A nagyvilág mérvadó nagy vallásai, a világvallások, létezzenek bármely világrészben is, alapvetően mindig a lét – nemlét kérdésére vezetik vissza meghatározó tanításaikat. Ha most ezeket, bár röviden, de pontosabban vesszük szemügyre, tulajdonképpen a nemlét – lét jelentené az értelem szerinti sorrendet, a fontosság és a jelentőség szerinti megkülönböztetést. Sokunk számára természetesnek és alapvetőnek tűnik, hogy az élet célja, az élet értelme, ennek megközelíthetősége és elérése számít teológiai és filozófiai alapkérdésnek. Ha azonban jobban belegondolunk ebbe a kérdéskörbe, máris beleütközünk az élet mulandóságába, az élet rövidségébe, mint általános, és egyelőre feloldhatatlan akadályba. Ezért van az, hogy kivétel nélkül minden világvallás alapkérdése igazában nem a földi lét, hanem az ezt követő, a halál utáni nemlét tényének, milyenségének a keresése.
Fiktív dologról van szó! Amíg az előbbiről – a lét sokféle formájáról és minőségéről – rengeteg tapasztalatot gyűjtött már össze az emberiség. A lét céljáról, az élet értelméről már végtelen sokféle teória született. Ezek mind megélt, konkrét tapasztalatokra épülnek, a valóságos evilági létformáknak tényleges, megélt realitásokra épülő létformájuk van, s végső soron ez a – szükségszerűen meglehetősen elnagyolt – magyarázata a sokféle filozófia létrejöttének, a konkrét válaszadási kísérletek eltérő voltának is.
Ha most áttérünk a világvallások jellegének – ugyancsak szükségszerűen lényegre törő, talán kissé felszínes – az áttekintésére, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy azoknál a nemlét kérdésköre sokkal fontosabb szerepet tölt be a létnél.
Külön elemzést érdemlő sajátosság, hogy a legnagyobb világvallások létrejötte csaknem pontosan fél évezrednyi távolságban követi egymást. (Ez döntően a vallásalapító, illetve a kinyilatkoztatásokat közvetítő személyekre vonatkozik.)
A buddhizmus és a konfucianizmus, Távol-Kelet két meghatározó nagy vallása Krisztus működése előtt fél évezreddel indult világhódító útjára. Jézus Krisztus földi jelenléte jelenti az újabb ötszáz éves vallástörténeti ritmus bekövetkeztét, majd Mohamed próféta működése a rákövetkező újabb félévezred múltán robban be a nagyvilág életébe.
Az isteni akaratot kell látnunk abban, hogy Jézus Krisztus személye az emberi történelem kezdőpontja: innen számítjuk történelmünk menetét előre és hátra. Ez a különleges jelenségsorozat külön értelmezést érdemelne, jóllehet pillanatnyilag még nem tudunk egyértelmű időbeli kapcsolatot kimutatni a Dél- és Közép-Amerikában korábban létrejött – majd eltűnt – nagy vallásokkal, vagy akár Ázsiában még a hinduizmus kialakulásával sem.
A világvallások ma is létező nagy kategóriájában kivétel nélkül az emberi elmúlás – ijesztőbbnek, kicsit morbidabbnak tűnő megfogalmazással a halál – jelenti a téziseinek tézisét, kulcskérdéseinek kulcskérdését. Ezekre az emberi fantázia kimeríthetetlensége miatt – és most bocsánat a krisztusi kinyilatkoztatásnak idesorolása miatt, amit én, mint hívő keresztyén[1] feltétel nélkül elfogadok – ugyancsak változatos válaszokat adnak a különböző világvallások. Mindegyiknek – mint már említettem volt – alapkérdése a halál, és ehhez szorosan igazodóan a halál utáni (nem)lét.
Lényegében mindegyik nagy világvallás hiszi és hirdeti, hogy a halál csak a kezdetét jelenti egy újabb és tartósabb, sőt örökkétartó, magasabb szintű létnek.
