Ács Zsigmondot legtalálóbban bátyja, Ács Gedeon, Kossuth-lelkésze, az amerikai emigráció tagja, jellemezte. Testvérként ő ismerte a legjobban: „Az én öcsém, Zsiga egyike azoknak, akiket mindenki megdicsér, de mindenki azon záradékkal, hogy kár, hogy nem practicus ember. Azonban ha igaz is, hogy Zsiga örökre gyermek marad némely tekintetben és sohasem fogja megtanulni, miként kell jó szagú pénzt szedni még a legbűnösebb helyről is, és miként kell bölcsen használni egyebeket saját magáncélokra, több más tekintetben practicusabb, mint élelmes szomszédai. Így p. o. midőn az iskolai szünidő alatt hazajött Kecskemétről, előkeresett néhány ócska térképet, s azokat fölaggatta szobájában, mindegyik ország térképének szélére följegyezvén az abban lakó nemzet történeteit. Most némely helyen a szobák falának papírszőnyegeire rózsák, levelek s ákombák helyett térképeket kezdenek nyomtatni, s ezt nagyon practicus eszmének tartják s méltán. […] Aztán szokása volt az is, hogy ha újabb nyelvet tanult, melynek betűi különös alakúak, azokat leírta, s szembeötlő helyre aggatta. Vagy midőn írástól s olvasástól pihenni fölállt, vagy valakivel nem igen érdekes beszélgetésben vesztve időt, járkált szobájában, valahányszor fölaggatott térképeire vagy ABC-ire pillantott, ha egy kevéssel többet nem tanult is, legalább, amit tudott, mélyebben nyomta emlékezetébe. Jó szokása volt az is, hogy mindennap olvasott valamit minden nyelveken, melyeket értett. Az is, hogy nem szeretett vitázni, hanem véleményét elmondta egyszer, legföllebb még egyszer röviden ismételte (ezt is csak, ha kérdezték), aztán tovább nem védelmezgette. Így a konok vitakedvelőnek nem adott alkalmat, hogy elhamarkodott vagy különben nem helyes véleményit beléjök szeretvén azok hasznos védelmezgetése által magával azonosítsa. De hogy Zsiga mindemellett sem practicus fiú, csak onnan is látom, mert engem magánál practicusabbnak tart.”[1]

[[paginate]]

Ács Zsigmond Laskó nagyra becsület lelkészének, Ách Lászlónak fiaként született 1824. április 24-én. Alsóbb iskoláit helyben végezte. A szigorú nevelési elveiről ismert apa gyermekét teológiai pályára szánta, fiát Kecskemétre irányította jogi és teológiai tanulmányokra. Tanulóéveiről maga is írt önéletrajzában: „Legalsóbb iskoláimat kezdtem szülőhelységemben, Laskón, folytattam Kis Kun Halason (6 évig), s bevégeztem a Kecskeméti reform. Collegiumban, hol szinte 6 évig tanultam.”[2]

Már szeniorkorában tanított, sőt 1842-ben tanulótársai számára gyakorló francia nyelvtankönyvet állított össze, s azt a kecskeméti nyomda ki is nyomtatta. Szerzőségét csak nevének kezdőbetűivel jelölte.[3]

Amikor befejezte teológiai tanulmányait, 1847. január 7-én kápláni vizsgát tett, s lelkésszé szentelték. Vizsgateljesítményére a Pesti Divatlap is felfigyelt: „A református papjelöltek nyilvános vizsgálatán, fővárosunkban egy igen nagy talentum tűnt fel, volt kecskeméti tanuló, Ács Károlyban[4], ki a magyar, latin, német, görög, héber, olasz, franczia, angol, spanyol és arabs nyelveket igen jól érti, beszéli, s ezen kívül minden tanulmányában a legkitűnőbb jártasságot tanúsítá. Kár volna, ha a már is cinicus életmódú, igénytelen ifjú tudományának hasznát nem vehetné a gyakorlati életben. Illy egyéneket kellene a nemz. múzeumi vagy más könyvtár őrévé alkalmazni.”[5] A papi vizsga letétele után 1847-ben sóhajtásnyi időre visszatért szülőföldjére. Betegeskedő édesapját helyettesítette a laskói gyülekezetben, valamint a szomszéd daróci református gyülekezetben öt hónapig kápláni szolgálatot látott el.

