Mi az, hogy generáció?

Ha visszatekintünk, és jelenleg is ez a tapasztalás, akkor bizonyos időintervallumban, adott gazdasági, társadalmi körülmények között élő korosztályoknak vannak azonos vonásaik. Én ezt tekintem generációnak. Történtek bizonyos besorolások, de az biztos, hogy ezt lehet vitatni. A „csendes generáció” az 1925 és 45 között születettek. Itt élnek közöttünk ezek a emberek. A tapasztalás azt mutatja, hogy nagyon jellemző tulajdonságaik vannak.

Ez a szüleink nemzedéke, legalábbis az én apukámé.

Így van! Ők a szülők, a nagyszülők. Egy óvatos, visszafogottabb, rendkívül megbízható generáció. Megtanultak alkalmazkodni. Ez a generáció tizenhat, tizenhét, tizennyolc évesen már házasságot kötött, és mélyek az elkötelezettségeik általában. Ezért nem voltak válások olyan mennyiségben, mint ma. A hit és az elkötelezettség fontos az életükben az egészen másképp jelent meg. A hierarchiát elfogadták. No, a következő generáció a bébi-bumm.

Egy furcsa kifejezés.

Igen. De talán Magyarországon is van jelentősége, hiszen a negyvenes évek közepétől, hatvanas évekig születettekről van itt szó.

(Fotó: Csortos Szabolcs)

Tehát a Ratkó-gyerekek is benne vannak.

A Ratkó-gyerekek. Az egész generációs probléma vizsgálata nem Magyarországon kezdődött, hanem valamikor a hatvanas években Kanadából indult. Mi az, amit a bébibummerek megtartanak? A mély tudás iránti igényüket. Az elköteleződéseket még mindig megtartják. De itt a családi érték fontossága már csúszik időben. Ez az első olyan nemzedék, ahol a tanulás és a diplomaszerzés nagyon felértékelődött. A függőség és a szorongások már megjelennek. A generációs feszültségolló kattant egyet. Egyébként persze kivétel nélkül, mindegyik nemzedék tagadja az előző generációt, amióta ember az ember. Az ő gyerekeik az X generációsok, nagyjából a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig születettek. Jól kontrollált, még mindig hatnak a csendes generáció kontrolljai. Megtartotta a magas szakmai igényességet, a motiváltságot, a karrierizmus őnáluk fut csúcsra: a szerzés, a társadalmi ranglétra.

William Strauss és Neil Howe-nak hívják azt a szerzőpárost, aki a hatvanas években kezdett foglalkozni a generációs problémakérdéssel. Ők archetípusokat találtak, tehát őstípusokat, amiket hordozunk. Hordozzuk magunkban az őseinket. Négy archetípust találtak. Egy művésznek nevezettet, akik az alkalmazkodóbbak, egy prófétának, vagy idealistának nevezettet, egy nomád vagy reaktívot és egy hőspolgár. A hősök azok, akik indítják a változásokat. Ezek nagyon szépen nyomon követhetők a nagy generációs ciklusoknál a történelem során. Az archetípusoknak is ismétlődése van. Például a csendes generáció az egy művész generáció. Ők társadalmi krízisek idején születnek. A bébibummerek a krízis végnél. Amikor valami lefutott. Aztán az X generáció az ébredés, bennük ott vannak a lázadók és elérkezünk a Z generációhoz, amely újra egy művész archetípus, és megint krízishelyzetet él meg. A tapasztalatot gyűjtő generáció, figyelő generáció a Z generáció. Talán a matematikatanárok meg tudnák ezt erősíteni, hogy magasabb a matematika iránt érdeklődő gyerekek száma, mint korábban.

[[ paginate ]]

A Z generáció nagyjából a kilencvenes évek közepétől 2010 között születettek generációja.

Először vegyük az előzményeket. A nyolcvanas évek elejétől kilencvenes évek közepéig az X-eseket követi az Y generáció. Ők a technika, az internet világának megjelenésével együtt nőttek fel. Igen erős technikai érdeklődés mutatkozik náluk, azonnal tudnak váltani, pillanatok alatt szocializálódnak, de az elmélyült tudás iránti igényük jelentősen gyengül. Kattant egyet a feszültség ollónk megint, mert úgy tűnik, hogy őket nagyon nehezen lehet már bármire késztetni. A mai gyerekek nem hallgatók és befogadók, ők tevékeny gyerekek.

