A bakacsinnal bevont oszlopos csarnok éjszínbe öltözött. A gyászterem közepén elhelyezett ravatal valóságos virágerdő. Az eltávozott, aki egy személyben professzor, író és főszerkesztő volt, a párthivatal, a tudományegyetem és az írószövetség halottja.

A feszült csendben a végtisztességtevők pusmogása neszez. Nem tudhatni, hogy az elhunyt érdemeit méltatják-e, vagy kisebb emberi gyengéi felett füstölögnek, avagy az ellentmondást nem tűrő önkényuralomra tesznek nem éppen hízelgő megjegyzéseket. Ennek azonban igen csekély a valószínűsége ott, ahol mondhatni mindenki mindenkitől tart.

A két lángelme zenéje egymást váltogatva lengi be a termet. Beethoven gyászindulójának súlyos akkordjai hol a lelkeket tipró parancsuralom bénító erejét sugallják, hol az emberélet mibenléte fölötti tűnődésre hangolják az érzékenyebb kebleket. Mozart mennyei fohásza (requiescat...) a teremtés szentsége és az élet misztériuma fölött lebeg.

Hibátlanul kitervelt, mégis milyen hivalkodó, hamis ez a halotti pompa! A halkan hullámzó gyászzene mintha nem is az elhunyt üdvéért szólna. Minthogyha a néhai professzor haló pora csupán ürügyül szolgálna valami egészen másnak a sugallására. Az önmagát bálványozó kényuralom sokkal inkább saját egóját állítja a szertartás középpontjába, semhogy az elhunytnak adná meg őszintén az őt megillető végtisztességet. A totalitárius hatalom ördögi fortéllyal úgy maszkírozza-fényezi abszurd valóját, mintha maga volna az áhított szabadság. Ezt a két remekművet is azzal a szándékkal hallatja e porhüvely fölött, hogy a gyászoló gyülekezet azt higgye, és úgy érezze, hogy a korlátlan hatalom természete tökéletesen egybecseng a két opus fenségével, lélekemelő szellemével.

A diktatúrák megalomániás produkciói, a beteges önimádat megtestesülései. Mögöttük az udvarmesterek lakájszelleme rejtőzik, haszonleső sunyi szolgalelkek lapulnak. A zsarnokság természetében rejlik, hogy mindent, ami emberi, magasztos alávalóan a magáénak tekint. Lám, ezt a nagynevű holtat sem átallja a maga volt katonájának hazudni, holott annak egész drámai élete kisebbségi sorba kényszerült nemzetközösségének fennmaradásáért és méltóságának megőrzéséért folytatott elszánt küzdelem jegyében telt. Azt a sokat szenvedett tudós embert nyilvánítja most galádul a maga hívének, aki itt fekszik tehetetlenül, kitéve az álságos hatalom kénye-kedvének. Van-e szomorúbb és megalázóbb, mint a puszta eszközlét, a teljes kiszolgáltatottság tehetetlensége!?

A sok hátratételt, nem egy kataklizmát átélt tekintélyes lapfolyam szerkesztői feszes vigyázban állnak gyászőrséget eltávozott főnökük ravatalánál. Röviddel az után, hogy Beregi is a katafalk mellé állt, a városi bizottság felkapaszkodott pártkatonája hozzáoldalgott, és fojtott-ingerülten a fülébe súgta:

– Te mit keresel itt!? Neked nem szabad díszőrséget állni! Te hazaáruló vagy! Takarodj innen, az anyád!

Beregit, aki közel másfél éve visszahonosodási folyamodványt nyújtott be az illetékes hatósághoz, lesújtották Pataki gyűlölködő szavai. Keserűséget érzett, dühroham környékezte.

– Mindjárt megmondom én neked, ki a hazaáruló! – súgta oda rágalmazójának rekedtes hangon. – Még tíz perc – mutatott az órájára –, és jövök.

