A klasszikus piacgazdaság alapvető közgazdaságtani törvénye: Ha a megtermelt áru mennyisége tartósan meghaladja a fizetőképes kereslet mértékét, a piac önszabályozó mechanizmusában zavar támad. A túltermelés következtében felhalmozódik az átlag profit realizálásával eladhatatlan áru, az árubőség az eladási árak csökkenéséhez, ebből következően a tőzsdei érték zuhanásához, a részvények forgalmi értékének eséséhez, végső soron pedig a gazdaság összeomlásához vezet.

Ha valaki – feltéve, hogy lesz még valaki, aki időt szán még erre – egyszer majd rápillant az utóbbi jó három évtizedben Magyarországon született jubileumi tisztelgő kiadványokra, valószínűleg a New Deal előtti kapitalizmus kulcsfogalmai jutnak majd az eszébe: túltermelés, értékcsökkenés, válság.

[[paginate]]

Az ünnepi kiadványok számának csak a pénzszűke által zabolázott terjedése eo ipso válságtünet. Az árubőség nem egyszerűen leértékelte, hanem sok szempontból egyenesen a visszájára fordította a műfaj eredeti, tiszteletadó és tiszteletreméltó funkcióját. A jubileumi kötetek jó részénél olykor még az adott tudományt ismerőknek sem könnyű nemhogy a szerzőket, de magát a jubilánst sem beazonosítani. A Festschrift – tisztelet a kivételeknek – megismerés öröme helyett saját jelentékenysége elismertetésén szorgoskodó, tudományos jelentőségét pontszámokban mérő Brotgelehrte létjogosultságának egyik többé-kevésbé ünnepi csomagolásban felkínált igazolásává vált. Olyan tudományos jellegű, pakfon csecsebecsévé, melynek adományozója ritkán bosszantja fel magát azon, ha ajándéka történetesen valami hasonló viszonzásra talál.

Ezért aztán ünnepi köszöntő kötetről írni hálátlan, sőt gyakran egyenesen kártékony vállalkozás. Értelme legfeljebb akkor van, ha a kötet tartalma túlmutat a fenti tendencián. A Karasszon István hetvenedik születésnapjára megjelent ünnepi kiadvány esetében több szempontból is ez a helyzet. Először is itt van mindjárt a szerkesztői szándék. Ezt a kötetet – ahhoz tartalmi és kivitelezési szempontból egyaránt túlságosan igényes – nyilvánvalóan nem a kényszer, az időszűke, még kevésbé a viszonzásra kacsintgatás szülte. Mint ahogyan azt a három – (!) kari, egyházkerületi és az ünnepi kötet bemutatóján celebrált – ünnepséget sem, melyen tisztelői, barátai és tanítványai köszöntötték a professzort. És persze a korábban megjelent nemzetközi tisztelgő kötetet sem. A kényszer köztudottan legfeljebb egyetlen ünneplésére elegendő. Illendőségből talán még egy másikra is futja. Ami ezen túl van, az már alighanem tényleg szeretetből és őszinte tiszteletből jön. Tanítványiból és kollegiálisból. Ahogy a kötet tanulmányaihoz írt szerzői dedikációkból kiderül: gyakran a tanítványiból kollegiálissá váló fajtából.

[[paginate]]

A szerkesztők sem emberi, sem tudományos szempontból nem voltak könnyű helyzetben, a jó négyszáz oldalas kötet szöveganyagának gondozásáról már nem is beszélve.

Egyikük, Egeresi László Sándor, merthogy az idő teszi a dolgát, ma már alighanem egyedülálló módon két Karasszon generációnak is a tanítványa volt: az apának Debrecenben, Budapesten pedig Istvánnak, a fiúnak. Az utóbbihoz a puszta tanítványságnál jóval erősebb szálak is kapcsolják. Mindkét szereplőre mélyen jellemző történet, de persze soha nem írnám le, ha maga Egeresi nem tette volna közzé. Ballag két ember úgy harminc éve a Ráday utcán a Kálvin tér felé. Egeresi (bizonnyal) az alkatából és habitusából egyaránt következő, tekintélyt parancsoló komótossággal, Karasszon, a maga nemkülönben utánozhatatlan, külsőre meditatívnak tűnő, olykor-olykor visszaigazolóan odadörmögő, de a valóságban mindig nagyon is figyelmes módján. Úgy sejtem, pipafüsttel javítják a Ráday utca levegőjének minőségét. Egeresi akkor még ismeretlen fiatalember – árnyaltan szólva – éppen between two jobs. Karasszon már jól ismert professzor. Szó, szóra kerül, mire a Teológia épületétől a Kálvin téri lelkészszállásáig érnek, a fiatalember már úgy érzi, hogy az induló ószövetségi doktori programban lesz a helye. Rögtön kap is egy könyvet, hogy fordítsa le. És hozzá ajándékba egy számítógépet. Mert jól jön az, ha dolgozni akar az ember, és a professzor szerint amúgy is ez az akkor még csak…hm…valaminek tűnő szerkezet lesz a bibliakutatás egyik jövőbeli eszköze. Az is lett. Intézte bár Isten, a sors, vagy a véletlen így, a két ember útja valóságosan és szimbolikusan is egy irányba vezetett: Egeresi ma az Ószövetség professzora Karasszon István tanszékén.

