Kedves Testvérek! A példázat üzenete igazi jézusi módon egyszerű és egyértelmű: a mi Urunk arra szólít fel bennünket általa, hogy a rá való várakozásunkat ne tétlenség, hanem az ő ajándékainak és áldásainak minél teljesebb felhasználása, kamatoztatása jellemezze.

Bár a példázat alapüzenete elég egyértelmű számunkra, de ahogyan ezt már az Isten Igéjét olvasva megszokhattuk ez a példázat is igazi kincsestár. Nagyszerű dolog, amikor az ember egy kicsivel több időt tud szentelni az igének, mert akkor annak rögtön szembetűnő jelentésén túl megannyi szépség és gazdagság kerülhet eléje. Amit most szeretnék, hogy ebből a kincsestárból, néhány, első hallásra talán nem is feltűnő részletet, megfogadásra méltó gondolatot szeretnék a testvérek elé hozni.

A példázat elején egy idegenbe, messzi földre készülő emberről hallunk, akiben nem nehéz felismernünk a mennybement Jézus Krisztust. Különösképpen leplezi le Őt előttünk, már rögtön az elején egy rövidke félmondat, ami arról szól, hogy amikor a hosszú útra készülő úr magához hívja a szolgáit, akkor ő „átadta nekik a vagyonát,” vagy Károlinál még szebben kifejezve, „amije csak volt átadta nekik”. A jézusi önátadásnak gyönyörű szép foglalata ez a félmondat, „amije csak volt átadta nekik”.

Rövidke, szinte odavetett, de mégis nagyon beszédes. És a példázat további folytatásánál is fontos ezt szem előtt tartani, amikor önkéntelenül is azt méregetjük és ítélgetjük, hogy miért kapott valaki öt talentumot, valaki kettőt, valaki csak egyet. És szeretünk ezen lázadozni, morfondírozni is: neki öt van, neki annyi minden adatott, én meg biztos csak eggyel indulok, ilyen igazságtalan az Isten? Azt mennyi mindennel megáldotta az Isten, engem miért nem? Ez a félmondat már itt az elején egy picit helyre tehet bennünket: „amije csak volt átadta nekik.” - Jézus nem sokat, nem keveset ad, ő már mindent odaadott; mindent amije volt, egész magát, valóját.

[[paginate]]

Áldozócsürtörtökhöz közel eső hittanórákon, amikor a mennybemenetelt tanítjuk, megfogalmazódik a gyerekekben, és hát ők már csak ilyenek, van aki ki is meri mondani, hogy hát hogy tehetett Jézus ilyet, faképnél hagyta a tanítványokat. Persze ennek bővebb kifejtésére most nincs időnk, de ezen kis félmondat is kicsit gyógyíthatja sértődöttségünket, mert megláthatjuk általa, hogy Jézus nem úgy ment el, mint aki faképnél hagyott bennünket.

Fizikai közelségét igaz, hogy mi már nem tapasztalhatjuk meg úgy, mint a tengerparton a vele tűz körül együtt ülő, a hajójukban a hálót vele együtt húzó tanítványok. Elment, de nem hagyott itt üres kézzel. Mutatja ez is az ő gondoskodó valóját. Ő nem az antik bálványszentélyek szenvtelen az emberekkel mit sem törődő márványistensége, Ő nem a deisták a világot fogaskerekein futni hagyó magasabb eszméje.

Ő egy olyan Isten, aki magát már ezzel is megüresítve hozzánk a földre érkezett, értünk élt, amikor csak tudott adott, végül pedig a maga ártatlan életét áldozta fel értünk a kereszten, ahogy tehát az Ige mondja, „amije csak volt, átadta nekik.”

De, hogy mit is adott át az eltávozott Úr, itt jönnek be a képbe a talentumok. Mindig érdekes példázataink címadása, hiszen azokat nem Jézus adta példázatainak, hanem mi, az ő követői. Gazdag ifjú, tékozló fiú, ismerjük ezeket, ezen a címen emlegetjük ezeket a történeteket, pedig az eredeti szövegben sehol sem találkozunk a címüket adó szóösszetételekkel: van egy ember, akiről kiderül, hogy gazdag, kiderül, hogy még fiatal is, rögtön címet adunk a történetnek - a gazdag ifjú. Van egy fiú, aki megtagadja apját, majd visszatalál hozzá, konfliktusba kerül a testvérével, de mi az, ami nekünk leginkább szemet szúr – a szaftos részlet –, hogy eltékozolja a pénzt: ő a tékozló fiú.

