A XVI-XVII. századi lengyelországi protestáns Károlyiakról és Kálaiakról

Magyarországon a XVI. század közepéig még csak nyomdaalapítási kísérletekről beszélhetünk /…/ A reformáció terjedése viszont fokozta a nyomtatott szövegek iránti érdeklődést, így az új magyar irodalmi termékek jó részét ezután a krakkói egyetem mellett működő nyomdák állították elő. A reformáció terjedésének ebben a kezdeti időszakában a krakkói egyetem szélesebb körben éreztette hatását Magyarországon, mint bármikor azelőtt. A magyar diákok száma mennyiségileg nem tükrözi ezt a hatást” – írta Kovács Endre A krakkói egyetem és magyar művelődés c. tanulmányában.[1] Számos, általa említett diákból református, ritkábban evangélikus lelkész lett a három részre osztott Magyarországon.

Túlnyomó többségük neve egyszer fordul elő, de a már régóta csupán maroknyi lengyelországi reformátusokról és kultúrájukról szóló könyvünkhöz (2009) anyagot gyűjtve találtunk két többször előforduló családnevet, amelynek viselői nyilvánvalóan magyarok, illetve őseik azok voltak, de ellengyelesedtek. Ilyen a Kálai (eredetileg talán Kállai), azaz – a krakkói gyülekezet XVI-XVII. századi krónikája szerint – Kałaj, Kałai, sőt Kałay, illetve a Károlyi.[2] A lengyel nyelvben törvényszerű, hogy két, egyébként rövid á-nak ejtett a között az oroszhoz hasonló „kemény” ł van, és az is, hogy szó végén az és  i nem állhat egymás mellett, így az utóbbiból j lesz. Az y betű i-szerű, ugyancsak az oroszhoz hasonló hangot jelöl, vagyis az írásmód nem lehet lengyel, hanem csak magyar, egykor a nemesi családnevek gyakori végződése. A krónikára tanulmányunkban gyakran hivatkozunk.

Könyvünk I. fejezetének ezt a címet adtuk: Aranykor és megtorpanás. A XVI. század közepétől a XVII. század közepéig. „A XVI-XVII. század fordulóján a jednota számos híve lett katolikussá. Az igazi csapást az jelentette, ha a patrónus tért át a katolikus vallásra /…/ Nagyobb településeken a polgárok kis csoportja kitartott hite mellett.”[3] A jednota cseh szó, amely jelzi, hogy az egyik nagy, talán legkorábbi kálvinista közösség, a nagy-lengyelországi, főleg a nagyváros Poznań környéki Cseh Testvérek gyülekezeteit jelentette. Jelentése közösség, egység. Ma ez az elnevezése a lengyel reformátusok Varsóban szerkesztett, ökumenikus szellemű folyóiratának.

[[paginate]]

A középkor óta Európa-hírű krakkói egyetem beiratkozott hallgatóinak névjegyzékei a II. világháborús pusztítás ellenére nagyrészt megőrződtek, ennek köszönhetően maradtak róluk információk, amelyeket főleg magyar kutatók adtak közre.

Zoványi Jenőnek a magyarországi protestantizmusról készített lexikonja szerint Kál(l)aiak nem tanultak lengyel földön, de Károlyi András (? – ?) nevű magyar 1557-58 telén beiratkozott a krakkói egyetemre. Még 1525-ben tette ugyanezt Károlyi Boldi Sebestyén (1500 körül – talán 1575). Az előbbi hazatérése után, 1575-ben Kassán lett prédikátor, de öt évvel később „helvét nézetei miatt” elbocsátották. Utána egy ideig ismét Krakkóban tartózkodott. 1580-ban ott adták ki Ez mostani visszavonásokról való kiskönyv c. művét a Szép ékes könyörgésekkel együtt. 1583-ban még élt. Károlyi Boldi Sebestyén evangélikus püspök rövid időt töltött Krakkóban, de 1534-ben visszatért oda, sőt a magyar diákok kollégiumának, bursájának elöljárója, seniora lett. Később megismerkedett ugyan a kálvinizmussal, de itthon „tevékeny részt vállalt a terjedni kezdő helvét irányzat visszaszorítására irányuló küzdelemben”. A Tiszántúlt elhagyva Erdélyben fejtette ki tevékenységét. Zoványi tudott még néhány Károlyi nevet vagy előnevet viselő XVI., illetve XVII. századi kálvinista lelkészről, akik tanultak nyugati városokban, de lengyel földön nem.[4]

Az egykori lengyel fővárosban, Krakkóban a XVI. században tanuló magyarországi diákokról szóló tanulmány szerzője, Kelényi Borbála az ottani „híres reformátorok” között egy táblázatban felsorolja Kállai Boldi Sebestyént mint egyetemi tanárt és Károlyi Andrást is, akik hallgatóként egyetlen évben, 1525-ben, illetve 1557-ben koptatták a híres egyetem padjait.[5]

