Diligite Justitiam Qui Judicatis Terram / Szeressétek az igazságot, akik a Földön ítélkeztek”
                                            (Dante: Isteni színjáték. Paradicsom,  XVIII. ének)

A sienai Palazzo Pubblico őrzi máig a szienesi festészet kiemelkedő alkotásait, amelyek betekintést nyújtanak a reneszánsz Siena polgári életébe. A városháza épületében található Sala dei Nove, amelyet a béke, vagy jó kormányzás termének is neveznek, ad helyet az Amborgio Lorenzetti által készített freskóknak, melyek allegorikus ábrázolásai a kormányzás addig csak szóban definiált, lehetséges módjainak, feltételeinek és hatásainak. A politikai festészet műalkotásainak is nevezhető freskókon a mester – ahogy a képen szereplő aláírása is tanúsítja „pinxit utrinque hic”, azaz – megfestette mindkét oldalt, nem csak fizikai, de politikai filozófiai értelemben is. A jó kormányzat mellett ugyanis mintegy ellensúlyként, vagy a jó kormányzás elmulasztása következményeire való figyelmeztetésként bemutatja szimbolikusan a rossz kormányzat ismérveit és hatásait is.

Már a politikai filozófiai gondolkodás ókorba visszanyúló kezdetén a nyugati politikai gondolkodás központjában a kormányzás módja állt, az erények, a korlátok, az emberi természet és annak megváltoztathatósága.

A középkorra a gazdasági fejlődés, a városiasodás, az ipar és a kereskedelem fejlődése, a manufaktúrák kialakulása, a polgárság megjelenése, a reformáció, a felfedezések, a földrajzi és a tudományos újdonságok alapvetően változtatták meg az emberiség gondolkodását, különösen az ember önmagáról, a közösségről, a világról és a kormányzásról vallott nézeteit. A XI-XII. század fordulóján a közösségi lét erősödése, a városok szerepének növekedése, a kezdődő autonómia törekvések magukkal hozták az első egyetemek megalakulását, a parlamentarizmus kezdetét, a városi közösségek önkormányzatiság iránt erősödő igényét. Mindez pedig szükségszerűen az egyház hatalmának visszaszorulásához, adminisztrációs és kulturális monopóliumának megszűnéséhez, és erősödő szekularizációhoz vezetett. A politikai gondolkodás középpontjába az állam és egyház viszonya, és a legfőbb hatalom ismérvei kerültek.

[[paginate]]

Ebben a korszakban és fejlődési ívben festette meg Lorenzetti a Siena városát irányító kilenctagú kormányzó tanács megrendelésére a freskókat, amelyek a mai napig a jó és rossz kormányzat reneszánsz politikai filozófiájának meghatározó művészi megtestesülései. A jó kormányzat freskón politikai-kormányzási magatartási ideálokat festett meg, ezzel a kormányzat politikai cselekvését, programját az ideák magasságába terelte és fogalmazta meg a helyes kormányzás jellemzőit, azok és elmulasztásuk lehetséges következményeit, városi és vidéki életre gyakorolt hatását.

A jó kormányzást bemutató festményen a várost megszemélyesítő Jó Kormányzó alakja áll középpontban, kezében jogarral és pecséttel, felette mozaikszó[1] utal arra, hogy a jó kormányzat nem egyeduralkodást, hanem közösségi kormányzást jelent. A Jó Kormányzó körül a tanácsadói láthatók: két oldalán a négy sarkalatos erényt (okosság, erősség, mértékletesség és igazságosság) megtestesítő nőalakok, valamint a nagylelkűség és a béke alakjai, míg a Jó Kormányzó feje felett a három isteni erény (a hit, a remény és a szeretet) látható. A jó kormányzás meghatározó alappillére az igazságosság. Az, hogy mennyire hangsúlyos is ennek az erénynek a szerepe, jól mutatja, hogy a képen még egyszer, külön a többi erény közül kiemelve, díszes trónon ülő alakként is megjelenik, a „Diligite Justitiam Qui Judicatis Terram”, azaz „Szeressétek az Igazságot, ti, akik a földet kormányozzátok” felirattal.[2] Felette a Bölcsesség lebeg, kezében a Szentírással és mérleggel, mely két része, a büntetés és jutalmazás egyensúlyát az Igazságosság tartja kezében. A Justitia alatt ülő Concordia-tól, avagy az Egyetértéstől a kormányzó tanácson át a Jó Kormányzóig futó fonal jelképezi a demokratikus döntéshozatali rendet. A jó kormányzás városi és vidéki életre gyakorolt hatásait a bőség, a jólét és a békesség kiábrázolásával mutatja be.