Csak tevékenység közben tudnak befogadni?

Én úgy gondolom, hogy igen. Nem pusztán arról van szó, hogy ott a gyakorlatban jól elvagyok, hanem arról, hogy adok neki inspirációt arra, hogy mélyére nézzen és ők a mélyére is néznek. Meg kell találni hozzájuk azt az utat, amelyben nem süketek párbeszéde lesz az életünk, hanem értő párbeszéd.

Az Y generáció kezdte ezt az egész folyamatot, tehát ők hoztak  egy nagy váltást.

Igen. Ők merész kockázatvállalók, ugyanakkor ennek van egy nagyon veszélyes oldala is. Egy szál ruhában, cipőben nekivág a világnak. Ez számára nem okoz semmiféle gondot, nem méri fel a következményeit, és ez összefügg azzal, hogy mindent akkor, ott és azonnal akar. Ez az Y-nál jelenik meg. De nehogy az a kicsengése legyen ennek a beszélgetésnek, hogy itt jó vagy rossz generációról. Nincs ilyen. Jó generációk vannak, és vannak generációs gondjaink, amikre válaszokat kell adni. Nagyon sok csoda van ezekkel a gyerekekkel, és van sok-sok gondunk és bajunk is velük. Ők a „bedrótozottak”, a technika világában élik az életüket. Először hangsúlyozni kell, hogy soha ennyi okos, tehetséges gyerek nem volt, mint ma. Nem tudjuk, miért van ez. Hihetetlenül sok a kifejezetten valamiben tehetséges gyermek. Másodszor viszont azt is ki kell emelnünk, hogy ők problémákban gondolkodnak. Nagyon gyakorlatiasak. A nagyszülők, és a dédszülők voltak hasonlóak. Vannak bizonyos archetípus azonosságok, és ezek a nagyszülőknél, dédszülőknél, meg az unokáknál mutathatnak azonosságot. A Z generációt elmélettel gyötörni teljességgel felesleges, mert nem hajlandók tanulni. Ha egy olyan szöveget kapnak, amelyik hosszú, nem tagolt, nincsenek benne kiemelések, ember legyen a talpán, aki ráveszi őket arra, hogy elolvassák. De ha ezt meg tudom úgy fogalmazni, hogy gyakorlati probléma köré rendezem, akkor megnyerhetem őket. Ha ráadásul gyakorlattal szerezheti meg a tudását, akkor különösképpen igaz ez. A következő, hogy a hierarchiát nem tűrik. Ezt értelmezni sem nagyon tudják. S mivel számukra az információ korlátlanul elérhető, és az információ szemét is korlátlanul elérhető, nem tudják, hogy mi az, ami érték, és mi az, ami nem érték. Én személy szerint az egyik legnagyobb gondnak az érték-iránytű hiányát látom. Itt szerepe van és lehet az egyházaknak. Ha az ember vasárnap egy nagyáruházba betéved, akkor ott lát szülőket gyerekekkel, akik esetleg tombolnak, sírnak, mert számukra ott a csodavilág a polcokon, de nem érhető el, mert mondjuk nincs rá pénz, vagy valamiért a szülő éppen most ezt nem akarja.

[[ paginate ]]

Ez az eltolás képességének a hiánya. Ez nagyon jellemző ma.

Igen. A gyereknek meg kell tanulni azt, hogy nem kaphat meg mindent azonnal, abban a pillanatban. Nem megy. A gyerekek életében egy dolog tesz rosszat: a dolognak, feszültségnek az olyan lezárása, hogy akkor sem kapsz, ha megfeszülsz, vagy pedig az, hogy az egyszerűbbet választja a szülő, és megvásárolja, amit a gyerek kér. Nem ezek a megoldások azok, amelyek jók. A Z generációval kapcsolatosan van még egy nagy probléma, amivel szembe kell nézni: Az elidegenedés. Nagyon-nagyon fájó gondunk ez. Elmagányosodnak a gyerekek.

Merthogy ott ülnek a gép előtt.

Kialakul egy virtuális identitása. Ő lehet a legnagyobb harcos, a világ leggazdagabb embere, vagy ami csak akar lenni. Igen ám, de vissza kell térni iskolában, családban a valódi énjéhez. A bajok akkor következnek, hogyha ezek nem fedik egymást.

De miért fednék?

