„Békében fekszem le, és el is alszom,
mert csak te adod meg, Uram,
hogy biztonságban élhessek!”
(Zsolt 4,9)

Kiss Gy. Csaba professzor úr, kedves Csaba bátyánk, 1978 óta minden év kezdetén, amikor új naptárt nyitott, ezt az Igét írta az első oldalra. Az az év, 1978 egy nagyon nehéz esztendő volt a számára. S annak az esztendőnek a hajnalától ez a bibliai Ige lett az ő vezérigéje, lehetne így is mondani: életigéje, ami vezette, ami erőt, bátorságot, kitartást adott neki, ami vallomásává lett: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg Uram, hogy biztonságban élhessek.” Ezért mi más is csendülhetne fel az ő ravatalánál, mint ez az ő kedves Igéje, amely eddig őt vezette, erősítette, most pedig minket vigasztal, erősít akkor, amikor tőle búcsúzunk. Két üzenetet szeretnék vigasztalásul, bátorításul kiemelni, és röviden elmondani, s ezzel erősíteni a gyászoló családot, a gyászoló közösséget. Hiszen ennek az Igének van egy, a földi életre szóló, és van egy örökkévalóba tekintő üzenete.

^{Fotó:elte.hu}

[[paginate]]

1. Mi ennek a bibliai vallomásnak a földi életre szóló vonatkozása? Más szóval: mit jelent ez az imádság azoknak, akik lélekben magukhoz ölelik, akik vallják, akik élnek belőle itt, a földi élet mindennapjaiban? A válasz pedig erre a kérdésre ez: reményt jelent. Ez a zsoltárima nehéz időben született, ha végigolvassuk, kiderül belőle. Mégis, a végére ide jut el Dávid, a zsoltár szerzője: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg Uram, hogy biztonságban élhessek”. Nem tagadja el a nehéz időket, éveket, évtizedeket. De a végén megszólal az Úrba, az élő Istenbe vetett reménysége! Hányszor lehetett ez az Ige a nehéz évtizedek alatt Kiss Gy. Csaba lelki vánkosa, amin a szívét-lelkét nyugtatta, amin meg tudott pihenni; ami evangéliumot, jó hírt, reménységet adott a számára?

Tudjátok, Testvéreim, hogy mi a keresztyén reménység meghatározása? Hívő emberként reménykedni azt jelenti, hogy az Isten lehetőségével számolni – ahogy Joó Sándor fogalmazta. Ez maga az élő reménység, és azért élő ez az a reménység, mert erre a feltámadott, élő Jézusban való hit hatalmazza fel az embert. Feltámadott, élő Isten – élő reménység. Ez az emberi élet új dimenziója, amikor az Isten lehetőségének a dimenziója kerül bele az ember életébe. Ezt jelenti reménykedni. Mindenféle helyzetünkben számolunk Isten lehetőségével. Tehát nemcsak azt jelenti, hogy számolok azzal, hogy majdcsak jobbra fordul a dolog, majdcsak kilábolok abból a szorításból, amibe belekerültem. Hanem azt a reménységet jelenti, amikor arra a Valakire számítok, aki már egyszer a történelem folyamán Húsvét reggelén hitelre méltónak és képesnek bizonyult a legreménytelenebb problémával – a halállal szemben.

[[paginate]]

Ezért – és ez a legfontosabb! – a mi keresztyén reménységünk sohasem valamire, hanem mindig Valakire irányul,. Nem valamire – hogy valahogyan lesz, megfordul a sorsom, kimenekedem a bajból –, hanem mindig Valakire. Az élő, hatalmas, kegyelmes, megváltó Istenre magára. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, akármennyire is összekuszálódtak az események szálai valakinek az életében. Akármilyen megfoghatatlannak is látszik egy probléma, vagy a szorongás ideje tűnik végtelennek. Akármennyire semmire sincs kilátás, nem reménytelen sohasem, mert a mi reménységünk azon alapul, hogy Isten Jézus halálában és feltámadásában feltárta előttünk a szívét – nem az útjait, hanem a szívét tárta fel előttünk! Tehát nem tudjuk, mit akar velünk, merre vezet, mit hoz ránk, az útjait elrejtve hagyta, de egyet határozottan tudunk: hogy Isten tartja kezében életünket és irányítja az eseményeket; és az élő Istenbe kapaszkodva, tehát élő a reménység is! Ezért vallhatta Kiss Gy. Csaba is, és minden hitvalló keresztyén ember ma is, a földi élet mindennapjaiban: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg Uram, hogy biztonságban élhessek”.