[[paginate]]

Az antik és a keresztyén hagyomány egyetértésben vallotta, hogy a jó kormányzás erények által meghatározott. Ezek az okosság, mely a tények felismerésének képessége, és az ebből eredő, ezen alapuló helyes cselekvésé; a bátorság, mely egyfajta lelki állóképesség, az igazság felismerése és kiállás mellette, akár konfliktusok árán is; a mértékletesség, vagyis az önuralom képessége, a vágyak és indulatok kontrollja, mely kiegészül a nagylelkűséggel és békére törekvéssel.

Az erények közül a legfőbb és legtökéletesebb az igazságosság, amely tulajdonképpen nem önmagában áll, nem önmagában erény, hanem más dolgokhoz viszonyítva. Platón igazságossága egyénre és államra is vonatkoztatott, egyfajta egyensúlyi állapot, amely „mind az ember, mind a polisz esetében a helyes rendet alakítja ki. Az igazságosság ilyenformán a helyes rendre vonatkozó erény”.[3] Az igazságosan „cselekvő ember a helyes rendnek megfelelő viszonyt alakítja ki a lelke egyes részei között, továbbá eleget tesz az állami, társadalmi rendben elfoglalt pozíciójából fakadó kötelességeinek”.[4] A platóni értelemben vett igazságosság harmonikus társadalmi működést eredményez, ahol mindenkinek meg kell kapnia, ami jár neki, ahogyan Lorenzetti alkotásán is látható, és ahol mindenki ellátja a kötelezettségeit a saját képességei, adottságai és egyéb jellemzői szerint. Az igazságosat, ezáltal helyeset Platón Istentől eredezteti, az isteni rend a természeti törvényen keresztül alkotja meg az erkölcsi rendet. A politikai igazságosság platóni értelme így az, hogy a normakövető ember az állam közös törvényét követi, amely végső soron a jó és helyes legfőbb ideájától, Istentől származik, így természeténél fogva a helyes és jó felé törekszik. Az ember feladata mindössze az, hogy „a helyes értelmet keresse, amelyet a törvény fejez ki”.[5] Platón úgy tekinti, a törvény igazságos, hiszen a nem igazságos törvény valójában nem is törvény. Platón saját tapasztalatai alapján felülvizsgált és a Törvényekben összefoglalt igazságosság-filozófiája nem kevesebbet ismer el, mint azt, hogy az igazságosság egyetlen útja a törvények uralma, amely a város javát, a közjót szolgálja, míg a törvény hiánya pedig zsarnokságot és romlást hoz.[6] Az igazság a valóság, melyet a törvény juttat érvényre. Mivel pedig az igazság a legfőbb erény, így végső soron minden erény alapja a valóság kell legyen.

[[paginate]]

Arisztotelész természetből eredő igazságosság elmélete is célszerűséget feltételez. A logosz szerint való életvitel, a képességek szerinti cselekvés az erények által meghatározottan a természet szerinti, azaz a jó és helyes állapot felé való törekvés. A természet szerinti egyúttal erkölcsös is. Számára a törvény és annak uralma a társadalmi lét elengedhetetlen feltétele, az ész, a természet és ezáltal az erkölcs uralmát eredményezi.[7] Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikájában megkülönbözteti a természet szerinti és a pozitív jog igazságosságát[8]. Előbbi a természeten alapul, íratlan, mégis abszolút, minden felett áll, egyetemes, minden esetben igazságos, utóbbi azonban ember alkotta, relatív és partikuláris. Platónhoz képest azonban a természeti törvényt sem tekinti változhatatlannak, mivel az csak az isteni világra jellemző. A törvényt a szenvedélytől mentes ésszel azonosítja, amelynek az államban uralkodnia kell. Ha az államban a törvény uralkodik, az a közjóhoz vezet, ekként az állami politika az erkölccsel egyesül. Arisztotelész igazságosságát, mint a cselekvést kívülről meghatározó erényt kiegészíti a belülről ható két különleges erény az egyetértés és a barátság. Az egyetértés az igazságosra, a helyesre irányuló közös akaratot feltételez, míg a barátság ennél is több, „a barátság belülről hat és a polisz-polgárokat belülről egyesíti és így hoz létre egy igazi politikai közösséget.”[9]

