Theodor is úgy érezte, hogy valóban reng a föld. Benne a hivatásával járó értesülések a bécsi forradalomban szerzett szabadcsapatos emlékei, a balkáni határokra szállított csapatok tisztjeivel folytatott beszélgetései, magyarországi tapasztalatainak tanulságai s nem utolsósorban apja egyéniségének és történelemszemléletének határai olyan sejtelmeket támasztottak, amelyeket környezetének legtöbb tagja meg sem értett. A nagynémet állam látomása megdöbbentette. Meggyőződése volt, hogy az anyanyelvi, a kulturális, a vérségi kapcsolat kötelékei nem zárják ki a sokféle szülőföldi, nemzeti, történelmi és hitvallásos hűség szabadságának ezerszínű, nagyszerű gazdagságát. S ezt egy olyan politikai és katonai hatalom túlsúlya, mint amilyen Poroszországé, félelmetesen és talán egész földrészünk jövőjére végzetesen megbonthatja. Annak idején a dán-porosz háború alatt azzal botránkoztatta meg ismerőseit, hogy azt mondogatta, hogy a szerencsétlen felszabadított schleswigiek most aztán megtanulhatják, mit jelent a német uralom. Most a nagynémet eszme poltikai és katonai győzelméből fakadt gyors diadala aggasztotta. Eszébe jutott, hogy apja bizonyára maga is így lenne ezzel. Különös, gondolta, hogy ez a Habsburgoktól irtózó grazi pap, ez a hívő pietista mekkora rokonszenvvel, sőt csodálattal tudott a franciákról beszélni, s mennyire érződött rajta a nagy francia forradalom bűvölete.

Michael[86] sohasem járt Párizsban – mondogatta a Mama Kőszegen nemrég is –, mégis jobban ismerte azt a várost, mint a Grazban élő franciák.

Theodort bosszantotta, hogy felesége szállt vitába vele. Marie, a pesti lány. A Fehér Ló tulajdonosának leánya, aki büszke volt arra, hogy látta még Vörösmarty Mihályt, hogy apró leányka korában Kossuth Lajos ölébe ülhetett. Ez a Marie egyszerre Bismarck csodálójává lett. Érdekes, hogy ebben nagyobbára nem követték rokonságának azok a tagjai, akik a szabadságharcot végigküzdötték, vagy legalábbis végigszorongták, s most negyvennyolcas ellenzékiekké lettek. Elegük volt a bonyodalmakból. Békét, rendet akartak. Hála Istennek, nálunk végre nyugalom van, s a kiegyezés óta Pest és Buda remek fejlődési lehetőségekkel kecsegtet.

Csak a hangjuk lett nagyobb.

Már reszket a király a Burgban – mondogatták. – Bismarck majd őt is megtáncoltatja. Megint térdre borulhat az orosz cár előtt.

Az lehet – felelte Theodor –, csak jó lesz-e majd nektek az?

Izgalmasan ütköztek a vélemények. Kétségtelen, hogy a Német Református Leányegyház presbitériumában is többet beszéltek Európa új korszakáról, a német-francia háború világtörténelmi jelentőségéről, mint a június végén megkezdett templomépítésről. Bismarck nagy játszmája nemcsak a németeket bűvölte el. König, a volt porosz királyi követségi káplán gyermetegen lelkesedett. Többen mégis úgy vélték, nem eléggé. Nem mintha nem feszítette volna keblét a német büszkeség, de még ő is attól tartott, hogy az új Németországban, ha Bajorország s még számos kisebb-nagyobb katolikus királyság, fejedelemség, hercegség is szervesen beépül a Birodalomba, meggyengül az evangéliumi egyházak helyzete. Megerősödhet Róma pozíciója, azé a pápáé, aki éppen ennek a nyárnak az eseményei során valóban meggondolkoztathatott, sőt megrémíthetett nemcsak sok öntudatos protestánst, de őszintén hívő katolikust is, sőt még azokat is, akik a forradalmakban kivívott polgári szabadságjogokat, a politikai haladást féltették.

Mert Rómában hallatlan dolgok történtek. A reformáció idején, akkor, amikor a Borgia pápák életének szennyét kellett lemosni, amikor az egyház romlása és elesettsége, vezetőinek istentelen, korrupt, feslett élete elkerülhetetlenné tette a Szentírás iránti engedelmességhez híven a megbilincselt lelkiismeretek lázadását, amire a pápaság csak átokkal, vérbíróságokkal, eretnekégetésekkel és a török kiűzésére és Európa megmentésére viselt hadjárat helyett a vallásháborúk elképzelhetetlen pusztításaival igyekezett felelni, sokakban feltámadt a gyötrelmes gyanakvás: a pápa maga az Antikrisztus, akiről Szent János rejtelmes jelenéseiben, az Apokalipszisben beszélt. S most ismét olyan dolgok történtek a Vatikánban, a római Szent Péter templom visszhangos jobb oldali hajójában, ami gondolkodó emberek tízezreiben rendítette meg a hitet. Buzgó protestánsok ezrei pedig egyszerűen még csak azt a szentséget sem fogadták el, hogy egy beteg elméjű ember ül Szent Péter székén. Bennük meggyőződéssé szilárdult a reformáció sejtelme: ez az Antikrisztus.