[[paginate]]

És ebben a példázatban is érdekes, hogy bár megannyi más fő elemét emelhetnénk ki a példázatnak és nevezhették volna akár a rest és tevékeny szolgák példázatának, vagy a ránk bízott javak felelősségéről való példázatnak, mégis jól bemutat minket, embereket, hogy ami megkapja, ami legtöbbször anyagias figyelmünket, hogy itt is bizony a pénzről van szó, a talentumokról. Pedig, hogy mennyire mellékes eleme maga a talentum, ennek a példázatnak jelzi azt, hogy a példázat lukácsi verziójában nem is talentumról, hanem minákról olvashatunk. A talentum nagy összegű pénzmennyiség volt, egy talentum majd 44 kg ezüstöt jelentett, a mina ellenben hétköznapi, a legtöbb ember számára elérhető összeget képviselt. Az, hogy Jézus a példázat két változatában két különféle pénzt említ, mutatja, hogy mellékes, minek nevezzük, a lényeg, hogy mit érthetünk alatta.

És hogy mit is érthetünk alatta, mit is jelképeznek a talentumok? Gyorsan rávághatnánk, hogy hát az éppen ebből a példázatból eredő közkeletű felfogás szerint tehetséget, képességet. De itt fel kell figyelnünk arra, hogy az eltávozó úr, már magukat a talentumokat is a szolgák képességei szerint osztja: adott ennyi és ennyi talentumot „kinek-kinek a képessége szerint”. Akkor hát nem képesség, tehetség a talentum, hiszen éppenhogy annak megfelelően osztatik szét. Akkor mi?

Az Igénk legelső, óegyházi magyarázói szerint a talentum, az Isten szolgálata. A képességei szerint valakire nagyobb, valakire kisebb feladat hárul az Isten egyházában, ami ránk hárul, azt tegyük meg haladéktalanul. Összefügg az előzővel és szintén sok évszázadon át bevett magyarázat, hogy az Isten Lelke, a Szentlélek a talentum, ezt küldi el a tanítványainak a feltámadott Úr, ennek ajándékai, a karizmák által van növekedés a hívő életében, az egyház számában és lelkiségében. Modernebb magyarázók lehetőségekről szeretnek beszélni, a talentumok Isten-adta lehetőségek, kairoszok, amelyeket nem szabad elhalasztani, meg kell ragadni, ki kell használni, élni kell velük.

De hát akkor mik is a talentumok: képesség, tehetség, lehetőség, szolgálat, Lélek? Tudhatjuk-e maradéktalanul definiálni, hogy mi is a talentum? Kell-e egyáltalán ennek kimerítő meghatározást adnunk?

[[paginate]]

Alapozva arra, hogy az eltávozó Úrról azt hallhattuk, hogy „amije csak volt átadta nekik,” és hogy Jézus egyszer talentumról, másszor mináról szól, tehát nem úgy tűnik, hogy ennek a definiálása olyan fontos lenne számára, talán kimondhatjuk azt, hogy a fent említett dolgokat, mind érthetjük a talentumok alatt. Sőt azt is, amit itt fel nem soroltunk: „amije csak volt, átadta nekik” – Isten minden ajándékát, mindazt, ami Tőle jön, érthetjük a talentum alatt – mindent: az életünket, családunkat, szeretteinket, hivatásunkat, anyagi javainkat, időnket, egészségünket, a megváltás kegyelmét, egy napos tavaszi délutánt, mindent. Valamiből öt van, valamiből három, valamiből egy. De van és kapjuk – és az a jó, ha belátjuk, az Istentől kapjuk, ahogy Pál is mondja: „Mi tesz téged különbbé? Mid van, amit ne kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)

Nem az a fontos, hogy mi is a talentum, hiszen láthatjuk minden talentum, mink van, amit ne kaptunk volna, hanem ami igazán fontos és amiről ez a példázat a leginkább szólni akar, az az, hogy mi hogyan élünk vele.