Miután megtudta, hogy beadtam az áttelepülési kérelmet, váratlanul megkeresett – emlékezett Beregi:

– Mon’ mán, hogy kell ezt csinálni?
– Mit?
– Hát az áttelepülést.
– Miért?
– Én is szeretnék Magyarba költözni.
– No, te csak oda ne gyere! – fakadt ki Beregi –, mert ha ott téged meglátnak azok, akik tudják, hány pénzt érsz, agyon fognak verni! Amennyi szemétséget műveltél...

Hosszú hónapok, talán egy év is eltelt az óta, hogy semmit sem hallott felőle, most meg lehazaárulózta.

Hogy is van ez? – töprengett a sértett szerkesztő. Mitől lesz hazaáruló valaki?... Hazafiúi kötelességeket szegtem?...; szövetkeztem a haza ellenségeivel?... Nem tudok róla… Hogyha az ember a hazájában él, és – nem jó dolgában! – egyszer csak úgy érzi, el kell hagynia, végleg távozni onnan, ezzel elárulja a hazáját? De haza-e az, ahol csupán pislákolni hagyják az ember életét? Egyáltalán mitől haza a haza?... Mi teszi hazává a hazát?... Mi kell ahhoz, hogy úgy érezd: a hazádban vagy, otthon vagy?... Hogy lehet az, hogy a hazádban élsz, mégis honvágyad van!?

Van annak már bő tíz esztendeje is, hogy Beregi egy esti sétáján arra lett figyelmes, hogy szárnycsapásaiban a megérkezés nyugtató érzésével fészkére száll egy madár. A folyócska túlsó partján kisebb erdő húzódott. Fészek-fészek mellett, a fákon fenn és lenn a rekettyésben: valóságos madárparadicsom. És micsoda változatosság! Az egyik fészek alig öklömnyi, a másikban tán még egy csecsemő is elférne, gondolta. Emez bársonyosan puha, amaz durva szövésű, némelyik igazi mestermű, olyik meg egyszerű tákolmány.

Mégis mindegyiknek ugyanaz a rendeltetése: otthon, ahova a levegőég urai estedén hazatérnek. A fészek otthon, ismételgette magában. Milyen egyszerűen hangzik, mégis milyen mélységeket sejtet! Tamási szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Az ember élete egzisztenciálisan összefügg az otthonnal. Az otthon az emberélet méltóságának az alapfeltétele. Csak az a világ igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemes és elidegeníthetetlen. Ezért sem tehető senki előjogává. Mégis hányszor megesett a história századaiban, hogy az erőszakká durvult túlerő nemcsak egyes embereket, hanem egész közösségeket, kisebbségeket, sőt népeket tiport sárba, vagy lökött odább, űzött el akár végérvényesen otthonukból. Egyszer egy gondolkodó azt mondta, hogy a bölcselet - honvágy. Milyen igaz! Mi más is az ember élete, mint örökös otthonkeresés (magunk keresése), és nem szűnő remény, hogy meg is találjuk? Az otthon nem lehet pusztán az a hely, ahol lehajthatjuk a fejünket, mert mit ér a puha vánkos, ha a zavartalannak tűnő csendben nyugtalanság feszül, vagy félelem üli meg a lelket? Csakis a szeretet csendjében születhet meg az igazi nyugalom mindent elárasztó békéje, ahol a vágyakozó lélek szabadon szárnyalhat, nem kell fázósan magába fordulnia, mint beteg kutyának pállott vackán.

És ez a ganéjfalvi pártszolga, aki nemrég még maga is ki akart pucolni hazája abszurd ketrecéből, most a képembe vágja, hogy hazaáruló vagyok. Mi a rosszseb lelte most ezt a Patakit!? Vajon nem azért tette-e, mert azoknak, akik benne vannak a pikszisben, és mindenáron felfelé akarnak lépkedni a pénzmagokkal telehintett grádicson, hivatalból gyűlölködniük kell a magamfajtákkal szemben? Felfelé bizonygatni, hogy ők az igazi nagy hazafiak, mert megvetik és mélységesen elítélik az olyan „gyökértelen” senkiházikat, mint én is?

