A család református egyházi szerepvállalásának bőséges irodalma van.[1] Személy szerint néhány publikáció után, a geszti Tisza-kastély kiállításának kurátoraként kerültem közelebb ehhez a témához. Amint ezt az edutainement kifejezés igen gyors elterjedése jelzi, kiállítások közegében ma már elvárás az ismeretek élményszerű átadása. Ezt a lehetőséget az adott esetben leginkább a kor nagy magyar íróinak megfigyelései, illetve a geszti házitanítók mikrohistóriai feljegyzései kínálták, melyek – legalábbis jelzésszerűen – egy előadás során is alkalmazhatóak.

A Tisza család nemzedékeken át tudatosan hirdette és vállalta az egyetemes papság elvét,[2] így az egyházi közéletben való részvételük nem csupán természetes volt, de azt becsületbeli kötelességüknek is tekintették. Folyamatosan viseltek választott tisztségeket  egyházközségi, egyházmegyei és egyházkerületi szinteken. Szerepük mindenre kiterjedő összegzése vaskos kötet terjedelmű volna: II. József Türelmi Rendelete után az ő nagyváradi telkükön kezdte működését a református egyházközség, egy geszti helytörténeti munka[3] fél tucat református templom fotóját közli, amelyek jelentős részben az ő adományaikból épültek. A szabadságharc leverését követő önkényuralom idején, egy betiltott egyházkerületi közgyűlésen figyelt fel az ország Tisza Kálmán (a nagyszalontai egyházmegye segédgondnoka) szereplésére, akinek útja a miniszterelnökségig vezetett.[4] A Debreceni Kollégium alapítványi törzskönyve szerint adományaikkal a geszti birtokszerzéstől kezdve segítették az intézményt. Tisza Kálmánné Degenfeld Ilona évtizedeken át a legjelentősebb jótékonysági szervezetek élén állt, a család tagjai országszerte részt vettek református intézmények alapításában és fenntartásában. Személyi alkalmasságukon és vagyoni helyzetükön túl imént körvonalazott aktivitásuknak is köszönhető, hogy 1867 után a Tisza testvérek az ország öt református egyházkerületéből egyszerre háromban voltak főgondnokok,[5] a Tiszántúlon pedig már 1860-ban Degenfeld Imrét (Tisza Kálmán apósát) választották e magas tisztségre.

[[paginate]]

Református karakter és népszemlélet

A vallási meggyőződés és az etikai elvek optimális esetben összhangban állnak egymással, meghatározzák az egyének mentalitását és befolyásolják tetteiket.[6] Amikor Tisza Istvánt 1902-ben – apja halála után – a nagyszalontai egyházmegye gondnokává választották,  maga is egy protestáns morálteológiai háttérben ismerte föl Tisza Kálmán személyiségének lényegét:

„húsává és vérévé váltak vallásunknak megrázó, de egyúttal nemesítő, felemelő, életadó igazságai. Ez adja a kulcsot egész egyéniségének megértéséhez […] Dicséret és jutalom nem csábította, gyűlölet és erőszak nem riasztotta el, földi hatalom nem tántoríthatta meg őt; saját hatalma nem kápráztatta el, másé nem téríthette ki lelkiismerete által eléje szabott útjából […] Keresztyén hitéből merítette azt a derült lelki nyugalmat, azt a csüggedést nem ismerő lelki erőt és azt a rendíthetetlen bátorságot, amely soha nem hagyta őt cserben az élet megpróbáltatásai közt.”[7]

Ezt a beszédet apja emlékére, őt gyászolva mondta, de egész életútja azt igazolja, hogy az idézett mondatokban saját eszményeit is megörökítette. Dunántúli főgondnokká avatásakor mondott beszéde leginkább egy keresztyénszocialista politikus szóhasználatára emlékeztet:

„Jézus vallása a szegény ember vallása! Mindaz, ami valóban a szegény ember javára történik, mindaz, ami az emberi méltóságot a szegény emberben elismeri s őt emberhez méltó életviszonyok közé juttatni törekszik, jézusi dolog…” Ugyanekkor azt is kifejtette, hogy a „jézusi szeretet és az osztálygyűlölet áthidalhatatlan ellentétben állnak egymással”.[8]

A Tiszák református karakterének felvillantása után hangozzék el néhány mondat birtokaik népéről is. A huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben, a parasztság állandóan romló helyzetének ideologikus emlegetése sokakban ébresztett olyan képzetet, mintha a földesúr anyagilag is érdekelt lett volna a „szegény adózó nép” tönkretételében, ami természetesen abszurdum. A maga korában mindenesetre Széchenyi Ferenc is úgy láttatja, hogy „a jobbágy és földesúr úgy állt szembe egymással, mint két kártyás, s az uraságok közönségesen a jobbágyok kára által keresik jövedelmeik fölemelését”.[9] Számos helyzetleírás és a jobbágykérdés vitái[10] tehát arra utalnak, hogy a Tiszák alábbiakban ismertetendő viszonyulása a geszti néphez korántsem tekinthető szokványosnak.