A belső létből eredő, az emberi szubjektumtól független, a helyes értelmen nyugvó természetjog Cicerónál a népek jogra vonatkozó egyetértésében teljesedik ki, ekként az egyetértés Cicerónál is megjelenő közös optimum. A természeti törvény az egyedüli, örök, változatlan, mindent átható, mindenütt azonos tartalmú, időtlen és racionális akarat, a legfelsőbb rendű ésszerűség, isteni értelem, amely fenntartja és irányítja a természeti valóságot, ezáltal az igazságot. A természetjog tehát a természet, az ész, és Isten – melyek végső soron ugyanazok – törvénye.[10] Ez a törvény az ésszerűség tökéletesedése, a bölcsesség gyakorlati megvalósulása, amely megparancsolja a helyes cselekvést és megtiltja a helytelent, „ő a jog és jogtalanság mércéje”.[11]

[[paginate]]

Minden ember alkotta pozitív jog ehhez a törvényhez kell igazodjon. A törvénynek való engedelmesség pedig a szabadság feltétele, ekként a szabadság erkölcsi fogalom, amely a természeti törvényből eredeztethető. Ciceró gondolkodása sok tekintetben átmenet az antik görög és a középkori keresztyén filozófiai és jogi gondolkodás között.[12] Ciceró az, akinél először jelenik meg az igazságosság mellett a szeretet, mint az ember természetes belső hajlama, és mint a jog alapja.[13] A szeretet túlmutat az igazságosságon, egymás kölcsönös segítésén és a jog tiszteletén. Magasabb morális dimenziókba vezet, ami megteremti a közösség belső kohézióját.

A keresztyén filozófiában is az igazságosság[14] az ember közösségi létezésének alapja, „készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, segít annak az összhangnak a megteremtésében, amely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányába”.[15] Keresztyéni értelemben véve azonban együttélés és jó kormányzás legfőbb erénye az igazságosságon túlmutató szeretet.[16] Az egyház korabeli szerepének változása, a szekularizáció ellenére Lorenzetti Jó Kormányzójának feje felett három isteni erény is lebeg, közöttük a legfőbb, a szeretet. A szeretet a legfőbb parancsolat, az emberi lét keresztyéni alapfeltétele. A jog megteremti a békés együttélés feltételét, az igazságossággal a harmóniára törekszik, azonban az érdekektől független minőségi emberi létezés alapvető feltétele a szeretet.

Szent Ágoston a De Civitate Dei-ben kétféle szeretet definiál, miközben Isten államával a földi államot állítja szembe, mint a jó és rossz kormányzás példáit. Írásában úgy fogalmaz „két szeretet alkotta a két várost. Vagyis a földi várost az Isten megvetéséig fajult önszeretet, amely önmagában büszkélkedik, emez az Istenben. Ezért amaz az emberek dicsőségét hajhássza, emennek legnagyobb dicsősége Isten, a lelkiismeret bizonyossága”.[17] A helyes kormányzás feltétele tehát az igazságosság, az igazságosság önmagában azonban kevés, „az igazságosság a szeretetben találja meg a teljességét.”[18]

[[paginate]]