Zoványi Kállai Albert esperes nevét, valamint születésének és halálának évét is kérdőjellel közli, azt pedig biztosnak tartja, hogy 1574-ben német egyetemre iratkozott be. A lexikon szerint a Nagykállóban született és talán 1681-ben Margitán elhunyt Kállai Kopis János lelkész debreceni tanulmányai után szikszói lelkész lett, és 1673-ban iratkozott be nyugati egyetemre, nem is egyre.[6] Nyári Pál viszont – az 1493-1557 közötti krakkói diákok jegyzéke nyomán – tudott arról, hogy szerepel benne Albertus Petri de Callo, aki nem a magyarok bursájában, hanem magánháznál lakott.[7]

1578-ban a krakkói egyetemen kötelezővé tették a római katolikus vallást.[8] Ez a tény minden lengyelországi Kálai sorsát meghatározta vagy befolyásolta.

Fennmaradt a városi református gyülekezet XVI-XVII. századi, az 1550-1650 közötti időszakban, sőt második, félbehagyott részében 1657-ig történteket megörökítő, a XIX. században kiadott krónikája. Ebben az évben vonult be Krakkóba – a háborút indító evangélikus vallású svédek szövetségeseként – Rakocy, azaz II. Rákóczi György, akinek csapata azután csúfos vereséget szenvedett. A városban a bevonulás alkalmából magyar nyelvű istentiszteletet is tartottak. A krónika szerzőjéről is gondolhatnánk, hogy magyar vagy magyar származású volt, hiszen Wojciech Węgierski volt a neve – de a család a Poznań környéki Węgierki településről származott, amelynek eredete ismeretlen.

[[paginate]]

A dokumentumból sokat megtudunk az 1590-es években már igen erős ellenreformációs hangulatról. A Kałai név többször ismétlődik. Megtudjuk azt is, hogy Jurek Węgrzyn aranyműves – neve szó szerint Magyar, tehát elképzelhető, hogy lengyelül nehezen kimondható nevű hazánkfia volt – pénzt adományozott az új, mert korábban lerombolt gyülekezeti házra és az iskolára. Feltehető a kérdés, amelyre nem tudhatjuk a választ: milyen nyelven beszélt ez a krakkói polgár? 1558-tól a prédikátorok sokáig németek voltak. 1590-ben vagy a következő esztendőben a gyülekezet Krakkóból, az akkori fővárosból egy közeli kis településre kényszerült. A krakkói megszűnése után hamar, 1592-ben vagy 1593-ban helyi katolikus lakosok teljesen kifosztották Janus Kalai polgár belvárosi házát, őt pedig úgy megsebesítették, hogy feleségével együtt alig sikerült megmenekülnie. Később a város nem engedélyezte, hogy a reformátusok aranyművesek legyenek, sőt 1624-ben a tanácsnokok azt is megtiltották, hogy ezt az ipart űzzék, ahogy a krónikás írja, azért, hogy Krakkóból kipusztítsák a reformátusokat.[9]

1631-ben Michał Kałai krakkói polgár idősebb aranyművesei kérelmezték egy tanulónak a céhbe való felvételét, de nem kaptak engedélyt. Maga Kałai is nagy nehezen érte el, hogy erről dokumentumot kapjon. Övéi 1635-ben a presbitérium tagjává választották. 1637-ben még egyszer említi a krónikaíró, de neve így szerepel: Kałay,[10] ami eredeti magyar nevére utal.

Ugyanebben az évben gyűjtést rendeztek a krakkói gyülekezet alumnusai, diákjai, köztük lelkésznövendékei számára, de ha jól értjük, nem ő, hanem Jan Kałai adott száz złotyt.[11]

Michał Kałayról van szó a kivételesen terjedelmes 1640-es bejegyzésben, amelyből megtudjuk, hogy az általa bérelt falura egy éjjel krakkói egyetemisták támadtak rá, miután egy helyi lakost megkérdeztek, hol tehetnek szert jó zsákmányra, amelyre szükségük van, hogy külföldre mehessenek. Az informátor a protestánsoknak először adott gúnynevet, a hamar köznévvé lett „luther”-t használva tájékoztatta őket. „Pogányfi” kiáltással levették a falon lógó puskát, ruhákat, kendőket, aranyat, gyöngyöt zsákmányoltak. Amikor már nem találtak egyebet, egyikük baltát ragadva súlyosan megsebesítette a hálóingben lévő Kałait, egy másik pedig felesége oldalához nyomta a puskát, azzal fenyegetőzve, hogy mindkettejüknek örök emléket hagynak. Az éléskamrában kutakodva valamitől megijedtek, és elszaladtak. A házigazda panaszt tett a rektornál, aki nem akarta elhinni, hogy a hallgatói voltak, de krakkói polgárok elfogták őket, amint az ellenkező irányban menekültek. A feleség ment tanúskodni Tarnówba – Bem tábornok szülővárosába. A fiatalok azzal védekeztek, hogy kötelességük a „luterek” pusztítása, ám az asszony kijárta az igazát.[12]