[[paginate]]

Az első geszti birtokos

Visszatérve a kezdetekhez: a család első, minden kétséget kizáróan biztos ősét, Borosjenői Tisza György deákot (iskolázott, latinos műveltségű személyt) már református erdélyi fejedelmek környezetében találjuk. Erzsébet nevű leányát Csulai György püspök, I. Rákóczi György udvari papja, gyulafehérvári lelkész vette feleségül. Fia István, II. Rákóczi György portai követe szintén tanult, diplomáciai feladatokra alkalmas személy volt. A lengyel hadjárat után török fogságban, a Héttoronyban sínylődött, majd 1660-ban Váradon az erődítmény fontos stratégiai pontjának, az Aranyos bástyának kapitánya volt.[11] A család számos kivételes személyisége közül az egyik legjelentősebb Tisza I. László (+ 1771.) a geszti birtokalapító volt, aki még a Küküllő menti Udvarhelyen, azaz Székelyudvarhelyen kezdte iskoláit, itt lépett a „Músák díszes seregébe”. [12]

A birtokot 1761-ben visszaszerző  új földesúr személyéről a Fekete Geszti Krónika – Nagy Sámuel jegyző munkája – nagyon kedvező képet ad, hangsúlyozva, hogy  „Ezen új földes uraság a dolgosokkal együtt dolgozott, délben oldal tarisznyából velök együtt evett.”[13] Amikor az általa építtetett családi kripta „bólthajtása [1764-ben] elkészült, bé mene és süveg vette fohászkodott”.[14] Tartotta az eke szarvát és sövényt is font a gesztiekkel, akik azért is örülhettek érkezésének, mert megszabadultak a távoli Oláh-Homorógon végzendő szántás robotjától, mellyel a fiskusnak (államkincstári birtoknak) tartoztak. Az ő halotti versezete megszólítja a cselédséget, jobbágyságot, akikkel együtt dolgozott. Alapkérdés, hogy mire alkalmas forrás egy halotti búcsúztató? A halottakról jót vagy semmit elv alapján e műfaj igen ritkán tartalmaz kritikai elemeket. De a hasonló szövegekben is gyakran vannak nyomjelző kifejezések, kirívó részletek, ún. anomáliák, amelyek többlet információ forrásai. Már az is kérdéses, hogy mennyire általános jelenség az, ha egy 20 000 holdas földbirtokos a temetésén „Hív cselédeitől és Jobbágyitól bútsúzik”, mint ahogy Tisza I. László nevében tették:

„Mellettem fáradott igaz tselédeim,/ Hív szolgák, szolgálók, bízott embereim,/ Értetek is könyvet hullatnak szemeim,/ Hogy nem segíthetnek el lankadt kezeim./Gyászos árva házam próbált hívségtekre/ Bízom s dolgaimat munkás kezetekre,/ Engedelmességet kötvén szívetekre,/ így hoz az Úristen áldást fejetekre.”/[15]

[[paginate]]

A földesúr e sorokban megsiratja (gesztusával „ember számba veszi”) a mellette fáradozó igaz és hű szolgákat, majd az özvegye iránti engedelmesség áldásos következményeire emlékeztet. E búcsúztató vers tartalma közel áll a Lex Politica Dei c. református bibliai törvénykivonat szolgákról és gazdákról szóló alfejezetének üzenetéhez, amely a szolgákat engedelmességre és hűséges munkára inti, az urakat pedig arra figyelmezteti, hogy „ha neked szolgád vagyon úgy tartsd mint atyádfiát”, azaz embertársadat. „Ti Urak, igassaggal és egyenlŏseggel legyetek a ti szolgaitokhoz, tudván hogy tinektekis Uratok vagyon mennyekben.”[16] (Tehát vigyázz, mert az Úr elszámoltat viselt dolgaiddal!)[17]

A geszti krónikából ítélve a birtokalapító Tisza I. László vallásossága, kegyességének színezete Bihar vármegyében nem lehetett tipikus: a krónika írója ugyanis szűkszavú feljegyzéseiben a számára szokatlan (említést érdemlő) mozzanatokat örökítette meg. Halála napján, 1771. április 10-én az alábbiakat jegyezték föl:

„Ezen néhai földes úr éltében a templomban akárhányszor hallható szóval imádkozott. Írásban kiadta, hogy vasár- és ünnepnapokon az átutazó szekereseket eresszék át pusztáin. Csak a részegeket nem tűrhette. Halála után az Ekklézsiai számadásokat a földes asszonyság ellenőrizte.”[18]

