„Hogy látható legyen a világ, Isten elrejtőzött, /
ha megmutatkozna, csak Ő maga volna.”
(Jan Twardowski)
„Hinni kell ahhoz hogy tudjunk”- Fides quaerum intellectum. Hasonló gondolat ragyog fel protestáns hagyományainkból, ha megidézzük a Kolozsvári Református Kollégium falára felvésett jelmondatot:„Litteris et Pietati sacrum”, azaz a tudománynak és a kegyelemnek. E két pólus, vagyis a tudomány és a hit erőterében tűnt fel Blaise Pascal (1623-1662) géniusza, akit joggal tekint az utókor a XVII. századi francia kultúra, irodalom- és tudománytörténet legkiemelkedőbb gondolkodó alkotó elméjének, s egyben – Descartes mellett – a kétségkívül a legnagyobb hatású jelenségének. Nagysága tragikus nagyság, mint a corneille-i dráma tragikus hőse, a szenvedély és a kötelesség küzd benne, amíg végre is a keresztyéni alázat legyőzi benne az intellektuális szenvedélyt, a beteg, munkára alig képes test fölött pedig – miként Szerb Antal megállapítja – győzedelmeskedik a nagy század emberének heroikus akaratereje.
Pascal élete hihetetlenül izgalmas, ezért különösen meglepő, hogy egészen az utóbbi időkig, Jacques Attali, Balise Pascal, avagy a francia szellem c. monográfiájáig, életéről csak homályos és téves képzeteink voltak, még akkor is így van ez, ha számos könyv, tudomány- vagy filozófiatörténeti munka töredékesen foglalkozott vele. Pascalról elmondhatjuk, hogy mozarti értelemben csodagyerek volt, akit édesapja Etienne Pascal indított el szédületes tudományos útján, méghozzá a matematikai pályán. Pascal a bizonyosság szenvedélyes szerelmese és kergetője volt.
[[paginate]]
Mohó esze már kora gyermekségében rávetette magát az egyetlen és legfőbb bizonyosságra, amit az ember elérhet, a matematikai bizonyosságra, mert a matematika, az értelem zenéje, a szám és a képzelet csodálatos nővére – amint Babits oly találóan kifejezi – abban is érintkezik a zenével, hogy csodagyerekeket produkál. Boldog absztrakt világ, ahol még egy gyerek is kitűnhet, ahol nincs szükség életismeretre, mert még nem léptek fel az élet megfoghatatlan bonyolultságai. Amint megkezdődik a „moralizálás” az élet felé vetül a gondolat, – olvashatjuk Babits európai irodalomtörténetében – már nem tűnnek fel a dolgok olyan egyszerűnek, kivált az olyan üdvösséggel beoltott lélek számára, mint Pascal, aki életében rátalál a rációtól a hit-remény-szeretet hármasságát adó krisztusi útra, megkoronázva a rejtőzködő Istent kereső, „gondolkodó nádszál” földi életét. Ezt az utat azonban csak a legnagyobbak képesek teljes hittel és meggyőződéssel megharcolni, az olyan alázatos szívű óriások, mint az újkor hajnalán Blaise Pascal – akinek 2023-ban ünnepeltük 400. születési évfordulóját - vagy éppen Szenczi Molnár Albert, az egyik legnagyobb magyar hitvalló kortársa.
Csak akkor érthetünk meg valamit, ha annak minden ellentmondásával számot vetünk. Ezekből és ezeket átfogva tárul fel az egész mibenléte. Igen, Pascal ebben a szigorú követelményben fogalmazta meg gondolati univerzumának titkát. De miben is áll az egészet átfogó pillantás misztériuma a megismerésben? Megemlékező írásunkban ezt a kérdést szeretnénk körbejárni, mert ez az egyedi kritikai látásmód képezi sajátos módszere kulcsát, kimondva, hogy lehetetlen a részeket egész nélkül megismerni, a részek az egészben teljesednek ki, miközben meghatározó a szerepük az egész működésében. Nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt egyenként nem ismerünk. Azaz minden, a teljesség: ok és okozat, közvetett és közvetlen egyaránt, mintegy természetes láthatatlan köteléket alkotva köti össze a legtávolabbi és a legkülönbözőbb dolgokat.
