A Föld sója - Utazás Sebastião Salgadoval

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5,13-14)

„Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással!”(Mk 9,50b)

„Ha portrét készítesz, a felvétel nem egyedül a tiéd. Az alany nyújtja azt neked” – mondja a világhírű brazil fotós a róla készült dokumentumfilmben. A 2014-es A Föld sója egy olyan 110 perces audiovizuális portré, melyre ez az állítás fordítva is igaz.

Sebastião Salgado élete mozivászonra kívánkozik: az őserdő szélén élő brazíliai farmerházaspár legkisebb gyermeke, egyetlen fia elindul a városba szerencsét próbálni, ott megtalálja élete párját, majd a diktatúra elől emigrálni kényszerülnek. Párizsban kezdenek új életet, ahol hősünk felismeri hivatását, fényképezőgépével bejárja a Föld rejtett zugait és végigfotózza a 20. század második felét, képei világhírűvé teszik őt. Brazília, Peru, Mexikó, Etiópia, Tanzánia, Kuvait, Jugoszlávia, Galápagos, Szibéria… Ha csak ennyit látnánk, Salgado gyönyörű fekete-fehér fotóit, visszaemlékezéseket és archív felvételeket, már az is izgalmas lenne. De ennek a filmnek az alkotói szereplők is egyben, ezen túl még hozzáteszik a saját látásmódjukat a portréhoz, s utazásra hívnak minket térben és időben, lélekben.

Sebastião hetvenévesen is az az örökmozgó valaki, akinek a film elején az édesapja leírta. Hol egy indonéziai törzs után kapaszkodik az őserdőben, hol az Északi Jeges-tenger partján hason kúszva fotóz rozmárokat. Ugyanakkor már nem siet sehová – ezt a másfajta életszemléletet még az Andok indián törzseinél tanulta el. Ha ő beszél, legtöbbször a természetben vagy egy sötét szobában ül és munkáira emlékezik, életének korábbi szakaszain elmélkedik. De egy jó fotóért napokat is tud várni a semmi közepén. A film eseményei mai szemmel nézve lassan peregnek, de így lesz mélysége mondandójának.

Élete folyamatos tanulás – legalábbis ez derül ki a saját fotóival szembenéző öregúr szavaiból. A világról alkotott képét gyerekkorában az őserdő formálta, kíváncsiságát az édesapjával tett sétáknak köszönheti, alázatot a mexikói indiánok között tanult. Szociofotósként félelemmel vegyes csodálattal tisztelgett a világunkat építő emberek előtt, a nyugati civilizáció figyelmét évtizedeken keresztül a harmadik világ – és az emberiség – problémáira irányította: szárazságra, éhínségre, erőszakra. Élete derekán ismét az őserdő lett a tanítómestere: huszonöt év után meg tudta újítani művészi szemléletét, s természetfotósként is maradandót alkotott.

Fia, Juliano Riberio Salgado gyerekként kalandornak, már-már hősnek látta őt. Felnőttként azért követte őt kamerájával, hogy megértse és a szuperhős-jelmez mögött megmutassa a fotóst, az embert. Még ennél is több sikerült neki: a filmből egy szerető, összetartó családot ismerünk meg, melynek Lélia Wanick Salgado, a feleség, a hosszú és gyakori távollétek alatt egyedül helytálló fiatal anyuka a lelke és tartóoszlopa. Igazi erős nő, akár az Amazonas mentén többszáz év után újra felfedezett törzs asszonyai. Sőt, több náluk, hisz férjét hűségesen támogatja hivatásában, mellette állt a férfi nehéz időszakában, s az ő ötlete éleszti újra a szárazság sújtotta családi birtokot.

Az idős fotóriporter számvetésén és az idősebb fiú tisztelgésén túl ez a film a rendező, Wim Wenders „szerelmes levele” az emberiséghez. Salgado, akiben az equadori indiánok Isten küldöttét látták, előbb egyetemistaként, majd szociofotósként akarta „megváltani” a világot. Látta a bábeli zűrzavart, s többször is „leszállt a pokol fenekére”, de csak megbetegedett a ruandai vagy épp jugoszláviai népirtás láttán. „Mikor eljöttem onnan, többé nem hittem semmiben, semmilyen megváltásban az emberi faj számára – mondta megtörten. – Nem érdemeljük meg az életet.” Arról nem szól a film, látta-e „odalent” a Názáreti kétezer éves lábnyomait, mindenesetre a „fordított üdvtörténetnek” is beillő életút végén lesz a Teremtő eszköze és az őserdők megmentéséért türelemmel, kitartással dolgozó munkatársa. A német rendező nem kínál „emberi megoldásokat” a szenvedésre, ehelyett a Salgado házaspár példáján keresztül mutatja be, hogy az emberiség „a Föld sója”. Isten ránk bízta, hogy „megízesítsük”, ne pedig élhetetlenné tegyük azt.

Feke György

Hasonló anyagaink

Műanyagban fuldokló óceánok

Tudta, hogy percenként egy teljes teherautónyi műanyag kerül az óceánokba? Tudta, hogy 2050-re több lesz a műanyag az óceánokban, mint a hal? Liz Bonnin biológus Drowning in Plastic című dokumentumfilmében ilyen és hasonló kérdéseket feszeget zava...