Tanári pályáját iskolavárosában, a kecskeméti főiskolán kezdte meg. A forradalom és szabadságharc eseményei azonban beleszóltak az oktatás menetébe. A tanítás megszűnt, s Ács Zsigmond visszaköltözött szülőfalujába, családjával élt 1850-ig. Amikor visszatért Nagykőrösre, felszentelt papként a görög nyelv tanáraként folytatta pályáját. Az 1851-ben megírt életrajzát toldalékkal látta el, melyből kitűnt, hol tartózkodott a szabadságharc idején:

[[paginate]]

„Felsőbb rendelet által kötelességemmé tétetvén életrajzomat, különösen a forradalom kiütése óta 1848 kezdetétől fogva való magaviseletét fölterjeszteni, az íme a következőkben teszem:

1. Születtem 1824-ik évben Április 24-én Laskón Baranya vármegyében. Atyám Ács László ugyan oda való reform. lelkész volt.
2. Jelenleg 28 éves vagyok
3. Vallásom reformált.
4.  Nőtlen vagyok.
5. [az iskoláira vonatkozó rész már idézett. L. a 2. lábjegyzetet!]
6. Külföldi iskolákban nem voltam, sem külföldön nem utaztam.
7. Értem a latin, német, görög, ángol, zsidó s franczia nyelvet; s középszerűleg a németet is.
8. Azon szakból, melynek tanítását magamra vállaltam, jelesen a latin s görög nyelvből kész vagyok vizsgálatot bármikor kiállani.
9. A forradalom kiütése Kecskeméten talált, hol akkor mint az Exegesis ideiglenes tanára működtem. Akkor az iskolák szétoszolván szülőföldemre Laskóra mentem, s az egész forradalom alatt egész 1850-ik évi Octóberig szakadatlanul ott lévén, mint helyettes pap szolgáltam. 1850 Octóberében Kecskemétre újra felhívattam Exegesis tanárának, s onnan folyó évi Octóberben Nagy Kőrösre választatám meg a helybeli főgymnasiumba. Hogy az egész forradalom alatt mint helyettes pap szolgáltam, az iránt Fő Tisztelendő Polgár Mihály Úrnak a Dunamelléki superindententia püspökének bizonyítványát mellékelem ez irat mellé.

Ez rövid életrajzom, melyet ezennel illő hódolattal fölterjesztek.

N. Kőrösön 1851. November 9-én.
                                                             (p. h.)           Ács Zsigmond
                                                                                  N. Kőrösi ref. tanár.”

Életrajzát tizenkét esztendővel később újabb résszel egészítette ki: „Toldalék Ács Zsigmond N. Kőrösi tanár életírásához Irodalmi Munkásságot illetően. Ez ideig sem a forradalom előtt, sem az alatt, sem azután hírlapokban vagy azokon kívül semmi dolgozatot napfényre nem bocsátott.

       N. Kőrös, 1863. Junius 7.
                                                                                        Ács Zsigmond m. k.
                                                                                        görögnyelv tanára”

[[paginate]]

Amikor belépett a nagykőrösi főgimnázium tanári karába, pezsgő, ösztönző szellemi közeg várta. A XIX. században a település az ország jelentős mezővárosai közé tartozott. Földművelése, állattenyésztése jómódot biztosított lakóinak, s az anyagi jólét megteremtette a szellemi gazdagság iránti igényt is. A város vallási, kulturális, oktatási központként vonzotta iskolájába a messzebb vidékekről is a tanulni vágyókat.

A szabadságharc leverése után 1849-ben a bécsi Kultusz- és Oktatási Minisztérium Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Österreich[6] címmel tervezetet adott közre, amely a gimnáziumok és reáliskolák szervezeti rendjéről szólt. Utasításokat tartalmazott a gimnáziumok és reáliskolák létesítésének feltételeiről, a tanári követelményekről. A számos újítás tartalmazta a német mellett az idegen nyelvek, mint a francia, angol felértékelődését, bár a tervezet a magyar nyelvről nem rendelkezett. Újdonságként hatott a szaktanári rendszer bevezetése is. Az Entwurf megkívánta az évente megjelenő iskolai értesítők kiadását is.

