek a problémák, és jelennek meg a kérdőjelek. Ez az evidencia normális körülmények között feltétlenül érvényes, de egy jelentős részben traumatizált férfiakból, nőkből és gyermekekből álló, ugyanakkor rendkívül heterogén összetételű tömeg esetében nem beszélhetünk normális kommunikációs keretekről. De mi következik nem normális helyzetű találkozások nyomán? Az újonnan érkező be akar lépni, amire az ajtó másik oldalán állónak előbb vagy utóbb mondani kell valamit.

Nyugodtan visszanyúlhatunk bibliai élethelyzetekhez. Akinek az ajtaján egy másik kultúra képviselője kopog, az választhatja a bezárkózás politikáját. Ezt propagálta például Illés próféta a Kr.e. 9. században, aki hallani sem akart Izraelben a föníciai befolyás erősödésétől. Persze az analógia sántít, hisz a mai európai civilizációféltés elsődleges oka a tömeg; Illés pedig az uralkodó közvetlen környezetében megjelent politikai gondolkozásra, kultúrafelfogásra, gazdasági víziókra tekintett mérhetetlen gyanakvással. Elfogadhatatlan volt számára az Áháb király által felkarolt szövetségi rendszer, noha annak köszönhetően Izrael a térségben vezető szerepre tudott szert tenni. Ez azonban a vidéki prófétát nem nagyon hatotta meg. Az ő szemében az idegen királynő parázna némber; de Illés valójában nem személy szerint vele, nem is a királlyal, hanem úgy általában az idegen kultúrával fordult szembe. Illés az idegen individum mellé oda tudott állni, hisz semmi kivetnivalót nem látott a sareptai özvegy személyében (1Kir 17,8-24), ami azonban saját, akár nemzetinek is nevezhető hagyományaitól idegen volt, az az általa megtestesített logika szerint mindenestül elutasítandónak minősült.^[9] Ideig-óráig nyilván fenntartható a bezárkózás politikája, és amikor nem élünk benne, talán pillanatokra szimpatizálhatunk is vele. Azonban ez a gondolkozás hosszútávon nem lehet sikeres – ahogy erre is megtanít a Szentírás. Illés programja szerint Jéhú, a trónkövetelő király hajtott végre puccsot Izraelben (2Kir 9), aminek hamarosan negatív következményei lettek: vereség, kiszolgáltatott politikai helyzet, behódolás a nagyhatalomnak.

[[paginate]]

Mit tehet ezek szerint az, akinek kopogtatnak az ajtaján, ha a bezárkózás nem kecsegtet sikerrel? A másik válasz szerint a befogadás és az integráció lenne a járható út. A bibliai szöveg erre is szolgáltat példákat (a kérdés gazdasági és politikai vetületeinek mérlegelése nem feladatunk). Már előkerült néhány idegenséghez kapcsolódó elbeszélés, és ismét alá kell húzni: ezek teológiai relevanciáját a történetiségükkel kapcsolatban felvetődő kételyek nem befolyásolják. Nem meglepő módon a Biblia többféle integrációs modellt ismer, melyek különböző történetek értelmezése során bontakoznak ki.

(1) Tudjuk, hogy előfordul a teljes és sikeres integráció, így pl. a móábi Ruth a szöveg szerint kinyilvánítja, hogy elvágja maga mögött gyökereit, és minden erejével új kötődésének adja át magát. „Néped az én népem, és Istened az én Istenem” – mondja (Ruth 1,16), és ezzel ő a létező legpozitívabb példát testesíti meg, de akár azt is mondhatjuk, hogy ő önkéntes státusfeladásán keresztül^[10] egy ideális idegennek tűnik a mai bibliaolvasók szemében is. Hozzá hasonló modell Ráháb, a jerikói parázna, aki az Isten népéért végsősoron árulóvá lesz, az otthonául szolgáló város kikémlelésére érkezett izraeli harcosok segítője (Józs 2). Nem véletlen, hogy mindketten helyet kapnak a Jézus földi családjának származását rögzítő, Ábrahámtól Józsefig futó nemzetségtáblázatban (Mt 1,5). Ez az integrációs típus az, ami talán ma sem lenne különösebben ellenére senkinek. Az ószövetségi példák sorában azonban ez csak egy ritka kivétel.

(2) Lót története (1Móz 19) arról beszél, hogy Ábrahám unokaöccse bekapcsolódik a lakóhelyéül választott Sodoma életébe, integrálódik gazdasági értelemben, és az emberi kapcsolatok területén is, lányainak férjei helyi férfiak lennének. Amikor azonban bekövetkezik a konfliktus, és Lót megtagadja a városlakók kérését, mivel nem volt hajlandó kiadni a nála lévő férfiakat, egyszerre megfogalmazódik: hogy merészel egy jövevény bíróként lépni fel? Ez jelzi, hogy Lót csak egy látszatintegráción ment keresztül, ő bizony megmaradt idegennek.^[11]

(3) Jákób tragédiába torkolló sikemi tartózkodása (1Móz 34) ismét más modellt jelenít meg. Itt két különböző életmódot és eltérő kulturális hagyományokat követő csoport bontakozik ki: egy város, a maga hierarchiájával, gazdaságával és szokásaival, valamint egy frissen érkező klán, melynek letelepedése a város környékén kölcsönös előnyökkel jár. Aztán egy mély sérelem kirobbantotta az erőszakot, és a jövevények a város ellen fordulnak. A jelenre applikálva: ez az elképzelhető legrosszabb forgatókönyv. Modellként ez a sikeresen induló, majd megakadó integrációt jeleníti meg.

