Az újszövetségi kor történésze

 

Kókai Nagy Viktor: Josephus és a próféták

Szentendre: TPM,  2017, 139 lap

 

 

 

 

Miért pont Josephus Flavius? Vajon nincs elég irat az Újszövetségben, hogy egy újszövetségi tudós Josephus írásai felé fordul? –A kérdés talán jogosnak tűnik, mégis jól érthető, hogy miért érdeklődnek bibliatudósok is a Kr. u. I. évszázad zsidó történésze iránt: páratlan történeti forrást láthatunk írásaiban. Adva van egy katona, aki részt vesz a zsidó háborúban, bár viszonylag korán, Galilea elestekor római fogságba esik. A fogságban megjövendöli a római hadvezérnek, Vespasianusnak, hogy császár lesz belőle; hogy csak taktika volt részéről, vagy tényleg látta-e Vespasianus kiemelkedő képességeit, az már legyen az ő titka – de tény, hogy 70 és 79 között római császárként ismerjük a hadvezért, akinek a Colosseum Rómában ma is emlékét hordozza. 79-ben bekövetkezett halála után fia, Titus követte a trónon (őt pedig az ifjabb fiú, Domitianus); utóbbinak tiszteletére vette fel a volt fogoly, de immár nagyra becsült barát a Titus Flavius Josephus nevet.

Ez az életút már önmagában is értékes tárgya lehetne az ókorkutatásnak, de ezen túl Josephus Flaviust kiemeli kortársai közül az az írói tevékenység, amit a császári család barátjaként folytatott. A zsidó háború történetének megírása nyilván ma is primer forrás az országvesztés történetéhez; ilyen részletes beszámoló egyetlen korabeli eseményről sincs, bár az érintettség okán bizonnyal vannak torzítások, csúsztatások is Josephus ábrázolásában. A másik érdekes mű a Zsidók története – egy olyan írásról van szó, amely ugyan jórészt a Bibliát átfogalmazva adja vissza (tehát újnak nem mondhatjuk), mégis a visszaadás módjából nagyban következtethetünk Josephus korának írásmagyarázatára. Harmadrészt pedig a kortárs írókkal való párbeszéde mutat rendkívüli érdekességeket a zsidó önértelmezésről.

Kókai Nagy Viktor az Újszövetség kutatója, a Debreceni Hittudományi Egyetemen, ill. a komáromi Selye János Egyetemen; speciális kutatási területe az újszövetségi prófétaság kérdése. Témaválasztása innen érthető: hogyan értelmezte a prófétaságot a kortárs zsidó szerző, aki ugyan hallott valamit Jézus Krisztusról és a keresztyénségről, mégis független forrásnak tekintendő? Közös az Újszövetségben és Josephus írásaiban az, hogy nagyra becsülik a prófétaságot, de inkább úgy tekintenek vissza rá, mint a történelem kiemelkedő és meghatározó korszakára – ugyanakkor mindketten tudják, hogy léteznek kortárs próféták is. Mi volt tehát a tényleges funkciója a prófétaságnak az I. század zsidóságában és keresztyénségben?

[[paginate]]

Természetes, hogy a könyv a prófétaság fogalmának a tisztázásával kezdődik. Itt különösen is érdekes lehet az olvasó számára a mantikus és a próféta megkülönböztetése: az előző inkább valamilyen praktika révén jut olyan ismerethez, ami az átlagember számára nem hozzáférhető; az utóbbi pedig Isten kijelentését adja tovább, tehát az inspiráció, az ihletettség a fontos mozzanat tevékenységében. Ez azonban mindenképp szükségessé teszi, hogy a szerző ütköztesse a prófétaságot a görög jósdai tevékenységgel, ahol a jóslatot kereső a jós ihletettsége által jutott a jövőt illető információhoz. Itt azért nagy különbség, hogy a próféta ugyan gyakran szól a jövőről, s jövendőmondás nem ritka a prófétai könyvekben; a próféta mégsem jós: csak akkor szól a jövendőről, ha Isten akar valamit közölni róla, s nem akkor, ha valaki a jövő felől érdeklődik. A pro-fémi a szerző szerint nem a jövőről való beszéd, hanem a beszéd közzétételét jelenti. Persze, a tanulmány külön pikantériája az, hogy szólni kell a hamis prófétaságról, hiszen már az Ószövetség tud róla! Ennek definíciója látszatra könnyű: az a hamis próféta, akivel Isten nem közölt mondanivalót, s ő mégis úgy tesz, mint akinek Istentől tett üzenete van. No, persze! De honnan tudja a hallgató, hogy ténylegesen Isten üzenetét közli-e a próféta, vagy sem? Röviden: nem tudhatja; viszont Isten gondoskodik arról, hogy a hamis próféta a történelmi események fényében megszégyenüljön.

