Beke Albert legújabb monográfiájával arra készteti az 1945 utáni magyar irodalom iránt értékelődőket, olvasókat, irodalmárokat, hogy az etika szigorú elvei szerint vegye górcső alá az írókat, műveiket, de főként magatartásukat, amellyel viszonyultak a fennálló hatalommal szemben. Hírességeink vajon kiállták-e az erkölcs próbáját a Rákosi-, illetve a Kádár-korszak alatt, megérdemlik-e a homlokukra helyezett szimbolikus babérkoszorút?

A szerző alaposan meglepte olvasóit a 2019-ben megjelent Illyés Gyula a kommunista c. terjedelmes kötetével, amely 650 oldalon leplezi le a nagy nemzeti költőnek kinevezett és feddhetetlennek, a magyarság sorsát vállán hordozó, kikezdhetetlennek tartott Illyés Gyulát. Kiderült, hogy Illyés csak mutatta a határon túli magyarokkal való együttérzését, a diktatúrával való szembenállását, saját érdekében lepaktált mind Kádárral, mind Aczéllal, együtt vacsorázott velük, mert ez volt az ára, hogy elismerjék, díjakat kapjon, művei, drámái közönség elé kerüljenek, ünnepeljék. Számos műve hamis alapokon nyugszik, megalkuvó, egyenesen hazug (Fáklyaláng, Ebéd a kastélyban, Puszták népe, Egy mondat a zsarnokságról). Hódolói azonban máig csak dicshimnuszokat zengenek róla, senki nem meri bírálni még a nyilvánvaló tévedéseit és árulásait sem.

Még ennél is nagyobb a meglepetésünk jelen kötettel kapcsolatosan. Beke Albert egy átfogó képet próbál nyújtani a magyar írók megnyilvánulásairól a diktatúrák idején. Mit tettek Rákosi nyolc éve idején, és hogyan élték túl a több mint harminc éves Kádár-korszakot. Vízválasztóként áll a két korszak között az 1956-os forradalom, és a kötet sarokpontjaként szereplő ENSZ-hez írt levél, amely a teljes behódolást, a forradalom elárulását jelentette (Élet és Irodalom 1957. szeptember 13.). A levél a vérbefojtott forradalmat ellenforradalomnak nevezi, és egyet ért a bevonuló szovjet csapatok segítő szándékával(!). A levél aktuális célja az volt, hogy az ENSZ vegye le az ún. magyar ügyet napirendjéről, a forradalom leverése után tíz hónappal. Ezt a nyilatkozatot akkor több mint 200 író írta alá, ám azóta feledésbe ment, és a rendszerváltás idején sem került szóba, az aláírók közül senki nem vallotta be, nem kért utólag sem elnézést, nem nézett szembe vele. Sőt, Csoóri Sándor le is tagadta, hogy aláírta volna, Illyés legalább bevallotta, és mentegette magát.

Miért is olyan fontos ez a levél? Az új rezsim Kádár vezetésével így akarta térdre kényszeríteni a magyar írótársadalmat, ez volt a behódolás eszköze. A vonakodókat azzal kecsegtették, hogy a bebörtönzött írók (ld. Déry Tibor) helyzete javul ennek következtében. Németh László vejének kiszabadulását remélte a börtönből. Persze semmi nem változott, viszont az aláírás tényét megőrizte a folyóirat aktuális száma. Az aláírás pedig az árulás jele. Beke többször utal a kötetben Arany János 1857-ben írt A walesi bárdok c. balladájára, ami válasz volt arra a felkérésre: köszöntő verset kell írni I. Ferenc József magyarországi látogatása alkalmából. Arany válasza egyértelmű tagadás volt, magyar költő inkább meghal, de a véres kezű uralkodónak nem ír köszöntő verset. Arany még tíz évvel később sem felejtett, ugyanis a kiegyezéskor neki szánt kitüntetést nem akarta elfogadni, amikor mégis kénytelen volt erre, nem vette át személyesen, nem köszönte meg, és nem viselte.

Hol vannak ettől az 1957-es levél aláírói? Megbuktak az erkölcsi vizsgán. Mi vitte rá őket arra, hogy meggyőződésükkel ellentétben legitimálják az orosz tankok árnyékában létrejött Kádár-rezsim megtorlásait, az akasztásokat, bebörtönzéseket? Mivel az egyetértés szóba sem jöhet, marad a félelem és a karriervágy, a publikálási lehetőség mindenáron való biztosítása a maguk számára. Az aláírók közül csak a meglepő neveket sorolnám most: Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Erdélyi József, Féja Géza, Földessy Gyula, Galsai Pongrác, Hubay Miklós, Illyés Gyula, Kodolányi János, Nagy László, Passuth László, Pilinszky János, Sarkadi Imre, Sinka István, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor. És most azok, akik nem írták alá, többnyire azért, mert nem is kérték fel őket annak idején: Fekete István, Görgey Gábor, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Klaniczay Tibor, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Sík Sándor, Szentkuthy Miklós, Szobotka Tibor, Tamkó Sirató Károly, Tersánszky Józsi Jenő (ő látványosan utasította vissza az aláírásra való felkérést), Várkonyi Nándor. Esetleg nem találta őket elég súlyos személynek, elég jelentős írónak a diktatúra, hogy az ő nevük is fémjelezze a listát.