(4) Ide kívánkozik Izrael fentebb már említett egyiptomi tartózkodása, ami a hosszan fennmaradó elkülönülés példájaként említhető.

(5) Ennek variációja a babiloni fogság, aminek során a kulturális különállás megmaradt ugyan, de voltaképp ez egy sikeres, mindkét fél számára előnyöket magában rejtő együttélési formának bizonyult. Az évek, évtizedek múlásával az egykor elhurcoltak, illetve leszármazottaik megtalálták helyüket a birodalom (gazdasági, politikai) vérkeringésében, ugyanakkor nem adták fel identitásukat, sőt: megerősítették annak pilléreit.

(6) Eszter könyvének paradigmájával fél tucatra nő az említhető modellek száma, ez a könyv egyértelműen elfogadja az együttélés kényszerét, és itt az egyén azt keresi, hogy személyes sorsával hogyan segítheti elő a szétszórt közösség megmaradását és boldogulását.

[[paginate]]

Az Újszövetségben is központi téma a vándorlás, különösen hangsúlyos pillére ez Lukács evangéliumának, ami Jézus Jeruzsálem felé vezető útját Máténál és Márknál lényegesen részletesebben beszéli el. A karácsonyi történettől kezdve úton lévő emberekkel találkozunk, akik Názáretből tartanak Betlehembe és vissza, illetve zarándoklaton vesznek részt Jeruzsálembe (Lk 2); vagy épp Betlehemből menekülnek Egyiptomba, majd onnan tartanak Názáretbe (Mt 2). Az evangéliumokban „az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20, Lk 9,58) alaptapasztalatként jelenik meg, Jézust az általa bejárt úton követjük végig. Ezután nem meglepő a Feltámadott missziói parancsa, melynek gerince a küldés (Mt 28,19), és az sem, hogy az első gyülekezet létrejöttét követően nem sokkal utazó keresztyén bizonyságtevőkről kezdünk olvasni az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben. Mindezeket látva azonban azt kell megállapítanunk, hogy szemben az Ószövetségből idézett példákkal, az itt felsoroltak közül egyedül a karácsonyi evangéliumból ismert egyiptomi menekülés állítható párhuzamba a mai migráció és integráció tendenciáival. József, Mária és a gyermek Jézus azért vette Egyiptom felé az irányt a történet szerint, mert az életük volt veszélyben; de fel sem merül, hogy ez életre szóló kivándorlás lenne. Épp a folyamatos úton lét jézusi és apostoli motívuma az, ami miatt ezek az újszövetségi példák nem felelnek meg a mai migrációs fogalmaknak. Az apostolok elviszik az evangéliumot az akkor ismert világ távoli szegleteibe is – majd mennek tovább. A keresztyén gyülekezet tagjai pedig, mint már láttuk, igyekeznek megtalálni helyüket koruk társadalmában.

Mi marad ezek után követhető, követendő bibliai mintaként? Az első keresztyének találták meg azt az utat, amin járni érdemes. Ők elsősorban keresztyén mivoltukat helyezték előtérbe, azt keresték, hogy miként élhetik meg ebből fakadó küldetésüket. Ezzel elsősorban azt érték el, hogy sikerült az őket körülvevő világ realitásait helyükön kezelni. Számukra voltak evidenciák, melyekből nem voltak hajlandók engedni, mintha csak Dániel könyvének magatartásmintáit követték volna. Ebben a hellénizmus történelmi keretei között kiformálódott bibliai könyvben a főbb szereplők mind hűségükkel tűnnek ki. Hajlandóak az együttélésre, beállnak a pogány király szolgálatába, de ragaszkodnak identitásukhoz. Nem eszik meg a tisztátalan ételt (1. fej.), Dániel pedig a király parancsa ellenére is ragaszkodik imádságának korábbi módjához (6,11). Ez a modell tehát elveti a bezárkózás zsákutcáját, ami a számarányok miatt csak elkülönülést jelenthetett volna, és a hangsúlyt a megőrzött identitásra helyezi.

Európában a keresztyén hitüket megvalló és megélő elkötelezett emberek száma fogyatkozott meg. Ehhez képest a mecsetek és minaretek száma csak településképi kérdés. Ebből a szempontból, ami Magyarországon történik, az a látványos politikai döntésfelvállalás mellett is illeszkedik az európai tendenciákba. A magyar közgondolkodás szűk területen tartja elfogadhatónak az egyházi szerepvállalást. Diakóniai feladatokat, esetleg oktatást, örökségvédelmet, a határon túl a nemzettudat ápolását szívesen utalja ez a megközelítés az egyház hatáskörébe. A teológiának viszont emlékeztetni kell a keresztyén hit következményeire is, akár kíváncsiak erre a véleményre, akár nem; akkor is, ha ez gazdaságetikai, bioetikai, vagy más társadalmi kérdéseket érint. Ami helytelen, azt nevén kell nevezni, és ez nem kell, hogy kibillentsen az evidenciákhoz való ragaszkodás álláspontjából. Krisztus igazsága a mérce, ami után következnek a relatív dolgok. Nem félni kell tehát a bibliai paradigmák fényében, hanem meg kell erősödni a keresztyén identitásban; és újra meg kell tanulni különbséget tenni lényeges és lényegtelen között.

Hodossy-Takács Előd