Bűn és bűnhődés tükre

Menny és pokol között
Hieronymus Bosch képeinek kiállítása a Szépművészeti Múzeumban
2022. április 9 – július 17.

Vanitas vanitatum… Hiúság a test kívánságait követni, s olyanra vágyódni, amiért keményen kell majd meglakolni” – hangzanak Kempis Tamás veretes szavai a „Krisztus követéséről és a világ minden hiúságának megvetéséről” írott könyvében. Ennek a műnek ismerete nélkül Hieronymus Bosch (1450-1516) brabanti festő képeit megérteni nem lehet. Minden valószínűség szerint ez a legnagyobb tanulsága annak a rendkívüli kiállításnak, amely tavasszal nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban.

Hieronymus Bosch fennmaradt és azonosított műveinek fele érkezett Budapestre, olyan alkotások, amelyeket még eredetiben soha nem láthatott itthon a hazai közönség. Tíz táblaképéről van szó, valamint öt tollrajzáról, illetve néhány másolatról. A tíz Bosch-festmény puszta felsorolásban is sokat ígérő: Bolondok hajója (1500 k.), Kőoperáció (1501 k.), Az üdvözültek mennybemenetele (1510 k.), A pokolba vezető folyó (1510 k.), Utolsó ítélet (1515 k.), Keresztelő Szent János a pusztában (1480 k.), Szent János evangélista Patmosz szigetén (1500 k.), Szent Kristóf a gyermek Jézussal (1505 k.), Királyok imádása (1475 k.), valamint az Ecce homo (1480 k.). Miután legnevezetesebb alkotása, a Földi gyönyörök kertje elmozdíthatatlan a madridi Pradoból – akárcsak a Szénásszekér –, a budapesti kiállítás másolatai között is nagy élmény a triptichonról készült falkárpit, valamint a középső táblájáról festett olajmásolat. Bosch képei mellett hatástörténetének illusztrálásaképpen azokat a hórás- és imakönyveket, Israhel van Meckenem- és Martin Schongauer-metszeteket, valamint későbbi követőinek festményeit állították ki, amelyek hatottak művészi látásmódjára, illetve amelyek számára az ő festői világa vált ihlető forrássá. A kiállításról pedig igen igényes kivitelű, remek tanulmányokkal ellátott, önálló Bosch-albumnak is tekinthető katalógus jelent meg a kiállítás kurátorának, Tóth Bernadettnek szerkesztésével és remek írásaival.


Bolondok hajója (1500 k.)

[[paginate]]