A források szerint nagyobb eltökéltséggel foglalkozott az Isten házával, mint saját lakásával: beérte egy Geszten talált szerény vármegyei épület felújításával és bekerítésével. Már 1762-ben 15 Rhénes forintot adott a templom reparációjára, „Ámelbett orgonát” építtetett, Erdélyből orgonistát is hívott, az Egyháztanácsot is az erdélyi Konzisztóriumok mintájára szervezte meg.[19] 1764-ben „srófon járó kerek” úrasztalát készíttetett, 300 vonás forintot adományozott a Debreceni Kollégiumnak, elősegítette a gyülekezet harang vásárlását, ő és leszármazottai is úrasztali edényeket készíttettek.

Özvegye Bályoki Hégen Szénás Rebeka Mária Teréziához folyamodva építtetett tornyot – ez még a Türelmi Rendelet szerint is tilos volt – majd végrendeletében 1000 Rhénes forintot hagyott a Debreceni Kollégiumra.[20] Mindössze 38 évet élt, temetésén Keresztesi József lelkész „Gazdálkodásra termett Elméjéről” is megemlékezett, hangsúlyozva, hogy arra „mindég kész vólt, hogy a’ szegényre tekintsen”.[21] Bár az apa nélkül felnőtt Tisza fiúk a Debreceni Kollégiumban tanultak és a Türelmi Rendelet után Nagyváradon az ő telkükön kezdődhettek a református istentiszteletek, viszonyuk nem volt felhőtlen az első váradi lelkésszel.[22] A Tiszák asszonyai viszont – a Teleki majd később a Degenfeld grófnők –  érzékelhetően finomították férjeik eredendő temperamentumát.[23]

[[paginate]]

Neveltetés és tradíció

„Az otthon tulajdonképen az egyénnek, így az emberiségnek nevelő intézete…” „A Tisza család eszménye szerint való nevelést […] jóformán maga a család végezte, egy több nemzedéken keresztül megszokott, jól bevált rendszer szerint”. A rendkívüli kvalitású nevelői karra tekintettel van ebben a megállapításban némi leegyszerűsítés, de lényegét illetően igaz.[24] Mindenesetre a kellő alapossággal kiszemelt, előzetesen külföldi tanulmányútra küldött házitanítók nemzedékük legjobbjai közé tartoztak: közülük többen akadémikussá, egyetemi tanárrá, rektorrá, mások nagy költővé vagy püspökké lettek.

A nevelők kiválasztásában két meglepő sajátossággal találkozunk. Egyrészt a főúri családok nevelőinek kiválasztásában (a 19. század derekán) aligha volt általános a természettudományos képzettség követelménye, így Geszten szokatlan a természettudósok gyakorisága. Másrészt az is feltűnő, hogy a „kiválasztottak” személyi kiválósága többet nyomott a latban, mint a szülőkkel való világnézeti azonosulásuk. A konzervatív „főispáni helytartó” Tisza Lajos például – akiről Jókai Mór A kőszívű ember fiai központi alakját mintázta – az Eötvös Józsefhez közeli Szőnyi Pált választotta, mint ahogy Tisza Kálmán is jóval politikai fordulata előtt alkalmazta a Deák Ferenccel és Kemény Zsigmonddal rokonszenvező Géresi Kálmánt. Hasonló döntés született a harciasan liberális Baltazár Dezső alkalmazásakor is.

A harmadik sajátosság a regionális közelség miatt is természetes: a nevelők túlnyomó többségükben a Debreceni Kollégium diákjai voltak. (Azok közül, akik geszti működésükről érdemi feljegyzést készítettek, talán az egyetlen kivétel Schmidt Henrik, az Eötvös Kollégium növendéke.) A debreceni diákok alapos teológiai és filozófiai képzést kaptak, nagy előnyükre szolgált az is, hogy pedagógiai tapasztalattal rendelkeztek, magántanítóként és osztálytanítóként egyaránt. Neveltetésük idején Debrecenben a reformkor eszméi leginkább a Kollégium ifjúságára hatottak: a Wesselényit és Vörösmartyt ünneplő első „fáklyás zenék” lelkes időszaka volt ez.[25] Szőnyi Pál és Kovács János házitanítók debreceni Olvasó Társaságában például Széchenyi, Kölcsey és elvbarátaik neve forgott a leggyakrabban.[26]