[1] 1. Napjainkban is megismétlődő viták tárgya a keresztény/keresztyén szóhasználat pontossága, hitelessége. Köztudott, hogy az Újszövetség eredeti nyelve a görög volt. Így jegyezték fel annakidején például az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 11. részének 26. versében is az alábbiakat: „…és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek.” Az itt használt legutolsó szó a görög eredetiben „christianos” (χριστιανος „krisztuskövető”) volt. Ha most ennek a fordítását analóg példaként egybevetjük egy hasonló görög szóval, a „Sebastianos”-szal – az egykori népszerű szent és halálra nyilazott vértanú nevével –, amit magyarul egykor és most mindig „Sebestyénnek” fordítunk, akkor nyilvánvaló, hogy a „christianos”, azaz „krisztuskövető” a pontos fordítása, azaz a jelenlegi magyar helyesírással: „keresztyén”, de ennek semmi köze a „kereszt” szóhoz. Nyilvánvaló, hogy a „kereszt” is kiemelkedően fontos, szimbólumértékű szó, amit a „kereszténység” szóban is alkalmazunk, bár e szó értéke, jelentősége meg sem közelíti Krisztusét. A „kereszt” szónak egyetlen más nyelven nincsen kapcsolata „Krisztussal” és a „krisztuskövetéssel”, vö. angolul a kereszt: cross, de a keresztyén: Christian; ugyanez németül: Kreuz, és christlich; olaszul: croce, és cristano; stb. Sajátos és fontos, hogy hitünk megújulásának időszakában Pázmány Péter, Káldy Márk, Károli Gáspár, vallásunk nagyjai egységesen a görög „krisztuskövetés”, „krisztuskövető” szavakat a „keresztyénség”, „keresztyén” szavakra fordították le. Mindezek következtében most és a továbbiakban is mindig az eredeti „christianos” pontos, hiteles fordítását, a ”krisztuskövető”-t, azaz a „keresztyént” fogom használni.
Az időrendi pontosság kedvéért kezdjük mindezt a hinduizmussal, a védikus gondolkodásmód, sőt vallás lényegével. Tanításainak összegzését a Bhagavad-gítá (a Magasztos Szózata) adja. Célszerű ennek az ősvallásnak – miután az eredete az idők távoli, ősi homályába vész, ezért használhatjuk reá vonatkozóan ezt az elnevezést – a lényegével is megismerkedni.
Az elmúlás, a halál a hinduk szerint hasonló az újjászületés előtti alváshoz. Ahogyan a reggeli felébredéskor ugyanazok vagyunk, mint az elalváskor, ugyanígy a lélek (az átman) is zökkenőmentesen megy át az egyik testből a másikba az elmúlás pillanatában, a létből egy másik létbe történő átlépéskor. A hinduizmus tehát nem ismeri a nemlét fogalmát: a halál pillanata csupán az egyik létformából egy másik létbe történt átlépés. Olyankor csak a korábbi test hal meg, a lét korábbi ideiglenes ruhája. A hindu temetések alkalmával nem esik szó az elhunyt korábbi cselekedeteiről, hanem egyenesen a lélekhez fordulnak, amely örökéletű, elpusztíthatatlan, tehát soha nem hal meg.
Az elmúlásnak, a halálnak a talán legelső, egyben a legfontosabb, legjellemzőbb védikus leírása a Kátha-upanisadban olvasható. Ebben egy ífjú bráhmint a haragos apja a másvilágra küld. Ő az első ember, aki a Halál Urának a birodalmát meglátogatja. Itt azt kéri, hadd ismerhesse meg a halál titkát. Válaszként azt kapja, hogy a halál a tudatlanság okozta illúzió, mert az ember nincsen tisztában a lélek halhatatlanságával.