[[paginate]]
Az egészben feloldódó ellentmondások rendszerének kibontásával Pascal - meghatározta kora tudományos és vallási gondolkodását, forradalmasítva a kulturális és tudományos vívmányokban ugyancsak bővelkedő XVII századot. A harmonikus egység jegyében kora és talán minden idők legnagyobb matematikai elméjeként a tudománytörténetben példátlan módon, minden előzmény nélkül volt képes világra szóló felismerésekre jutni, amint ezt mutatják a fizikát a kísérleti természettudományokba beemelő eredményei is. Szenzációs kísérleteivel igazolta módszerének alapvetését, hogy a tapasztalat az igazi mester. Ennek a leginkább fausti embernek csodálatos akaraterejét mutatja, hogy az utolsó időszakában elgyötörten és szenvedélyes janzenistaként elmerülve a jezsuitákkal folytatott engesztelhetetlen hitvitában, még ráért megszervezni a mai tömegközlekedés ősét, a társaskocsi részvénytársaságot Párizsban.
Tudományos építményében a legmesszebbre világító tornyot a matematika, egyetemes nyelvének megteremtése jelentette, amit a geometrián alapuló ihletett látásmódjának köszönhetünk. Mi magyarok különösképpen hálásak lehetünk ennek, mert a magyar tudományt éppen a matematika szíve közepében lévő számelmélet tette világszínvonalúvá a múlt századelőn, amit máig sikerült megőrizni. Tudományos hitvallásában Wigner Jenő isteni ajándéknak tekinti a matematikát: „az a csoda, hogy a matematika nyelvét fel lehet használni a fizika törvényeinek megfogalmazására olyan bámulatos ajándék, amit soha nem fogunk sem megérteni, sem megérdemelni”.
[[paginate]]
Mindazonáltal Pascal kimeríthetetlen életművében idesorolhatjuk az első számológép megalkotását, amely az egyetemes tudomány- és technikatörténetben olyan korszakot nyitó magyarokra talált, mint Neumann János, vagy a Microsoft kifejlesztője Charles Simonyi, de kiemelhetjük a játékelmélet alapjainak megteremtését is, amely a magyar humán kultúra egyedi karakterét, sava-borsát adó játékos gondolkodásnak adta meg a tudományos kódját.
A hatalmas életmű homlokterében a rejtőzködő Isten közelébe törekvő, üdvösséggel beoltott lélek kétségbe esett útkeresése áll, amely „az egészet átfogó pillantás” jegyében a szellem és test egységének valóságára és misztériumára világít rá. Pascal antropológiájában három rendet állított fel, a legalsó a test rendje, amely a materiális viszonyok összességén alapul. Ez a legköznapibb, meghatározó létforma, szemben a szív rendjét tükröző harmadikkal, amely felfelé mutat a szeretet maradéktalan beteljesítése felé. Ugyanakkor a második rend az értelem rendje. A racionális megközelítések azonban csak egy ideig sikeresek, a végidőkben új tudásra van szükség, amely örökidőkre bevési az emberek történetébe a Mennyei Atya akaratát, hogy ne csak az eszünkkel ismerjük meg az igazságot, hanem szívünkkel is. Így fedezzük fel az alapelveket, amelyekben az okoskodásnak semmi szerepe nincs, hiába igyekszik cáfolni őket, hiszen az olyan alapelvek ismerete, mint az, hogy van tér, idő, mozgás, számok oly szilárd, amilyen egy sincsen az okoskodással megszerezhető ismeretek között. És az okoskodó észnek ezekre a szívből és ösztönből fakadó ismeretekre kell támaszkodnia, ezekre kell alapoznia fejtegetéseit. Az alapelveket megsejtjük, a tételeket következtetéssel állítjuk fel és – tegyük hozzá – mindegyik esetben teljes bizonyossággal, bár különböző utakon.