A legkiválóbb geszti nevelők közül néhányat említve: Réső Ensel Sándor (1787-1860) jogtudós, az „élő Corpus Juris” akivel Széchenyi és Kossuth is átolvastatták törvényjavaslataikat; Szőnyi Pál (1808-1878) aki Bugát Pál után a Természettudományi Társulat országos elnöke volt, az MTA levelező tagja; Kovács János (1816-1906;) az első egyetemen (Berlinben) képzett magyar természettudós aki Tisza Domokos kísérőjeként tudományos expedícióval jutott el Afrikába; a Tisza fiúk nevelésében szerepet vállalt a század második felének legnagyobb magyar költője Arany János; Géresi Kálmán (1841-1921) a Debreceni Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, a Csokonai Kör elnöke, színház-, és diplomáciatörténész. Konferenciánk helyszínére tekintettel sem maradhat el Imre Sándor (1820https://hu.wikipedia.org/wiki/Irodalomt%C3%B6rt%C3%A9net –1900) irodalomtörténész, nyelvtörténész, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja, kolozsvári egyetemi tanár; Pokoly József (1866-1933) kolozsvári és debreceni egyetemi tanár, a Tisza István Tudományegyetem rektora; Schmidt Henrik (1877 – 1953) nyelvész, az MTA tagja, a kolozsvári és a szegedi egyetemi tanár említése; illetve végezetül Baltazár Dezső (1871 – 1936) református püspök, jogász, egyházpolitikus, az ORLE elnöke.

[[paginate]]

A Tisza család több generációjának levelezéséből ítélve, a házitanítókat családtagként kezelték, az étkezések utáni társalgásban fontos szerepük volt, mint ahogy jelen voltak a másnapi program esti megbeszélésénél is. Schmidt Henrik feljegyzéseiből ismert, hogy az úrnő „privilégiuma” volt a nevelők reggeli kávéjának kitöltése. Érzékelte ezt a megbecsülést az „Édes Géresi úr” is – akinek panaszolták elmaradozó válaszleveleit[27] –, de a visszahúzódó Arany János is. A grófnő hozzá írott sorainak jellegzetes záró mondata így hangzott: „kedves családjával egyűtt tisztelvén, maradok Tisztelt Tanár Urnak, alázatos szolgálója Tisza Teleki Julianna”. Hogy nem üres levélzáró formuláról van szó, az tanácsok és szívességek többszöri kérésében is mutatkozik.[28]

Házitanítók feljegyzései szerint (Tisza II. Lászlóné) gróf Teleki Kata (1777–1820) érkezésétől a lelkészt, a tanítót és a jegyzőt meghívták a kastély ünnepi asztalaihoz, és ezt a szokást a II. világháborúig megőrizték.[29] A Tiszák tehát a köztes helyzetű közvetítő értelmiséggel rendszeres személyes kapcsolatban álltak. Forrásokból ítélve – az emberségesen irányított belső cselédséghez hasonlóan –, a kastély teljes környezete reagált e figyelmességre, olykor túlzott szeretettel kényeztetve a család gyermekeit.[30] A személyzet egy-két bizalmas szobalány kivételével gyakran cserélődött, mert akár egy év alatt is keresett annyit, amennyi a férjhezmenetelt elősegítette. Ráadásul a kastélyban tanultak igényessé, ezáltal „kapóssá” tették a lányokat, akik iskolának tekintették a feladatot, sok hasznos ismeretet elsajátítva.

   
                                            ^{Tisza II. László                                                       gróf Teleki Kata}

[[paginate]]

Gyógyítás, szociális érzékenység, „népbarát” érzület

A kálvini felfogás négy egyházi tisztséget különböztet meg: a pásztorok és tanítók, a segítő diakónusok és a gyülekezeti tagok közül választott presbiterek (eredetileg vének) szerepkörét.[31] A Tiszák egymást követő nemzedékei a családi tradícióból következően is erkölcsi kötelességüknek tekintették a szegények és rászorultak támogatását. Erről a férfiak is megemlékeztek írásaikban, de ezt az együttérzést (mai értelmében véve szeretetszolgálatot) a legnagyobb erővel a család nőtagjainak szívből jövő vállalása éltette. Teleki Katalin nevéhez fűződik egy XIX. század utolsó harmadáig folytatódó kezdeményezés: a kastély úrnőinek gyógyító szerepe. A Tiszák asszonyairól sokat mond, hogy a gesztiek súlyos betegség esetén éjszaka is felkelthették a kastély úrnőjét. Teleki Katáról feljegyezték, hogy miután az 1806-os himlőjárványban elveszítette második fiát, segíteni próbált a bírtok népén és rábeszélte a védőoltásra az attól idegenkedőket. Az első esztendőben mindössze 9 gyermek beoltására került sor, de megmenekülésüket tapasztalva, a következő évben már 47 himlőoltás történt.[32] (A kor viszonyai között igencsak bizalmi kérdésről volt szó: az 1831-es kolerajárvány idején részint a kutak fertőtlenítése miatt tört ki egy több tízezres parasztfelkelés.)