A hagyományos hindu temetési szertartás az elégetés, mert a vallásuk szerint a tűz viszi át a lelket a következő életbe. Hitük szerint erre a legalkalmasabb hely Varanaszi (Benáresz) szent városa, ahová a hinduk következetesen elzarándokolnak, hogy ott égessék el őket, s ahol a hamvaikat majd a Gangeszbe fogják beleszórni. Ha nagyon szorosan szeretnénk mindezt értelmezni, akkor tehát nincs nemlét a hindu vallás szerint, s a lét folyamatosságát, az egyik létformából egy másik létezésbe történő átlépést az örökéletű lélek biztosítja.
Amikor a korai hinduizmusnak az istenhármassága – Brahma, a teremtő, Visnu, az emberiség fenntartója, és Síva, aki egyidejűleg a pusztítást és az újjáteremtést gyakorolja – felmerül, hogy mi itt, a keresztyén nyugati világban azonnal a mi Szentháromságunkra gondolunk: a mindent teremtő és működtető Istenre, annak a Földre szállott megváltó, egyszülött fiára, Jézus Krisztusra és a mindent betöltő Szentlélekre.
A felszínes hasonlóság mellett azonban jóval nagyobbak és lényegiek a különbségek. A mi Urunk, Istenünk az ő egyszülött fiát, Jézust küldte a bűnbe esett emberiség megváltására. Egyszeri és tökéletes ez az áldozat; a megváltás értelmében az ember a halálát követően az örök élet birtokosa lesz. Az Indiában létrejött védikus vallás azonban a többszöri megtestesülést hirdeti.
Számunkra kicsit szokatlan, hogy Brahma, a legfőbb isten, a Teremtő nem küldi a Földre a fiát, hanem Visnu, a földi működést fenntartó isten jön el a Földre emberi alakban, ő maga „testesül meg” (ez a szanszkrit elnevezéssel az „avatára”). Ezek a többszöri megtestesülések mindmáig különösen népszerűek: Visnu 28 földi megtestesüléséről a Kr. u. VIII. századig mindössze 10 maradt ismertnek, de a hetedik és a nyolcadik evilági megjelenése különösen népszerű: Ráma és Krisna képében, akik a nagy hindu eposzoknak, a Rámajana és a Mahábharata a hősei. Visnu kilencedik földi megjelenése, avatárája a történelmi Buddha Gautama Sziddhartha (lenne). Ezt a legutóbbi változatot némiképpen bonyolítja, hogy a buddhista vallási nézetek, hirdetett elvek és gyakorlatok több esetben eltérnek az eredeti hinduista vallástól (ráadásul, ahogyan erről szó esett: a jelenkori buddhizmusnak már nem India a fő terepe).
A már említett Bhagavad-gítá (a Magasztos Szózata) az egyik legismertebb és legnépszerűbb összefoglalása a hinduizmusnak. Elterjedtségében komoly szerepe van annak, hogy ez -- a jelenkorunkban is népszerű -- eposznak viszonylag rövidebb, epizodisztikus része (Mahábharata, VII, 2. fejezet). Ebben jelenik meg Visnu megtestesülése, Krisna, mint az egymással szembenálló seregek egyik vezérének a kocsihajtója. Ő mondja az ingadozó fővezérnek, Ardzsuna-nak, aki azon töpreng: harcoljon-e, oltsa-e ki más emberek életét?: „Nincsen születés, de halál sincsen: hogyha van egyszer, akkor marad is örökké; kezdete nem volt, soha vége sem lesz…; ami születik, meghal; és ami meghal, újra visszatér…” (Lakatos István fordítása).