Mert a továbbiakban az Isten adományaihoz való kétféle viszonyulás kerül elénk. Az első kettő szolga, az öt és a három talentumos, elmegy és ezt olvashatjuk az új fordításban, hogy vállalkozásba fogott. Engem kezdetben nagyon zavart itt ez a szó, hogy vállalkozás. Olyan világias, olyan anyagiasnak tűnő ez a szó: vállalkozás. Sőt manapság néha negatív felhangot is kelt bennünk ez a szó: vállalkozó. Károli úgy fordítja: kereskedék vele, az eredeti görög szó (ergaszató) töve, pedig a munka, az ergon. Hát akkor miért nem inkább így fordítják, munkálkodott vele, dolgozott vele? De Károli is érezte, hogy itt valami másról van szó, mint sima munkáról, azért ír kereskedést, az új fordítás pedig fején találja itt a szöget, mert valóban ennek a görög szónak van egy ilyen felhangja, amit magyarul a vállalkozás fejezhet ki a legjobban. A hű szolgák ugyanis vállalkoznak a szónak abban az értelmében, hogy aki vállalkozik, az mer, az lép, az tettrekész és talpraesett valaki, olyan, aki nem riad vissza a kihívásoktól, sőt esetleg a vállalkozásnak a kockázataitól sem. Aki vállalkozik, az belevág. Az felvállal egy feladatot.

[[paginate]]

A hű szolgák vállalják azt a kihívás, azt a feladatot, amit az Isten szolgálata jelent. Sőt minden vállalkozásban van kockázat is. A szolgák az Isten szolgálatának esetleges kockázatait is vállalják; még azt is felvállalják, hogy esetleg veszítenek valamit, hogy valamit fel kell adniuk, hogy akár magukból kell valamit odahagyniuk.

Az első keresztyéneknek sokszor a földi életüket is kockára kellett tenniük hitükért, de ma sem akármilyen vállalkozás hitben járni, azt mások előtt felvállalni. Sokan ma is gúny tárgyai a hitükért a családjukban, az iskolában, a munkahelyükön. A jézusi úton járás bizony jár lemondásokkal, bizony kereszthordozással is, de annak felismerésével is, hogy csak így lehet igazi életet élni: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt” (Lk 9,23-24).

A harmadik szolga nem vállalkozik, nem mer, nem vállalja fel a küldetését; nem rossz szándékú ő sem, hiszen meg akarja őrizni a talentumát, elássa, meg akarja tartani, de éppen ez most a baj: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt”.

A hű szolgákban megvan annak a felismerése, hogy milyük is lenne, amit nem kaptak volna. Talentumaikat, mindent csak használatba kaptak, az Isten szolgálatára. Nem féltik ezeket, csúnya szóval „piacra viszik,” vállalkoznak, kockáztatnak, de felismerik, hogy ez a helyes út „aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt”.

Követve mesterüket ők is feladják azt, amilyük van, de mégsem a történik, hogy semmilyük sem marad, hanem éppen, hogy többet kapnak általa. Valahol annak a felismerése van, lehet jelen az ő tettrekészségükben, hogy felismerik az Isten Országának alapeleme a növekedés. Gondolhatunk itt más a mennyek országáról szóló példázatokra is, a magvetőre, a magától növő vetésre, a mustármagra. Istennél növekedés van, persze nem a mai világ jelszavának mondható fenntartható fejlődés értelmében, hanem lelkiekben. Abban, hogy az Isten minket növelni, gazdagítani, teljesebbé kíván tenni, ki akarja teljesíteni a mi életünket: „mert azért jött az embernek fia, hogy életük legyen és bővölködjenek!” – fogalmazza meg egyszer küldetését Jézus. A mi Urunk ad, és a mi Urunk minket növelni, gazdagítani kívánó Isten.

[[paginate]]

Ez az ő akarata, de hogy ezt velünk megcselekedje, nekünk is rá kell jönnünk, nincs semmink, amit ne kaptunk volna, Nekünk is fel kell ismernünk, hogy mindent csak használatba kaptunk és hozzájuk nem görcsösen ragaszkodnunk a helyes, hanem azokat beállítani az Isten szolgálatának az ügyébe. Piacra dobni mindazt, amink van, és meglátni, hogy nem veszítünk el semmit, hanem éppen ezáltal van növekedés, hogy az Isten országának törvényszerűségei nem úgy működnek mint a világéi, hanem „aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt”.