A ravatal mellett állva Beregi emlékezetéből felbukkant rágalmazójának egy régebbi fura esete. Hétfő reggelenként szerkesztőségi értekezletet tartottak, ahol szokás szerint kiértékelték az elmúlt hét írásait. Épp az egyik kolléga Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának bemutató előadásáról írt remek elemző cikkét boncolgatták, amikor Pataki, akinek hivatali beosztásánál fogva jelen kellett lennie a kiértékelőkön, váratlanul közbeszólt: „Ki az a Madák?... Te hülye!...  Ki hallott ilyet… Madák!?... Miféle marhaságról beszélsz?... Ember tragédiája!... Balfácán!… A szocializmusban nincs tragédia! Nincs ember tragédiája!… Érted!?... Hogy lehet ilyen hülyeséget írni?

És Beregiben rögvest felötlött egy másik eset is. A színházi évad végén, társulati ülésen történt, ahol Pataki ugyanazzal a megbízással volt jelen. Sötét évek, nehéz idők jártak akkoriban arrafelé a Szamos-parti intézményben. Szinte mindennap előadást kellett tartaniuk, ám a fizetések mélyen a béka feneke alatt voltak. Nem csoda, hogy a szakmai értekezlet valóságos panaszáradat volt. A tanácskozás végén, összefoglalójában, mihez tartás végett, Pataki röviden és tömören elzöngte a lényeget: „Elvtársak, én megértem magukat. Megértem, hogy elégedetlenkednek és panaszkodnak, hogy kicsi a fizetés. Hát az annyi, amennyi. Lehetne persze nagyobb is. De tessék tudomásul venni, hogy a törvény az törvény, a törvényt nem lehet meghágni”.

„Hát azt nem is!” – szólt közbe malíciával az egyik vezető színész. És abban a pillanatban kitört a Vezúv: a röhögéstől még a terem ablakai is rezegtek. A társulat tagjai hasukat fogva, térdüket csapkodva hahotáztak, egyedül Pataki értetlenkedett. „Na, mi van!?..., mi van!?... Mit kell ezen nevetni?... Én csak a törvényt védtem... Mert a törvényt, igenis, be kell tartani, senki se „hághatja meg”!…

Korábban R-ban az áttelepülőket kérelmük benyújtása után rögvest kirúgták az állásukból. Nagy kegynek számított, ha valakit – aljamunkára téve – munkahelyén hagytak.

Nagyhatalmi nyomásra később valamelyest enyhült a drákói szigor. A kivándorolni készülő, ha nem volt vezető vagy felelős beosztásban, munkahelyén maradhatott. Aki a sajtóban dolgozott, többé nem közölhetett saját nevén. Beregi is akkor használt először álnevet, amit később is megtartott.

Tyű, a nemjóját, de elkalandoztam!... – kapott észbe a gyászőrséget álló Beregi.

A vigyázzállásba meredt szerkesztők ugyancsak várták a gyász-díszőrség váltást. Ellépve a ravataltól, a lehazaárulózott szerkesztő karon fogta Patakit, és vitte is a gyászdrapériával eltakart üres művész-öltözőfülkék egyikébe.

– No, hadd halljam, miért vagyok én hazaáruló, te mocsok!? – kérdezte rekedt-fátyolos hangon a becsületébe gázoló pártkatonát. És anélkül, hogy megvárta volna válaszát, úgy gyomorszájon vágta, hogy meggörnyedve hápogott bele. - Jegyezd meg, te hernyó, hogy nekem nyomós okom volt arra, hogy vándorbotot vegyek a kezembe a családommal... És azt se feledd, hogy eddig se buktam orra senki fia előtt, és ezután se fogok földön csúszni előttetek!... Érthető!?

Hilda, a halott író özvegye részlegvezető volt az etnikailag vegyes lakosú város egyik igen fontos kulturális intézményében. A haláleset napjának estéjén az özvegy otthonában kereste fel a rangidős szerkesztőt, búcsúztatná el ő volt férjét a redakció nevében. Gábor meleg hangú gyászbeszédet írt főnökükről.