A városvezetők és a polgárosodó lakosság is nagy törődéssel vette körül a gimnáziumot, s igyekezett kiváló tanárokat toborozni az ország minden vidékéről. Amikor megjelent az Entwurf, és sor került a középiskolák átszervezésére, a kőrösiek minden áldozatra készek voltak, hogy az iskolájuk színvonalát lejjebb ne szállítsák, hanem inkább feljebb emeljék. Az iskola a magyar tudományosság aziliuma lett, s olyan kiváló tanári kart választottak, amelyet jeles tudós férfiak alkottak: Mentovich Ferenc a természettani tanszéket vezette, Szász Károly a magyar irodalmat, Kiss Lajos történettant és a latint tanította, Ács Zsigmond a görög nyelv tanára lett. Az iskola igazi fénykorát akkor érte el, amikor Arany Jánost nevezték ki a magyar irodalom tanárává. Igen jó volt a viszony a tanárok és diákok között, sokban már „patriárkális”-nak számított. A hagyomány megőrizte, hogy Ács Zsigmond meg-megrántotta egy-egy jobb diák gallérját: „Jöjjön el hozzám, uram-öcsém!“ − s könyvet meg jótanácsot adott nekik.[7]

[[paginate]]

Az irodalmi érdeklődésű tanárokból nagykőrösi irodalmi kör szerveződött, amely gyorsan országos hírűvé vált: a magyar irodalom legjobbjai, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Kemény Zsigmond, Toldi Ferenc, Jókai Mór, Greguss Ágost és mások fordultak meg rendszeresen irodalmi összejöveteleiken. Ez a közeg termékenyítőleg hatott Ács Zsigmondra is. A pezsgő szellemi élet és az Arany Jánoshoz fűződő barátsága kétségtelenül ösztönzője és elindítója lett műfordítói munkásságának.

A főgimnázium nagykőrösi magyar irodalmi csoportja szabad szellemi és „oxigéndús” környezetben a Bach-korszak idején vezető szerepet töltött be a magyar irodalmi életben. Arany János nem véletlenül jegyezte meg, ha tréfásan is, hogy „a fél akadémia Kőrösön lakik”.

Nyoma sincs annak és ismert oka sem, hogy az ideális körülmények ellenére Ács Zsigmond miért távozott el Nagykőrösről. Elfogadta a foktöviek meghívását, s 1855-től lelkészük lett. A Nagykőrösi Athenas történetében távozása után is a legjobbat és a legszebbet írják róla: „Pontos, lelkiismeretes és tisztelt tanár volt, ki tanítványai lelkébe be tudta oltani a klasszikus világ és az irodalom szeretetét. Amellett rendkívüli tehetsége, alapos tudományos műveltsége s különösen páratlan nyelvismeretei − amennyiben 14 élő nyugat-európai és holt klasszikus nyelvet értett és beszélt − egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy neve országszerte ismertté legyen s iskolánkra méltó fényt árasztott.”[8] A váratlan döntés Arany Jánost is meglepte. Távozásról Szász Károlyt is értesítette 1855. július 1-én keltezett levelében: „Ács Zsiga elmegy, helyébe alkalmasint Obernyik jő. Ács pap lesz a Duna mellett valami Fogtő vagy Foktő nevű faluban. Sic transit gloria mundi. Én készülök innen legrégibb idő óta, s én maradok legtovább...”[9] Arany Ács Zsigmondot nyilván kiváló adottságai alapján más helyen képzelhette el. Szász Károlynak írta, hogy felkérték, tudakolja meg, Ács hajlandó lenne-e kolozsvári tanári állás elfogadására: „Ma veszem Gáspár János levelét Berlinből, miszerint puhatoljam ki, Ács Zsiga (fogtői pap a Duna mellett), nem lenne-e hajlandó a kolozsvári exegetica theologia tanszékét felvállalni. Írtam Ácsnak, de nem hiszem, hogy Erdélybe menjen...”[10]

Majd két évtized után foktői hűséges lelkészi szolgálata után 1874-ben visszatért szülőfalujába, Laskóra.