Ki ez az ember? Elődje, XVI. Gergely a legkonzervatívabb pápák egyike volt az Egyházi Állam uralkodói közül. Rendőri, bírósági és katonai eszközökkel, a hívő lélekre rótt gyötrelmes lelkiismereti terhekkel igyekezett az itáliai nacionalizmus hullámai ellen védelmezni világi hatalmának országhatárait. Puccini Toscájában[87] még az operaházak színpadára is behatolt ez a harc. Amikor halála után, 1846. június 16-án IX. Pius, az olaszok Pio Nonoja,[88] Giovanni Maria Mastai foglalta el Szent Péter székét, sokan fellélegezhettek. Az új pápa eleinte megnyerte reformjaival alattvalói szívét. Liberális pápának indult. De engedményei újabb s egyre forradalmibb követeléseket szültek az Egyházi Államban. Általános és korlátozatlan választásokat, parlamentet, sőt, uramfia, azt követelték tőle, hogy ő, Szent Péter utóda álljon az olasz egységtörekvések élére, és üzenjen hadat a katolikus Ausztriának. 1848-ban lázadás tört ki ellene. Meggyilkolták miniszterelnökét, s neki, őszentségének álruhában kellett elmenekülnie a Szent Városból.

Csak 1850-ben térhetett oda vissza egy francia sereg véres küzdelmeinek árán. Azonnal visszavonta az alkotmányt, megbélyegezte a sajtó- és az egyesülési szabadságot. Szigorú diktatúrát vezetett be. Személyiségének torzulásai egyre inkább kiütköztek. Kegyessége különös formákat öltött. Látomásai, misztikus élményei voltak, s egyre inkább azoknak a hatása alá került, akik hízelgéseikkel, jó- vagy rosszhiszeműen különleges küldetésének tudatát erősítették benne. Ez indította arra, hogy 1869. december 8-ra összehívta a Vatikáni Ökumenikus Zsinatot. 1870 januárjában Don Bosco,[89] a szaléziánus rend később szentté avatott alapítója egy vízióban azt a parancsot kapta, hogy a Szentatya emelje dogmává a pápa ex cathedra infallibilitásáról,[90] csalatkozhatatlanságáról szóló tanítást, még akkor is, ha ebben a világ valamennyi főpásztora közül csak két vagy három püspök támogatja.[91]

Don Bosco ezzel egyrészt kimondta a pápa titkolt szándékát, másrészt felmentette Őszentségét azok alól az erkölcsi meggondolások alól, amelyek még visszatarthatták attól, hogy válogatás nélkül minden eszközzel rákényszerítse akaratát a Zsinat tagjaira. Mert a pápai csalhatatlanság tanát nehéz volt egy olyan, nagyrészt egészen kiváló képességű és képzettségű, magas erkölcsi színvonalú főpapokból álló testülettel kimondatni, amelynek tagjai nagyon jól tudták, hogy ezt a tételt sem a Szentírásból, sem a hagyományból nem lehet levezetni, s maga az egyháztörténelem tanulsága is kizárja, elég, ha tévelygő ellenpápák harcaira és a tévtanok hirdetése címén elcsapott pápa esetére emlékeznek.

A vallásszabadság védelmezését egyik fő céljának tartó Evangelical Alliance köreiben, de a nagyobb politikai és lelkiismereti szabadságért küzdő világsajtóban is páratlan megdöbbenést váltottak ki a hermetikusan elzárt zsinati körökből kiszivárgó hírek. Még a megnyitás előtt megkezdődött a német püspöki kar ismert tagjainak tiltakozása. Az Osztrák-Magyar Monarchia püspöki kara szinte egységesen állást foglalt a csalatkozhatatlanság, a pápai infallibilitás tana ellen. De a jól megszervezett kuriális gépezet semmitől sem riadt vissza. Az ellenzéki felszólalások akárhányszor előre megrendelt, szűnni nem akaró közbekiáltások hangorkánjában némultak el. A legnagyobb vihart már márciusban Joseph Georg Strossmayer,[92] a horvátországi Diakovar püspöke váltotta ki. Azt merte mondani, hogy a protestánsok között is akadnak többen, akik szeretik Jézust, s ezt még azzal a kijelentéssel tetézte, hogy a hittételek problémáit nem lehet többségi határozatokkal eldönteni. Akkora hangorkán támadt, hogy beszédét be sem tudta fejezni. Ilyen kiáltások hallatszottak: „Ez Lucifer, Lucifer! Anathema, anathema![93] Kergessétek ki ezt a második Luthert! Le vele, le vele!”

