„Ne az arcról ítélj, ne a külső után,
a lélek mutatja meg, kik vagyunk igazán,
ne az arcot nézd, a lelket keresd,
s a lelkén keresztül az embert szeresd.”
                                     (Koncsol László)

Ismertük, tiszteltük és szerettük őt, s most ismét kevesebben lettünk, mert februárban lezárult egy földi életpálya. De nemcsak szám szerint, hanem minőségileg is kevesebbek lettünk, s nemcsak a felvidékiek, hanem egész magyarságunk érezheti a veszteséget. Egyetlen vigaszunk lehet, hogy a Teremtő hosszú és alkotás szempontjából gazdag életet biztosított Koncsol László számára, ugyanis 87. életévében szólította el közülünk. Nehéz, megharcolt kisebbségi lét jutott számára osztályrészül, amelyben igyekezett emberileg helytállni, munkásságával pedig azt szolgálni, hogy magyarságunk önismerete javuljon, s jobban tisztában lehessünk az értékeinkkel. Kosztolányit idézhetjük, ha a még friss veszteségre gondolunk: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

^{Görföl Jenő felvétele}

Deregnyő szülötte volt, ahol még békeidőben, a háború kitörése előtt három esztendővel lelkészcsaládban látta meg a napvilágot. A háború átívelte egész gyerekkorát, tulajdonképpen abba nőtt bele. Erről korábban úgy vallott: „Nyolc múltam akkor, s a két pincét, a bombák sivítását, robbanását s a robajba metsző női sikolyokat nem felejthetem. A közelünkben felfortyanó töltetek nyomásától hintázott velünk a téglaboltozatos, gerendákkal aládúcolt pince. Amikor előtámolyogtunk, kráterek, égő csűrök, kazlak, boglyák és házak – és halottak mindenfelé. Lelkész édesapám csak temetett és temetett”. Elemi iskoláit Sárospatakon végezte, ahova kimenekítették a szülei. Egy életinterjúban elmondta: „Két évig senyvedett elmém Deregnyő szlovák iskolájában, amikor Édesapám fölkínálta nekem a sárospataki református gimnáziumot, amely agyamat kifényesíti. Ettől kezdve három évig Patakra szökdöstem az országhatáron át. Huszonnyolcszor csúsztam át titokban a két ország gyepűjén. Kalandjaimat megírtam, filmre vittük, ma is élő tanúim bizonyítják őket”. Középiskoláit már Komáromban végezte, ahol 1954-ben érettségizett, majd a Komenskẏ Egyetem bölcsészkarán magyar és szlovák szakosként szerzett tanári végzettséget, utána két évig a rimaszombati középiskolában tanított. Újabb két évig a gömöri Harkácson oktatott, utána három éven keresztül a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében (a későbbi Madách-Posonium jogelődjénél) felelős szerkesztőként dolgozott Pozsonyban, amit otthagyva az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe – révkomáromi osztálytársa, Tőzsér Árpád hívására – ment át dolgozni 1966-ban, hogy aztán 1975-től egy évtizeden keresztül szabadfoglalkozású íróként függetlenedhessen mindentől. Az ún. husáki (Gustáv Husák-féle) politika egyre súlyosabban nehezedő nyomását nem bírta tovább elviselni, jóformán az írásra sem maradt ereje, hát függetlenítette magát – ahogy mondani szokta: „szabadfuldokolni kezdtem”. Szabadúszó időszaka a diktatúrára jellemző írói pályatöréssel járt együtt: tiltólistára helyezték, kéziratait visszaadták, családjával nehéz anyagi helyzetbe került. Közben az Új Szó mellett már hetilapok is elkezdtek megjelenni, a könyvkiadók magyar szerkesztőségei mellett megnyílt a magyar tanárképző főiskola, az egyetem magyar tanszéke, a magyar gimnázium. Ilyen értelemben „pezsgett” a kultúra, ami persze meglehetősen viszonylagos volt a politikai helyzet tükrében. Működött az Ifjú Szívek, ahol megfordultak újságírók, tanárok, diákok, képzőművész hallgatók. Másfél évtizeddel korábban még szinte semmit sem lehetett kezdeményezni, aztán jórészt autodidakta, önképzett újságírók, dilettáns írók, költők, szerkesztők, tanárok léptek működésbe, s egy új élet kezdeménye rajzolódott ki számára is.

A szabadfoglalkozású időszak után pályát módosított, és végképp kivonult az irodalomból: egy csallóközi falu, Diósförgepatony földműves-szövetkezetének lett az előadója, mellette a környék hely- és kultúrtörténészeként működött, 1999-től pedig a Pro Patria Honismereti Szövetség elnöke lett. Elindította a Kalligram Kiadó értékközvetítő Csallóközi Kiskönyvtár nevű sorozatát.

Annyi minden volt, s annyi mindent csinált, hogy szinte lehetetlen felsorolni: író, költő, műfordító, zenész, pedagógus, szerkesztő, tanulmányok és esszék szerzője, költő, valamint a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka, a pozsonyi vásártéri templom orgonistája és nem utolsósorban a Csallóköz elkötelezett hely- és művelődéstörténésze volt. Első kinyomtatott írása Adyról az Új Szóban jelent meg, majd az Irodalmi Szemle második számában kritikát készített Szőke József első könyvéről: egy tényleg kritikai hangvételű írást arról, hogy nem csak Petőfi a lobogónk. Első irodalmi vitája az Új Ifjúságban a „Nyolcak” védelmében keletkezett, recenziója Turczel Lajos könyvéről pedig vészterhes időkben látott napvilágot, majd ennek kapcsán megismerkedett Fábry Zoltánnal. Az egyik első felvidéki magyar szamizdat is a nevéhez kötődik, ugyanis a betiltott. A vádlott megszólal című írás hat példányban történő legépelése és szétosztása diáktársai között akkor „forradalmi” tettnek minősült. Előtte Stószon Fábry jóváhagyását kérte, aki azt mondta: „Rendben, csináld, de én ne tudjam”.

Amikor egy önéletírásában mérleget vont saját munkásságáról, az alábbiakat rögzítette: „A mérleg: írtam vagy húsz könyvet és magyarra fordítottam tizennyolcat. Ezekből három-négy kalandos véget ért. Kivettem részemet nyolc folyóirat-évfolyam (nyolcvan szám) szerkesztéséből, világra segítettem vagy száz magyar könyvet, és segítettem szlovák műfordítóknak magyar versek és prózai művek tolmácsolásában. Írtam és szerkesztettem néhány patonyi tárgyú munkát, s eljutottam a kiskönyvtár 38. kötetéig. Ezek közben tanítottam magyart, szlovákot, angolt, zenét különböző szinteken, két-három évig orgonáltam a pozsonyi református gyülekezetben, s három évig szolgáltam a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat, mint főgondnoka, püspökünkkel, földimmel, és révkomáromi gimnáziumi osztálytársammal: Erdélyi Géza barátommal.” Mennyi minden, s a leírtaknál még több fért el ezen az életúton! Hiszen nemcsak papíron alkotott, hanem szervezett, munkálkodott a magyarság leendő szebb jövőjén azáltal, hogy rögzítette a múltat és az éppen aktuális jelent. Mert mi marad számunkra a nagy elődök távozása után? Lehet, hogy már kizárólag egy emberöltőnyi múlt rögzítése a feladatunk, hogy volt egy emberileg és lelkileg más világa a magyarságnak, amikor még küzdött a minőségi kultúráért, valamint a szellemi és fizikai megmaradásért. Legyen áldott mindannyiunk számára az emléke!

Arday Géza