Az igazságos kormányzat a közjót szolgálja a szubszidiaritás, és a szolidaritás elvei megtartása mellett. A közjó sokrétű, magában foglalja a békét, az emberi jogok tiszteletben tartását, a szabadságjogok érvényesülését, az igazságos rendet, a törvényességet, a szociális és gazdasági jólétet.  A közjó ad értelmet „a politikai tekintély létének” és a közjó érdekében „minden ország kormányzatának sajátos feladata, hogy a különböző részérdekeket összhangba hozzák az igazságosság alapján”.[19] A helyes kormányzat így végső soron a közérdeket szolgálja, a közakaratot testesíti meg. Lorenzetti festményén az Egyetértéstől a kormányzó tanácson át a Jó Kormányzóig futó fonal jelképezi az ideális döntéshozatali rendet, a közakarat érvényre juttatását. A részérdekek összhangja nem önmagában egy minden mástól független államérdek, hanem a közakarat, a többségi akarat érvényesülését jelenti. A politikai tekintélyt nem lehetséges a közjó szolgálatába állítani, ekként a kormányzás nem lehet helyes és igazságos, ha a szubszidiaritás elvét figyelmen kívül hagyja. A különböző szempont szerint szerveződő, az egyénhez közelebb álló kisebb közösségek működése pótolja azokat a hiányosságokat, melyet a kormányzás az egyéntől való távolsága miatt nem képes tolerálni, ezen felül speciális szempontokat, többletértékeket visz a társadalmi cselekvésbe, bevonja az egyént és közösségeket a társadalmi felelősség terébe, ezáltal végső soron az igazságosság és a közjó szolgálatába. A szubszidiaritás és a részvétel joga nemcsak gazdagítja a kormányzási cselekvést, de egyúttal a kormányzat korlátját is jelenti. A társadalom és a közösségek véleménynyilvánításhoz, döntésalakításhoz és ellenőrzéshez való joga ellensúly a kormányzás diszfunkcionalitásával szemben. A jó kormányzás akkor szolgálja a közjót, ha a tevékenységébe bevonja a közösséget, a társadalmat, ha vannak működő politikai garanciák, fékek és elszámoltathatóság.

[[paginate]]

Az állami, jogi és egyházi megközelítés eltérései

Érdemes rövid kitekintést tenni a jó és a helyesen működő kormányzás kapcsán az állam által megfogalmazottakra és rövid összevetéssel megkeresni az egyház tanításaihoz való viszonyulása jellegét. Ebben a vonatkozásban történelmi és nemzetközi kitekintés nélkül a jelenleg uralkodó hazai álláspontra fókuszálva igyekszünk röviden rávilágítani az állami, jogi és az egyházi megközelítés eltéréseire, tekintettel a jelen értekezés tárgyára és terjedelmi korlátaira.

A jelenleg uralkodó közhatalmi jó kormányzás megközelítésre világít rá a közigazgatás újjászervezése céljából meghirdetett program.[20] A program keretében az állam az újjászervezés elvi alapjaként definiálni kívánta a jó kormányzati működés, a jó állam feltételeit. Eszerint „az állam attól tekinthető jónak, hogy az egyének, közösségek és vállalkozások igényeit a közjó érdekében és keretei között, a legmegfelelőbb módon szolgálja”.[21] Az állam tehát a közjóra – az egyházhoz hasonlóan – a maga komplexitásában tekint, amely nagy hasonlóságot mutat az egyházi megközelítéshez, de részben eltér attól.

[[paginate]]

Az állam számára a közjó magában foglalja egyebek között a jogszerűséget, a joguralmat, a méltányosságot, a többségi akarat érvényesülését, az igényérvényesítés lehetőségét, az utódokért viselt felelősséget, az egyéni és közösségi jogok tiszteletben tartását és számon kérhetőségét, az intézményi működést[22], az állam céljainak és működésének megismerhetővé tételét.[23] A Jó Állam Fejlesztési Koncepció alapján képező nemzeti együttműködés az egyénből indul ki és arra a koncepcionális alapra épül, amely lényege, hogy „a jó állam egyben érzelmi viszonyulást is kivált polgáraiból /…/ egy jó állam a jogszerűen eljáró polgároknak nem akadályt vagy ellenfelet, hanem támaszt és segítőt jelenthet, amihez érdemes nyitottan hozzáállni, érdeklődve figyelni, azaz végső soron szerethető”.[24]

Izgalmas az a párhuzam, ami az egyház jó kormányzáshoz kapcsolható felfogásában és az állam jó állam-felfogásában egyaránt tetten érhető, ez pedig a morális, szeretet-alapú megközelítés. Természetesen ez csak formális azonosság, hiszen a haza-, a nemzet szeretete nem azonos a lelki alapú keresztyén szeretettel, amely irányultsága az ember felé mutat.