Persze, hogy miért fednék egymást. Akkor nem lenne izgalmas a net. Ami odatorkollik, hogy a gyerek nem tud konfliktust kezelni családban, hiszen a neten hogyan kezeli a problémát? Kikapcsolja a gépet és viszontlátásra. „Én vagyok a nyerő, kikapcsollak, nem érdekelsz!” De a családban nem lehet kikapcsolni a testvérkonfliktusokat. A virtuális identitás nagyon-nagyon komoly gondunk. Nem is tudjuk még ma, hogy mennyi bajnak az okozója, az a millió kontrollálatlan játék, harc. Nagyon nehéz helyzetben vannak ezek a fiatalok. Olyan dolgoknak kell megfelelni, aminek egész egyszerűen nem lehet képes megfelelni. Kapcsolatokat nem tud építeni. Én kétségbe vagyok esve pszichológusként: mit várunk a gyerekeinktől? Hol vannak a határok az ő terhelésüknél?

A filmekre gondoljunk, meg az internetre, mint pszichológiai teherre?

Az is. De ez az egész világ! Erre az iskola még rátesz. Nincs a gyereknek szabadsága. 2012-es magyarországi vizsgálati eredmény az, hogy a szülők átlagosan hét percet töltenek a gyerekekkel naponta. Olyan időre gondolok, amikor tényleg csak őrá figyel a szülő. Tehát nem az az idő, amikor azt mondom, hogy Pakolj el! Tanulj! Hét perc. Amikor csak ő meg én.

Van rajtuk egy nagyon nagy lelki teher, meg egy fizikai teher is.

Igen. Persze, másfelől nagyon jó helyzetben vannak, hiszen kitárult előttük egy világ. Nekünk kell megmutatnunk az utakat, hogy melyiken érdemes haladni. Hogy az oktatásban ilyen gyűjtő-típusú feladatot kapjanak, és legyen idejük megnézni, a tanár meg rádöbbentse, hogy mennyi szamárság van az interneten a sok jó mellett. De ez nagyon másfajta tanári attitűdöt kíván. Másfajta oktatáspolitikai szemléletet is kíván. Én látom egyébként az erre vonatkozó az oktatáspolitikai törekvéseket, az is világos számomra, hogy ez egyik napról a másikra nem megy, ez egy folyamat.

Ötunokás nagymamaként mondhatom, hogy nincs az a számítógép vagy tévé jelenleg, amely felülírná azt az érdeklődést, amelyet akkor mutatnak, ha mesélek szabadon, nem könyvből. És különösképpen, ha az én gyerekkoromról mesélek. Az csúcs, azt ötödszörre is ugyanúgy kérik: Mami azt még meséld el nekünk!

A San Diego-i Egyetemen vizsgálatokat végeztek egy elég nagy mintaelemszámmal, 4071 fővel: összehasonlították a bébibummereket, az X generációt és az Y generációt az élet  értelmének a keresése tekintetében. A Z generációsoknál ez a keresés nagyon csekély. És ők egy veszélyeztetett generáció depresszió, neurózisok vonatkozásában. A legkomolyabb problémának azt az attitűdöt érzem, amely azt mutatja, hogy keresik-e az élet értelmét. A bébibummereknél 73 százalékban szeretnék megtalálni ezt az értelmet, az Y generációnak már csak a negyven százaléka.

[[ paginate ]]

Nem akarják, hogy értelme legyen az életnek?  

Nem, nem. Ez vezet oda, hogy a motivációjuk nagyon gyenge: hogyha nem látja értelmét az életnek, akkor mi vinné őt előre? Az az alapvető attitűd, amellyel közelítenünk kell ehhez a generációhoz, az az elfogadásuk. Az nem vezet sehova, hogy én azt mondom, hogy azt szeretném, ha te más lennél! Azt akarom, hogy te más légy! Persze tudom, hogy ez egy igen nehéz dolog.

Igen, mert erős félelem él szerintem az előző nemzedékben, nagyon megijed attól, hogy a gyerekekből mi lesz így. Ez épít egy nagy gátat köztük.

Benne van az az aggódás, hogy mivé leszel, ha ilyen maradsz? De ha azt éli meg, hogy elfogadom, ez számára meglepetés lesz. Mi kell ahhoz, hogy el tudjam őt fogadni? Ez teljesen egyértelmű: bizalom. Meglátom benne azt a picike jót. Ez nem gyors folyamat. Hihetetlen nagy türelmet igényel.