[[paginate]]

A drámafordító

Ács Zsigmond műfordítói tevékenysége foktői tartózkodása idején kezdett kibontakozni. Ösztönző volt munkásságára, hogy erre az időszakra esett Tomori Anasztáz mérnök, református főgimnáziumi tanár megjelenése, aki jelentős örökségre tett szert az 1850-es években, s a művészet és az irodalom gazdag pártolója lett. Nagy szerepe volt abban, hogy a Kisfaludy Társaság kiadhatta Shakespeare összes műveinek magyar fordítását. A lehetőség szívügye lett a magyar irodalom képviselőinek, sorra kezdték az angol klasszikus drámákat magyarra fordítani. Hozzájuk csatlakozott Ács Zsigmond is. Tomori 1858. november 23-án tudatta Arany Jánossal, hogy Ács Zsigmond két munka fordításával készült el: magyarra ültette a Hamletet és a Sok zaj semmiért (Sok hűhó semmiért) c. műveket.[11] Amikor Ács Gedeon visszatért száműzetéséből, öccse, Zsigmond 1860-ban beszámolt neki a legfrissebb hírekről. Közben tájékoztatta irodalmi munkásságáról, Hamlet-fordításairól is: „Öcsém olvasott néhány jelenetet Hamletből, melyet pár év előtt fordított,[12] s most újra dolgozni készül. A fordítás igen jó és csinos, de Zsiga rest és a közelmúlt években tollal alig írt, csupán irónnal jegyezgetett.”[13] Ács Zsigmond benyújtotta fordításait a Kisfaludy Társaságnak, amely bírálóul két volt nagykőrösi tanártársát jelölte ki. Nem ismert okból Arany azonban visszalépett, helyette Egressy Gábor lett a bíráló. A Társaság Szász Károlyt bízta meg, hogy részletes jegyzetekkel ellátott észrevételüket közölje a fordítóval.

Arany visszalépéséről az irodalomtörténet számos feltételezést fogalmazott meg. Géher István[14] tanulmányában összefoglalóan idézi is ezeket. Ruttkay Kálmán az Arany-kritikai kiadás utójegyzetében ekképpen összegzi a Hamlet-fordításról a tudnivalókat: „A darab fordításának körülményeiről nem sokat tudunk. 1865 elején a Kisfaludy Társaság Shakespeare Bizottsága Aranynak és Szász Károlynak adja ki bírálatra Ács Zsigmond Hamlet-fordítását. Arany azonban visszalép, s az októberi ülésen Egressy és Szász bírálata alapján utasítja vissza a bizottság Ács fordítását. Szász javasolja, hogy Aranyt vagy valaki mást kérjenek föl a darab lefordítására. Aranynak ez eredetileg nem volt szándékában, amint ezt ő maga közölte Áccsal, nem valószínű tehát, hogy a bírálattól azért lép vissza, mert mint fordító versenytárs nem kíván véleményt nyilvánítani Ács munkájáról, hanem esetleg azért − mint Voinovich gondolja −, mert Ács tanártársa volt, s talán már előre sem várt tőle jó fordítást.”[15]

[[paginate]]