A folytatás is ugyanezt erősíti meg: „…Tudd meg, én, te s e harcosok mind, öröktől fogva élnek és örökkön-örökké élni is fognak, mert a Lélek, a Valóság sohasem született és sohasem halhat meg. Törhetetlen és elpusztíthatatlan az Élet, csak a mulandó, tovatűnő keret és foglalat pusztulhat el /…/ Mint ahogyan levetjük az elviselt ruhát, úgy veti le a Lélek is test-köntösét és újjal cseréli föl. A test elmúlik, de a lélekhez fegyver nem érhet” (Baktay Ervin fordítása). Ez a néhány mondat tömören kifejti, érzékelteti a léleknek az örökös létét, folyamatos, meg-megújuló újjászületését, a végtelen körforgást. A hindu vallás esetében a nemlét úgy jelenik meg, mint egy tovatűnő pillanat, egy igen rövid átmeneti, és folyton változó állomás a lét végtelen körforgásában. (Lényegében tehát nincs is nemlét, hiszen a létformák egymást váltják.)
Egy alkalommal Delhiben, India fővárosában diskurálgattam egy magasrangú politikussal, aki ennek ellenére kivételesen értelmes is volt. „Élet? Halál? Nincsen közöttük semmi nagy különbség, legfeljebb egy lélegzet. Az a bizonyos utolsó” – mondotta. Azóta is sokszor elméláztam tartalmas szavain.
A buddhizmus gyakorlatilag a hinduizmusnak a legerőteljesebb reform-irányzata. Sajátos, hogy szinte teljesen kiszorult a keletkezési helyéről – Nepálból és Indiából s napjainkban a buddhizmusnak legnagyobb terepe már Kína lett. Ott a terjedés/terjeszkedés türelmes voltára utal, hogy például Tibetben nem a korábbi ősvallással, a bon-nal/bön-nel ellentétben, azzal vitázva, hanem azzal békésen megbékélve, keveredve jött létre az az elágazása, ami a tizenkét éves képzésen sikerrel túljutott tanult papjairól, a lámákról kapta a lámaizmus elnevezést.
A buddhizmus az evilági magatartás függvényének tartja az elmúlás utáni újjászületéskor bekövetkező újabb lét formáját. Ez a kivételesen törvényszegő, sőt bűnöző életmódot követően akár még valamilyen állati létformában is testet ölthet.
Gautama Sziddhartha Buddha – aki Kr. e. 563 ban, a mai Nepál területén született urakodói rangú családban – később a lemondó, vándorló aszkétikus élete során a Sákjamuni nevet is elnyerte. (Sákja = a Sákja-törzs bölcse; sákja → sáka → szaka → szkíta!) Hosszas útkereső, végezetül eredményes életútja a lét példamutatását jelentette minden földi halandó számára, így azok a lét többszöri megismétlődésével végezetül eljuthatnak maguk is a buddhaság[2] állapotába.
Tibetben és annak fővárosában, Lhászában sokszor láttam, hogy a vallásosan túlbuzgó buddhista hívők apró kis csapkodó-ostorocskáikkal – amelyek általában egy yak farkának a szőréből készültek – mindig gondosan letisztítják az ülőhelyet, mielőtt ott helyt foglalnának. Nem szeretnének kárt tenni ott pihenő rovarokban, amelyek, sőt akik – a korábbi életükben esetleg a rokonuk, barátjuk, ismerősük lehettek. Náluk is vakbuzgóbb lámaista hívők még a járdákat is hasonlóképpen lesöprögetik, elsimítják, mielőtt azon haladnának: védik a lét, a földi élet minden formáját.
Ugyancsak Tibetben, annak második legnagyobb városában Sigatze-ban figyeltem meg, ahol a rengeteg kolostorban szokatlanul nagyszámú kutya zavargott, de senki nem bántotta azokat. Érdeklődésemre megmagyarázták ennek az okát: ezek a kutyák az előző életükben láma-növendékek voltak, de sorozatos szabályszegésük, lustaságuk miatt a haláluk után kutyaként születtek újjá.
Hasonló jelenségeket tapasztaltam Indiában is. Ott ugyanis az emberek a földi létük, viselkedésük alapján egy-egy kaszttal, társadalmi renddel alacsonyabb vagy magasabb szinten születnek újjá, sőt akár még állati létformában, már a hinduizmus tanítása értelmében is.