Beke könyvében más kritériumok is vannak. Ilyen a Rákosit dicsőítő, 1952-ben megjelent kötet, a diktátor 60. születésnapja alkalmából (Zelk Zoltán, Vas István, Devecseri Gábor, Juhász Ferenc, Somlyó György, Darvas József, Eörsi István). Még több szó esik a Kossuth-díjasokról, köztük is elsősorban azokról, akik 1957-ben Kádártól vették át az elismerést (Németh László, Szabó Lőrinc, Kodály Zoltán, Borsos Miklós, Molnár Antal, Ádám Jenő, Medgyessy Ferenc, Fülep Lajos, Heltai Jenő). A díj átvételével egy időben ugyanis folytak a kivégzések, írók és forradalmárok bebörtönzése, kínzása, vagyis a díjazottak magával a hóhérral paroláztak, mintha 1849-ben valaki Haynautól fogadott volna el kitüntetést, rázott volna vele kezet. Az időpont rendkívüli fontossága és az óriási tét miatt Beke megemlíti Kassák Lajos érdemét, aki ugyanekkor nem fogadta el a neki ítélt Kossuth-díjat.

Beke számára az erkölcsi mérce fontosabb a tehetségnél: „a tehetség nem mentség, hanem kötelezettség. És nem a tehetség a döntő, hanem az erkölcs. A tehetséget ugyanis fel lehet használni jóra is, rosszra is. Az erkölcs ad minőséget a jellemnek és a tehetségnek” (318. o.). És mit ír az erkölcsről? Amit Berzsenyi ír A magyarokhoz („így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed”), illetve idézi Kant kategorikus imperatívuszát, ami azt jelenti: cselekedj úgy, hogy az alkalmas legyen általános törvényszerűség levonására is! Tudjuk, a mérce Arany János erkölcsi magassága, ezt a feltételt igen kevés író-költő-művész volt képes magatartásával megvalósítani, legalább is 1957 szeptemberében.

A kötet gerincét az írók csoportosítása, a besorolás, valamint az egyes írók néhány mondatos, vagy esetenként több oldalnyi értékelése teszi ki. A kategóriák Bekénél a következők: Támogatottak, Tűrtek, Tiltottak, Is-is (utóbbival itt találkozunk először), majd még három fejezetben tér vissza néhány fontosnak tartott irodalmi anomáliára, a diktatúra rémséges intézkedéseire, az ügynökrendszerre, megfigyelésekre. A besorolásokkal nagy vonalakban egyet érthetünk, hiszen vagy tapasztalatból, vagy olvasmányaink alapján az irodalmi berkekben mindenki tudta, és mai napig az irodalmat művelők és kedvelők tudják, hogy kiket tiltottak, tűrtek, és kiket támogattak.

A támogatott írókról sok rosszat olvashatunk a kötetben, meglepő megállapításokat is, amelyekkel eddig leírva még nem találkozhattunk. Juhász Ferenc költészetéről inkább nem írtak érdemben, minthogy kimondták volna róla: hosszú versfolyamai a pornográfia kötelékébe tartoznak, öncélú primitív trágárkodások. Nagy László költészetéről azt olvassuk, hogy egyetlen versét idézik mindmáig (Ki viszi át a szerelmet), pedig több igen jó verse, és egységes költői rendszere van. Beke Albert haragszik Nagy Lászlóra, mert fiatal korában szimpatizált a kommunistákkal. Spiró Györggyel kapcsolatban mindössze a magyar-gyűlölő versét említi negatív teljesítményként, mintha nem írt volna 20-30 regényt, és ugyanennyi drámai művet. De írt, és ezek ellepik a könyvkiadást és a színházakat gyilkos iróniájukkal, negatív szellemiségükkel. Tény, és nem csak vélemény, hogy Spiró művei uralják a könyvpiacot és a közvéleményt, történelmünket gyalázó tartalommal. Eddig nem hallott kemény megállapítások ezek, de sok tekintetben igazságos vélemény, amin el kell gondolkodnunk.