Az Ács Zsigmondnak kézbesített bírálat, sajnos, nem volt kedvező. Ács megsértődött, úgy érezte, elfogultan ítélték meg. Szakmailag megvédi munkáját, elismeri, hogy az nem tökéletes, hiszen „Ha fordítmányomat tökélyesnek tartanám, filkó volnék; s nem hogy rossz néven nem szabad a figyelmeztető észrevételeket vagy korholásokat venni, hanem mély köszönettel is tartozunk érettök” – írta tárgyilagosan. Keserű hangú levelében fejtette ki nézeteit és véleményét Szász Károlynak. [16]Az irodalomtörténet, a filológia nyilvánvalóan több eddig ismeretlen tényre is akadhatna, és a fordítás körüli homályt is oszlathatná, ha ismert lenne a bírálat szövege, valamint olvasható lenne Ács Hamlet-fordítása. Sajnos, elvesztek. Az utolsó híradások egyike a Hamlet-fordítás kéziratáról leányának, Saroltának levelében olvasható, melyben Gyulai Pálhoz, a szerkesztőfejedelemhez fordult, mivel hozzá is eljutott a fordítás kézirata. Ács Sarolta úgy fogalmaz, hogy „...boldogult Atyám tudta és akarata nélkül Shakespeare »Hamletjét« vitte el fivérem, Ács Géza”.[17] Arra kéri Gyulai Pált, ha nem hajlandó kiadni, a kéziratot küldje vissza.[18] Hogy megtette-e, annak nincs nyoma. Ács Zsigmond életében csalódása miatt nem kísérletezett fordításának átdolgozásával sem megjelentetésével. Ezt utódai igyekeztek megtenni – sikertelenül.

Göröngyös út vezetett a másik Shakespeare-fordításának elfogadtatásáig is, mely kecskeméti tanársága idején készült: A Sok zaj semmiért (Sok hűhó semmiért) fordítása harminc évvel elkészülte után, 1886-ban jelent meg Budapesten, az Olcsó Könyvtárban. Ahogy befejezte a szöveg fordítását, 1853. január 12-én levélben kereste meg Egressy Gábort, s érdeklődött kéziratának sorsa felől:

„Tisztelt Férfiú!

Bátorkodom Önt, mint az újonnan alakított színműbíráló választmány egyik tagját s Shakespeare különös tisztelőjét megkérni a következő tárgyban:
    Én múlt 1852 év Márc. 10dikén küldtem fel az akkori színművizsgáló választmánynak Shakespeare 5 felvonásos vígjátékét: Sok zaj semmiért tőlem magyarra fordítva. De mind e mai napig sem elfogadtatása, sem elvettetése tudtomra nem jött. Legyen szíves kegyed illető szavazatát fölemelni az iránt, hogy nevezett fordítmányi kísérlet vagy vissza utasíttassék, vagy ha ne talán elfogadtatnék, s scenirozás lenne rá nézve szükséges, ama külföldi minta, mely szerint az eszközölheti, hozzám N. Körösre megküldessék.
    Engedelmet kérve, hogy kegyedet ily csekély tárggyal untatom, maradok kegyednek tisztelője

Nagy Körösön
1853.Jan. 12dikén
                                     Ács Zsigmond tanár”[19]

[[paginate]]

Szerencsésebben alakult Shakespeare Velencei kalmárjának fordítása, mely 1853-ban Kecskeméten jelent meg. A címlap jelezte, hogy a darab „angolból fordított”, „mit abban az időben külön megemlíteni igazán érdemes volt”.[20] Az olvasónak nem csenghetett idegenül a fordító neve, hiszen már 1847-ben dicsérően, de egyben sajnálattal szóltak róla, mint olyan emberről, akinek ritka nagy nyelvtudását nem nagyon becsüli a nemzet: „Egy közgyűlésen jelen volt egy fiatal ember, (Ács Zs.) ki hét nyelven beszél. Ács úr tán más országban szép hasznát vehetné nyelvekbeni jártasságának, de honfitársai közt ne sok méltánylást várjon; mi önt részünkről megdicsérjük, ha ezzel megelégszik (miért ne? némelly ember kevéssel beéri) de vigasztalja magát (halljuk!), hogy ámbár hét nyelven beszél, de csak egyetlen egy nyelven eszik. – S kétségkívül csak egy gyomornak, mert a mai drága világban ez ám a főrubrika, s alkalmasint a witznek is itt rejlik főpointje. − De − claudite jam rivos! elég ennyi egyszerre”[21]. Ennek ellenére sem az irodalom, sem a színház nem vett tudomást az újonnan lefordított angol drámáról. Csak akkor terelődött rá a figyelem, amikor Arany János javításaival 1864-ben megjelent. A megkésett elismerés az első megjelenés után tizenegy évvel érte Ácsot, amikor fordítását felvették a Kisfaludy Társaság Shakespeare-sorozatába. Az előzményekhez tartozik, hogy a Társaság ülésén 1861. július 25-én Arany János bejelentette Ács Zsigmond ajánlatát, hogy a már megjelent Velencei kalmár-fordítását kész bírálatra bocsájtani a kiadás reményében, s hajlandó a kijelölendő hibák kijavítására is. A Társaság elfogadta az ajánlatot, s bírálóul Arany Jánost és Lukács Móricot jelölte ki.[22]

