A jó írásmű jelen(lét)re alapozott cselekménye visszapillantást enged a múltba, és előretekintést a jövőt illetően. Az Aranyos kalicka című kisregény szerzője nyolcvan évvel ezelőtti, a II. világháború alatt induló történetbe fogott, hogy megörökítse egy tanítónő sorsát. E műben semmiféle kertelés, szépelgés nem fedezhető fel. Stílusa realistán érzékelteti, miként játszódik le a lélekben a kimondatlan szégyenen felülemelkedés meglehetősen lassú folyamata.

Hubert Ildikó irodalomtörténész írja ajánlójában: „Szüleink, a fiatalabbaknak nagyszülei, végigszenvedték a háborút, ahogy a történet kedves leányalakja, Róza is. Már a kisregény mottójának megrendítő ajánlása elindíthatja bennünk a »malenkij robot« beszámolók filmkockáit, vagy Polcz Alaine halála előtti években írt regényének sorait (Asszony a fronton). Az 1989 utáni dokumentumokban: filmben, regényben, naplóban közzétett vallomásokban asszonyok ezreinek egész életen át elfojtott emlékeit szinte »közgyónásként« ismerhettük meg az elmúlt években. Széplaki György, alkatából adódóan is, szelídebb történetté formálta a kisregény tanítónőjének életútjában a ki nem mondott »szégyent«. Nem is erre helyezte a hangsúlyt, hiszen Róza tanítónő a tisztaság utáni vágyát, a gyerekek iránti szeretetét, emberi morálját haláláig megőrizte. A szerző hiteles történelmi hátteret rajzolt szereplői köré anélkül, hogy a dokumentálható tények elnyomnák a leánysors alakulásának líraiságát. Ez az arányérzék igazi erénye a cselekményszövésnek.”

A 80. életéve felé ballagó, nyugalmazott főiskolai tanár, a református hitben élő Széplaki György szellemi kísérője a pedagógusi tapasztalat, ami biztos támasza művei építése közben. Korábbi regényei szinte kivétel nélkül erre alapozottan bontakoztak ki: 33 egész egyharmad, Arcvonásaim, Láncöltés. Folyóiratokban publikált novellái – még a drámai helyzetekben is – képesek sugallni a rossz jóvá fordítását, felmutatni a gonosz által uralt környezetben a jó lélek belső hatalmát. Tulajdonképpen szintén ez a célja új művével. Ahogy a címlapon található idézet magyarázza: „Alkalmas bezárkózásra, elrejtőzésre: egyszerre lehet rabja és börtönőre, afféle kalitka, amely belülről is nyitható.” A címoldalakat követő mottó eligazít az alkotó szándékában: „Annak a több mint kétszázezer lánynak és asszonynak az emlékezetére, akik a második világháború magyarországi hadműveletei idején, 1944-45-ben, testi, lelki megaláztatást szenvedtek el, és a gyalázat emlékét viselve mégis tiszta szívvel, szeretetet adva élték tovább életüket, töltötték be hivatásukat mindhalálig.” A megértés a legrokonszenvesebb humánus vonások egyike, akár a szeretethez is vezethet.

Róza története az édesanyjától származó noszogatással kezdődik: „‒ Róza, szedd össze magad, ideje indulni az iskolába! Komolyodj már meg, de sok bajom van veled! Még egy év, és te sem leszel már diák, hanem tanító néni”. Az epilógusban pedig már Róza mama utolsó lélegzetének pillanata előtt, a lányában, Katalinban idéződik fel: „Anya mesélte, hogy néhány éve beköltözött ide egy rigópár, ők köszöntik a tavaszt a bérház szűk udvarán. Azt a csenevész kis fát és bokrot az udvar mélyén fészekkel tisztelték meg. Anya mondta így, most neki tisztelegnek, talán meghallja, kinyitom az ablakot”.