Másnap a pártaktíva egyik tagja, magához kérette az özvegyet:

– Kedves Hilda, ki búcsúztatja a professzor elvtársat a szerkesztőség nevében?

A megözvegyült asszony közölte a rangidős szerkesztő nevét.

– Itt a szövege?
– Nincs.
– A Főnök elvtárs látni akarja.

Egy órába se telt, a búcsúbeszéd szövege a főmufti asztalán landolt.

– … No de, Hilda kedves, mégis hogy képzeli, hisz enyhén szólva udvariatlanság figyelmen kívül hagyni, hogy még a maga kollégái között is sokan vannak olyanok, akik nem értik ezt a nyelvet? – méltatlankodott Pintilie sunyin a Főnök mögé húzódva.

Az özvegynek arra az óhajára, hogy ő úgy érzi rendjén valónak, ha a szerkesztők anyanyelvükön búcsúznak el vezetőjüktől, a magasabb beosztásra áhítozó pártkatona igyekezett „józanabb” belátásra bírni a párjavesztett asszonyt:

– Nézze, Hilda, maga most egyedül maradt. Magára ezután nehezebb idők várnak. Ugye, nem szeretné, ha kellemetlen meglepetések érnék; ha, mondjuk, olyan légkör alakulna ki maga körül a munkahelyén, ami miatt akár el is veszítheti felelős beosztását? – zsarolta Pintilie a sarokba szorított asszonyt.

„Ez megőrült!?... Utolsó gazember!... Undok talpnyaló!... Biztosan a főszerkesztői posztra aspirál!..” - hüledeztek a szerkesztőkollégák, amikor a ravatal előtt állva Gábor ékes román nyelven kezdte sorolni volt főszerkesztőjük érdemeit.

Rajta kívül még ketten jelentkeztek szólásra: egy többségi és egy kisebbségi.

A többségi kolléga gyászbeszédével semmi gond nem volt. A magyar ajkú szólásra jelentkezőt viszont az állambiztonsági szerv régtől szemmel tartotta, mert Szamosi Béla olyan fura teremtés, hogy soha senki nem tudhatta előre, hol, mit fog nyilatkozni. A városnak immár csak alig felét kitevő kisebbségiek pedig erősen odafigyeltek a nyulat a bokorból mindig kiugrató szónok szavaira.

Bár a párthivatal szerette volna törölni nevét a búcsúztatók közül, ezt azért sem tehette, mert mindenki tudta, hogy ő volt a halott író legjobb barátja.

Hogy lehetne mégis megakadályozni, hogy Szamosi a nyilvánosság előtt olyasmiket mondjon, ami kompromittálhatja a kommunizmus előszobájának fényesített szocialista rezsim dicső pártját? Legbiztosabb megoldásnak a szöveg előzetes ellenőrzése tűnt.

Pintilie magához hívta beosztottját:

– Porcsalmi elvtárs, komoly belső feladatot kell teljesítened. Félórával a szertartás előtt elmész a csarnokba. Feltűnés nélkül elkéred Szamositól a szövegét, és - a párt irányelveihez való kötelező igazodásra hivatkozva – kiirtasz belőle minden olyan részt, ami rossz hírbe hozhatna bennünket.

Porcsalmi elképedt a képtelennek tűnő feladat hallatán.

– Mégis, hogy képzeled ezt megcsinálhatni, Pintilie elvtárs? Arra gondolsz, hogy odamegyek hozzá, és azt mondom neki: bátyám, légy szíves, mutasd meg már azt fránya a szöveget, mert a város pártvezetése tudni szeretné, miket fogsz itt papolni?
– Elég dörzsölt fickó vagy te ahhoz, hogy megtaláld a módját.

Porcsalmi jól ismerte, és nagyra becsülte Szamosit. Arra gondolt, őszintén megmondja neki, hogy a párthivatal látni szeretné búcsúbeszédét, mert attól tart, hogy a hatalomra nézve kedvezőtlen megjegyzéseket is tartalmaz.