Ami az újszövetségi kort illeti, ha nem is sok, mégis elegendő bizonyítékunk van arra, hogy működtek próféták a Kr. u. I. században is Izraelben, sőt az őskeresztyének között is. A probléma nem is ebben rejlik, hanem inkább abban, hogy milyen tekintélyük volt ezeknek az embereknek. A szóhasználat jelentős változásokra hívja fel a figyelmet - egyrészt a „Próféták” kifejezés már nem egyszerűen emberekre, hanem egy szövegcsoportra hívja fel a figyelmet: a számunkra is ismert prófétai könyvek gyűjteményére. Viszont mi is tudjuk, hogy több próféta működött Izraelben, mint a tizenöt prófétai könyv! Amellett pedig, hogy a kifejezés egy iratgyűjteményt is jelöl, egy korszak jellemzője is: a kánon a század második felében lezárult, s kiegészítése nem lehetséges; következésképp a prófétai kornak is vége (ez különösen Josephus Flavius érveléséből vehető ki). A szóhasználat egész nyilvánvalóan mutatja tehát, hogy a kortársak között a keresztyének nem azokat az embereket becsülték legtöbbre, akik prófétaként működtek, hanem azokat, akiket Jézus Krisztushoz közel állónak tartottak. S itt mutatkozik meg, hogy mennyire gyümölcsöző Kókai Nagy Viktor javaslata: Josephus Flavius esetében nem ez az érv lehet az, ami a prófétasággal kapcsolatos, hiszen ő nem fogadta el Jézus Krisztust Messiásnak! Mi más lehet tehát fontosabb, mint a próféták ihletettsége egy zsidó szerző szerint, aki nyilván nem a keresztyén hitet helyezi valamilyen prófétai tevékenység elé?

A vizsgálat érdekfeszítő; csupán az eredményeket ismételjük meg: Josephus Flavius számára ugyan a kánon lezárult, de ez egyáltalán nem jelenti a prófétai kor lezárulását is. A prófétai ihletés a jelenben (Kr. u. I. század vége) is működik – bár egy kicsit átalakult. A zsidó szerző szerint ihletés kell a prófétai iratok értelmezéséhez és aktualizálásához is. Kókai Nagy Viktor fölveti itt azt a kérdést, hogy ezek szerint történetírói tevékenységében esetleg Josephus Flavius is prófétának tartotta-e magát – nehéz ezt megmondani, hiszen ilyen kifejezéssel nem él az ókori szerző! Ugyanakkor azonban a fenti gondolatmenetből az következik, hogy igen; talán a szerénység tartotta vissza Josephus Flaviust attól, hogy ezt így kifejezetten írja.

Kókai Nagy Viktor könyvét mindenkinek ajánlom elolvasásra. A könyv saját érdemén túl van még egyéb okom is erre: a prófétaság nagyra becsülése, ill. a prófétaság jelenben történő megelevenítésére az elmúlt 70 esztendőben elég sok példa volt – okkal, vagy ok nélkül. Én a legkevésbé sem vonom kétségbe, hogy Istentől ihletett emberek, inspirált beszéd is volt ezek között; szükség is volt erre a nehéz időkben. Aki viszont az 1950 és 1990 közötti évtizedeket átélte (s bizonnyal sok hamis prófétával is találkozott), az egészen biztos, hogy szívesen olvassa azokat a sorokat, amelyek az 1900 évvel ezelőtti emberek értelmezését vizsgálják. A közelmúlt eseményeinek kiértékelésében is sokat segít, ha a bibliatudomány és a Josephus-tanulmányok ütköztetésének eredményeit megismerjük!

Karasszon István

 

Hasonló anyagaink

Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai

Nem színháztörténet ez, de ha valaki (valamikor) megírja az erdélyi magyar színházak és színjátszás történetét, abba nagyon sok mindent bele kell foglalnia Nászta Katalin testes könyvéből.

Lelkészek pasztorációja

Siba Balázs, Pasztorálteológia A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében Budapest: KRE/L’Harmattan, 2018