A munkásszármazású lányt az Orsolyita-rend apácáitól kapott nevelés és későbbi pedagógiai iskolái emelték tanítókisasszonyi rangra. Kezdetben magánoktatással foglalatoskodott. A későbbiekben kibontakozó élettere Erdélybe vezeti, római katolikusból református közegbe, ám a földrajzi távolság, a háború poklában átélt erőszak – amikor részeg szovjet katonák őt és a tiszteletesnét megerőszakolják ‒, és a háborút környező időszak évei semmit sem hajlítanak jellemén. Ugyanaz a hivatásának elkötelezett tanítónő marad, akit mindegyik érában szinte kizárólag a gyerekek oktatása érdekelt. Ennek rendelte alá magánéletét, persze nem kerülték el a szerelmek, barátságok, a rokoni érzelmek sem. „‒ Sokszor eszembe jut mostanában – szólal meg Róza ‒, amit Borbála tanítóasszony mondott 1944-ben, még Erdélyben: »Az iskola nem a haza, a gyerekek nem a családod.« Jól látta, akkor haza kellett menekülnöm Magyarországra. Az iskola, bármennyire is szerettem, nem nyújthatott biztonságot. És neki volt igaza Erdély sorsát illetően is, azt hamarosan visszakapta Románia. Mégis itthon, Magyarországon az elmúlt három évben egyre jobban úgy érzem, nekem az iskola a hazám és a gyerekek a családom.

Nem úgy fogom fel, hogy a hazám elhagyott, megtagadott engem, csak máshol és máshogyan adott feladatot. Bent az osztályteremben a kezemben lesz egy kis Magyarország. Ott bent úgy nevelhetem, taníthatom a gyerekeket a jóra, a szépre, a szeretetre, hogy nem kell perlekednem a külsővel, a hatalommal. Az maradhatok, aki voltam, bármilyen is lesz a világ a következő években.” Mindenképpen csak erős hitű ember nyilatkozhat meg így, a hirtelen rémületet keltő történések következtében is, amiket a front alatt, és a politikai változás váratlan vihara idején átélt.

Megingathatatlan elköteleződés Isten lámpácskájának lenni, fényt gyújtani a reszkető lelkűen kíváncsi gyerekekben, hogy boldogan éljenek a becsempészett tudás és érzelmek valóságos világosságának birtokában. Klementina soror gondolatai megelőlegezik a jövőt: „– Szép igazsága van, Róza, tartson ki mellette mindhalálig. Imádkozom magáért. És a hitét őrizze meg, mert az elkövetkező időkben annak próbája talán még nagyobb lesz, mint a magánéletének gondjai. Menedéket kell keresnie. Isten meg fogja mutatni, hol találja meg. Jó embereket, társat is rendelhet maga mellé segítségül, ebben is bízzon. Ő a kis dolgokban, szűk körben, kis közösségben ad feladatokat, ha kell, így védelmez. Mégis hasznossá tesz a nagy egész, a haza érdekében is. Az iskolában ezt mindig megtalálja”.

Valahogy annak szellemében, amint Árendás tiszteletes vigasztalás reményében mondott fohásza végződik apja temetésén, miközben mindkét kezét áldásra emeli: „‒ Kiálts, népem, az Úrhoz, a te Istenedhez, Ő megsegít téged minden bajodban. Ne félj, kicsiny nyáj, az Úr van teveled mindenkor. Ámen”.

„A szerző nemcsak történelmileg nyújt hiteles képet – hiszen történelemtanár – a huszadik századi Magyarországról, de bemutatja azokat az emberi kapcsolatokat és lelki hatásokat is, amelyek máig meghatározzák az életünket. A II. világháború harcait követő testi és lelki terror tényeit, a megszállással kezdődő új hatalmi elnyomás módszereinek ismeretét, az akkor élők emlékeit tovább kell adni a fiatalabb nemzedékeknek, hogy ami rossz volt, soha többé ne történhessen meg.” Sallai Éva e könyvet bevezető gondolataival csak egyetérthetünk.

Végül szívesen idézem Hubert Ildikó irodalomtörténész ajánlásából: „S hogy miért is volt aranyos ez a kalicka? Az Olvasó bizonyára elgondolkodik majd a címen, s talán meg is rendül a kisregény főhősének sorsával való megelégedettségén, ami Róza mama utolsó sétájának, fény felé forduló mondatában így hangzik el: ‒ Istenem, de szép, de jó itt! – A látszólag eseménytelen, szürke élet ezzel a szemléletmóddal telik meg a kisregény elejétől végéig, szeretettel. Még a háborús menekülésben is.”

Hatalmasat tévedne a recenzens, ha az Aranyos kalicka című kisregény stilisztikai, esztétika elemeit boncolgatná. E tekintetben egy a lényege, első olvasatra egyértelműen érthető. Kétségbevonhatatlan érdeme: olvasóinak erkölcsi erejét erőteljesen sokszorozza.

Zsirai László