[[paginate]]
„Ha az ember magára tekint először a testét látja, tehát bizonyos anyagmennyiséget, melyet sajátjának mondhat” – kezdi Pascal a szív és a mennyei látás végtelen dimenzióiba bebocsátó gondolatmenetét szem előtt tartva a Példabeszédek intését: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul az élet”. Ebben az erőtérben Pascal különösen fontosnak vélte a hit mélyítését, belevonva az értelmet - a racionális eszközöket, a matematikai és fizikai ismereteket is - a hit kérdések életre-halálra menő küzdelmébe. Pascal racionalizmusa átvezet a bűnös kegyelemre szoruló ember egyedüli reménységét adó vallásossághoz. E nélkül nem tudhatjuk meg, hogy micsoda, miben áll ez a racionalizmus, és azt sem, hogy miért van. E sajátos ismeretelméletben fontos megkülönböztetni a tudás három egymástól megkülönböztethető forrását, az érzékeket, az értelmet és a hitet, amelyek összekeveredéséből bábeli zűrzavar támad. Az igazság – Pascal teológiájában – azonban nem engedi, hogy az e területekről szerzett három bizonyosság ellentmondjon egymásnak. A hit kinyilatkoztatásait, ha ellentétesnek tűnnek a természeti tényekkel, mind magasabb perspektívában addig kell kutatni, amíg a szövegértelmezés szilárd talajra lel az Evangélium igazságának égi bölcsességében, amikor a dolgok hirtelen harmóniába kerülnek.
Ehhez a kutatáshoz nyújt fogódzót Pascal módszere, amennyiben bölcseletében kétfajta gondolkodás létezik: az egyik esetében, amikor az ember gyorsan és teljes mélységben felfogja az alaptételekből származó következményeket, „hibátlan” gondolkodásról beszélhetünk, a másiknál azonban amikor a megismerés alanya egyszerre sok törvényt képes felfogni, anélkül, hogy összezavarná őket a geometriai gondolkodás útjára kerül. Az előbbi, a hirtelen megvilágosodásban tükröződő hibátlan gondolkodás képessége, a lényeglátás, táplálóerejét a tapasztalatból születő megsejtés, vagyis a megérzésen alapuló intuíció képezi. Mindazonáltal a hívő gondolkodó ember számára az intuíció maga lehet a mennyei látás, amely megnyithatja – az atyai ház felé vezető – utat, amint ezt Pilinszky költői oltárképén oly gyönyörűen lefesti: „Megérkeztünk a térre /…/ A tér mérete? Nem tudom. Talán nagyobb volt a Szaturnusz, vagy a Nap felszínénél, de a környező épületek (három palota, egy székesegyház) a tér kiterjedését saját méretükkel tökéletesen kiegyenlítették, olyannyira, emberszabásúra, amilyennek az atyai ház udvarát érezhette a tékozló fiú, amikor hazatért” (Pilinszky János: Hármasoltár).
[[paginate]]
A geometriai gondolkodás alapvetően az ész birodalmába tartozó tudományos megismerésen nyugszik. A geometria ugyanis az ész feladatköre. A tudomány sajátos módszere és formája nem a tárgyi gondolkodáson alapszik, hanem az adatszerű módszeres ismereten. A tárgyi gondolkodás sohasem értelmi, hanem mindig a „tudásnak panaszt tévő” megismerési folyamat csavarjaként hat, amiből sohasem származik ismeret, adat- és tényszerűség, hanem mindig gondolat. Különös paradoxon, s ez talán éppen a tudományos fordulat századára, a XVII. század gondolkodására volt a leginkább jellemző, amikor gyakran találkozunk száraz tényekkel, igazságokkal és termékenyítő tévedésekkel, amely – görög kifejezéssel élve – az apera és az empíria kettősségére, azaz az intuitív gondolkodás és a tapasztalat együtt mozgására utal. Így egy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy sokan, még a hozzá közelállók is megbotránkoztak amikor Pascal bátran hirdette, hogy az értelem is dönthet kellő meggyőző erővel bizonyos hitigazsági kérdésekben. Mert nem egymás mellett létezik a kettő – mármint a vallás meg a racionalizmus –, hanem részei egy egésznek. Ezért aztán egyik sem érthető önmagában, a racionalizmus sem.
