A lélekbúvárok is úgy mondják, hogy jó dolog, ha az ember imádkozik. Függetlenül attól, hogy valaki vallásos-e, vagy sem, Istenhez fordul, vagy önmagában beszél: jó dolog szavakba önteni érzéseinket, gondolatainkat, megfogalmazni gondjainkat, örömeinket. Ha ezt tesszük, akkor egyrészt tudatosul mindez, akár ki is ejtjük ezeket a szavakat, akár csak magunkban, magunknak mondjuk el, és sok esetben hozzásegít vagy a megoldás megtalálásához, vagy esetleg a szűnni nem akaró teher elhordozásához. Nem véletlen, hogy ha valaki pszichológushoz fordul, akkor a szakember mindig ragaszkodik hozzá, hogy a páciens saját szavaival mondja el, miért folyamodott segítséghez – ide értve adott esetben a páciens hibáit, tévedéseit, vagy helytelen magatartását is. Mindenképp arról vall az ilyen beszélgetés, hogy az illető hogyan látja a világot, illetve hogyan látja benne önmagát.

A legkevésbé sem akarjuk tagadni ennek igazságát, amikor hangsúlyozzuk: a keresztyén imádság más, radikálisan több mint öneszmélődés: az ima nem önmagunkban és önmagunkért van, hanem Istennek mondjuk el, így nyitott fölfelé. Ha önértelmezésként értjük, akkor is hozzá kell tennünk: az ember Isten előtt állva (coram Deo) érti meg igazán önmagát, s nem csak abban, amit Istennek mond, hanem főként abban, amit Isten válaszol majd erre az imára. Az imádkozás a hívő keresztyén alapvető cselekedete; személyes felelőssége, hogy tettei mennyire vannak összhangban az Isten előtt elmondott szavakkal, hiszen saját lelki békéje függ ettől.

[[paginate]]

A hívő ember imádkozik – mindenki a maga személyes módján. Ahogy azonban mindenki személyes módon hisz, úgy a hithez hasonlóan az imádkozást is lehet, sőt kell tanulni, hiszen a hitéletben is van elmélyülés, előre haladás. A Bibliában éppen ezért van bőségesen imádság is: ezek számunkra útmutató, sőt meghatározó jelleggel bírnak. Első renden itt nyilván magát az Úri imádság, Jézus Krisztus útmutatása az, amit szem előtt kell tartanunk – a Mt 6,9–13 verseiben leírtak éppenséggel tanítani akartak, s a helytelen gyakorlat ellenében mutattak jó példát. Próbáljuk meg a magunk véges értelme szerint súlypontozni, hogy milyen mozzanatok jelentősek a Jézus Krisztus által tanított imában. Először is a megszólítás, „Mennyei Atyánk”, az imádkozó feltétlen bizalmát hangsúlyozza a Teremtő Isten iránt; ezen nyugszik minden imádság: Isten és ember kapcsolatán. Az imádkozó első renden Istenre tekint: az Ő neve legyen szent, az Ő országa (uralma) valósuljon meg, az ő akarata váljon valóra itt közöttünk. Csak ezután fordul az ember önmaga felé: mindennapi kenyerünket add meg, tehát a természetes szükségleteinkről Ő (s ne az ember) gondoskodjék. A materiális szükségletek mellett azonban elengedhetetlen, hogy bűnös voltunkat is elfedezze Isten: a bűnbocsánatért imádkozunk ekkor, amit viszont mi önmagunk is példaként követünk, amikor az ellenünk elkövetett bűnöket mi is megbocsátjuk. Az ember itt már nem önmagában áll Isten előtt: az emberi társadalmat is Isten rendelése alá helyezzük! Az utolsó kérés a rossz elhárítására vonatkozik, személyes és közösségi értelemben egyaránt. Az egyén kísértésbe ne kerüljön (amiben saját erejéből megállni nem tud), s a közösségben a gonosz ne nyerjen teret. A kérés kimondatlanul is tartalmazza, hogy ettől csak Isten tud megmenteni, mert olyan hatalomról van szó, amit ember önmagától nem tud legyőzni. – Van olyan felekezet, ahol az Úri imádságot a Lk 11,2–4 szerint mondják, ahol a végső lezárás nem szerepel: „mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” A mennyiség szembeötlő, a különbség mégis inkább csak formális: az Úri ima lezárása visszakanyarodik a megszólításhoz, hiszen az Istenbe vetett bizalom nyilvánul meg benne, s Isten jóságának és hatalmának elismerése a tartalom.