Két lényeges dolgot néztünk ez idáig kutatással. Az egyik terület az a teljesítménymotiváció, mert ez az egyik legkritikusabb pont ma az iskolákban. A másik kérdés pedig a pszichológiai immunitással kapcsolatos. 1200 fős mintán néztük meg ezt Z generációs korosztályra.

Olyan mértékű fatalizmust mutatnak ezek a fiatalok, amivel még életemben nem találkoztam. Sok esetben belső erőfeszítéshez nincs erejük, ellenben rábízzák magukat a véletlenre, a szerencsére, a kiszámíthatatlanokra, majd csak történik valami! Éljünk egyik napról a másikra! Amelyik fiatal eljut a hithez, eljut Istenhez, ott látok esélyt. Erről lehet is olvasni szakirodalomban, hogy ha eljutnak a hithez, akkor lesz kapaszkodó. A kérdés, vajon talál-e öt ujjat, amelyet megfoghat, amelyben megkapaszkodhat?

Ez azt jelenti, hogy ez a fatalizmus jellemző erre a Z generációra, és ez összefügg a kapaszkodó hiánnyal?

A nagyon megengedő családi attitűd, vagy a másik szélsőség, hogy több előírást mutatunk a gyerek felé, és a gyerek nem éli meg a törődést, nem éli meg a szeretetet, az odafigyelést, „csinálj, amit akarsz”, így a gyerek pillanatok alatt eljut a fatalizmusig. Manapság gyakorta átéljük, hogy ok nélkül támad a gyerek. Ez a gyerek kiabálása: „Figyelj ide! Törődj velem! Szeress engem! Nincs értékem.” „Bármi megtörténhet, tehát rábízom magamat a véletlenre, majdcsak történik valami. Én az első vizsgálatokat teljesítménymotivációra a nyolcvanas években végeztem, és ezek az adatok megvannak. Most sajnos a fatalizmus növekedése szignifikánsnak mutatkozik.

Ez az a fajta ilyen érzés, hogy átengedem magam a dolgoknak?

Akárminek átengedem magamat. Ebben az a gond, hogy a fatalista gyerek nem vagy csak nehezen motiválható. Hiába bünteti őt a szülő vagy az iskola, túllép rajta és kész. Még a jutalom is igen nehezen hat az ő esetükben. Itt a nagy kérdés: mit csináljunk ezekkel a gyerekekkel? Erre kell ma válaszokat adnunk. Komoly módszertani kultúraváltásra van szükség! Vagy elveszítünk egy nemzedéket – fogalmazok, talán kicsit erősen. A tanárnak másfajta szerepet is meg kell tanulnia. Ez pedig a tanácsadó szerep. „Itt vagyok, te dolgozol, én irányítok.” Tehát a munkafolyamatot a tanár tervezi és határozza meg, de a gyerek dolgozik. Na így még a fatalistákat is meg lehet mozdítani.

[[ paginate ]]

A fia minden bizonnyal Y generációs. Hogyan élte ezt meg otthon?

Nagyon jól. Két gyermekünk van. Remélem, hogy ők is így érezték! Inkább megengedő légkör volt nálunk jellemző. Egészen odáig, hogy István fiunk, engem például kitiltott az iskolájából, a gimnáziumból. Elmentem az első szülői értekezletre és ott mondtam olyasmit nyilván, ami másnap visszaérkezett hozzá az osztálytársai által. Családi tanács működött nálunk. Azt mondta, hogy neki az a kérése, hogy Anya többet szülői értekezletre ne tegye be a lábát. És én többet nem mentem. A férjem ment. Hosszúpórázra engedtük a gyerekeket azzal, hogy voltak lecövekelt dolgok, amiken nem lehetett átlépni. Az, hogy tanulni kell, hogy részt kell venni a családi munkamegosztásban, hogy megbízhatónak kell lenni. Ha abban egyeztünk meg, hogy tíz óráig maradhatsz el, akkor nem tíz óra egy perckor jövünk. Hallgatunk egymásra. Na, ez egy nehéz ügy volt amúgy. Kér valamit az ember a gyerektől és egész egyszerűen nem hallja meg, különösképpen így volt ez, amikor állatfarmot csinált a lakásból. Sokkal hatékonyabb az, hogy ha határokat szabom meg, hogy meddig mehet el, és ezen belül az ő döntése, hogy szuper jól tanul, vagy kevésbé jól tanul. Tudták, hogy az érettségi évét követő szeptember elsején, ha nem kerültek be, akkor munkahelyen fogja őket találni. Így is történt. Ha ő szabadabban dönt, és a saját döntései határozzák meg a szülői háttér biztonságával, akkor a szorongás kevésbé kódolt náluk, és egyszerűbben váltanak, és ebben az értelemben sikeresebbek.