Pascal utolsó aktív éveiben egy nagyszabású antológián dolgozott, amelyben össze akarta egyeztetni a keresztyén vallás tanait az ésszel, a diadalmaskodó racionalizmussal. Ez a mű azonban nem készült el. Halála után a családja és hívei összeállították a hátra maradt töredékeket és jegyzeteket, s végül így keletkezett a Pensées, vagyis a Gondolatok 1670-ben, Pascalnak és talán az egész nagy századnak a legnagyobb szépirodalmi igényességű, filozofikus alkotása, amely az értelem földön túli eszményében - csakúgy mint Mozart Requiem-je a zenében – az emberiséghez szól egyetemes parancsával: „Olyan értelmet kell keresnünk, amely egybehangol minden ellentmondást, valódi értelme tehát nem az, amit a zsidók adnak neki, Jézus Krisztusban azonban minden ellentmondás egybehangolódik.” Pascal művét a fenti olvasatban akár egyfajta univerzális módszertannak is tekinthetjük, mert a szétszórt, bámulatos tömörséggel megfogalmazott paragrafusként számozott bekezdések érzékeltetnek egy gondolkodásmódot, aminek galvanizáló ereje folytán az egyes szöveg testek és elemek mintha összecsengenének.
[[paginate]]
Ebből kiindulva a Gondolatok egységes műként fogható fel, amelyet különösképpen megtámaszt Pascal végtelenről alkotott felfogása, amelyben az embernek egyrészt össze kell vetnie magát mindazzal, ami alatta van, - vagyis a művelésére, megőrzésére és a megismerésére hivatott teremtett világ mikrokozmoszával – másrészt, ami felette, az univerzum kozmikus rendjével, hogy megismerésében fogalmat alkosson pontos határairól.
Az ember számára adott univerzum a Gondolatok töredékeiben egy olyan gömbént jelenik meg, amelynek középpontja mindenütt van, a kerülete azonban sehol. Egyszóval Isten mindenható voltának az a legnagyobb bizonyítéka, hogy gondolatában elvész képzeletünk, ráeszmélve, hogy természetadta tömegével két feneketlen mélység közötti lebegésében egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelyből vétetett és a végtelent, amelyben elmerült. Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús kebelén, nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni, hiába csigázzuk képzeletünket, tágítjuk ki az elképzelhető tereken túlra csak atomot szül képzeletünk a dolgok valósága helyett. Atomokat, melyek az emberi természet számára megfoghatatlanak. A mi számunkra semmi sem állandó, ha egy szilárd ponthoz akarunk rögződni a talaj meginog és kicsúszik alólunk, ha tovább keresünk mindig-mindig, újból és újból kisiklik a lábunk alól, menekül, örökösen menekül elölünk. Ilyenek vagyunk hát, ezért állunk egyaránt távol a teljes tudástól és a teljes tudatlanságtól, középen úszunk hatalmas, bizonytalan hullámzó tömegen az egyik véglettől a másik felé, amint a hitet is – a hitetlenség és az üdvözülés lehetőségének igénye közötti - köztes állapotban foghatjuk fel.
Ugyanakkor engesztelhetetlenül kitart meggyőződése mellett, hogy a Szentírás megértéséhez olyan értelmet kell találnunk, amelyben minden ellentmondás, részlet összhangba hozható. Nem elégséges az olyan értelmezés, amely ugyan több egyező részletnek megfelel, de képtelen az egységes egész átfogására. Azaz: olyan értelmezési kulcsot kell találnunk, amely megnyitja belső látásunkat, méghozzá úgy, hogy a partikularitások ellentmondásait is összhangba hozva adja meg az egészet átfogó pillantás boldog felszabadító érzését.
[[paginate]]
Ezt a boldogító érzést – először –, szívéből kitörő döbbenetes örömélmény kíséretében 1654. november 23-i éjszakáján a Neuilly-híd közelében élte át Pascal, amikor is lovai elragadták és csak a csodával határos módon menekült meg a haláltól. Ugyanakkor e majdnem tragikus esemény meghatározó hatással volt hite elmélyülésére, előidézte benne azt a tudatot, hogy a kevés választottak közé tartozik, azok közé, akiket Isten kegyelemre szemelt ki, amint ebben az egész lényét megrázó misztikus élményben feltárult előtte, hogy megtalálta Istent, méghozzá nem a filozófusok, hanem Ábrahám, Izsák, Jákob, Krisztus Istenét. Pascal szíve ujjong azon az éjszakán, mert a szeretet és a vigasztalás Istene hajolt le hozzá – „olyan Isten, aki betölti övéi lelkét és szívét”. Istent a szív érzi nem az értelem, Ő csupán az Evangélium tanította utakon fedezhető fel. Ez a megvilágosodás villódzó kegyelmi pillanatok sorozatában áll, amit Pascal elméjében kegyelmi ajándékként kapott meg, magában hordozva a végtelenre nyitott intuitív képességet, amely ezentúl az egész életét végig kísérte, minden művében megmutatkozott.