Az első, ami Bosch fantasztikus figuráinak százai láttán a nagyközönséget magával ragadja, maga az értetlen ámulat. Miközben bogarásszuk az apró részleteket, elveszünk bennük azok fejtegetései közben, hogy mit is szimbolizálhatnak változatosan szörnyű és humoros alakjai. A fától nem látjuk az erdőt, a kompozíciót mellőzzük a kis részletek végett. A keresztyén gondolkodás egésze helyett a szekularizált részvélemények szupermarketjében már minden szenzáció lehetséges vagy annak ellenkezője is: a teljes értetlenség.  Különösen vonatkozik ez a tanácstalanság a Földi gyönyörök kertjének középső táblájára. Reindert L. Falkenburg szerint éppen a látók ezen vakságának elérése volt a festő célja, s „végleges és egyértelmű végkövetkeztetések azonban nem várhatók »álomfejtő« erőfeszítéseinktől.” Sajnálatos módon elveti a racionális teológiai értelmezést, s átadja magát a tetszőleges asszociációk szabadságának, amely nem nagyon segít a képeket böngésző látogatókon. Hasonló szellemben fogant Wilhelm Fraenger népszerű vaskos könyve is, sok magyar magánkönyvtárnak dísze, amely a középkori alkímia, asztrológia, boszorkányság nyomán a szürrealizmus korai megfogalmazásának, sőt a Freudi libido képi kiábrázolásának, valójában az 1968-tól berobbant szexuális szabadság előfutárjának tartja Bosch vízióit. Pedig „Bosch soha nem olvasott Freudot” – írja szarkasztikusan Walter S. Gibson, a németalföldi festészet kutatója, és helyesen elvetve az anakronizmust, Bosch korának szellemében, a késő középkor keresztyén gondolkodásában kísérli meg felfejteni a festő mondanivalóját. Hogy ez az egyetlen járható út, mi sem bizonyítja jobban, mint az említett katalógus tanulmányai közt Eric de Bruyn írása Bosch Szent Antal megkísértése című triptichonjáról, amelyet a patrisztika korának szentéletrajza, a Vita Antonii alapján elemez részletes és hiteles egyértelműséggel. Vagy ugyanilyen meggyőző Larry Silver dolgozata, ahol többek között kimondja a legrejtélyesebb képről, a Földi gyönyörök kertjéről a lényeget, hogy annak középső táblája a bujaság és falánkság bűnének tükröztetése morális szempontból. Ő Augustinus De civitate Dei című művére megy vissza, s találja meg abban a brabanti festő forrását képeinek koncepcióját illetően. Augustinusnál olvasható, hogy „a gonoszság elkövetése nem természet szerinti, hanem természetellenes, és a bűn oka nem a Teremtő, hanem az akarat”, s ehhez azt fűzi hozzá Eric de Bruyn: „ez a két akaratos tett – mármint a lázadó angyaloké és az elbukó emberé – jelentette az emberiség történetének valós kezdetét, az eredendő bűntől Krisztushoz, az új Ádám eljöveteléhez vezetve. Ez a történet elkerülhetetlenül halad egy előre meghatározott végkifejlet, az Utolsó ítélet felé. A világban lévő gonosz és az ember bűnösségének sajátos, meghatározó tudata táplálta Bosch mélyen gyökerező pesszimizmusát, valamint a büntetés és a pokol hangsúlyos szerepét művészetében.”


Földi gyönyörök kertje (részlet), 1480 k.

[[paginate]]


Félreértések elkerülése érdekében tegyük hozzá rögtön, hogy Bosch bibliai és teológiai pesszimizmusáról van szó, miszerint az eredendő bűn következtében az ember teljesen megromlott. Következésképpen a bűnös ember valamennyi tette, még jó szándékai is, amelyekkel a pokolba vezető utak vannak kikövezve, vanitatum vanitas, hiúságok hiúsága, felette nagy hiábavalóság mindaddig, amíg Isten kegyelme révén Krisztus útjára nem tér. A reformáció alapgondolata ez, nem véletlenül, hiszen Bosch a reformáció küszöbén készítette képeit. Festményeinek megértéséhez tehát nélkülözhetetlen az a keresztyén előreformátori szellemiség, ami Németalföldön a XIV. és a XVI. század közötti törekvéseket jellemezte, és Hieronymus Boschra megrendítő hatást tett.