2. De van ennek az Igének egy örökkévalóba tekintő üzenete is. Hiszen mit is jelenthet ez az imádság azoknak, akik magukhoz ölelik, akik vallják, akik nem csak itt, a földi élet mindennapjaira nézve számolnak vele? Egyszerű itt is a válasz: bizonyosságot jelent. Bizonyosságot afelől, hogy az Úr nemcsak itt, a földi életben ad nekünk biztonságos lakozást, hanem örökkévaló otthont készített az Őt szeretőknek. Amikor eljönnek az életünk utolsó napjai, órái, és tudjuk, hogy hamarosan átlépünk a láthatóból a láthatatlanba, a reménység akkor is élő bennünk. A mi létünk amúgy is menthetetlenül, elkerülhetetlenül reménységre alapuló lét és élet. Így a jelen helyzetüket – azt, ahogy a mindennapokat éljük, ahogy életre-halálra tekintünk – azt a jövőre vonatkozó reménységük határozza meg! Amit az emberek hisznek a jövőről, az teljes mértékben meghatározza a jelenjüket.

[[paginate]]

Szentágothai János orvosprofesszor ezt mondta a földi élet utáni reménységéről: „Az én számomra tökéletes megnyugvást ad, hogy Isten, aki ilyen csodálatos természetet tudott teremteni, egy újabb teremtés, tehát a feltámadás utáni ember számára ugyanolyan, sőt ezeknél kimondhatatlanul szebbet tartogat”. Ez már nem is reménység, hanem bizonyosság. Bizonyosság afelől, hogy nekem az Úr helyet készített magánál, s amikor itt utoljára hajtom le a fejem, és belealszom az Ő atyai karjaiba, akkor is biztonságban élhetek.

Merthogy mit él meg a hívő ember akkor, amikor öröklétre szenderül? Nem tudom, mennyien voltunk úgy kicsi gyerekkorunkban, hogy amikor éjszaka nagy viharok, mennydörgés rémisztett, átszaladtunk a szüleink ágyába, és közéjük bújtunk ijedve. S amikor reggel megébredtünk, a helyünkön találtuk magunkat. Mi történt? Az, hogy amikor álomba szenderültünk, édesapánk erős kezeivel felemelt bennünket, és áttett a helyünkre. Akinek az életében az a Jézus Krisztus az Úr, aki a kereszten a fejét a mellére hajtva, mielőtt meghalt, ezt mondta: „Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet!” –, az bizonyossággal tudja, hogy Jézusnak ezért a keresztjéért, áldozatáért, szeretetéért egykor majd őt is, amikor utoljára hajtja álomra a fejét, amikor utolsót dobban a szíve, ugyanezek az erős atyai kezek emelik át a helyére, arra a helyre, amit az ő Ura, személyesen neki készített el.

Itt látjuk hát Kiss Gy. Csaba testvérünk testamentumának, életigéjének földi, és örökkévaló üzenetét. Legyen ez vigasztalásunkra akkor, amikor tőle búcsúzunk. Szerény, kedves személye él a szívemben, szívünkben. Végtelen tapintattal tudott bátorítani, és bár nem sokszor tett ilyet, de amit nekem mondott lelkiekről, Igéről, s a szavak, ott, a halálos ágya mellett, mind velem maradnak. Ahogy személyének, lényének végtelenül kedves emléke is kísér, velünk jön. Oly sokunkkal azok közül, akiket különféle világokból, különféle kapcsolatokból az iránta érzett szeretet és tisztelet ide hozott. Emléke legyen áldott!

Molnár Sándor