A mai kelet-lengyelországi Lublin közelében lévő, ma a nagyváros részét képező Piaski lelkésze volt a XVII. század első felében Michał Kałaj, ami pedig környékbeli hittársait illeti, a Felvidékről, illetve Erdélyből jöttek ide. Nem hagyott maga után jó emlékeket, ugyanis egy lublini kutató ezt írta róla. „A lelkipásztorok között előfordultak a fegyelemsértés esetei. 1649. augusztus 1. napjától Piaski gyülekezetébe jelölték prédikátornak Daniel Aramot »Michał Kałaj helyére, aki indokolatlanul lépett fel a consenior főtiszteletes ellen, teljesen kivonva magát a fegyelem alól«.”[13]

Valószínűnek tartjuk, hogy mind a lelkész Michał, mind Daniel Kałaj rokonságban volt a tárgyalt krakkói polgárok valamelyikével. A már többször idézett krakkói gyülekezeti krónika 1645-ös feljegyzésében olvasható, hogy Daniel Kałai testvért felvették alumnusnak, aki 1648-ban történt felszentelése előtt éveket töltött Brémában és a németalföldi Franekerben. Elöljárója, Wojciech Węgierski egyházkerületi senior lett, aki mellett hitoktató volt, és segédkezett Isten Igéjének szolgálatában Krakkóban és egy közeli településen.[14]

Daniel Kałaj (? – 1681) külön címszót kapott a lengyel protestáns lexikonban, mint hitvitázó és író, aki Magyarországból származó, de már a XVII. század elején ellengyelesedett családban született. Diakónusi szolgálata után Krakkóban társ-senior volt, de egy idő múlva onnan távozni kényszerült.[15]

[[paginate]]

Jelentőségét bizonyítja, hogy munkásságával, különösen Rozmowa przyjacielska ministra ewangelickiego z księdzem katolickim, azaz Református tiszteletes baráti beszélgetése egy katolikus tisztelendővel c. művében kifejtett nézeteivel az utóbbi fél évszázadban többen foglalkoztak. 1973-ban még csak folyóiratcikkben került szóba, majd 1988-ban a lengyelországi protestánsokról szóló könyvben, öt évvel ezután, több helyen említve, Roman Darowski jezsuita szerzetesnek egy Tarnówhoz közeli faluról szóló monográfiájában.[16] Egy neves történész szerint Dél-Lengyelországban a Visztula és mellékfolyói mentén az egymáshoz rokoni szálakkal kötődő közép- és kisnemesség zárt települési területén már az 1560-as években számos református gyülekezet jött létre.[17]

A szomszéd faluban az 1560-as évek végén a nemesek kollektívaként lettek reformátusokká, és alárendeltjeik követték őket. A következő évtizedben birtokba vették a római katolikusok templomát, de aztán felépítették a magukét, és iskolát létesítettek. Az ottaniak közös gyülekezetet alkottak a közeli kis Szczepanowicével.

Az előbbiekre is a szerzetes könyvének bővített, 2004-es kiadása alapján hivatkozunk. Innen tudjuk, hogy 1653-1670 között Daniel Kałaj volt az esperes Szczepanowicében, ahová 1651-ben a kegyúr a gyülekezetek székhelyét áttette. Iskolájuk 1662-től egyházkerületi gimnázium volt, sőt jóval később még a Krakkó központú kis-lengyelországi egyházrész levéltárát is őrizték ott. Az igen aktív tiszteletes 1654-ben elmondott temetési beszédének szövegében szerzőként Kałai a neve, ismét csak származására utalva.[18]

Említett könyvéből kiderül, hogy az ökumenizmushoz közeledett, amit patrónusa nem nézett jó szemmel, ezért – a protestáns lexikon szerzője szerint – mint hitehagyónak menekülnie kellett a törvényhozás elől a protestáns többségű Gdańskba, ahol szóban forgó műve álnévvel 1671-ben megjelent.[19] Darowski viszont úgy tudja, hogy először Litvániában lelt menededékre.[20]