Az egyház életének megújítása a bibliai tanítás értelmében mindig egy-egy reformmozgalom eredménye volt. Kezdetben a küldetésnek ezt a formáját az újonnan alakult szerzetesrendek töltötték be, de aztán maguk a szerzetesközösségek megromlása és a világiak e téren való elhanyagolása és romlottsága átfogóbb megoldást igényelt. Ennek az igénynek kívánt eleget tenni az a mozgalom, amelyet devotio moderna – a „legújabb kegyesség” – névvel ismerünk a XIV. századtól kezdve. Kezdete Geert Groote (1340-1384) Párizsban tanult utrechti kanonok, majd visszavonult karthauzi szerzetes, később vándorprédikátor tevékenységére megy vissza, aki a lélek önmagába fordulását, az elmélyült kegyességet, a lelki egyszerűséget, valamint Krisztus-követésben az alázatosság erkölcsi gyakorlatát hangsúlyozta nagyhatású szónoklataiban. Miután erősen ostorozta kora egyházi és világi erkölcstelenségét, összeütközésbe került a fennálló egyházi hivatallal, s amikor eltiltották a prédikálástól, megalapította a Közös Élet Testvérei (FratresVitae Communis) elnevezésű egyesülését. Kegyes asszonyokat, özvegyeket gyűjtött maga köré saját házába (Közös Élet Nővérei), ahol a hitbéli elmélyülés mellett pestises betegeket ápoltak. Maga Groote is elkapta a betegséget és pestisben halt meg. Igazán halála után szélesedett ki mozgalmának két iránya: a kolostorreformjáról nevezetes Windesheimi Kongregáció és a Közös Élet Testvéreinek laikus mozgalma Európában. Főleg a céhek tagjai gyülekeztek össze egy-egy központi épületükben, úgynevezett testvérházaikban istentiszteletre, elmélkedésre, megbeszélésekre. Ilyen testvérháza maradt fenn például egy posztómetsző céhnek Szent Katalin konfraternitás néven a budai vár XV. századi „Oroszlános házában” (Uri u. 13.), ahonnan kápolna boltívtöredéke és falfestménymaradványa került elő. A vallásos élet és az erkölcsi megújulás mellett a testvéri közösség a humanizmus művelőjének is tekinthető, hiszen kézművesekként könyveket, ágendákat, misszálékat készítettek, tanításukat könyvnyomtatással és fametszetekkel kívánták terjeszteni. Innen érthető, hogy az irodalom terén Kempis Tamást, a festészetben pedig Hieronymus Boscht is magával ragadta a devotio moderna szellemisége.

 

[[paginate]]

Több mint egy emberöltővel Groote után, Kempis Tamás (1380-1471) Zwolle közelében, a Szent Ágnes-dombon állott Ágoston rendi kolostor másodfőnöke szintén misekönyveket másolt, ugyanakkor szerzetestársai számára maga is írt életrajzokat, énekeket, egyéb vallásos iratokat. Prédikációi mellett fennmaradt és nyomtatásban óriási hatást elért s legnagyobb példányszámban elterjedt műve a Krisztus követése (De imitatione Christi), amely a devotio moderna lelkiségének és gondolkodásának pontos dokumentuma. Szerzője a belső embert célozza meg ebben a négy könyvből álló írásában, kijelölve az üdvösség útját a léleknek a test fölötti győzelmével. A hétköznapok kísértéseiben és gyötrelmeiben Jézus a lélek hűséges barátjaként nyújt vigasztalást az önmagába tekintő ember számára. Emelkedő lépcsőfokaival az üdvösség magasába egyengeti az utat. Először a via purgativa: bűnöktől való megszabadulás útja, másodszorra a via illuminativa: az igaz életvitel megvilágosodásának útja, harmadszorra pedig a via unitiva: a Krisztussal való egyesülés útja tárul az egyre biztosabban tájékozódó olvasó elé. Ennek a kompilációnak – több könyvből kiválogatott tanulságos és bölcs mondatok gyűjteményének – summája tulajdonképpen ez: „per contemptum mundi tendere ad regna coelestia” (a világ megvetése által a mennyei királyság felé törekedni).

A brabanti Hanza-városok között míg Brüsszelben a hercegi udvar alakította sajátos kultúráját, Leuvennek az egyetem és a püspöki központ adta a hírnevet, ’s-Hertogenbosch kereskedő város latin iskolájáról és rétori akadémiájáról (rederijker kammers) volt nevezetes, mindemellett pedig mesterségek és művészetek otthona. A Szent János-katedrális is nagy kulturális tevékenységet folytatott, énekesek, orgonisták, zeneszerzők és festők szolgáltak a város főtemplomában. Kápolnája számára a festőcéh konfraternitásának szellemében készítette képeit Hieronymus Bosch. Azért kezdtük beszámolónkat azzal, hogy az Imitatio Christi ismerete nélkül nem érthetjük meg Hieronymus Bosch képeinek mondanivalóját, mert a ’s-Hertogenbosch-ban született és egész életében itt munkálkodó festő nemcsak odaadó híve volt a devotio moderna mozgalmának, nemcsak lelkesen olvasta az Imitatio Christi-t és kötelezte el magát az üdvösség útjának végig
járására, hanem a szülővárosában alakult Miasszonyunk Testvériség tagjaként festészetével hirdette meg az önvizsgálatot. Nem szentképeket festett – ez is reformátori magatartás –, hanem tanító célzatú műveket, vizuális nyelven megfogalmazott prédikációkat. A festészet Savonarolája volt. Tükröt tartott a bűnnek és a bűnhődésnek. A devotio moderna keresztyén teológia alapján álló erkölcsjavító üzenetének ismeretében érdemes sorra venni a Hieronymus Bosch festészetét jellemző sajátságokat.