Az is kiszivárgott a világsajtóba, hogy a hitükhöz szilárdan ragaszkodó, feddhetetlen tisztességű, bölcs főpapok mind jobban megerősödtek abban a meggyőződésükben, hogy a pápai infallibilitás dogmájának elfogadása a katolikus egyházra nézve katasztrofális következményekkel fog járni. Visszavonhatatlanokká tesz esetleges súlyos emberi tévedéseket. Az egyháznak pedig semmi sem árthat jobban annál, mint ha tarthatatlan nézetekkel béklyózza meg magát a hívők lelkiismeretét. Ezért határozták el magukat arra a súlyos lépésre, hogy a pápával szemben világi hatalmaknál keresnek segítséget, és megpróbálják ezt a szerencsétlenséget az európai országok kormányainak intervenciója révén megakadályozni.

A francia császárság kormánya bizalmasan értesítette a pápát, hogy a dogma kimondása esetén megvonja Őszentségétől azt a fegyveres támogatást, amely még gátolja az új olasz államot abban, hogy bekebelezze az Egyházi Államot Rómával együtt. Napóleon Daru francia külügyminisztere belebukott ebbe, de a kormány ezután sem hagyta abban erőfeszítéseit.

Bismarck hagyományos konzervatív, hitvalló protestáns nyilatkozatait ismerte az egész világ. Annál hízelgőbb lehetett számára az, hogy a német, az osztrák és a magyar püspöki kar tagjainak túlnyomó része 1870 tavaszán azért ostromolta, hogy szervezze meg a francia püspökök segítségére az európai hatalmak közös fellépését. Ezek a főpapok végül csak abban reménykedhettek, hogy a Zsinat elnapolásával időt lehet nyerni. Az idős pápa halála után majd leveszik a kérdést a napirendről. Így is kiszivárgott, hogy a porosz kancellár el is dicsekedett Vincent Benedetti francia nagykövetnek, hogy lám, lám, ezek az osztrák–magyar püspökök annyira kétségbeesettek, hogy alig négy évvel Königgrätz után tőle várják a segítséget. Egyes lapok azt írták, de a tények is azt bizonyították, hogy nem pletyka, hogy a nagyhatalmak intervenciói a pápát csak megerősítették elhatározása véghezvitelében. Az akaratának ellenálló főpapokat sajtójában megrágalmaztatta, a nyilvánosság előtt megalázta, minősíthetetlenül szidalmazta és nevetségessé tette.

Simor János,[94] Magyarország hercegprímása még a határozat kimondása előtt rendkívül felindultan és szinte búskomor állapotban hagyta el a Szent Várost. Az a hír járta, hogy akkor már hosszabb ideje sem enni, sem aludni nem tudott. Félix de Las Cases, az észak-afrikai Constantine püspöke, Félix Dupanloup, akinek az utolsó estén, amikor könyörögve kérte a Szent Atyát, ne kényszerítse a Zsinatot a dogma kimondására, ez csak azt felelte: „Ez vagy bolond, vagy engem tart bolondnak.” A már említett Strossmayer belebetegedett az eseményekbe. Az ellenzéki kisebbség nagy része nagy felindulásban hagyta el Rómát az ünnepélyes definíció előtt. Rossz hangulatuk elsősorban a pápa ellen irányult, aki nemcsak úgy bánt velük, mint az iskolás gyerekekkel, hanem erkölcsi konfliktushelyzetbe juttatta őket. Sőt, erőszakot tett rajtuk, mert arra kényszerítette őket, hogy leglényesebb jogaikról mondjanak le.

A Zsinat 1870. július 18-án 535 szavazattal, 2 szavazat ellenében proklamálta a pápai infallibilitás dogmáját. A „Pastor Aeternus”[95] konstitúcióit a fabrinói püspök terjesztette a Zsinat elé. A katolikus sajtó világgá kürtölte, hogy a már korábban elutasító kétszáz főpap nagy része is magáévá tette az új hittételt. Ez a pápa valóban az Antikrisztus – dörmögte magában elgondolkozva Theodor, amikor a mindig kitűnő, bár igen óvatos zsinati tudósításokat hozó Fővárosi Lapok legfrissebb példányát letette az íróasztalára.[96]