Arany a fordítást összevetette az eredetivel, s gondos jegyzetek kíséretében tette meg észrevételeit oly hangnemben, amelyet lehetetlen lett volna nem elfogadni. Terjedelmes jelentését Bíráló vélemény Ács Zsigmond Velenczei kalmárja felől[23] címmel 1862. április 23-án terjesztette elő, amely irodalmi jelentőségű, hisz kifejtette nézetét benne az irodalmi, pontosabban drámai nyelvről is, ezenkívül a darabot nem drámának, hanem vígjátéknak minősítette. A fordítást összevetette az eredeti szöveggel, s mintegy háromszáz helyen ajánlott kisebb-nagyobb javítást, Észrevételeit oly módon tette, hogy azok a műfordítók számára máig nem veszítettek érvényükből. Ács Zsigmond fenntartás nélkül elfogadta a nagykőrösi tanártárs megjegyzéseit. A másik bíráló, Lukács Móric szintén nagy gonddal, bár kisebb irodalmi ízléssel tette meg észrevételeit. A fordítást „igen jelesnek” ítélte.[24] Arany 1862. november 27-én a Kisfaludy Társaságban bemutatta a javított fordítást, s nem tartotta fontosnak, hogy újabb bírálat alá bocsássák. A Shakespeare-sorozatban kiadásra ajánlotta.[25]

[[paginate]]

Ács fordítását, a könyvkiadónak szánt kéziratát 1943-ban még őrizte a kecskeméti városi könyvtár. A Kecskeméten megjelenő újságnak dr. Szabó Ambrus városi könyvtáros azt nyilatkozta, hogy „A kézirat tökéletes műfordítást bizonyít. Alig van benne egy-két jelentéktelen áthúzás, az a fordítótól, illetve Horváth Döme kiadótól ered!”[26]

Ács Zsigmond fordításában a Velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadára is eljutott, 1877 és 1901 között 39-szer adták elő. A Nemzetiben tartott előadásról, amikor Ács Zsigmond fordításában először játszották, a fővárosi sajtó ekképpen emlékezett meg: „A velencei kalmárét hétfőn, nagy szünet után, fölelevenítették a nemzeti színpadon. Sajátlag első előadás volt, mivel Shakespeare e remek drámáját most adták először Ács Zsigmond jeles fordításában. Tóth József, ki a címszerepben mindig nagyon kitűnt, még a régi fordítás szerint játszotta. Feleki is most próbálta meg erejét először e nagy jellemszerepben. A közönség érdeklődését örvendetesen fölkelte ez előadás. A nézőtér − kevés hely híján − egészen megtelt […]”[27]

Ács Zsigmond Dumas, Alexandre (1802−1870) Tom Jones című ötfelvonásos drámájának magyarításával is megpróbálkozott. Színpadra az ő fordításában nem került. Nyomtatásban Kecskeméten jelent meg Horváth Döme betűivel 1851-ben. Nagyobb visszhangot azonban nem keltett.