Szabó Magdát is súlyos vád éri, akit nem hevített „korának érzeménye”, párttal, egyházzal egyaránt jóban lévő karrierista, családját kibeszélő, nyafogó nőket felvonultató középszernek mutatja. Az ő esetében mentő körülménynek tekinthetjük vallásosságát, amit figuráin keresztül élt meg. A szocializmust nem bírálta, de nem is éltette, jó hírünket vitte a világba, külföldön több díjat nyert.

A tűrtek közül Nagy Gáspárnak is csak egyetlen versét tartja jónak, a híres és betiltott Öröknyár, elmúltam kilenc éves-t (pedig több is van). Esterházy Pétert egyenesen kiveszi a kánonból, ami részben érthető, mert valóban pökhendi módon lenézi és megveti mindazt, ami magyar, ráadásul ezt teszi saját családjával is, ami egyenesen utálatos dolog. Meglepődünk az eddig mindenki által feldicsért Ottlik Géza alábecsülésén, nem elég, hogy az Iskola a határon-t nem tartja jelentősnek, de szerzőségét is megkérdőjelezi (mivelhogy a kéziratot szerinte Örley Istvántól lopta). A tűrtek közé került Móricz Virág is, holott a támogatottak között lenne a helye, mivel mindent megtett a Párt kiszolgálását illetően, még apja életművét, naplóját, szülőházát is meghamisította, csak azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Márai Sándort a tűrtek közé helyezi, pedig 1948-as emigrációjától az 1980-as évekig sem könyvét nem adták ki, a nevét sem ejtették ki az ELTÉ-n, műveit pult alól kellett árulni antikváriumban. Érdekes, hogy csak emberként tartja Beke kiválónak, íróként közepesnek. Mindössze három művét emeli ki, ami jó (Szindbád hazamegy, Egy polgár vallomásai, Mennyből az angyal c. 1956-os verse), a többit stiláris modorossággal vádolja, ami több esetben tényleg helytálló, de nem áll az esszéregényeire, filozofikus értekezéseire, drámáira. Márai csak a késő Kádár-korban lett tűrt író, halála egybeesett a rendszerváltással, és ő lett az első, akit rehabilitáltak, visszamenőleg ismerték el teljes életművét minőségileg magas szintűnek.

A tiltott kategóriában mindössze néhány íróval találkozunk, azokkal, akikről nem gondoltuk, hogy tiltottak voltak, vagy a nevüket sosem hallottuk (Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József). Ide sorolja még Tamási Lajos és köre csoportot, valamint Benke Lászlót és Bokor Leventét.  Sinka Istvánt több helyen is a tiltottak közé helyezi, viszont ebben a fejezetben nem ír róla. Őt nem tudták megtörni, magukhoz édesgetni a hatalmon lévők. Különös, hogy Hamvas Béláról többször is pozitívan emlékezik meg a könyv, ám őt sem sorolja a tiltottak közé. Valójában ő volt az elsőszámú tiltott író, mivel sem művei nem jelenhettek meg, sőt éjjeliőrként kellett dolgoznia, hogy megéljen. Az ő [Hamvas Béla] Kádár-korszakra tett adekvát megjegyzését idézi („nem írni több mint írni”), és ezt tartaná követendő magatartásnak az önmagukhoz és eszméikhez hű írók számára.

Az is-is kategória szintén elég vegyesre sikeredett. Ide került a Beke által sokat ostorozott Németh László és Csoóri Sándor, akik egyszerre akartak behódolni, és az ellenzékhez tartozni. Hasonló, de alacsonyabb szintű vád éri Hubay Miklóst és Keresztury Dezsőt, akik előnyöket élveztek, de úgy vélték, hogy a talpnyalás esetükben helyes. Itt olvashatunk Fejes Endréről, akinek főműve, a Rozsdatemető (a regény bemutatása, elemzése remekül sikerült) verte ki a biztosítékot a hatalmon lévők körében. E kategória lakója még a számító, ide-oda kacsingató Gyárfás Miklós és Dénes Zsófia, de vajon miért került ide Hegedűs Géza, aki mindig is „támasza és talpköve” volt az épülő szocializmusnak, sosem kérdőjelezett meg semmit.

Ha minden besorolással és írói értékeléssel nem is tudunk egyetérteni, elismeréssel kell szólni néhány fontos jelenség megemlítéséről, amely meghatározta a korszak kultúrpolitikáját. Beke kötetében ugyanis helyére kerül a Tűz-tánc című 1958-ban megjelent antológia, amelyet egészen a legutóbbi időkig a szocialista költői forradalom csúcsaként említettek az értékelők, holott a Garai Gábor ötletéből született antológia (szerk. Darázs Endre, Györe Imre, Imre Katalin) a megtorlásra berendezkedett új kádári hatalom legitimitását igazolta, sőt erősítette. A benne szereplő költők elkötelezett baloldaliak, szocialista érzelműnek számítottak (Csepeli Szabó Béla, Garai Gábor, Györe Imre, Hárs György, Kalász Márton, Ladányi Mihály, Maróti Lajos, Mezei András, Pákolitz Lajos, Váci Mihály stb.). Inkább politikai, mintsem költői tett volt.