Utoljára szóljunk a gonosz szolgáról is. Nagyon keményen hangzik ez a jelző – gonosz –, hiszen mi rosszat tett, hiszen nem tett semmit. Miért nem lustának vagy félénknek, vagy tétova szolgának nevezi őt az Ige? Mivel érdemli ki ezt az igen kemény jelzőt?

Röviden és tömören azzal, hogy a szolga viselkedésében a példázat az Isten elleni lázadás alapvonásait ábrázolja ki. A „csakugyan azt mondta az Isten” Istenvádja van benne szavaiban, „tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, ott is gyűjtesz, ahová nem szórtál”. Valóban így ismerjük meg ezt az Urat? Aki a példázat elején „amije csak volt átadta nekik”. Nem így van, csak a szolga gondolja és mondja ezt: kegyetlennek, zsarnoknak, kapzsinak nevezi az Istent.

De amire leginkább jó felfigyelnünk az utolsó szolga kapcsán, hogy mi is volt az ő cselekedetének, jobban mondva tétlenségének a mozgatórugója. Miért ragaszkodott görcsösen a talentumához, miért ásta el? Azt olvashatjuk, azért, mert félt: „Félelmemben elmentem tehát és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tiéd.” Ez a szolga fél az Istentől, félelemből cselekszik. Mondhatnánk, hogy mi ezzel a baj, hiszen az Istenfélelem bevett szavunk, ismerjük, használjuk, mondjuk: féljük az Istent. De az, amit mi az Istenfélelem alatt értünk, korántsem egy rettegést, egy megfelelni akaró görcsösséget, az Isten számonkérésétől való szorongást jelent, vagy hát nem ezt kellene hogy jelentsen. Ezt jelenti az Istenfélelem ennél szolgánál, és ez nem vezet az ő életében semmi jóra. Fél az Istentől, fél az ítéletétől, istenképe egy kegyetlen, követelőző istennek képe, és az, amire itt rámutat Jézus, hogy ilyenfajta istenismerettel, ilyenfajta istenrettegésben nincs áldás, nincs növekedés. Csak görcsösség van, céltalan lelki körforgás és meddőség van.

[[paginate]]

Növekedés, lelki gazdagodás és kiteljesedés csak ott van és abban van, aki felismeri, hogy milyen hatalmas is az Istennek a szeretete, aki az egyszülött Fiát értünk odaáldozta. Felismeri, hogy milyen örömteli és felszabadító az a tudat, hogy Őáltala minden bűnünk bocsánatot nyert és milyen boldog tudat az, hogy mi mindezt hívő szívvel elfogadva nem a vég felé, hanem egy új kezdet felé menve élhetjük az életünket!

Micsoda kontrasztot mutat itt Jézus minden elvárásunkkal szemben! Ez a példázat szervesen illeszkedik a végidőket és az utolsó ítéletet felvázoló példázatok sorába. És bár ezekkel a példázatokkal szokás volt riogatni is, minden elvárásunkkal szemben azt üzeni most nekünk, hogy nem kell félni. Hogy a félelem nem vezet semmi jóra. Hogy az Isten nem görcsös megfelelni akarást vár el tőlünk, hanem belé vetett bizalmat, hűséget, nem „kérlelhetetlen és számonkérő” Istenképet, hanem a mi Urunk kegyelmes valójába vetett reménységet.

A hű szolgák bele mernek ugrani Isten kegyelmébe, felismerik, hogy nincsen semmilyük, amit ne kaptak volna. Ezért már nem is ragaszkodnak hozzá görcsösen, hanem mernek a rájuk bízott isteni adományokkal „vállalkozni”, használni. Merik magukat feladni és jutalmuk, hogy megtapasztalhatják, így működik az Isten országa: „aki elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt” – sőt az Isten kegyelme által még többé is teszi azt.

Adja Isten, hogy mi is felismerhessük az Isten hozzánk való szeretetét és jóságát, hogy „amije csak volt átadta nekik”. Ezen jóságára pedig hálával válaszolva lehessünk az ő hűséges szolgái, akik minden adományával az Ő nagyobb dicsőségére és a többiek javára akarnak vállalkozni, és végül mi is megkaphassuk az örömteli ítéletet: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Ámen!

Lányi Gábor János

^{(Evangelizációs igehirdetés. Elhangzott a Vasadi Református Egyházközségben 2024. november 27-én)}