Úgy gondolom, hogy ma gyakorta felvetődik, hogy nehéz „bírni” a mai fiatalokkal, mert olyan szabadnak élik meg önmagukat. Hogyha a felsőoktatásban vagyunk, akkor azt csinálnak, amit akarnak az előadásokon és az órákon. Ez azt gondolom, hogy többünknek problémája lehet, akiket irritál, hogy a diák közben eszik, mással foglalkozik, mobiltelefonozik, internetezik, avagy csak egyszerűen megbeszél dolgokat a szomszédjával. Én erre egy hatékony és jó módszernek gondolom azt, hogy szerződést kötünk.

Ez megtörtént egy konkrét esetben?

Igen. Szerződést kötünk. A szerződéskötés tárgya, hogy mi történjék az adott félévben. Ő mit szeretne, miről szeretne hallani, mi történjék az adott órákon? Mondja el tételesen. Ehhez kell egy flipchart. Egyik oldalára felírja ő. Mindenki szabadon elmondhatja, hogy mit szeretne a továbbiakban ezen az órán. A másik oldalon meg én, a tanár mondom meg, hogy nekem milyen elvárásaim vannak. Tehát tulajdonképpen a tantervi kereteknek megfelelően összehangolom az ő elvárásaikat, meg az enyémet. Nagyon szeretik ezt. Mindegyik felírja az elvárását. Ebben persze vannak szélsőségek. Minden megengedett itt első körben. És aztán közösen megállapítjuk, hogy ezekből mi az, amit mindenki el tud fogadni, és mindenkinek el is kell fogadnia. Egyáltalán élvezik azt, hogy ők mondják, ők írják föl, kimozdulnak, a folyamat részeseivé válnak és nagyon egyszerűen. A végén pedig szerződést kötünk. Fölírjuk, hogy ez egy szerződés. A szerződés az már egy racionális, pontokba szedett dolog. Az ő elvárásaik, az enyémek, és utána elfogadom, megjegyzéssel mindenki aláírja.

Mik voltak a nehéz pontok?

Minden órámra nagyon komolyan fölkészülök, eszközöket használok az ő elvárásaiknak megfelelően, de azt nem szeretem, ha mással foglalkoznak, beszélgetnek. Természetesen közbe is szólhatnak, megállíthatnak. Ez szerződésünknek része is lett, hogy ő bármikor közbeszólhasson. Igen, de keretek között. Tedd föl a kezed, mert ez a rend. Nem vágunk közbe. Én megvárom a mondanivalót, amikor befejeztem a magam mondatát. Ez a fajta szabadság kell a fiataloknak. Így részeseivé is válik a folyamatnak. Nekem többet nem lett problémám sem az, hogy beszélgetnek, sem az, hogy mással foglalkoznak. Arról nem beszélve, hogy egyszer egy problémát akartam megvilágítani, és megkérdeztem: „hallottak erről?” „Nem.” „Van itt okostelefon?” Természetesen huszonnyolcból huszonnyolcnak ott a mobiltelefonja. „Akkor szíveskedjenek pontosan most megnézni, hogy mi ez, és adok rá tíz percet. Készüljenek fel!” Huszonöten voltak, három csoportban vették a mobilt, pillanatok alatt, olyan hihetetlenül sok mindent összegyűjtöttek egy olyan területről, amiről még nem hallottak! Részessé kell tenni őket.

És utána kikapcsolták a telefont?

De még mennyire!

Mert ezt nehéz elérni!

A végén azt kértem, hogy akkor most kapcsolják ki, és innen haladjunk tovább. És kikapcsolják, mert ők is részesei voltak valaminek. Ami az ilyen csoportmunkánál gond szokott lenni, hogy nem figyelnek egymásra a csoportok. El van mindenki foglalva, részben még simogatja a maga feladatát, ha meg már ő szerepelt, akkor nem figyel, mert már lefutott az ügye. Ezt én úgy oldom meg, hogy van bíráló csoport. De nem mondom meg előre azt, hogy melyik csoport lesz a bíráló, csak amikor már elhangzott a bemutatás. Utána mondom meg, hogy pl. a négyes számú csoportot kérem, hogy értékelje az egyes bemutatását. Amikor ezt először csináltam, akkor fölkapták a fejüket, és azt mondták, a tanárnő, most jól kiszúrt velünk. Figyelni kellett. Viszont nagyon nagy felelősséggel ítélik meg egymást. És ha még azt sikerül elérnünk, hogy ne azzal kezdjék, hogy mi az, ami szörnyen rossz volt, hanem azzal, hogy mi a jó, akkor hatékonyak leszünk.

