– „A végeredmény mögött egy óriási tanulási folyamat volt, s mindez egy olyan korban, amit aligha nevezhetünk a magyar nyelvű bibliatudomány aranykorának!” – így méltatta a Magyar Bibliatársulat (szintén) hetvenedik születésnapján az 1975-ös kiadású Új Fordítású Bibliát, melyen édesapja, Karasszon Dezső debreceni professzor is dolgozott…

– Az, hogy ez az időszak nem volt a bibliatudomány aranykora Magyarországon, arra vonatkozott, hogy ekkorra teljesen lezárult a vasfüggöny, és kivételes dolog volt például az, hogy a Bibliatársulat megszerezte az ószövetségi szövegeket fordító édesapámnak a kor legjobb héber szótárát és konkordanciáját. A kettő együtt egyhavi fizetésébe került, de ki is adta volna érte, csak nem lehetett hozzájutni hazánkban. Ma, amikor segédkönyvek ezrei állnak rendelkezésünkre, nehéz elképzelni ennek a jelentőségét.

^{Füle Tamás felvétele, Parókia Portál}

[[paginate]]

– Visszaemlékezéseiből és szakmai életútjából számomra mégis egyfajta aranykor, sőt hivatást meghatározó élmény rajzolódik ki.

– Az akkori fordítók nagyon jó szakemberek voltak, akik heroikus küzdelmet vívtak. Az ószövetséges bizottságban felosztották egymás között a kommentárokat: Tóth Kálmán a holland, az evangélikus Pálfy Miklós a német, apám az angol nyelven megjelenteket olvasta végig. Amikor Pálfy meghalt és átvette a helyét Muntag Andor, ő folytatta tovább az angol, apám pedig a német szakirodalom áttekintését. Maga a munka is magával ragadott, de főleg az a hozzáállás, ahogy dolgoztak a bibliafordításon. Kedvesen fogadták a kritikát, még ha olyan fiatalemberektől is jött, mint én – húszéves voltam, amikor 1975 Karácsonyán megjelent –, de nem engedtek a szakmai érvekből a püspök kedvéért sem. És nem nagyon kaptak olyan észrevételt, amin ők már nem rágták át magukat. Mindezt a számítógépek elterjedése előtti korszakban. Nem akarom a későbbi revíziók értékét csökkenteni, de ötven év elteltével már illenék egy olyan revíziót csinálni, amely nemcsak a nyelvhasználat változásait követi le, hanem az azóta született tudományos eredményeket is bedolgozza.

– A születésnapjára készült tanulmánykötet kapcsán szerényen azt mondta: a kor nem érdem, hanem állapot. Azért a megélt hét évtized és a köszöntések késztethetik számvetésre az embert. Édesapja az élete „főművének" a bibliafordításban való részvételt tekintette. Ön mire tekint hasonlóképpen?

– Ez egy nehéz kérdés, mert őszintén visszatekintve azt látom, hogy amit életem során csinálni akartam, annak a nyolcvan százaléka nem sikerült, ami mégis, az sem feltétlenül úgy, ahogy szerettem volna. Amiért hálás vagyok, hogy ha mégis megvalósultak dolgok, azokban valami részem nekem volt. Hogy mekkora, azt döntse el az Úristen és az utókor. Nagyon örülök például annak, hogy a teológia ki tudott törni abból az elszigeteltségből, amiben a magyar felsőoktatáson belül sokáig létezett. A ‘80-as évek óta rengeteg tanítványom volt akár itt, a Károlin, akár a komáromi teológián vagy épp az ELTE hebraisztika tanszékén. Azt hiszem, rájuk lehetek büszke. Közülük számos kutató, docens, egyetemi tanár, több dékán és rektor került ki. Emellett mindig észrevettem a hiányt, és ha betölteni nem is feltétlenül sikerült, de ráirányítottam a figyelmet. Például elsőként írtam hermeneutikát magyarul. Ez azóta már bevett dolog, és nem csak a teológiában, hanem másutt is. Ugyanígy írtam izraeli vallástörténetet, mert akkor még nem volt elérhető modern, a tudományos problémákat jól bemutató tankönyvünk. Azóta számos tanulmány és kötet született a témában.

[[paginate]]

– Kutatási témái valóban szerteágazóak: Izrael ókori története mellett ószövetségi teológia, ókori vallástörténet, a zsoltárköltészet, joggyakorlat az ókori Izraelben, Biblián kívüli zsidó irodalom, a Szentföld régiségtana stb. Mostanában mi foglalkoztatja?