Nevesíti a kötet a Kádár-rezsim legkárosabb megmondó embereit, akik eldöntötték, ki jó író, ki nem, jelentéseket tettek, nem irodalmi érték szerint minősítettek, hanem az MSZMP-hez való jó vagy rossz viszony szerint. Aczél György után ők voltak élet-halál urai az irodalom terén (Szabolcsi Miklós, Pándi Pál, Király István, Nagy Péter, Tolnai Gábor, Sőtér István). Az ő álságos szerepüket még talán felül is múlta a Magvető és a Szépirodalmi kiadó igazgatója (Kardos György, Illés Endre), akik adott esetben egyenesen a rendőrséghez fordultak egy-egy rendszerellenes kötet benyújtása esetén. Könyvkiadóhoz méltatlan magatartásuk a rendőrállam fennállását igazolta.

Beke Albert néhány írót hangsúlyosan is elítél, ők példaképek voltak, sokan bíztak bennük, saját próféta szerepüket árulták el gyávaságukkal, (Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Németh László, Kodály Zoltán). Mentségük csekély, vagy semmi. Erősen negatív színben tünteti fel Szabó Pált, Veres Pétert elvtelen rendszerhűségük miatt, Lukács Györgyöt elhibázott esztétikájáért, Bölöni Györgyöt  Adyhoz méltatlan tetteiért, Kosáry Domokost, Hubay Miklóst érthetetlen sunyiságuk miatt, Konrád Györgyöt, Kertész Imrét, Örkény Istvánt, Petri Györgyöt magyarellenes írásaik miatt. A szerző érdeme a két elnyomó korszak korrekt bemutatása, az írók lehetséges korrekt (és elvárt!) viselkedésének felvillantása, valamint az, hogy az írók többségét helyesen értékeli, és rövid, de velős jellemrajzot, illetve műértékelést közöl róluk. A népes táborból kiemelném a legjobban sikerült írói portrékat: Erdélyi József, Fekete István, Galgóczi Erzsébet, Gyurkovics Tibor, Hajnóczy Péter, Hernádi Gyula, Jókai Anna, Komlós Aladár, Páskándi Géza, Pilinszky János, Sarkadi Imre, Sinka István, Szentkuthy Miklós, Végh Antal, Weöres Sándor.

Karinthy Ferencről is árnyalt képet fest a kötet, Beke az író háromkötetes naplóját emeli ki, mint olyan művét, ami maradandó értéket képvisel. E napló részletét idézem írásom vége felé, amely jó rálátást ad a késő-kádári korszak problémájáról: „Tízmillió ellenzéki, s tízmillió korrumpált. /…/ Egyszerre vagyunk ellenállók és kollaboránsok, kurucok és labancok. Ettől olyan nyálas-nyúlós az egész. S ez nem jó talaj az irodalomnak, elsorvasztja a lelkeket, egyéniséget. /…/  Egy téma maradt: ezt a skizofréniát megírni” (K. F. :Napló 1974-1991, 1986. márc. 15-i bejegyzés).

Igen, Beke szerint is az a legnagyobb probléma, hogy torz társadalomkép jött létre 1948 és 1990 között, holott az íróknak épp az lett volna a feladatuk, hogy a létező valóságot ábrázolják. Ide kívánkozik Karinthy Mártonnak az apja fent idézett naplóbejegyzésére írt reflexiója: „A legfájdalmasabb kérdés persze az kellett volna, hogy legyen: lehet-e Aczéllal vacsorázni, ugyanakkor a demokratikus ellenzékkel /…/  bratyizni?” (Ördöggörcs II. k. 406. l.). A szellemes kérdésben benne van a válasz is, természetesen nem lehet.

Mindezt mély sajnálattal vesszük tudomásul. Beke Albert hatalmas munkát végzett azzal, hogy eddig elhallgatott (elhazudott) igazságokat hozott napvilágra, szigorú mércével mérte íróinkat, nem hozott álságos kifogásokat mentségükre. A meglévő állóvíz azonban nehezen mozdul, és a régi bevett szokás várható, az elhallgatás. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Egy készülő jövőbeni irodalomtörténet azonban már nem hagyhatja figyelmen kívül A behódolt velszi bárdok korának értékelését. Legalább ebben legyen konszenzus.

Földesdy Gabriella