[[paginate]]

Mindenekelőtt azt látjuk, hogy legtöbb festményén a via purificativa mentén a bűnökkel való szembesítéssel kívánja bevonni nézőit a helyes önvizsgálatba. Először csak a szemfényvesztés és butaság tobzódását ábrázolja, ahogy az a Kőoperáció és a Bolondok hajója című drôlerie-k mutatják, átvéve Sebastian Brant német humanista fametszetes könyvéből (Das Narrenschyff, 1494) annak szatirikus motívumait. A bolondság csak a kezdet. További képein a tivornyák és szemérmetlenségek, a kínzások és gyilkosságok, az emberi méltóságból kivetkőzött elállatiasodás kavalkádjában mindenki ott van, egyháziak és világiak egyaránt, mert világunk egészét az ördög tartja fogva. Következésképpen a vágyak felhajtásában és mindenáron való vég nélküli kielégítésében a társadalmi arculat alig különbözik a pokolétól. Triptichonjainak középső táblái a bűnök lajstromát tartalmazzák: a bujaságot és a falánkságot (Földi gyönyörök kertje), a mértéktelenséget és a kapzsiságot (Szénásszekér), a képmutatást és a kisértést (Szent Antal megkísértése). A jobb oldali szárny pedig legtöbbször diablerie, a pokol bugyrainak megjelenítése lángoló iszonyattal, ahogy azt Kempis Tamásnál olvasta: „Ott a testeket égő tövisekkel szurkálják majd, a torkosokat rettentő éhséggel és szomjúsággal gyötrik. Ott a bujákat s a testi gyönyörök rabjait égő szurokkal és fojtó kénkővel öntik le s az irigyek fájdalmukban veszett ebekként üvöltenek. Ott minden véteknek meglesz a maga büntetése”.

Többen kiemelik Hieronymus Bosch szinte valamennyi képén szereplő bagoly alakjának jelentőségét. A bűn és bűnhődés rejtőző, alig észrevehető forrását összpontosítja benne a festő. Már a teremtés hajnalán, a Paradicsomkert kútjának odújában ott találjuk a baljós bagoly-motívumot, ami a jónak teremtett világban a rosszra irányuló döntés lehetőségét, az emberi szabadság kockázatát szimbolizálja. Ugyanis az Isten az embert szabadnak teremtette, hogy maga döntsön tetteiről, ugyanakkor az embernek ehhez a szabadságához megadta az útjelző táblákat is, az isteni törvényt, hogy le ne térjen a boldog élet ösvényéről. Bosch purifikáló képein a bagoly jelenléte ezért elmaradhatatlan, mint néma felkiáltójel: vigyázz, ne kockáztasd a szabadságodat! Ahogy Kempis Tamás írja: „Ne keresd nagyon a szabadságot, hanem fegyelmezd összes érzékeidet, és a haszontalan örömnek ne add át magad”. A festmények feszült hangulatát az adja, hogy a figyelmeztetés ellenére megpattant és felhasadt a tiltott gyümölcsök burka, a bűnös vágyak szimbolikus tárgyai: a piros bogyók és zaftos földi eprek, s már a harmonikus tájban is érzékelhető az emberi bűn okozta rontás. A pokol ennek a bukásnak már csak a következménye, riasztásul és kijózanításul szolgáló megjelenítése.