„And so it goes” – mondhatnánk Kurt Vonneguttal, ha nem tudnánk, hogy valójában csak a tehetséggondozás tekintetében élesszemű professzoroknál megy ez így.

[[paginate]]

A kötet másik szerkesztőjének, Kovács Enikő Hajnalkának a helyzetét még egy generációnyi időbeli távolság terheli. Nemcsak (ifjabb) Karasszon, de ő már Egeresi tanítvány is, vagyis a közvetlen tanítványi lánc (jelenleg még) legfiatalabb, de már doktorált és tudományos pályán dolgozó nemzedékéhez tartozik. A szerkesztői előszóban be is számol arról, hogy hogyan éli meg ezt. Vagyis, ha a néhai Karasszon Dezső professzort is ide számítjuk, a kötet szerkesztői genealógiája négy ószövetséges generációt köt össze. Olyasféle folytonosság ez, melyet nem egyszerűen az idő múlása, hanem az egyes nemzedékek egymás iránti megbecsülése teremt meg. Vagyis ritka. Éppen annyira felemelő, mint amennyire felelősséget kirovó. És ha a szerkesztők tanítványi köréből kikerülő szerzőket is ide számítjuk – és egy távlatosabb számítási módszerrel miért is ne tehetnénk ezt? –, a könyvben megjelenő nemzedékek száma szükségképpen emelkedni fog.

Ez persze csak a kötet kronológiai, de önmagában véve is sokat elmondó metszete. Világosan mutatja ugyanis, hogy a jubilált tudományos és oktatói tevékenységének kétséget kizáró módon van egy „kumulatív impakt faktorban” szinte biztosan nem mérhető, de a valóságban nagyon is létező és évtizedeken átnyúló tudományos és emberi hatástörténete. Régebben, mikor a tudományos életet még éppen csak fojtogatták a semmitmondó Excel táblázatokból előburjánzó tudománymetria indái, az ilyesmit egyszerű, de a lényeget pontosan kifejező módon tanítványi körnek hívtuk. Nem az utánzás, hanem a folytonosság értelmében, hiszen aligha létezik annál hitványabb hála a mesterek iránt mintha örökre tanítványok maradunk.

[[paginate]]

Ez a hatástörténet – vessünk csak egy pillantást a kötet szerzőinek filiáléjára – messze túlmutat a felekezeti határokon. A református teológusok mellett a kötetben megjelennek más keresztyén felekezetekhez tartozó tudósok, zsidó tudós, és természetesen olyanok is, akiknek a felekezeti hovatartozása (ha van egyáltalán ilyen) teljességgel irreleváns mind a kötetben megjelent tanulmányuk, mind pedig általában munkásságuk szempontjából. És persze ott van az az értelmezési keret, amelyet csak jobb elnevezés híján nevezek földrajzinak. Budapesttől Debrecenen át Sárospatakig, le Kolozsvárig és vissza Komáromig sokan találták fontosnak, hogy köszöntsék a jubilánst. Szóval – miért is érdemes írni erről a Festschriftről? – a kötet minden szempontból elkerüli a műfaj legnagyobb és a legtisztességesebb szándékot is karikatúrává átrajzoló csapdáját, a belterjességet.

Azt írtam, hogy ez a könyv szeretetből és nagyrabecsülésből született. A szerkesztőkön túl ennek alátámasztásához a szerzők is hozzáteszik a magukét. Alig van olyan írás a könyvben, melyhez szerzője ne írt volna rövid, személyes ajánlást, vagy legalább egyetlen megjegyzést, melyben tiszteletéről biztosítja az ünnepeltet. Ne értékeljük le ezt a személyes gesztust. A csereszabatos, olykor épp csak a cím megváltoztatásával újra közölt írások korában minden ilyen dedikáció egyfajta, a korszellem ellenében tett hommage.

A humaniórákat művelő tudósok egy részének fejében létezik egy mélyen gyökerező, atavisztikus tévhit. A „neki bezzeg könnyű”-szindróma. E szerint „neki” (bárkinek, akinek a neveléséből származó komparatív előnyökhöz képest hátrányban érezzük magunkat) „bezzeg könnyű” (azaz különösebb erőbefektetés nélkül adott) mindaz, amiért „nekem/nekünk” keservesen meg kell dolgozni. Hiszen „ő” (a hangsúly a beszélő emocionális attitűdjétől függően lehet irigykedő, semleges, de akár felrovó is) mindezt már gyermekkorában, ha úgy tetszik von Haus aus megtanulhatta. Az ószövetségi tudós apa hivatását folytató fiú esetében ez nyilván valahogy úgy képzelendő el, hogy vacsora után, (de még fogmosás előtt) gondosan kiporciózott desszertként, kiskanállal kapja meg a gyerek – példának okáért – azt a tudást, hogy az intenzív igetörzsek törzsképző eleme a második gyökmássalhangzó kettőzése.