[A nemzeti szinten meghirdetetett együttműködéshez szükséges reform alapját az új Alaptörvény teremtette meg. Az Alaptörvény minden rendelkezésére nézve kötelező értelmezési keretet jelentő Nemzeti hitvallás[25] első része, amely a nemzet önmeghatározásaként foglalható össze képezi az alapját a második részben rögzített, természetjogi alapokra felépülő állam és közösségszemlélet olyan alkotórészei katalógusának, mint az emberi méltóság, az egyéni szabadság, amely csak másokkal együttműködve bontakozhat ki, a közösség, az együttélés feltétele: a család, a nemzet, a hűség, a hit és a szeretet, valamint a becsület, amelynek alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye, továbbá a szolidaritás az elesettekkel és a szegényekkel.

[[paginate]]

A Hitvallás rögzíti a közjó kívánalmát, miszerint „a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése”, és „népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”, továbbá „készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk”. Az Alapvetések rész határozza meg, hogy a népszuverenitáson alapuló független, demokratikus jogállamot az állam mely alapokra kívánja építeni. Ezek között az államhatalom korlátját jelentő olyan biztosíték, mint a hatalommegosztás elve, a hatalmi ágak elválasztása, egyensúlya és együttműködésének kötelezettsége is szerepel. Mindezek híven tükrözik a Hitvallásban rögzített alapértéket, miszerint „elismerjük a keresztyénség nemzetmegtartó szerepét”.

Nem véletlen tehát, hogy az egyébként vallásilag semleges, de az értékrendjében a keresztyénség nemzetmegtartó szerepét valló, és ekként értékeit a saját működésébe beépítő állam helyes működésének elvárásait az egyház elvárásaival majdnem teljesen átfedő módon határozza meg.

Az állami jó kormányzás-felfogás és az egyház jó-kormányzás felfogás bár sok tekintetben azonosságot mutat egy keresztyénség nemzetmegtartó erejét megvalló demokratikus jogállamban, az állam vallási semlegességéből eredően nem fedheti egymást, hiszen a vallási többletet szükségszerűen nélkülözi. Az egyház által képviselt szeretet parancs azonban a szolidaritás olyan fokát képes az azt valló közösségen belül megteremteni, amely belső meggyőződésből és nem törvényi vagy alkotmányos előírásból ered. Olyan belső motiváció, amely alapját a hit képezi. A keresztyénség számára a hit és a szeretet tehát nem egyszerűen keret, hanem létfeltétel. Enélkül nem létezik.

[[paginate]]

A végső idők várakozásával eltelő idő meghosszabbodása, az egyház intézményesülése, a keresztyénség egyetemessége, az evilági és lelki hatalom kettős uralma magával hozta az evilági kormányzatra vonatkozó egyházi tanítások szükségességét. Az egyház maga is kereste helyét, szerepét az evilági létben, és igyekezett válaszokat adni hívői számára a világi hatalomhoz való viszonyulásban, és az evilági kormányzat számára pedig igyekezett meghatározni a kormányzás keresztyén etikai kereteit.  Mindez csupán távoli, de meghatározó alapja lesz annak, hogy később az egyház az evilági feladatokból, a közfeladatokból is egyre többet vesz át a kormányzattól, az igazságosság, a szeret, a szubszidiaritás és a szolidaritás alapelvei mentén maga szervezi meg azokat. A kormányzati feladatok egyházi tanításokkal összefüggő részének átvétele, vagy helyesebben visszavétele, így a nevelés-oktatás, diakónia, szeretetszolgálat, szegények, elesettek, hajléktalanok, üldözöttek, elhagyottak segítése, betegekről, haldoklókról gondoskodás terén ismét növekvő egyházi szerepvállalás hívja életre fokozatosan az egyházi feladatellátás szerepének növekedését és az ezzel kapcsolatos anyagi feltételek megteremtésének, finanszírozásának kérdését.

A jó és helyes kormányzással szembeni egyházi elvárások történelmi íve tehát azt mutatja, hogy az egyház elvárta és máig elvárja – a hagyományosan egyház által ellátott feladatok állami hatáskörbe kerülése idején is – a rá jellemző, Szentírásból eredő, a keresztyén tanítók és egyházfők által tanításokba átültetett sajátos szempontok és értékek érvényesülését, ezen feladatok egyházi hatáskörbe történő (vissza)vétele tekintetében pedig a keresztyén szellemiség önmagában garancia arra, hogy az evilági lét szociális és nevelési-oktatási feladatainak az ellátása során ezek az értékek érvényesülnek.

Szólláth Bernadett