– Rengeteg téma egyszerre, de azt említeném, hogy van a budapesti teológián egy bevezető tantárgyunk, ami rövid összefoglalása az ó- és újszövetségtudománynak. Ennek az anyagát már át kellene írni, mert az eltelt évtizedek alatt számos segédtudomány önállósodott. Számos cikkem is azért születik, mert észreveszek témákat, melyekről megváltozott a tudásunk. Például a Genezis első két fejezete keletkezésének idejéről írtam cikket nemrég.

– Az elmúlt évtizedekben félszáz írása jelent meg a Confessióban, egy éve a szerkesztőbizottságnak is tagja. 2014-ben, amikor kényszerűségből a folyóirat online kiadásra helyeződött a hangsúly, nem a szerkesztőséget, még csak nem is a színvonalat, hanem az olvasóközönséget féltette. Tíz év távlatából hogy látja, megalapozottak voltak az aggodalmai?

– Tulajdonképpen a váltás sikerült. A szerkesztőbizottságot akkor is ismertem, biztos voltam benne, hogy részükről ez jól fog menni. A papíron vagy online megjelenő sajtótermékeknek nem azonos az olvasóközönsége. Ezért egy ilyen váltás kockázatokkal jár, természetes, hogy az ember félti azt, amit szeret. Örömmel látom, hogy a Confessiót olvassák: vannak, akik digitálisan, mások papíron – én ezt egy jól sikerült váltásnak látom. A Confessio a kezdetektől fontos számomra – Szabó Pál és Veres Péter írók mellett – egyik kedves tanárom, Makkai László kezdeményezte azzal a céllal, hogy létrejöjjön egy fórum a református értelmiség számára, és hogy az olvasótábor gyarapításával ez az értelmiség megerősödjön. Úgy látom, hogy a fórum szerepét betölti a folyóirat, a feladat továbbra is – mindkét platformon – a református értelmiségi réteg erősítése.

– Az önálló budapesti teológiának titkára, az alakuló Károli-egyetemnek kezdetektől oktatója volt. Közelről látta, milyen éles szembenállást hozott felszínre az egyetem alapítása a református egyházban és értelmiségben. Hogyan emlékszik vissza erre?

– A '80-as években jöttem Budapestre, először a dékáni hivatalban, majd püspöki hivatalban dolgoztam. Közben tanársegéd is lettem, 1992-ben kaptam az egyetemi tanári kinevezésemet az akkor már egyetemi jogú teológiai akadémiára. A '93-as egyetemalapítás tulajdonképpen bővítés volt, mert az egykarú intézményt többkarúvá tették. A Károli létrejöttét övező félelmekkel kapcsolatban hasonlóról volt szó, mint a Confessio esetében: a szellemi műhely és az alkotó-olvasó értelmiség kölcsönhatásáról.

[[paginate]]

Kósa László volt az, aki leginkább ellenezte az egyetemalapítást, mondván: nincs elég jól képzett református oktató, akikkel lehetne a megfelelő színvonalat és a református szellemiséget biztosítani. Az a tábor inkább szakkollégium alapítását sürgette, mint ami az egyetemnél kisebb, de erőteljesebb szemléletformáló eszköz. Hegedűs Loránt püspök és társai viszont azzal érveltek, hogy most érkezett el a történelmi pillanat, hogy református egyetemet alapítson az oktatásban évszázadokig élen járó egyház, amit nem szabad elszalasztani. Ritoók Zsigmonddal beszélgettem erről már azután, hogy a dolog eldőlt: ő is osztotta a már említett aggályokat, ugyanakkor teljes mellszélességgel támogatta az időközben létrejött egyetemet, hogy sikeres legyen. Ugrás volt ez a bizonytalanba, de Tenke Sándor rektor vezetése idején sikerült az intézmény akkreditációs folyamatát is sikerrel végigvinni.

– Az azóta eltelt harminckét évben megtalálta a Károli a helyét a magyarországi felsőoktatásban? Sikerült ezt a hiányolt réteget kinevelni?

– A klasszikus felfogás szerint nincs egyetem bölcsészkar nélkül, a református iskolák újraindításával pedig nagy igény lett a református tanítóképzőre is. A jogi kart a református jogi akadémiák tradíciója hívta életre – az már más kérdés, hogy nem Kecskeméten sikerült visszaállítani. A jog évszázadok óta szekularizált teológiai fogalmakat használ, ez épp a szemünk láttára szűnik meg. Manapság, amikor nagyon könnyen kiforgatjuk a szavaink értelmét, fogalmatlanul vagy szándékosan átkeresztelünk fogalmakat, fontos, hogy legyen olyan erős értelmiség, amelyik nem hódol be ennek a nemzetközi, de Magyarországra is beszűrődött trendnek. Hiánnyal ma már oktatók terén nem küzdünk. Persze látszik az emberen, ha nem a templom árnyékából jön, de működik az egyház integráló funkciója.