A bagoly, 1500 k.
(Földi gyönyörök kertje, részlet)

[[paginate]]

Bosch festészetének legnépszerűbb eleme a torz, groteszk fantáziafigurák szerepeltetése. Ezek a kimérák a harmonikus renddé teremtett világ szétdobálásából és a természetben létező alakzatok össze nem illő részeinek összekeveréséből tevődnek össze. Ezért üzenetértékű Bosch ecsetje nyomán a természet rendetlensége, az oda nem való baljóslatú részletek és alakok diabolikus természete, mint az eltorzult erkölcsi élet démonjainak megjelenítése. Vizuális megfogalmazása annak a teológiai tartalomnak, miszerint a gonosz, az ördög, a sátán vagy bárhogyan is nevezzük, teremtmény ugyan, de nem Istentől való. Ugyanis a már meglévő, Isten által teremtett világ istentelen akarat szerint szétdobált elemeiből szörnyetegként áll össze újra, amely az istenképű embert is szórakozottá, szétszóródottá, szétesetté zülleszti. Ne csodálkozzunk azon, hogy Hieronymus Bosch képein ezek az elemek rejtvényként mutatkoznak a nézők előtt. Ez a fajta enigma szándékos műfajválasztása Bosch vizuális prédikációjának, hiszen az epigrammák talánya évszázadok óta, de különösen a humanizmus korában kedvelt műfaja volt azon erkölcsi titkoknak, melyek egy idő után felfejthetők, s épp a megfejtésük közben kifejtett igyekezet késztet a mélyebb elgondolkodásra. Bosch festménye tükör, méghozzá minket, a mindenkori nézők meztelen természetét tükröztető látomás. Valójában nem a világot, másokat, a nevetséges vagy borzalmas emberi alakokat látjuk a képen, hanem az önmagunk elől is rejtegetett bűnös vágyainkat és tetteinket, amelyek miatt ilyen pokoli a világ. Amikor a festmények talányos részleteit próbáljuk silabizálni és értelmezni a magunk számára, tulajdonképpen lelkünk mélyére hatolunk a megfejtés és megtérés érdekében. Ez kimondottan a devotio moderna célja. Éppen ezért a saját magunkkal való szembenézés eltussolását szolgálja az, ha az értetlenségbe és rejtélybe maszatoljuk el Bosch képeinek erkölcsi tanításait.

A fenyegető vihar előtti csendben vagy az ádáz hangzavarban, de legfőképpen az őrült kavalkádban olykor látunk egy-egy nyugodt arcot. Lesütött szemmel, kisimult vonásokkal. Ez már a via illuminativa fénye a képek apró szigeteként. A kisimult arc tulajdonosa a lélek belső útját járó, az önmagába elmélyedő ember, aki csendességében megvilágosodott és birtokosa a belső békességnek és boldogságnak. Aki Kempis Tamás szerint „a meghasonlás minden ballasztját ledobja és szent töredelmességgel magába szállni képes.” Aki a mennyekre tekint, mint Szent János evangélista Patmosz szigetén, vagy önmagába mélyedve a Megváltót ismeri föl a szelíd bárányban, mint Keresztelő Szent János, vagy lehunyt szemén keresztül az Isten országának békességére tekintő kereszthordozó Jézus a groteszk grimaszok szorításában. Mert „az igaz szabadság és tiszta öröm csak Isten félelmében s a jó lelkiismeretben van” – olvassuk a De imitatione Christi sorai közt.


A házaló, 1505 k.