Minden műnek tehát kell, hogy legyen olyan értelme, amelyben minden egymásnak ellentmondó rész összhangba kerül, vagy ha nem így van nincs értelme – vonja le Pascal a következtetést. Az evangélium mennyei látása iránt elkötelezett, mélyen hívő Pascal nem nyugodhat bele az egész egységét alkotó összesség eltakaró fedésébe, Pascal tehát minden intellektuális erejével ragaszkodik ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az összesség nem kevésbé konkrétum, mint a részek. Az „egy”, mint egység, - vagy mondjuk inkább társas egynek – ebben a felfogásban például a másikkal való közösségvállalás egységében önmagán túli értelmet kap, rávilágítva korunk paralízisére, a szociológiába bevezetett végtelen magány társadalmi jelenségére.
Az erényes dialektika stációira Pascal életútja a kristálytiszta példa, amelyen keresztül olyan mélységekbe világíthatunk be, amelyek láttatása ma égetőbb, mint valaha. Amikor a korlátolt ateizmus lassan megfosztja az embert attól a képességétől, hogy túllásson e világi létének szűkös határain. Amely a progresszív társadalom ideológiák bűvöletében mélybe taszítja az embert a keresztyén világkép helyébe lépő abszurd haladás mítoszokkal, a földi boldogság utópiáit kergető hatásában önpusztító, röghöz kötött helyzetet eredményező szellemi kulturális tömegpusztító fegyverekkel, elterelve a lélek figyelmet a valódi létkérdésekről. Ebben a zuhanásban reménytelenül kiszakad az individuális vágyait mohón megragadni kívánó, nyereséget hajszoló ember. Következmény: magány és a félelem, amikor az egzisztenciális élethelyzetből társadalmi magatartást formáló léthelyzet lesz.
[[paginate]]
Az értelem a szív érzésein át tanul alázatot, mégis mintha éppen ez a szívtől vezérelt bölcs racionális látásmód hiányozna legjobban a posztmodern progresszív ideológiák tombolásában vergődő ember életéből, amit még irtóztatóbbá tesz – s ezt is prófétai módon meglátta Pascal – az elgépiesedés és elállatiasodás rémképe, aminek a fenyegető árnyékában – a nagyobb anyagi fejlődés közepette is – megjelenik a zűrzavar és káosz birodalma, korunk zuhanó válságélményének döbbenetes valósága. Hiszen azt a józan észszerűség nevében Pascal is látta, nincsen racionalitás által szentesített társadalom. Hogyan lehetne racionális és igazságos az, amely az idő és a hely szerint nemcsak más és más, hanem egymással ellentétben is áll. A Tízparancsolathoz mérve minden társadalmat igaztalannak talált mi több: egyiket sem tekinti racionalizálhatónak, sőt azt is megérezte, hogy a keresztyénségtől való elszakadás kísért a jövőben. Azt is látta, hogy a legveszélyesebbek majd a politikai gyűlölségek lesznek, amikor az Antikrisztus a Végső Ellenség korában politikai hatalmat kap. A gyűlölet felülkerekedik minden józan megfontoláson, mindent elpusztít, nyomorba taszítva embert, országokat, amikor a Pál szerint soha el nem fogyó szeretetet nem szeretik többé.