Katalin grófnő unokahúgát, Tisza Lajosné Teleki Júliát (1805-1863) a „geszti nép őrangyala”-ként emlegették, esetében szinte állandósult az „angyali” jelző.  Pokoly József a falusiaktól értesült tevékenységéről, eszerint „sebeket, sőt csonttörést is gyógyított s maga készítette a betegek számára az orvosságot”. Az említett 1831-es kolerajárvány idején jelentős szerepet játszott. Nagy Péter lelkész jellemzésében „a nép körül egész odaadással, minden bajaiban, nyomoraiban, betegségeiben, vigasztaló, ápoló és segítő angyalként forgott.”[33]  A gróf Teleki Júliát sirató népes tömegből Révész Bálint debreceni esperes, egyházkerületi főjegyző temetési beszédében név szerint is megemlítette hűséges szobalányát.  Az ő összegzésében „Védangyala, szelid dajkája a népnek, nemcsak ajtaját nyitja meg a szegénynek […] hogy segélyt, alamizsnát nyújtson, hanem elmegy a beteghez, s annak ágyánál virraszt”.[34] A járványokkal kapcsolatban szintén hosszan tartó, több generációs családi törekvésről beszélhetünk. Erre utal, hogy egy kolerajárvány idején még Tisza István is végiglátogatta a betegeket.[35]

[[paginate]]

Az egyházi forrásokkal összhangban áll a közeli szemtanú, Arany János méltatása is: „Áldás poraira, áldást fog mondani minden ismerője, az egész vidék, a szegények, akikkel jót tett, kiket maga ápolt, és minden, ki valaha forgott a nagy míveltségű, nemes szívű úrnő körében.” A költőnek A Dajka sírja című 1851-ben született verse egyértelműen a geszti élmények közé sorolható:

Megszáll az alkony; áttetsző homálya, /Mint könnyü fátyol, leng a sírokon ; /Borulni az agg nő fejoszlopára  / Eljő unoka, gyermek, vagy rokon ; / „Nem rokon az, nem magzat, unoka:/ Két úri hölgy a sír zarándoka./ […] Hogy emlegetnék s megkönyeznék, sírván, / A hű cselédet rideg, puszta sírján. / Mijök volt nékiek az agg cseléd?/ […] Adott-e az mást, mint béres tejét?”/ Talán még azt se, csak hitvány meséket. /Felejtve régen játék, dal, mese : /Hű szíve az, mi nem lesz sohase./ [Kiemelés tőlem – G. Sz. B.]

Erősen emlékeztet az iménti költemény egy harminchat évvel későbbi történetre, melyről A hű cseléd temetése címmel számolt be a Budapesti Hírlap 1887. január 12-i száma. Eszerint a miniszterelnök „öreg huszárjának” [bizalmas belső inasának] ravatalánál könnyeztek a család hölgytagjai: Tisza Kálmánné gróf Degenfeld Ilona, Báró Radvánszky Béláné és Herceg  Odescalchi Gyuláné.[36]

Degenfeld Ilonáról följegyezték, hogy az ínséges 1863. esztendőben összeíratta a falu nélkülöző gyermekeit, majd egész évben ellátta őket étellel és ruházattal. Természetesen a hatalom csúcsára érkező Tiszák országos szerepet is vállaltak. Miközben Tisza Kálmánt „generális”-ként, feleségét – egy női jótékonysági egylet elnökét – a sajtóban is „Jó Szív” néven emlegették. Az 1888-as nagy árvíz után létesült egyesület elnevezése Jókai Mórtól származik. A „Jó Szív” fél tucat szekciója (köztük a Pénzgyűjtő, a Sorsjáték és a Bazár bizottság) évtizedeken át nagy anyagi hatékonysággal működött. Degenfeld Ilona 1910 március 27-én az elsők között érkezett a szatmárököritói tűzvész helyszínére. (Ez a tragédia a maga 312 áldozatával megrendítette az egész országot.) A betegek receptjeit személy szerint ő fizette, a kocsordi Tisza Lajos gróf közreműködésével.[37] Az országos Kisdedóvó Egyesületnek és az éhező iskolások táplálására létesült Gyermekbarát Egyesületnek is ő volt az elnöke.