A buddhizmus létrejöttének kivételes sajátossága, hogy Buddha nem tökéletes, hibátlan, bűntelen személyiségként jelent meg a Földön. Hosszadalmas útkeresésének a végállomása lett a megvilágosodása, amikor – hite szerint – felismerte a lét-nemlét kapcsolatát, szoros összetartozását. Rádöbbent, hogy minden létezés végső soron lényegtelen: az élet önmagában csak szenvedés, tökéletlenség. Ez a sorsa a gazdagnak, de a szegénynek is, a betegnek és az egészségesnek is. Ha ezt képesek vagyunk megszüntetni, akkor eljuthatunk a legvégső tökéletes megnyugváshoz, a nirvána-ba. (A nirvána tehát nem a semmi, ahogyan sokan felszínesen, rossz fordítások alapján így gondolják; az csupán a gondokat okozó szenvedések teljes kiküszöbölését jelenti.) Az élet nem azért kizárólagos szenvedés, vagyis nem a lényegénél fogva tökéletlen, hanem a mulandóságnak a tudata és ennek a felismerése teszi azt boldogtalanná. A tökéletlenség tudatának a megszüntetése csak folyamatos gyakorlással, a helyes életmód következetes betartásával valósítható meg. Valójában tehát az embereken múlik, azaz a lét folyamatos megjobbításán, hogy a nemlétet követően végezetül majd elnyeri-e a nirvánát, a mi keresztyén fogalmaink szerinti Paradicsomot.
[2] 2. A történelmi Buddha (= a Megvilágosodott, a Felébredt) leggyakoribb, jellegzetes ábrázolása az ülő testhelyzetű, meditáló póz. Nem ritka a fekvő ábrázolása is, de ez már a nirvánába megérkezett személyt jelenti, különösen, ha kék színű a haja.
Nem lenne teljes a buddhizmus távol-keleti elterjedésének az áttekintése, ha nem esne szó Japán – gyakorlatilag -- hivatalos államvallásáról, a buddhizmusból elágazó shinto-ról (shen dao = az istenek útja ; kínai). Jóllehet van számos elágazása, iskolája is, de lényegében mindegyik közös, egységes gyökerekre vezethető vissza.
A buddhizmusnak a szigetvilágban történő terjeszkedése a VI-VII. században történt a dél-kínai Tiantai (Tendai) kolostoregyütteséből kiinduló újabb, még távolabbi keletre történő fokozatos kisugárzásával. (Jellemző, hogy még most, a XXI. században is évente hálaáldozatra jelenik meg Tiantai-ban – a „Mennyei Terasz-ban – a Japánban átkerült, s ott meghonosodott vallás, a shinto főpapja. Csodálatosan szép, de végtelenül bonyolult kalligráfiáját mindig csodálattal bámultam meg ott, a kolostorban, jóllehet semmit nem tudtam elolvasni belőle.)
A shinto ekkor már annyira beépült a magasszintű politikába és közgondolkodásba, hogy például az első japán törvénygyűjteménynek is, a buddhista vallási elveknek és a konfuciánus erkölcsnek igényes elveivel együttesen a Japánban létrejött sajátos szintézisét alkották meg. A japán shinto kialakulása és terjedése egyúttal a buddhizmusnak a már megismert és megszokott türelmes, kivételes alkalmazkodásával járt együtt (ahogyan erről Tibet és Mongólia esetében már említés is történt).