[[paginate]]

Az Úri imádság számunkra modell, követendő példa; kétezer év óta követik a keresztyén hívők, s remélhetőleg naponta elismétli mindenki, aki Őt követi. Ez azért is helyes, mivel ez az ima ténylegesen mindennapjainkra vonatkozik. Vannak azonban különleges helyzetek is, amelyekre nézve külön fogalmazzuk meg mondanivalónkat, kérésünket Istenhez. Erre is jó példát éppen Jézus Krisztus ad: A Gecsemáné-kertben azért imádkozik, hogy bár a kereszthalál számára is keserű pohár, „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te” (Mt 14,36; hasonlóan a Lk 22,42). Figyelmes olvasónak bizonnyal feltűnik az is, hogy Isten megszólítása itt is – hasonlóan az Úri imádsághoz – „Atyám”, ami megrendíthetetlen bizalom jele. Isten akarata jó, még akkor is, ha a látszat ez ellen szól: Ő akkor is javunkat akarja, amikor mi még ezt nem látjuk. – János evangéliumában a Főpapi ima hosszabb, mint az a néhány szó, amit Máténál és Lukácsnál olvasunk: még erősebben van benne hangsúlyozva az Atya és a Fiú szoros kapcsolata, s Isten dicsősége többször említésre kerül, ami azért fontos, mert éppen a Fiú dicstelen halálában mutatkozik meg ez a dicsőség. Ami viszont mindenképpen feltűnő ebben az imában: Jézus Krisztus itt már nem csak a közeljövőben bekövetkező megváltó tettét említi, hanem kifejezetten azokért imádkozik, akik számára megváltást jelent ez a tett: a tanítványokért és általában az emberekért. Ha valaki összehasonlítva olvassa az Úri imádságot és a Főpapi imát, akkor a teológiai egyezés, illetve az alkalom sajátosságát egyaránt megállapíthatja.

Természetesen nem csak Jézus Krisztus imáit tartalmazza a Biblia, s az emberek által elmondott, majd a kánonba fölvett imádság is meghatározó számunkra. Itt először kiemelhetjük a hálaimát, ami jó, ha minden hívő ajkán fölcsendül. Kinek ne tűnne fel, hogy mennyire hasonlít Anna hálaimája (1Sám 2,1–10), Mária éneke (Lk 1,46–55), vagy Zakariás hálaadása (Lk 1,67–79)! Mindhárom esetben Istent dicsőítve említi az imádkozó azt a nagy tettet, amivel megajándékozta őt Isten, de hangsúlyozzák is: Isten beavatkozása a történelembe egészen más dimenziókat nyit az ember életében, s egészen más értékeket juttat érvényre.

[[paginate]]

Mindhárman megemlékeznek nem csak a velük történtekről, hanem Isten régebbi nagy tetteiről is – nem velünk kezdődött, de nem is velünk végződik az üdvtörténet! S azt sem mulasztják el hangsúlyozni, hogy Isten beavatkozása a történelembe a jövőt meghatározó tett, nem csak az ő személyes életükben, hanem az egész világon. – Miért jó ezeket az imákat állandóan emlékezetünkben tartani? Egyrészt azért, mert jól mutatják, hogy az embernek mindig óvakodnia kell a hübrisztől, a túlzott önbizalomtól, vagy felfuvalkodottságtól: a szerzők mindig Istennek tulajdonítják a jót, s nem magukat dicsőítik, de nem is a szerencse forgandóságát látják sorsukban. Ők változatlanul Isten szolgái/szolgálói! Csakis Isten kegyelme, jótetszése az, ami megkülönbözteti őket másoktól. Meglehet, hogy Isten dicsősége nem függ az ember hálájától; nekünk viszont szükségünk van arra, hogy háládatosság által is Istent dicsőítsük!