[[paginate]]

Az emberi méltóság tisztelete és a szabadelvű nemesség eszményei

A század derekán református lelkészek nyomtatott prédikációi is hirdették a keresztyén polgárok egyenlőségét és testvériességét. Érvelésük szerint a „Mi Atyánkhoz” történő fohászkodás önmagában is kifejezi testvér voltunkat.[38] Tisza Domokos bírálatra küldte Arany Jánoshoz egyik korszellemet tükröző, nemességet gúnyoló versét, egy harsány Petőfi reminiszcenciát is:

„Nincsen nékem semmi gondom,/ Úr vagyok én hogyha mondom!/ Reggel fekszem, délben kelek, /Unatkozom - mit is tegyek?/ […] Idegennek és németnek/ Csúfolnak kik nem szeretnek/ Pedig bátran állíthatom/ Magyar nyelven káromkodom/”[39] Máskor lanttal a kezében ábrándozik a Parnasszuson: „köröttem hallgató néptömeg, király és szolga, dús és koldus, mely dalom varázsa által egyenlővé lesz, mint isten és törvény előtt.”[40]

Szász Károly és mások feljegyzései rávilágítanak arra, milyen zsigeri mélységekből táplálkozik mindaz, amit a Tiszák és az alsóbb néposztályok viszonyáról tudni érdemes. Amikor a család kikocsizásai alkalmával a négy éves Tisza István észlelte, hogy a gesztiek köszöntik a kastély lakóit, arra kérte szüleit, lazítsák meg kalapjának szalagját, hogy viszonozhassa a falusiak köszöntését.[41] Gimnazistaként egy debreceni asztalosmester kitűnő tanuló fiával kötött életre szóló barátságot. „Barát barátot sohse feledjen el” – írta a majdani debreceni vállalkozónak, és ő valóban nem feledett: a miniszterelnök gyermeke debreceni tanulmányai idején az asztalos fiánál lakott.[42] Bírálói a hibái közé sorolták, hogy a legapróbb részletekben is ragaszkodott ahhoz, amit igaznak vélt. Egy püspöki beiktatáskor tósztot hallott a „kis emberek védelméről”, amire élesen reagált: „engem ez a szó kellemetlenül csiklandoz, én ezt a fogalmat sem magyar fogalomnak, sem református fogalomnak nem tartom. Én kis embernek legfeljebb azt tartom, aki a maga hivatásának alatta marad.”[43]

[[paginate]]

A református morálteológiai indíttatások mellett a Tiszák alsóbb néposztályokhoz viszonyulásának másik komponense az érdekegyesítést zászlóra tűző reformkori magyar nemesség eszményeiből ered. A nemzeti szellemű (és ezért az individualizmushoz is másként viszonyuló) magyar liberalizmus kiemelkedő vezetőinek mindegyikénél alapcél volt ,,a gyengének védelme, fölemelése”.[44] A család több tagja – maga Tisza István is – hitt a társadalmi harmónia és nemzeti egység megvalósíthatóságában, amit utópisztikus víziónak szokás tekinteni. Ez a törekvés a geszti gyakorlatban azért tűnhetett reálisnak, mert igyekeztek úgy élni, hogy ez a lehetőség valóra válhasson.[45]

Tisza Kálmán a Bihar vármegye és Nagyvárad c. kötethez írott előszavában írja, „Ezen néppel érintkezve, köztük lakva, töltöttem gyermekkorom és ifjúságom legszebb éveit…” E közelség ellenére idealizáltnak tűnő képet alkotott a magyar földműves erényeiről, ítélő képességéről, nemzeti önérzetéről és a hazához való ragaszkodásáról.[46] Szinte ugyanezt a romantikus képet alkotta Tisza István is, aki „minden év nagy részét a legtőrülmetszettebb magyar néppel mindennapos, közvetlen érintkezésben” töltötte.[47] Közeli hívei is bírálták e „néplélek” tökéletességéről alkotott képét,[48] azt azonban legélesebb kritikusai elismerték, hogy emberséges volt, jó személyes viszonyban élt béreseivel, akik tisztelték képességeit.[49] Geszten név szerint ismerte az egész falut, aratáskor versenyre kelt a legényekkel különféle „erőprodukciókban”,[50] de arra is volt példa, hogy egy szomszédos falu éjszakai tűzesetének oltásakor tűnt ki közülük.

Az öreg „Generálist” többen úgy jellemzik, hogy patriarchális kapcsolatot ápolt a gesztiekkel: „atyja kívánt lenni a népnek”,[51] a fia már inkább támogató és segítő szerepre törekedett. Az utóbbit maga is kifejti, ifjú Tisza Istvánhoz írott levelében:

„Szegényeknek és közcéloknak anyagi segélyezése e kötelességeink legkisebbike: erőnkből, lelkünkből kell áldoznunk, dolgoznunk kell azon, hogy embertársainkat, kik nálunk sanyarúbb körülmények közé születtek, segítsük. Barátai, tanácsadói, vezetői kell, hogy legyünk a körülöttünk lakó népnek […] s annyi részt kell vegyünk a közéletben is, amennyit minden szabad nemzet megkövetelhet minden fiától, kinek kenyérszerzés nem köti le egész idejét.”[52]

[[paginate]]

Tisza István liberalizmusából következik, hogy (a társadalom teljesítményét fokozandó) nem az erőseket akarta gyengíteni, hanem a gyengéket erősíteni. Szociális szempontból legfontosabb beszédét a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság nagyváradi vándorgyűlésén mondta el 1903 szeptemberében, A szocializmus és az egyház címmel.