[[ paginate ]]

Látom, nagyon sok család küzd azzal, hogy nem tudják magukkal vinni a gyereket a templomba. Hiszen ott nem érdekes, nem élménygazdag, nem „színes és szélesvásznú” az élmény. Nagyon pici a toleranciaképessége, monotóniatűrése ennek a nemzedéknek.

A mi családunkban a gyerekek azért eljárnak, talán mondhatni, hogy szívesen is, mert szülőkkel mennek. A mi templomunkban van egy külön zárt helyiség, ahova a kicsikkel be lehet menni, de a gyerek sírása, hangoskodása nem zavarja az istentiszteletet. Ott aztán lehet kiabálni, hangoskodni, játék is van, meg minden az égvilágon. Tehát ott is van, meg nincs is ott. Nagyon érdekes megoldás ez, és ezen érdemes elgondolkodni. Aztán ahogy a gyerek nő, viszik a kisautót, amit tologat, akkor már rendesen kikerül az oldalhajóból, már a templomban van. Ott lehet a kedvenc macija. És attól sem dől össze a világ, ha menet közben kimegyünk, mert olyanja van, hogy most ő ki akar menni. Ez megengedett volt a családban, tehát nem tekintettük ezt merev, szigorú kötelezvénynek. Így aztán mennek a gyerekek. De tudom, hogy nehéz dolog ez. 

Tényleg azért az egyháznak szerintem, el kellene gondolkozni azon, hogy hogyan tudja a saját tradícióját úgy megőrizni, hogy egy kicsit ehhez a mai új nemzedékhez, nem tudom, hogy hogy, valahogy közeledik.

Ha a gyerekek elköteleződését akarja az egyház, akkor úgy gondolom, és nagyon fontosnak tartom én is, hogy megőrizve a múltját, a jelenhez igazítsa a napi történéseket. Ezek a gyerekek szeretnek alapzajban élni. Szeretik nagyon az ilyen kis csoportmunkákat. Ott hangoskodás van ám, ők össze is vesznek, meg kibékülnek. És ez nem baj. A kisgyerekeseknek legyen valami külön alkalom, rövidebb, kicsit más, de megtartva a tradíciókat…

Sajátos istentiszteletekre gondol?

Én nagyon lényegesnek tartom, hogy a gyerek bemenjen oda, szívesen menjen oda, ne kényszerből, mert azt tizennégy éves kora után lóvontatóval sem lehet odacipelni. De ha azt éli meg, hogy az egy jó hely, ott jó dolgokat hall, ő is részese lehet a dolgoknak, akkor megy. Hát miért ne lehetne az, hogy x iskola gitárosai, trombitásai, nem tudom én kik jelennek meg ott, és ők is játszanak. Ez a generáció nagyon szeret szerepelni, imádnak megmutatkozni, versenyezni, de a megmutatkozás a legfontosabb dolog. Egyébként még a szülők felé is vonzó, ha a gyerekét látja egy ilyen szerepben. Igen, minden egyház esetében azt mondom, hogy ezeknél a gyerekeknél a megnyerés eszköze, hogy közelítsünk hozzájuk. Ő a maga életét szeretné élni. Nekem is kell közelednem hozzá és nemcsak azt várni, hogy ő fogadja el az enyémet. A gyerekek okosak és elfogadók. Ha azt tapasztalják, hogy én is közeledek hozzájuk, ők is közelednek énhozzám, mert kevesebb lesz a konfliktus, ezt ők is megérzik, és ők is azt a helyzetet szeretik, ahol rend és harmónia van. Én elfogadom őt, de őneki is el kell fogadni az én világom értékeit. Na, ez nagyon nehéz dolog, hihetetlenül nehéz, és folyamatjellegű. Ez nem úgy van, hogy ma kitalálom ezt, holnap meg így lesz.