A shinto-nak helyi rítusokkal és szimbólumokkal gazdagon átszőtt világa döntően szintén a lét, pontosabban a szabályozott lét aranyszabályaira épült. A szülők iránti feltétlen tisztelet, a feljebbvalók iránti engedelmesség, a felebaráti szeretet és a becsületesség ennek a legfőbb hordozói. Mindezek betartása vagy be nem tartása isteni figyelmeztetéshez, később akár még büntetéshez is kötődik. A nemlétre történő utalások azonban túlzottan általános jellegűek, s teljesen hiányoznak a tételes kibontás részletei. Elsősorban tehát a földi létre vonatkozó előírások betartása kap meghatározó hangsúlyt, de a rákövetkező nemlét fázisa már jórészt elmarad. A shintoista templomok bejáratánál erre utal tradicionálisan – minden további részletezés nélkül – két oroszlánszobor. Az egyiknek a szája becsukott, míg a másiké nyitva tátong: az előbbi az élet kezdetére, az utóbbi a végére utal.
Mindez azt is jelzi, hogy a shinto lényegében nem ismeri a természeten túli világban való hitet. Amikor a lélek a halált követően kilép a testből, a shinto szerint ezzel elmerül a sötétségben. Ez lényegében eltér a kiindulás buddhista hitelveitől, mert nem fogadja el az emberi élet eredendően rossz mivoltát, sőt inkább a lét elégedettségéről beszél. Ezért kap a tanításaiban akkora hangsúlyt a lét etikus jellegének a következetes szabályozása.
Korábban már sokszor esett szó a filozófiákról, pontosabban az antik, eredetű, vallásként funkcionáló filozófiákról, mint elsősorban a konfucianizmusról és a taoizmusról. Ezek általában az evilági lét célkitűzéseinél maradnak: mi a célunk a világon? Mi az emberi lét célja? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet ezt megközelíteni vagy elérni?
A konfucianizmus elsősorban magasrendű morálfilozófia: a becsületes életvitel, az idősebbek, elsősorban a szülők tisztelete, a hagyományok nagyrabecsülése, a vezetőknek történő engedelmesség jelentik kiemelkedő elveit. Mindez mindenekelőtt a társadalmi élet zavarmentes működését kívánja elősegíteni, s ezek betartása jelenti az evilági lét értékét. (Jellegzetes konfuciánus sajátosság, hogy mindezeken túl a szertartások előírásszerű megtartása, valamint a zene gyakorlása kapcsolódik még a morális feladatok kötelező betartásához. Ez utóbbi, számunkra kicsit szokatlan teendőhöz még magyarázatként meg kell jegyeznünk: „zene” kínai szava „yue”, ugyanakkor – bár más írással, de azonos kiejtéssel! — azt is jelenti, hogy „vidám/ság, boldog/ság”.)
A filozófiáknak, így a konfucianizmusnak is az általános, távlati célkitűzéseiből rendszerint kiesik a nemlét problematikája. Konfuciusz is azzal válaszolt a neki feltett ezirányú kérdésre: „Aki még az életet sem ismeri, hogyan ismerhetné meg a halált?” (Lun yu, XI, 11). A magasrendű erkölcsiséget hirdető elvei ugyanakkor nem tagadják az isteni létezést. „Aki bűnt követ el az Éggel (= ez a kínai személytelen Isten fogalma – BL), … nem lesz aki közbenjárjon” (Lun yu, III. 13.). Később ugyanezt erősíti meg: „Az Ég (= Isten !) oltotta belém az erényt” (Lun yu, VII, 23). Az Isten egyedülálló hatalmát hangsúlyozza, amikor kijelenti: „…a halál és élet égi (=isteni) elrendelés”(Lun yu,XII,5). Valamennyi idézet Tőkei Ferenc fordítása.