„Milyen megbocsáthatatlan bűnt követünk el saját magunk s a körülöttünk élő nép iránt, midőn idegenül, sorsukkal nem törődve, bajaikat meg nem látva élünk közöttük; midőn szemet hunyunk az emberi élet azon számtalan megpróbáltatásai, küzdelmei, nélkülözéseivel szemben, melyeket ujjainkkal érinthetnénk mindenütt körülöttünk! Tegye meg bárki, aki eddig meg nem próbálta, látogasson végig egynéhány szegény családot, nem rideg alamizsnával, de jó szóra, jó tanácsra, vigaszra hajló, résztvevő lélekkel: higyjék meg nekem, közelebb lesz lelki üdvösségéhez egy lépéssel, midőn e kőrútjából hazatér [...] Ε hívó szót éppúgy intézem magamhoz, mint bárki máshoz. Többet kell e téren tennünk!” [53]

Korábbi előadásaiban is hangsúlyozta, hogy eredményre nem a „rideg támogatás” nem tombola jegyek vásárlása vezet, hanem a néppel ápolt személyes, lelki-érzelmi tartalmú kapcsolat.[54] Valószínűleg e kapcsolatfelvétel személyes jellegét hivatott erősíteni, hogy a geszti nagyasszonyok és vendégeik hófehér gyapjúfonálból kötögettek a béres asszonyok gyermekei számára.[55] Az volt a helyi szokás, hogy ajándékkal keresték fel az újszülötteket, mint ahogy a belső cselédség karácsonykor is névre szóló ajándékot kapott.

Protestáns etika, teljesítmény, aktivitás

A családtagokat figyelemre méltó teljesítmény, olykor szinte teljesítménykényszer jellemzi. Tisza Kálmán miniszterelnöki korszakának lenyűgöző eredményeiben tagadhatatlan szerepe van koncepciójának és elnyűhetetlen munkabírásának. Mikszáth ironikus megjegyzése szerint „úgyszólván ő vitte mind a nyolc miniszteri tárcát”, de a belügyi tárcát ténylegesen megtartotta magának, sőt olykor arra is maradt energiája, hogy az akták margóin a minisztériumi fogalmazók hibáit javítgassa. A szakadatlan munka terén nem maradt el mögötte hitvese, Degenfeld Ilona sem, aki akkor is intézte a segélyszervezetek levelezését, amikor családja már pihenni tért, sőt a belső cselédség szerint a fürdőkádon egy deszkát kellett keresztül helyezniük, hogy a kádban is írhasson.[56]

[[paginate]]

Akiről eddig méltatlanul kevés szó esett, a „szegedi gróf” Tisza Lajos, akit Mikszáth nem véletlenül nevezett „százkezű embernek.” A Fővárosi Közmunkák Tanácsa alelnökeként energikusan dolgozott Budapest fejlesztésén, számos meghatározó jelentőségű épület létrehozásán. Sajtóbeszámolók szerint a halálos ágyához kérette a parlamenti építkezés számadásait.[57] „Más mágnás képeket, érmeket vagy érdemjeleket gyűjt, gróf Tisza Lajos összegyűjtött magának egy csomó hivatalt. Elnököl a delegációban, az erdészegyletben, valamely szoborbizottságban, […] s ki győzné megszámlálni, mi mindent csinál egy nap alatt […] Ezek mind ingyen hivatalok” – írja Mikszáth Kálmán, A szegedi gróf jellemzése c. írásában.[58]

Tisza Istvánt korán érő, borotvaéles eszű, acélos izmú, lovagias jellemű gyermekként írták le ismerői. Tizennégy éves korában érettségizett, tizennyolc éves korára végzett a debreceni, budapesti, berlini és heidelbergi jogi tanulmányaival, húsz éves korában a politikatudományok doktora volt. Mindezt napi tíz-tizenöt óra tanulással érte el, miközben pihenésképpen intenzíven sportolt. Az ő heidelbergi egyetemi tanulmányai idején világhírű kortársa (az egyetem diákja) még nem érlelte ki nézeteit a protestáns etika és a polgárias mentalitás kapcsolatáról, de a Tisza család hite, munkamorálja, puritán életvitele, gazdálkodása, takarékossága, nemzeti elkötelezettsége és liberalizmusa összhangban áll annak a társadalmi közegnek a felfogásával, melynek tanulságait Max Weber munkássága ismertette meg a világgal.