[[paginate]]

Karasszon István élete pazar módon igazolja ezt a tételt. Igen korán, igen kiváló hebraistától tanulhatott: a saját édesapjától. És bizony mikor máskor, ha nem gyermekkorban a legfogékonyabb az ember egy olyan titokzatos nyelvre, melynek különös, négyzetekbe rajzolt betűiről úgy hírlik, hogy Isten azok útján beszélt először az emberhez. Karasszon István életműve és személyisége ugyanakkor és ugyanazzal a lendülettel meg is cáfolja ezt az állítást. Az előbbiről majdnem naprakész képet alkothatunk, mert a kötet szerkesztői – nagyon dicséretes módon – közlik a jubilált műveinek bibliográfiáját. Illetékesség híján nem mennék a szakmai részletekbe. De anélkül is könnyű belátni: pusztán gyerekkori impulzusokból nem lehet ekkora és ennyire szerteágazó életművet létrehozni. Sokkal inkább Galénosz igazsága érvényesül itt: hotou gar an tisz eraszthéi, khairei prokoptón en autói. Ha valamit szeret az ember, örül, ha előrehalad abban.

És a személyiség? Ez monográfiányi anyag lenne, vagy egy újabb köszöntő köteté. Karasszon-története annak is van, aki csak futólag ismeri őt, és/vagy történetesen rettegi a héber nyelvet.

Az egyik minapi köszöntésen azt a kérést szegezték nekünk, hogy idézzük fel saját, legjellemzőbb Karasszon-történetünket. Akkor jöttem rá, hogy – hacsak a pillanat kényszerének nyomása alatt ki nem nevezek egyet – nekem nincs egyetlen Karasszon-történetem. Tulajdonképpen dialógus-történetem van vele, és számomra ez minden csattanóra kihegyezett adománál sokkal jellemzőbb. Ez a dialógus évtizedek óta, igen változatos helyszíneken folyik. Régebben leginkább egy leharcolt rokokó szalonra emlékeztető és a (párját ritkítóan ízléstelen) vörös kárpittal még tovább csúfított, meg nem mondom, hogy kitől örökölt hajdani tanszéki irodájában, ahonnan még két rozoga ajtón keresztül önthettük a pipafüstöt a díszterem előtti térbe. Újabban ott, ahol éppen helyszínt találunk rá. Az új tanszéki szoba ugyanis már nemigen alkalmas erre: a könyvek szép rendben, polcokon, és nem ingatag tornyokban a földön állnak és persze már pipázni sem szabad.

[[paginate]]

Az egyetlen Karasszon-történetem hiánya valószínűleg abból adódik, hogy a héber nyelv számomra amolyan örömzene maradt. Olykor erősebben, olykor visszafogottan hangzó szólam az általam ismert holt nyelvek folyton egybehangolandó összhangzatában. Mit tagadjam: e téren a szó eredeti értelmében dilettáns maradtam, vagyis szakmai megfelelési kényszer nélkül gyönyörködöm és szemezgetek abban, amit ez a nyelv számomra felkínál. Öröm ez, hiszen szépirodalmat sem azért olvas az ember, mert nagyeposzt akar írni. És most hátrány is, mert míg a kötet szerzői és szerkesztői a hetvenéves Karasszon Istvánban – teljes joggal – a tudóst, tanárt, az iskolateremtő mestert ünneplik, én a nevetségessé válás lehetősége nélkül kísérletet sem tehetek erre. Én a kultúra lokálpatriótáját ünneplem. A régi beszélgetőtársat, vitapartnert és barátot, akivel a francia borok, a zenei kontrapunkt szabályai, a Wanderers Nachtlied fordítási nehézségei, a bulldog és a billiárd pipaforma tulajdonságai, Maugham házasságról alkotott nézetei és Offenbach megítélése mellett oly sok mindenben értettünk (és nem értettünk) egyet az elmúlt évtizedekben. Abban a fontos kérdésben mindig, és feltétel nélkül, hogy az ő spánieljének és a mi tacskónknak a fajtatulajdonságai erősen hajaznak egymásra.

A teológia magasfeszültségű tudomány. Levett saruval megközelíthető, és teljesen soha meg nem hódítható terület. Egy olyan világ, ahol a transzcendens az immanenssel, a törékeny a maradandóval, az időbeli az időtlennel, a tremendum félelme a fascinansból eredő rácsodálkozással, a fides gyermeki nyitottsága az intellectus analitikus logikájával találkozik. Az intellektuális határainkra szabott legvégső lehetőség arra, hogy az értelmünkön messze túlesőt megértsük. Ebben az értelemben nemcsak puszta tudományos kíváncsiskodás, hanem az Isten és ember közötti titokzatos kapcsolatról szólás lehetősége, felelőssége és kényszere. Ez utóbbiból következően, ha teológia egyszer elhallgatna, bizony tényleg a köveknek kellene kiáltani.

A köveknek most nem kell kiáltani. A Karasszon-életmű beszél. Isten éltessen, István!

Pethő Sándor