[[paginate]]

Ezen a ponton érkezünk el az átszellemült arcoknál is rejtettebb és ritkább utalásra, mely a megváltó Krisztusra és az üdvösségre irányul. A via unitiva küszöbénél járunk. Hieronymus Bosch a Kempis Tamás által előírt lépcsőfokokat úgy járja végig, hogy az egyre magasabb szintek egyre fárasztóbb szellemi zarándokutat és egyre nagyobb odafigyelést igényelnek. Érdekes és teológiai értelemben ötletes esztétikai megoldás az, hogy a Szent János evangélista Patmosz szigetén című táblakép hátoldalán – tehát rejtetten, de azért mindenek mögött meghatározóan – ábrázolja a megváltást. Mintha a földi szenvedés színével, a barna tónusokkal létrehozott grisaille-festmény céltáblájának véres szívébe talált volna az isteni szeretet nyílvesszője. A Jézus-passió körképének közepén lévő sziklacsúcs odújában, melynek tetején a gyermekeit saját vérével tápláló pelikán – mint Krisztus, az isteni áldozat szimbóluma – áll, már nem látjuk a baljóslatú baglyot, mert a megváltással a gonoszság lehetősége pokoli tűzben semmisül meg. Bosch másik képe, Az üdvözültek mennybemenetele már nyílt szembesülés a láthatatlannal, az örök élet reménységével. Azokat, akik Krisztussal jártak és a hitben kitartottak, feltámadásuk után a sötét földi szférán túl angyalok röpítik a hetedik ég magasába. A Krisztus-követés útjának beteljesedése megváltó felüdülés a pokoli mélységek után. A fényalagút vakító végében pedig alig kivehetően az üdvözült emberpárt a fénybe fénnyel írt Világ Világossága fogadja magához, és nem kétséges a mennyei egyesülés. Valószínű, hogy Boscht a széles körben ismert flamand misztikus, Jan van Ruusbroec (1293-1381) több műve között A lelki menyegző is inspirálta erre a kompozícióra, ahol ezt olvashatta: „Ahol a szellem közvetlenül egyesült az Istennel, buzog fel a kegyelem és minden adomány. Ugyanebből az egységből, ahol a szellem elpihen Istenben önmaga felett, hangzik Krisztus, az Örök Igazság szózata: »Lássátok, a vőlegény jő; menjetek ki a fogadására!« Krisztus, az igazság világossága, mondja: Lássátok. Mert általa leszünk látóvá, hisz Ő az Atya világossága, s nélküle nincs semmiféle világosság se a mennyben, se a földön.”

 


Szent János evangélista Patmosz szigetén, 1500 k.

[[paginate]]

Végül essék néhány szó arról, hogy van-e Hieronymus Boschnak önarcképe? Ismerjük-e a világ és a túlvilág minden részletét megfestő művésznek saját arcvonásait? Úgy tűnik, ő a háttérben, a táblaképek mögött szeretett volna meghúzódni. Azonban Dominicus Lampsonius (1532-1599) flamand humanista Boschról írt versének van egy figyelemre méltó részlete: „Hieronymus Bosch, arcod miért ijedt? / Sápadt ábrázatod pokoli szörnyeket / Vél látni, szárnyasan füled körül zsibongnak”. A pokol szörnyei közt kiemelkedő sápadt arc feltehetően a Földi gyönyörök kertjének jobb oldali szárnyára festett nagyméretű, hátra tekintő férfifej. Lampsonius utalása felhatalmaz minket annak állítására, hogy Bosch legtöbb képének egy-egy alakjára odafestette saját portréját is a groteszk és grimasz, valamint a szent arcok közé. Ugyanazt a visszatérő karaktert ismerhetjük fel például Szent Kristóf arcában, A házaló visszanézésében, Szent Antal arcvonásaiban, a Királyok imádása bal sarkában térdeplő Szent József portréjában. Mindez következetes eljárása, mert Bosch nem kívülálló moralistaként szembesít a bűnökkel, hanem úgy, mint aki szintén részt vesz mélységeket és magasságokat megjáró sorsunkban.

Békési Sándor


Keresztelő Szent János a pusztában, 1480 k.
 

Hasonló anyagaink

Ahol szívesen üdül a lélek

Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845-1920) művészete c. kiállítása Magyar Nemzeti Galériában 2021. november 12 – 2022. február 13.