Tisza István egyházi szervezetekben végzett, részletkérdésekre is kiterjedő hatalmas munkája nem tartozik szűkebben vett témánkhoz. Segítőkészségének, igazságérzetének számtalan bizonyítékát hordozza hivatali levelezése, amely főként szociális kérdésekben próbálta enyhíteni a közigazgatás rideg érzéketlenségét. Katonai szolgálata idején hasonló okból keltett rendkívül kedvező benyomást.[59] Személy szerint jelentős összegekkel sietett „önhibájukon kívül bajba került” emberek segítségére. Azt viszont kifejezetten ellenezte, „hogy a közszükségletet képező s maga a kommunitás által létesítendő intézményt készen, mintegy ajándékba adjon a községnek, vagy egyháznak”. Általában az önsegély elvének meghonosításán munkálkodott, csupán az apja emlékére építtetett geszti óvodára nem fogadott el hozzájárulást.[60] Az általa létesített új tanyák népe számára iskolát, a faluban gyógyszertárat építtetett, orvosi állást biztosított, a kastély kertjében egészséges vizű artézi kutat fúratott, melynek túlfolyó vizét csöveken az utcára vezettette, hogy ebből a falu népe is részesüljön. Geszten hitelszövetkezetet is alapított, ennek felügyelő-bizottságában maga vállalta az elnöki tisztet.[61]

[[paginate]]

Tisza Kálmán legkisebb fia, a meggyilkolt miniszterelnök testvére, Tisza IV. Lajos (1879-1942) más szempontból érdemel figyelmet. A befolyásos emberek közül sokan kivonták magukat a harctéri szolgálat alól, a Tisza rokonság köréből azonban többen elestek, vagy szenvedtek életre szóló sérüléseket. Tisza Lajos 1915 áprilisában kapott haslövést a galíciai fronton, nyolcszor operálták, de fél lába haláláig béna maradt. Több egyházi tisztséget viselt. Révész Imre tiszántúli református püspök „mindenestől evangéliumi keresztyén”-nek nevezte, az út szélén heverők krisztusi gyámolítójának. 

„A Tisza név - mondotta a püspök - egyházkerületünk történetével legalább két századra visszamenőleg össze van forrva. A Tisza név Magyarországon párt- és osztályszempontok szerint értékelt jelszóvá lett, és a legújabb időkben újra meg újra észreveszi az ember azt, hogy […] a dzsentri uralmat előszeretettel kapcsolják össze a Tisza névvel. Ezzel szemben rá kell mutatnom arra, hogy gróf Tisza Lajos minden időknek egyik leghívebb és legbölcsebb evangéliumi sáfára volt […] valósággal szétdarabolta magát, lelkét, családi vagyonának jelentős részét az általa mindennél forróbban szeretett magyar nép érdekében […] A már súlyos betegnek utolsó cselekedete, amelyet sehol sem doboltak és trombitáltak, az volt, hogy a kocsordi ősi kastély egy részét a szatmári egyházmegye népfőiskolájának szabad rendelkezésére bocsátotta…”[62]

Epilógus

Hogy a család emlékezetes személyiségeire mennyire jellemző volt az utóbbi mentalitás, arra jellegzetes példa egy hályogszemüveg története. A geszti kiállítás egyik emblematikus  tárgymásolatáról van szó, amely a meggyilkolt miniszterelnök dolgozószobájának asztalán áll. Tisza István szemműtéte után is olyan gyengén látott, hogy hályogszemüvege alatt időnként monoklit használt. Gyakori edzéseinek köszönhetően azonban ennek ellenére, szinte félvakon párbajozva is fölényes vívóleckét adott Károlyi Mihálynak.[63] Özvegyét tragédiák sora érte.  Hamarosan azután, hogy szeme láttára megölték a férjét – ő maga is életveszélyben volt, unokahúguk, Almásy Denise halántékát is súrolta egy lövedék –, napokon belül meghalt spanyolnáthában egyetlen fia, és elveszítette húgát is. Arra mégis volt gondja, hogy eljuttassa férje szemüvegét ahhoz a szemészprofesszorhoz, aki Tisza Istvánt megműtötte, azzal a kísérő szöveggel, hogy egy szegény embernek nincs pénze egy ilyen szemüveg csináltatásához…[64]

Az eddig felsoroltakért a hála sem maradt el: a II. világháború után kitelepített Tiszák táplálására a gesztiek nagy titokban, egész éjszaka szekerezve, 120 kilométer távolságból juttattak bőséges ennivalót az éhező grófi családnak, és ezt az utat félévente megtették. [65]

Gáborjáni Szabó Botond

(A dolgozat a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma kolozsvári ülésének egyháztörténeti szekciójában 2024. augusztus 23-án elhangzott előadás szerkesztett változata.)