Másik nagy kérdéskör lehet a bűnbánat kérdése, amit szintén imában fejezhetünk ki. Ez már egy nehezebb kérdés, hiszen olyan nehéz belátni saját hibáinkat, főleg akkor, ha ezekért bocsánatot kell kérnünk, s küzdenünk kell, hogy a jövőben elkerüljük őket! Emberileg szólva azonban elengedhetetlen, hogy hibáinkkal ne szembesüljünk, hiszen akkor aligha tudjuk kijavítani őket, s egész életünket fátumként terhelik. A keresztyén hit számára pedig ennél jóval többről van szó: hogyan élhetné meg az ember a megváltást, a bűnbocsátó kegyelemet akkor, ha elmulasztja a bűnvallást? S mégis: olyan nehéz bűnünket megvallani! A Bibliában mégis találunk rá módot, hogy ebben a nehéz folyamatban hogyan állhatunk meg: talán a legjobb példa rá a 9. fejezet Nehemiás könyvében. Itt Nehemiás bűnvalló imádságát olvassuk, s az első pillantás már rögtön egy fontos dologra hívja fel a figyelmet: kollektív imáról van szó, amelyben azonban az imádkozó nem tekinti magát kivételnek. Nem arról van tehát szó, mint amit oly sokszor láthattunk Magyarország 20. századának történetében, hogy ti. valaki mások (főként az előző generáció, vagy a más politikai táborba tartozók) bűnét vallja meg. Nem; a bűnvallásban mindig a mindenkori én áll Isten előtt, s kéri a feloldozást. Ami még feltűnő az ima szövegében: a bűnvallás nem azonos az önmarcangolással.

[[paginate]]

Ugyan benne van az elkövetett bűn megvallása, de ezt Isten jótetteinek említése ellensúlyozza: bármilyen nagy is az általunk elkövetett hiba, sokkalta nagyobb Isten jósága, s ez az, amire hivatkozhat a bűnös ember: Jézus Krisztus eleget tett már előre a mi vétkeinkért. Erőt ahhoz, hogy többé ne kövessük el ugyanazt a bűnt, csakis Ő adhat! – A tudósok egy érdekes dologra hívják fel a figyelmet a Neh 9 kapcsán: a benne elmondottak érdekes módon mutatnak egyezést az 5Móz könyvének történetszemléletével, ami azt jelenti, hogy Nehemiás ugyan a pillanat hatása alatt állt, mégis az imát teológiai reflexióval mondta el. A mi bűnvalló gyakorlatunkra nézve ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy helyesen bűnvallást csak a hitben élő ember tud tenni – paradox módon a bűnvallás éppen a hitben élő ember sajátossága, tehát nem elég magára a bűnre tekinteni, hanem éppenséggel a bűnvallás hitből fakadó jellegét hangsúlyozhatjuk. Mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy Jézus Krisztus a Lk 18,9–14 szerint a bűnbánó vámszedőről mondta, hogy megigazulva megy haza, aki saját bűneit megvallva Isten irgalmára hivatkozott – ez volt a helyes ima, szemben a farizeus elbizakodott és álságos istendicséretével.

Legszélesebb körben (s ez természetes) az imádság a személyes kegyesség megnyilvánulása, aminek számtalan példáját láthatjuk a Bibliában – s követhetjük a hitben előttünk járókat. A Zsoltárok könyve bővelkedik olyan mintákban, amik ma is a hitélet megnyilvánulásaira taníthatnak. Miért is ne énekelhetnénk meg örömünket a hit gyakorlásában? „Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 122,1). S bizonnyal mi is úgy érezzük, hogy a gyülekezet közössége örömforrás: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” (Zsolt 133,1). Az Áron szakállára alácsorduló olaj képe talán már a letűnt korok esztétikumát fejezi ki, de ezt nyugodtan pótolhatjuk saját szimbólumainkkal. Gyönyörködhetünk Isten teremtett világában a 104. zsoltárral együtt, vagy annak ihletése alatt, vagy dicsérhetjük Isten törvényét a 119. zsoltárral együtt – mindkét téma kimeríthetetlen, hiszen a világ tele van Isten csodáival, s mégis a legnagyobb csoda az, hogy Ő megszólít bennünket, kijelenti magát, s az Ő beszédei számunkra útmutatók, lábaink előtt mécses (Zsolt 119,105).