A XVII. századi hitvitázó lelkész nézeteiről Dariusz M. Bryćko angol nyelvű doktori értekezést írt, amelyet a reformáció egykori fontos városában, Göttingenben adtak ki. A The Irenic Calvinism of Daniel Kalaj (2012) bizonyítja, hogy a baráti beszélgetés szerzője a különböző vallások híveinek összebékítését, a vitás teológiai kérdések megoldásában nyitottságot és jóakaratot, a keresztyének egységére való törekvést szorgalmazta. A szerző hangsúlyozza a hitvitázó magyar származását, őt a történész Janusz Tazbir nyomán „liberális kálvinistának” és „az ökumenizmus előfutárának” minősítve. A monográfiaíró úgy tudja, a Gdańskban szolgáló Kałajt 1676-ban meghívták Litvániába, ahol az egyik egyházkerület szuperintendense, vagyis püspöke lett.[21]

„Lengyel-magyar egyházi érintkezések szinte kizárólag csak az unitáriusokat illetően voltak. Lengyelországon keresztül jutottak el Erdélybe az antitrinitarista eszmék. /…/ A kolozsvári szász unitariánusok állandóan a lengyelektől kapták különféle országokból való prédikátoraikat. /…/ A szepességi egyházak egy része huzamos ideig lengyel világi főhatóság alatt állott” – írta lexikonjának külön címszavában Zoványi. Tegyük mi hozzá: Lengyelországban ariánusoknak vagy lengyel testvéreknek (bracia polscy) nevezték e vallás híveit, akiket a XVI. század hatodik évtizedében kiűztek hazájukból, és a toleráns Erdélybe menekültek. Igaz, hogy ezek a kapcsolatok közvetlenek voltak, de nem állíthatjuk, hogy a két ország reformátusai közötti XVI-XVII. századi kötelékek teljesen hiányoztak.

D. Molnár István

[1] Kovács Endre: Népek országútján Budapest, 1972. 564-565., a tanulmány egésze 550-577.

[2] D. Molnár István: Kálvinista csepp a katolikus tengerben. A lengyelországi reformátusok és kultúrájuk. Budapest, 2009. 58, 76, 78, 203, 245-246.

[3] Uo., 40.

[4] Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. 3. javított és bővített kiadás. Budapest, 1977. Lexikonról lévén szó, nem tüntetjük fel az oldalszámokat. Vö. Varjas Béla: A magyar könyvkiadás kezdetei és a krakkói magyar nyelvű kiadványok. In: Csapláros István és mások (szerk.): Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, 1969. 126-127.

[5] real.mtak.hu > 03_Kelenyi_Borbala PDF: K. B. (2017): Krakkótól Wittenbergig. Magyarországi hallgatók a krakkói, bécsi, wittenbergi egyetemen a 16. században, 45-46.

[6] Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. 3. javított és bővített kiadás. Budapest, 1977.

[7] Nyári Pál: A krakkói egyetem és magyar diákjai a XIV-XVII. században. Budapest, 1942. 21-30.

[8] Kovács Endre, id. mű, 576.

[9] Wojciech Węgierski – Wikipedia, encyklopedia wolna...; Węgierski, Wojciech: Kronika Zboru Ewangelickiego Krakowskiego…, od R. P. 1550 az do R.1650 MDCLI. Kraków, 1817, VII, 1, 13-14, 47-48, 81. 131-132.  Az ewangelicki melléknév itt a kálvinistákat jelöli, és a két legjelentősebb múltú protestáns egyház neve jelenleg is kościół ewangelicko-augsburski, vagyis luitheránus és ewangelicko-reformovany.

[10] Uo., 81-82, 89. 97. o.

[11] Uo., 91-92. o.

[12] Uo., 102-104. o.

[13] Kossowski, Alaksander: Protestantyzm w Lublinie i Lubelskiem. Lublin, 1933. 202, 230.

[14] Węgierski, W.: Kronika…, 107-108.

[15] Szturc, Jan: Ewangelicy w Polsce. Słownik biograficzny. Bielsko-Biała, 1998.

[16] Pianko, Gabriela: Ewangelicy reformowani w kulturze polskiej. Jednota, 1973/7-8. 22., Tokarczyk, Andrzej: Ewangelicy polscy. Warszawa, 1988. 64-65., Darowski, Roman SJ: Szczepanowice nad Dunajcem. Dzieje wsi, parafii katolickiej i gminy kalwińskiej. Kraków, 1993.

[17] Tazbir, Janusz: Reformacja – kontrreformacja – tolerancja. Warszawa, 1993. 33.  

[18] Darowski, Szczepanowice… Kraków, 2004. 44, 77, 86.

[19] Szturc, id. m.

[20] Vö. Darowski, 2004. 85-91, 111-112.

[21] Bryćko, Dariusz M.: The Irenic Calvinism of Daniel Kalaj. Göttingen, 2012. 11, 14, 35.

Hasonló anyagaink