A prózafordító

Olyan prózai művek lefordítására vállalkozott, amelyek remélhetőleg népszerűségre számíthattak. Választása Olivér Goldsmith (1728−1774) londoni születésű ír író és költő fő művére, a The Vicar of Wakefield című regényre esett. Nyomtatásban magyarul először Kecskeméten jelent meg.[28] A wakefieldi pap igazi idilli szentimentális regény, amely állítólag még a fiatal Goethére is nagy hatással volt. Ács Zsigmondtól sem állt távol az a puritán életforma, amelyet a főhős követ. Európa kifinomult olvasóközönsége a múlt században nagy szeretettel lapozgatta a meseszálakon futó történetet, amelynek „hőse egyesíti magában a világ három legnagyobb hivatását: ő lelkész, férj s családapa. Úgy van rajzolva, mint ki kész tanításra, kész engedelmeskedésre; bőségben egyszerű, balsorsban fölemelkedett.”[29] A fordító figyelme arra is kiterjedt, hogy a szöveghez bőséges jegyzetanyagot készítsen, némelyik kisebb tanulmánynak is beillik.

[[paginate]]

Pesten 1855-ben jelent meg egy Európa-szerte népszerű, 1787-ben írt francia érzelmes regény, a Paul et Virginie fordítása.[30] Szerzője Bernardin de Saint-Pierre, Henri (1737−1814). A regénybéli szereplők nevei a francia irodalomban az ártatlan szerelem szinonimáját testesítik meg. A regény két gyermek érzelmes, szentimentális élettörténetét mondja el, akik paradicsomi környezetben, egy távoli szigeten a világ kíváncsi szeme és ártó szava elől elrejtve élnek. Pál és Virginia egymásért élésének azonban vége szakad, amikor az önző nagynéni a leánykát Franciaországba viszi. A civilizáció, a romlott világ nyomot hagy a leányka lelkében, búskomorrá válik, s elhatározza, hogy visszatér szerelméhez. Hajóra száll, s mielőtt partot érne, a hajó viharba kerül, és Virginia a tengerbe veszik. A fiú lelkét mérhetetlen fájdalom tölti el, s a halálba követi szerelmesét.

Ács Zsigmondnak a Laskón 1890. szeptember 23-án keltezett, Gyulai Pálhoz írott leveléből[31] ismert, hogy lefordította Irving Washington[32] legjelentősebb művét, az 1819-ben megjelent Vázlatkönyv-et. Az úti beszámolókat, kísértethistóriákat, legendákat, romantikus szerelmi történeteket, valamint esszéket tartalmazó munka fordítását 1889 végén fejezte be Laskón. Ugyanebben a levélben azt is írja, hogy: „Meg nem foghatom, hogy mi oknál fogva késik e forditmányom kinyomatása? Én vagyok-e a hibás, s fordításom nem felelt meg Méltóságod reményének? Vagy talán valami akadály merült fel ellenem?”[33] Washington másik prózáját is magyarra fordította. A Rip van Winkle a Budapesti Szemlében jelent meg.[34] Kalandos sorsú vadász, aki elmenekül a családban zajló csetepaték elől. Eljut az észak-amerikai hegyekbe, ahol varázsital elfogyasztása után húsz évig álomba merül. Közben, amit maga mögött hagyott, ott minden más lett, s a szereplő hazatérése után idegen marad a megváltozott világban.

Nem ismeretes Gyulai Pál válasza, s arról sem sikerült adatot találni, mi lett Ács Zsigmond fordításának a sorsa. Utolsó éveiben Ács már nem vállalkozott arra, hogy személyesen érdeklődjön munkáinak sorsáról, inkább ezt megkeseredett hangú levelekben tette meg.

[[paginate]]

A versfordító

A mintegy féltucatnyi versfordítása az 1850-es és 1860-as években keletkezett. A kor legolvasottabb folyóirataiban jelentek meg. Spanyolból fordította a Rab dala[35] poémát, a Mosó leányka[36] és a Hajnali búcsú[37] címűt, valamint egy mór románcot, a Zaida gyászos lakodalmát[38]. A skót költőtől, dalszerzőtől, Robert Burnstől a Házasok vitáját[39] fordította magyarra. A szerb népköltészet egyik darabját, az Omer és Merima halála[40] címűt is megismertette a magyar olvasóval.