Konfuciusz tanításai morális szempontból még napjainkban is egyértelműen követendő értékűek, sőt Távol-Keleten mindmáig következetesen gyakorolják, követik is azokat. Amikor időnként – jellegzetesen a maóista Kínában – fellángoltak antikonfuciánus tüntetések, azoknak mindig szimbolikus jellegük volt, s nem az ősi tanítómester ellen, hanem valamely adott korbéli politikus ellen irányultak. (Számunkra kicsit nehezen érthető, hogy amikor Kínában a helyi egyetem kommunista párttitkárával közösen látogattunk meg konfuciánus templomokat, s ő éppoly hajlongva, szertartásosan gyakorolta az előírt szertartásokat, mint bárki más. Én ezen jócskán meglepődtem, mert pártjának és a vallásoknak éles szembenállását már valamelyest ismertem, de ő ezt természetesnek tartotta, semmiféle kettősséget nem érzékelt a magatartásában.)
Egészen sajátosnak tekinthetjük az egyistenhívő iszlám[3] helyzetét és a témához kapcsolódó tanításait. Mohamed ugyan már ismerte a zsidó vallást és a keresztyénséget is elismerte, valamint nagyra értékelte az Evangéliumot (sic! Mintha csak egyetlen evangélium létezne), Máriát és Jézus szerepét is (így többek között az 5. szúra számos versében is). Jézust besorolta a próféták közé, bár őt követően Mohamedet jelölte meg, akivel lezárultnak tekintette a próféták sorát. Hasonlóképpen tett elismerő megjegyzéseket a zsidó vallásról is, így Mózesről és a Tóráról, jóllehet a Koránban meglehetősen sok elmarasztaló minősítés is található később ugyanerről.
Az isteni kinyilatkoztatásokat tartalmazó szent könyv, a Korán 114 fejezetre (szúrára) és 6211 versre oszlik. Ezek döntő többsége a lét mindennapi kötelességeire utal: az étkezés, a házasság és a kapcsolódó többi kiemelt fontosságúnak tartott előírásra. Ezek viszonylag egyszerűek, könnyen elfogadhatónak és megtarthatónak tűnnek, s ezért történt az, hogy a kezdeti évek alig negyven hívőjéből hogyan lett mára mintegy egymilliárdnyi.
Az iszlám tanításai az említettek mellett morálisan fontos értékeket is közvetítenek, így például a lopással, a lopott – vagy bizonytalan eredetű – tárgyakkal kapcsolatosan. Különösen nagyra lehet értékelni a közösségi összetartással, egymás támogatásával összefüggő előírásokat, amelyeknek egykoron a törzsi világban volt különleges jelentőségük. Az iszlám sokszor emlegetett „öt alappillére” (az egyetlen Isten; az előírt napi öt ima; az irgalmasság; a kötelező böjt; a kötelező zarándoklat) világszerte elfogadott és minden vitán felül gyakorolt előírás.
Emlékszem, egy alkalommal a Takla Makán-sivatag legnyugatibb nagy oázisvárosában, Kashgarban nyugodtan, biztonságosan sétálgattam, estefelé (amikor a Korán szavaival egybecsengően már nem lehetett megkülönböztetni a fehér és a fekete fonalat), az egyik lakóház erkélyén megjelent egy férfi. Leterítette szőnyegét, a szent város, Mekka felé fordulva kezdett imádkozni. Senki nem látta, nem mások kedvéért tette ezt. Erős hittel hitte és gyakorolta a vallási előírások egyik legfontosabbikát. Ugyanilyent tapasztalhattam messze távolban is. Egy kitűnő jemeni orvos barátommal – akitől megtanultam, hogy a hitnek nem a tudomány az ellensége, hanem a hitetlenség – autózgattunk, s aztán egyszer csak leállt. Félreállt az imaszőnyegével, az égnek emelte két kifordított tenyerét, majd később, imája után nyugodtan, lelkileg megerősödve visszaült, s autóztunk, beszélgettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Mindkét egyszerű tapasztalat azt jelezte, hogy mennyire beivódott az iszlám, annak előírásaival együtt a hívőkbe, éljenek is bárhol a nagyvilágban.