– Aki a Columbia Theological Seminary vendégprofesszora és akinek a tiszteletére Münsterben jelentetnek meg tanulmánykötetet, az miért Révkomáromban oktatja a jövő teológusait?

– Az, hogy hívják az embert, sokat jelent. Az akkori püspökkel, Erdélyi Gézával távoli rokonságban is vagyunk. Ott is az volt a helyzet, hogy a révkomáromi Kálvin János Teológiai Akadémia lett az alapja a későbbi Selye János Egyetemnek, majd a motorja, különösen az első időkben. Ráadásul a szlovákiai akkreditációs rendszerben egy-egy képzés akkor még egy-egy oktatóra épült. Ilyenformán én is hozzájárultam a helyi magyar értelmiség és a lelkészek utánpótlásához. Felvidéken a magyarok lakosságarányosan alulreprezentáltak voltak a felsőoktatásban, de az Európai Unióba történő belépéssel lehetőség nyílt az egyetemalapításra. Ezzel a lehetőséggel élni kellett. Nagyon szeretem az ottani kollégákat is, és büszke vagyok, hogy ez a kis műhely mára egyenrangú lett a Kárpát-medence hasonló intézményeivel. Pedig sok nehézséggel és ellenállással kellett megküzdenie.

[[paginate]]

– Oktatóként hangsúlyozni szokta, hogy az Ószövetség teológiai fókuszú vizsgálata nem öncélú tudomány, hanem a gondolkodó, teológiai döntéseket meghozni képes lelkipásztorok felkészítése a szolgálatra. Ennek kétféle fogadtatását látom a hallgatók között: vannak, akiket ezzel a módszerrel sikerül megnyerni magának a tudománynak is, akik viszont egyszerű, gondolkodás nélkül hasznosítható válaszokra vágynak, azok könnyen csalódnak. Hogy működik ez a gyakorlatban?

– Erre nincs egyszerű válasz, mert ez interakció a tanár és a diák között: attól függ, hogy hogyan reagál a hallgatóság. Azt persze mindig mondom, hogy ahhoz, hogy a kombinatív készségedet használni is tudják, kétségkívül kellenek lexikális ismeretek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdenek azzal az anyaggal. A Biblia olvasásának lényege, hogy értelmet találjunk benne, abból pedig sokféle van. Minden új értelem, új üzenet, amire rábukkan az ember, egyéni döntéseket igényel. Számtalanszor előfordul, hogy fölteszek egy kérdést, és mindegy, hogy igennel vagy nemmel válaszolnak rá a hallgatók, a következő kérdésem a miért lesz. Az az igazán érdekes, hogy milyen úton jut el a válaszig valaki, és hogyan építi be a saját rendszerébe. Többféle hibát is elkövethet egy tanár, de az, ha unalmas, megbocsáthatatlan. Látszódnia kell rajta, hogy ő maga is élvezi, neki is az életkérdés az a bibliai passzus, amit éppen tárgyal, mert ha nem, akkor tényleg tantárggyá silányul az, ami egyébként annál sokkal több. Mondjuk azt is el, hogy a teológiai tanár számára a tananyag több, mint a tudományos vizsgálat tárgya; a diák számára is több, mint megtanulandó lecke. Egészen más a hozzáállás akkor, ha szeretem azt, amit kutatok vagy tanulok, s remélhetőleg a munka sikeressége is nagyobb lesz, ha érzem, mi függ attól a tartalomtól, amit a bibliai szöveg rejt. Tudatosan keresem mindig, hogy hallgatóimban hogyan rezonál az a szeretet, amivel én viseltetem az általam tanított tárgy iránt – és természetesen rögtön érzem, ha valami hasonlóra bukkanok. Nem kivétel ez, hanem inkább gyakori eset…

– Másképp olvassa naponta a Bibliát egy bibliakutató, mint egy laikus gyülekezeti tag?

– Ugyanúgy, mint bárki más. Persze sokféle háttértudás jöhet elő az ember emlékeiből ilyenkor, de nem ez dominál. Vannak dolgok, amik nem változnak, és azt hiszem, az ember reggel és este ugyanúgy teszi össze a két kezét, ahogy az édesanyjától tanulta.

– Köszönöm a beszélgetést!

Feke György