Ács Zsigmond élen járt abban is, hogy az amerikai költő, Henry Wodsworth Longfellow életműve ismert legyen a magyar olvasó előtt. Ebben az igyekezetében többen követték: „Longfellow kisebb műveit mindig rokonszenvvel fogadta a magyar közönség, s némely verse két-három fordításban is megjelent nyelvünkön. A mint Ács Zsigmond megkezdte Longfellow versei fordítását, nem sokára követte őt Greguss Gyula, Szász Károly, Tolnai, Lévay, Thaly Kálmán, Szász Béla, Lőrinczy (Lehr) Zsigmond s még néhányan, ugy hogy Longfellow kisebb költeményeiből a szebbek jóformán le vannak forditva nyelvünkre…”[41] Hogy reá terelődött a figyelme, abban szerepe lehetett bátyjának, Ács Gedeonnak is, aki száműzetésének éveit Amerikában töltötte. Naplójában megemlékezik arról, hogy Nahantban 1857 júliusában meglátogatta az amerikai költőt, aki szívélyesen fogadta. Meleg szavakkal jellemezte: „A költő nagyon hasonló verseihez. Egyszerű, csillogás és dagály nélküli, nemes, tiszta, szeplőtlen. Egy tekintetre látszik, hogy e szerény ember hírét szinte restelli, s magát legjobban érzi házi körében, s nem csodáltatni, de a jóktól szerettetni óhajt. Mindazon írók közt, kiket valaha láttam s személyesen ismertem, Longfellow legszeretetreméltóbb.”[42] Bátyjának e találkozásról szóló tudósítása is segíthette Ács Zsigmondot, hogy egyik legnépszerűbb versét, az Indiánok serenade-ját magyarra ültesse a Hölgyfutárban, a szabadságharc után megjelent első, a gyengébb nemnek szánt, az irodalom, társas élet, művészet és divat köréből merítő közlönyben.

[[paginate]]

A pálya vége

Életének utolsó huszonnégy esztendejét szülőfalujában töltötte. Ez idő alatt már nemigen jelentek meg fordításai. Hogy folytatta-e műfordítói munkáját, nem maradt fenn róla adat. Lelkészi szolgálatát becsülettel ellátta. Életének némely eseményéről csak az egyházi könyvek bejegyzései árulkodnak: 1877-ben elveszítette 26 éves leányát.. 1882-ben másik leányát, Kornéliát, Barna Károly laskói tanítóval ő eskette. A család felhőtlen öröme nem sokáig tartott, ez a leány is elhunyt. 1887-ben az emigrációt megjárt bátyját, Ács Gedeont veszítette el. 1892-ben hitvesét temette el. Sok szenvedés után 1898. február 14-én[43] ő is megtért Teremtőjéhez. Utolsó éveiben „Testileg-lelkileg kifáradt Ács Zsigmond” − ahogyan egyik lelkészutóda írta róla.[44] A laskói református temetőben szerettei mellé temették. Vörös márvány obeliszkje, akárcsak sírja, azóta eltűnt, amikor először az ó-temetőt felszántották. Azóta 2014-ben emlékkő áll tiszteletére, melyre ráírták: „E földben nyugszik / Ács Zsigmond / 1824−1898 / lelkipásztor / Shakespeare-fordító / Áldás és béke lengjen / porai felett.”

Szász Károly, amikor megemlékezett a „derék pap költőről”, ahogyan Ács Zsigmondot nevezte, a kisebb csillagok között emlegette.[45] Ács múlhatatlan érdeme, hogy bár a fordítók között közkatona volt, mégis korán felismerte, a magyar irodalomnak vérátömlesztésre, vérfrissítésre van szüksége, s erre csak úgy adódhat lehetőség, ha fordítások révén mások irodalmát is megismerik a magyar írók és olvasók. Ebből a törekvésből legjobban a szellemi központokban vehette volna ki részét. Életvitelével, munkásságával példát mutatott, hogy a világtól elzárt sarkokban szellemi háttér nélkül is lehet európai értékeket közvetíteni és létrehozni. Vállalta a későn értesültséget, a kirekesztettséget a napi irodalmi élet áramából, a tudós barátokkal folytatott eszmecseréket, s egyik oka éppen ebben rejlett, hogy tehetségétől és szándékától messze elmaradt a teljesítménye. Sic transit gloria mundi!

Lábadi Károly