[[paginate]]

Ha valaki a 19. zsoltárt olvassa, ott éppen arról győződhet meg, hogy hívő ember számára a kettő szorosan összetartozik: Isten dicsőítése a teremtés, ill. a kijelentett ige kapcsán. Lehet-e annál szebb, mint ha egy közösség, vagy akár csak egy magánszemély is, saját történetét énekben mondja el, amelyben megemlékezik Isten nagy tetteiről: őt dicsőíti a rajta végbement csodákért? Ez történik a 78. zsoltárban, s csak kívánni lehet mindenkinek, hogy mindezt saját életéről is elmondhassa: gyengeségeink, hibáink ellenére is Isten megtartott minket! Imában kifejezhetjük még szívünk legbelsőbb érzéseit, vágyódásunkat Isten után, de kétségeinket is a világunkban megtapasztalt visszásságok kapcsán – csakúgy, mint reményünket, s bizalmunkat is a mindenség Ura iránt; ez történik a gyakran idézett és énekelt 42. zsoltárban. Mindennapi harcainkban erőt meríthetünk ima által, úgy, amint azt a hugenották kedves éneke, a 68. zsoltár tette. S végül az istendicséret állhat önmagában, hogy úgy mondjuk: öncél is lehet; erre példa a 150. zsoltár. – Elképzelhető, hogy valaki nehezen találja a szavakat, s ezért imára is nehezebben nyílik a szája? Talán félrevezető itt, hogy a zsoltárok valóban szép költemények, s nem mindenki tud ilyen szép verseket írni; az esztétikai élmény persze emberi dolog, Isten előtt egészen más értékek számítanak. Ha valaki azonban mégis ettől tartana, akkor olvassa el Jónás imáját a cethal gyomrában (Jón 2)! Világos, hogy ebben a szorult helyzetben nem az volt a gondja Jónásnak, hogy minél szebb verset faragjon, s nem is ezt teszi. Viszont ha valaki végignézi azokat az utaló helyeket, amelyeket a protestáns bibliakiadás Jónás imájához hozzáfűz, akkor láthatja, hogy ez az ima gyakorlatilag végig idézet: a már meglévő zsoltárokból fon újabb imát a halálos veszélyben levő Jónás.

[[paginate]]

Ez persze egyrészt buzdítás mindenki számára: helyes, ha minél több bibliai idézetet tudunk fejből, hiszen akkor az alkalmazása is könnyebben megy. Másrészt meg kell jegyeznünk, hogy a Jón 2 egy új műfajt teremt meg: a florilegiumot, a meglévő költeményekből összeválogatott idézetekből építkező költészetet. Az ezt követő korokban egyre gyakrabban fordulnak elő florilegiumok, egészen napjainkig – s talán senki sem vitatja, hogy egy keresztyén liturgia is szép, tartalmas és aktuális lehet, ha jól összeválogatott zsoltáridézetekből áll össze. S bár az ima szóbeli műfaj, ez utóbbi szempont indokolja azt is, hogy miért írták le imáikat oly sokan, bibliai korban éppúgy, mint később, az egyháztörténelem során. Ezek tiszteletben álló szövegek, de szemben a bibliai imákkal – nem kanonikusak. Hogyan lettek mégis a bibliai imák részei az Isten beszédének? A válasz roppant egyszerű: úgy, hogy Isten ezekre az imákra igent mondott; mi is ebben reménykedünk: Isten a mi dadogó szavainkra is igent mondhat!

Azok, akik rendszeresen látogatnak istentiszteletet, hozzáfűzhetik mindehhez: mi az imádságot még más alkalomkor is szoktunk mondani. A közös hitvallást is ima formában tárjuk Isten elé, ezzel erősítve önmagunkat és közösségünket. Igen – és ez is a Bibliára megy vissza, hiszen a legősibb keresztyén hitvallást maga Pál apostol örökítette meg a Fil 2,5–11 verseiben: „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. Ebből nőtt ki az Apostoli Hitvallás, vagy a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás, amit valóban liturgiai célból is szoktunk idézni. A közös ima közös nyelvvé vált, amiben minden hívő keresztyén osztozik! Hogyan lehet ezt a nyelvet megtanulni? Egy öreg barátom adott egyszerű tanácsot a nyelv megtanulására: „Gyakorolni kell!”

Karasszon István