Ebben az állapotban „Jézus Krisztus kiszenvedése a világ végezetéig fog tartani ez idő alatt nem szabad aludnunk. A tények mögül száműzött Isten időről-időre átvérzi a történelem szövetét” – ahogy Pilinszky mondja. Pascal erre igazán akkor döbbent rá, amikor Párizs utcáin bolyongva azokon a Szajna parti helyszíneken járt, ahol nem térhetett ki a hugenották vértanú halálának szívet szaggató emlékei elől. Itt azt sem felejthetjük, hogy Kálvin az Institúció eredeti latin nyelvű genfi kiadásához 1536-ban egy I. Ferenc francia királyhoz intézett előszót is írt, amelyet Kálvin a hugenották nevében és védelmére írt. Ezt az előszót az apologetikai irodalom mesterművének tartják. Ugyanakkor e hatalmas mű szellemisége mély nyomot hagyott Pascal antropológiáján, hiszen az Institúció első mondata: „Egész bölcsességünknek, már amelyik igaz és valóságos bölcseletnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete”, de az Ádámtól örökölt bűn reprezentatív felfogásában: „Nem az akaratunktól, hanem az egészséges akaratunktól fosztattunk meg.” Így a kegyelemtanában is rokon vonások fedezhetők fel Kálvin és a jó száz évvel később, a hugenottákra emlékező Pascal között. Mert Pascal gondolkozásában az emberi akarat a bűnbeesés folyamán alapjaiban átalakult, kivonja magát az isteni tiltások fennhatósága alól, az alantas vágyak uralma alá kerül.
[[paginate]]
A Gondolatok talán leghíresebb, de biztosan a leggyakrabban elővett helye – az embert „gondolkodó nádszál-ként tekintő – metafora, amely valóban szép és fennkölt szöveg, akár Szophoklész Antigoné-jából az első látásra és általános tartalmában az emberi haladást dicsőitő kardal, ez az emberi volt büszkeségének igazolására szolgáló – talán még Pascal parabolájánál is ismertebb és gyakrabban idézett – költői szöveg. Igen, aligha látunk benne mást, ha a dráma egészéből kiszakítva ismerjük meg ezt a részletet. Ha azonban követve a dráma folyását konkrét valóságában tekintünk az emberre és gondolataira fokozatosan kiviláglik, hogy a nagy görög drámaíró nagyon is ügyelt arra, – kimondva: bármilyen csodálatos is az ember a halált nem tudja elkerülni - hogy az ember nagyszerűségét ünneplő dal ne legyen egyszerűen ostoba hübrisz.
Pascal Istene: a rejtőzködő Isten (obsconditus) gondolata, ha ellentmondásnak tűnik is, maga az ellentmondások megoldása, amely az emberi állapot megromlottságának, a bűnbeesettségének gondolatához, isten igéihez kapcsolva - összefogja hitrendszerének alapjait. Mert ez az állapot feltételezi, hogy Isten nem lehet nyilvánvaló és nem fedheti el teljesen magát. Hogy a rejtőzködő Isten tétele lehetőséget teremt és nyit s reményt kínál. Méghozzá nem is akármilyent, a megváltás ígéretét hordozó abszolútumét, amelyeknek szilárd talapzatát a hit megvallása képezi. Ennek sérthetetlen tekintélye arra tanít minket, hogy a hitben élő embert a teremtés, vagy a kegyelem állapota az egész természet felé emeli. Ebben áll Pascalnál a boldogtalan kettősség tudata, mert – ahogy Petőfi az Apostol II. énekében írja – „Az Isten tudja mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember”, vagyis az ítéletet hordozó irgalmas Isten országában még azok sem „mehetnek biztosra” – , akik a Szentlélek kimeríthetetlen áldásaiban, ajándékaiban részesülnek, mert e nagyszerű állapotukban is magukban hordják minden romlás kútfejét, amely egész életükre hajlamossá teszi őket a tévedésre, a nyomorúságra, a halálra, a bűnre, míg a legistentelenebbeknek hangos szóval adja tudomásukra, hogy még ők is elnyerhetik megváltójuk kegyelmét.
Nikodémus Antal
[[paginate]]
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Attali, Jacques: Blaise Pascal avagy a francia szellem, Európa Kiadó, Budapest, 2003
Pardi Anna: A szív teológiája – Memorial Blaise Pascal, Időjel Kiadó, 2021
Pascal, Blaise: Gondolatok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983
Simonyi Károly. A fizika kultúrtörténete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978