Érdekes, hogy ugyanakkor a nemlét gondolatköre mennyire hiányzik az iszlámból. A „Végső Nap”, meg az „Ítélet napja” ugyan ismételten szerepel a Koránban. Nincsen szó itt semmiféle megismételt, többszöri újjászületésről. Az említett „Ítélet Napján” a jók majd elnyerik a jutalmukat (ezek – számunkra talán kicsit szokatlanul – mind a földi életben tapasztalt kellemes dolgok, nincsen közöttük semmi szokatlan, semmi különleges), a gonoszok pedig a megérdemelt büntetésüket (ezeket az 56. szúra részletezi elsősorban). Ekkor a lelkek – a halál pillanatában – tárgyilagosan megvizsgálják életük egészét: mit tettek jól, s mit rosszul. Mindenki tárgyilagos megítélése a nemlét világában történő megjutalmazásuk avagy a büntetésük a földi cselekedeteik alapján történik.
[3] Az iszlám világában nem megengedett, sőt sértő a muszlimokra a mohamedán, a vallásukra pedig a mohamedanizmus Nyugaton eléggé gyakori szóhasználata. Ez azt hangsúlyozná ugyanis, hogy Mohamed alapította meg a fontos világvallást, jóllehet ő csupán közvetítette az isteni kinyilatkoztatást.
A fenti, szükségszerűen vázlatos áttekintések után máris érzékelhetjük azt a lényegi különbséget, amely a felsorolt világvallások és a keresztyénség között fennáll. Reménykedem, hogy a keresztyénségről mindenki sokkal többet tud (napjainkban, a globalizációs világjárvány időszakában), ezért szükségtelen azt a kelleténél jobban részleteznem. Mi hisszük és elfogadjuk, hogy Jézus értünk, gyarló emberekért áldozta fel önmagát (pontosabban Isten megbízatását, küldetését fogadta el a bűnös emberiség megváltása érdekében).
Egyszeri létünket követi az egyszeri nemlét, illetve annak első lépcsője, maga az elmúlás. A halál, mint csupán egyetlen pillanat, de valójában ’punctum saliens’, meghatározó, mindent eldöntő fordulópont. Ha hiszünk az örök életben, amit meg szoktunk vallani az úrvacsora esetenkénti felvételekor, akkor abban valójában is hihetünk, valójában hinnünk is kell. (Csak zárójelben, amit még soha, senkinek nem mondtam el: egy agydaganat-műtétem alkalmával megélt nemlétem világát, amit a köznyelv a klinikai halálnak nevez. Az átlépés nem a semmi, nem a fájdalom, nem a tragédia - legfeljebb a visszamaradottak érzik annak -, hanem az örökké tartó (Szent)léleknek a kiteljesedése. A Szentléleknek mindig a birtokosai vagyunk, s az emberi tudat ennek csupán töredéknyi, mulandó evilági részecskéje. Ebben a megélt pillanatnyi helyzetben egyértelműen éreztem az örök életnek a mi gyarló értelmünkkel felfoghatatlan lényegét, a teljes és tökéletes dimenziónélküliséget: ott nincs múlt-jelen és jövő, ott nincs fent és lent, ott a van fogalma is teljesen más, örökké tartó értelmet kap. Az ember, illetve örökké élő (Szent)lelke mindenhol jelen van, mindenről tud. Az egyes ember és a Szentlélek teljes és tökéletes egységet alkot. Az öröm és a boldogság földi kifejezése meg sem közelíti az ott megélhető fantasztikusan csodás érzések világát.)
Az isteni értelem és bölcsesség, amit emberi elme és tudat nem képes felfogni, az alkotta meg az örök élet tényét és jellegét. Ott az isteni tudás és gondolkodás meghalad minden evilági értelmezést, s ezt a Szentírás is sokszor hangsúlyozza. Ott nincs újabb újjászületés, s ott különösképpen ismeretlen ennek többszöri megismétlődése.
Élünk, s létünkben, majd annak elmúltával, nemlétünk bekövetkeztekor is hisszük az örök élet reménységét és bizonyosságát.
Bárdi László