Egy gyerekkel például így beszéltem: No, figyelj, imádod ezt a gépet. Üljünk le, és tervezzük meg együtt! Te mit szeretnél? Ő azt mondja, hogy egész hétvégén szeretne játszani. Én meg ezt szeretném. De közelíthetem úgy, hogy milyen feladataid vannak? Csináljunk időbeosztást. Én engedek neked többet, sokkal többet, csak legyen egy rend. És hajlandók rá. Az a fajta közelítés, hogy én elmondom, mi a jó, és úgy lesz, ma nehezen megy. Az persze egy nagy kérdés, hogy ezt az egyházaknál új helyzetként, új módon hogyan és mit lehet tenni?

[[ paginate ]]

Az a baj, hogy nagyon megszoktuk ezt a frontális közelítést. Például az istentisztelet is, főleg nálunk, reformátusoknál miről szól? Húszperces prédikációt végighallgatni.

Talán a húszpercest még csak-csak végig is tudják hallgatni. Tíz-tizenkettő, tizenöt percet mindenképpen, húsznál már lehet, hogy elfáradnak.

De nincs semmi részesedésük benne, ez a gond.

Itt ezeknél a gyerekeknél a kulcs, hogy az érdeklődésüket és a figyelmüket ébren tartsuk. Tehát, aki felépíti ezt a folyamatot, arra kell ügyelnie, hogy az ötödik-hatodik percben megcsillantson valamit, ami a gyerek életéhez közel áll. Erre úgy felkapja a fejét és újra figyelni kezd. És aztán valahol a nyolcadik-kilencedik percben megint. Muszáj…

Igen, de itt többre is gondolok. Szerintem a mai nemzedéket sokkal jobban aktivizálni kell, tehát sokkal több feladatot kellene nekik adni. Az előző nemzedéknek ez nem volt annyira fontos.

Ez a kulcs. Úgy kell terveznie a tanárnak is, hogy mi innen idáig akarunk eljutni, és problémaként vetem fel neki ezt az utat. Nehéz feladat ám problémaként megfogalmazni, de lehet. Ők dolgoznak. Együtt kell működni egymással. Rengeteg dolgot fejleszt ez náluk.

Magyarul, ha mi szeretnénk integrálni a mai fiatalokat az egyházba, akkor az üzenetünket is problémaközpontúbban kellene megfogalmazni, és sokkal több interakciót kezdeményezni.

Köszönöm szépen. Nem kell hozzáfűznöm semmit. Ez a dolog lényege. Ha ezt képesek megcsinálni, akkor érdekeltté válnak. Ha nem, akkor nem.

A katolikus egyház abban sokkal jobb helyzetben van, hogy a liturgia sokkal színesebb, ugye, ott vannak a ministránsok, tehát azért van egy sor olyan terület, ahol a fiatalok ott részt tudnak venni. Ezt nagyon nagy gondnak látom.

Ebben az értelemben nagyon új helyzet van itt. Egész egyszerűen ilyen ez a nemzedék. És én hiába erőlködök, nem fogom tudni visszaállítani oda, ahol én vagyok jelenleg, és amiben én felnőttem. A gép is egy nagy kérdés, de nem az a fő. Egy darabig én is úgy éltem meg, hogy gép meg a telefonom mintha uralna engem. Ma megbeszéltük a találkozást, a mobiltelefonom otthon maradt, haza kellett futnom érte, tehát bizonyos értelemben ez ural engem. De ezen lehet változtatni. Tőlünk függ. Azt mondtam magamnak, hogy ez így nem megy, hogy hazaérek, semmire nem figyelek, bekapcsolom otthon a gépemet. Nem kapcsolom be a gépemet. Ez először feszültséget kelt, hogy valamiből kimaradok, aztán azt mondtam magamnak: nem, ma nem kapcsolom be, majd holnap. Ha valakinek fontos voltam ma, fontos leszek holnap is. Ha meg nem, akkor meg úgysem számít. És ma van úgy, hogy három napig sem kapcsolom be. Eszközként használjam. Nem lehet kikapcsolni az életünkből.

Igen, de éppen ez a nemzedék, a Z nemzedék tipikusan az, aki ezt nem érti. Lehet mondani, de nem érti.

Van egyfajta visszatérés. Már megfigyelhető, azt mondják pedagógusok, nem köti le őket, nem érdekli, használja eszközként, készségszinten, de reggeltől estig nem ül ott, hacsak nincs játékfüggése. 

Fekete Ágnes