A Föld sója - Utazás Sebastião Salgadoval

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5,13-14)

„Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással!”(Mk 9,50b)

„Ha portrét készítesz, a felvétel nem egyedül a tiéd. Az alany nyújtja azt neked” – mondja a világhírű brazil fotós a róla készült dokumentumfilmben. A 2014-es A Föld sója egy olyan 110 perces audiovizuális portré, melyre ez az állítás fordítva is igaz.

Sebastião Salgado élete mozivászonra kívánkozik: az őserdő szélén élő brazíliai farmerházaspár legkisebb gyermeke, egyetlen fia elindul a városba szerencsét próbálni, ott megtalálja élete párját, majd a diktatúra elől emigrálni kényszerülnek. Párizsban kezdenek új életet, ahol hősünk felismeri hivatását, fényképezőgépével bejárja a Föld rejtett zugait és végigfotózza a 20. század második felét, képei világhírűvé teszik őt. Brazília, Peru, Mexikó, Etiópia, Tanzánia, Kuvait, Jugoszlávia, Galápagos, Szibéria… Ha csak ennyit látnánk, Salgado gyönyörű fekete-fehér fotóit, visszaemlékezéseket és archív felvételeket, már az is izgalmas lenne. De ennek a filmnek az alkotói szereplők is egyben, ezen túl még hozzáteszik a saját látásmódjukat a portréhoz, s utazásra hívnak minket térben és időben, lélekben.

Sebastião hetvenévesen is az az örökmozgó valaki, akinek a film elején az édesapja leírta. Hol egy indonéziai törzs után kapaszkodik az őserdőben, hol az Északi Jeges-tenger partján hason kúszva fotóz rozmárokat. Ugyanakkor már nem siet sehová – ezt a másfajta életszemléletet még az Andok indián törzseinél tanulta el. Ha ő beszél, legtöbbször a természetben vagy egy sötét szobában ül és munkáira emlékezik, életének korábbi szakaszain elmélkedik. De egy jó fotóért napokat is tud várni a semmi közepén. A film eseményei mai szemmel nézve lassan peregnek, de így lesz mélysége mondandójának.

Élete folyamatos tanulás – legalábbis ez derül ki a saját fotóival szembenéző öregúr szavaiból. A világról alkotott képét gyerekkorában az őserdő formálta, kíváncsiságát az édesapjával tett sétáknak köszönheti, alázatot a mexikói indiánok között tanult. Szociofotósként félelemmel vegyes csodálattal tisztelgett a világunkat építő emberek előtt, a nyugati civilizáció figyelmét évtizedeken keresztül a harmadik világ – és az emberiség – problémáira irányította: szárazságra, éhínségre, erőszakra. Élete derekán ismét az őserdő lett a tanítómestere: huszonöt év után meg tudta újítani művészi szemléletét, s természetfotósként is maradandót alkotott.

Fia, Juliano Riberio Salgado gyerekként kalandornak, már-már hősnek látta őt. Felnőttként azért követte őt kamerájával, hogy megértse és a szuperhős-jelmez mögött megmutassa a fotóst, az embert. Még ennél is több sikerült neki: a filmből egy szerető, összetartó családot ismerünk meg, melynek Lélia Wanick Salgado, a feleség, a hosszú és gyakori távollétek alatt egyedül helytálló fiatal anyuka a lelke és tartóoszlopa. Igazi erős nő, akár az Amazonas mentén többszáz év után újra felfedezett törzs asszonyai. Sőt, több náluk, hisz férjét hűségesen támogatja hivatásában, mellette állt a férfi nehéz időszakában, s az ő ötlete éleszti újra a szárazság sújtotta családi birtokot.

Az idős fotóriporter számvetésén és az idősebb fiú tisztelgésén túl ez a film a rendező, Wim Wenders „szerelmes levele” az emberiséghez. Salgado, akiben az equadori indiánok Isten küldöttét látták, előbb egyetemistaként, majd szociofotósként akarta „megváltani” a világot. Látta a bábeli zűrzavart, s többször is „leszállt a pokol fenekére”, de csak megbetegedett a ruandai vagy épp jugoszláviai népirtás láttán. „Mikor eljöttem onnan, többé nem hittem semmiben, semmilyen megváltásban az emberi faj számára – mondta megtörten. – Nem érdemeljük meg az életet.” Arról nem szól a film, látta-e „odalent” a Názáreti kétezer éves lábnyomait, mindenesetre a „fordított üdvtörténetnek” is beillő életút végén lesz a Teremtő eszköze és az őserdők megmentéséért türelemmel, kitartással dolgozó munkatársa. A német rendező nem kínál „emberi megoldásokat” a szenvedésre, ehelyett a Salgado házaspár példáján keresztül mutatja be, hogy az emberiség „a Föld sója”. Isten ránk bízta, hogy „megízesítsük”, ne pedig élhetetlenné tegyük azt.

Feke György

Hasonló anyagaink

A Második Helvét Hitvallás

A Második Helvét Hitvallás (Új fordítás 2017) Fordította és jegyzetekkel ellátta: Buzogány Dezső Kálvin Kiadó, Budapest, 2017 Fr/5, 184 oldal, keménytáblás, 990 Ft