– Nincs beszéd - felelte kurtán Szamosi, miután Porcsalmi beszámolt neki a hatóság szándékáról. – Te is tudod, hogy mi nagyon régi barátok, sőt elvbarátok voltunk. Elég jól ismertem szegényt ahhoz, hogy ne legyen szükségem semmiféle szövegre. Gyászbeszédet mondok. Arra fogok emlékezni, ami eszembe jut.

Szamosi valóban kiváló szónok volt, a városban a legkülönb. Öreg róka, aki nagyon is jól tudta, ha leírja a búcsúbeszédet, a helyi pártszerv bekéreti és megcenzúrázza.

– Nincs beszéd - értesítette hivatali felettesét Porcsalmi.
– Visszalépett?
– Nem. Szöveg nélkül beszél, szabadon.

És lőn ekképpen:

„Nagy embert temetünk. Illik, hogy visszapergessük élete fonalát. Rendkívül gazdag és színes, gyakran drámai, olykor tragikus stációkkal tarkított értékes életút volt az övé. Nélkülözésekkel teli, szenvedésektől terhes, csupa küzdelem, Az író, professzor és egy személyben főszerkesztő Várszegi Lajos a másokért élő, közösségét szolgáló emberek fajtájából való volt. Könyveiben, tanítványaiban és főszerkesztőként egyaránt az elszakított területeken élő kisebbségi közösségünk megmaradásáért és felemeléséért tusakodott. Elszántan és megalkuvások nélkül. Tudom, mert magam is tapasztaltam, hogy nemzeti közösségünk szolgálata egy atyainak semmiképp sem nevezhető hatalommal szemben csak úgy (volt) lehetséges, hogy aki – kimondva az igazságot, és kitartva mellette – kiállt a porondra, annak elég bátornak és elszántnak kellett lenni ahhoz, hogy farkasszemet nézzen a mindenáron homogenizálni akaró túlerővel. Várszegi Lajos pedig nyakas ember volt. Volt bátorsága vállalni a vele járó kockázatokat.

Súlyos árat fizetett is érte. Éveket töltött a sziguranca börtöneiben. Hanem ami tán még ennél is szomorúbb és mélyen elgondolkoztató, hogy – ha nem is lakat alatt – semmivel se kevesebb hátratételt szenvedet a második nagy világégést követő évtizedekben a mi szocialista demokráciánkban is.

Menesztették az egyetemről, mert történelemszemlélete merőben eltért az államhatalom nem oly régen beharangozott eredetmítoszától. Megfosztották professzori állásától, eltiltották hivatása gyakorlásától. Mellékvágányra siklatták, és élethosszig tartó semmi-munkára ítélték. Barátaitól és jótét lelkek gesztusaitól függött napi betevője, önnönmaga és családjának megélhetése.

Hanem az élet olykor meglepetéseket is tartogat. És nem is akármilyeneket. Történt ugyanis, hogy ugyanaz a történész akadémikus, aki megkomponálta és világgá kürtölte a többségiek sziklaszilárdnak nyilvánított származáselméletét, egyszer csak gondolt egyet: összehívta beosztott történész munkatársait, és közölte velük: A dákoromán kontinuitás doktrináját nem kell ám halálkomolyan vennetek, mert én azt nem annyira a tudományos igazság szentségének jegyében szövegeztem meg, hanem inkább politikai célzattal. Miután a tudós akadémikus ilyetén pálfordulásféléjét Legfelső Szinten hírül vették, a nagytekintélyű kutatót-oktatót többször is a fővárosba rendelték az akadémiai tudós társaság tanácskozásaira. Ahonnan egyszer, hazafelé tartva, a hálókocsiban, hogyhogy nem, halálát lelte.

Várszegi Lajost, az eredetmítoszra nemet mondó közkedvelt professzort ellenben a politikai hatalom holtáig elfelejtette visszahelyezni jogaiba. Most meg tessék, a saját halottjának tekinti. Ami bármennyire furcsa is, menten érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy a politika és az erkölcs nagyon sokszor külön utakon járnak, kezet fogni csak nagyritkán szoktak.

Várszegi Lajos! Utadat megjártad, harcaidat megharcoltad. Kedves Bubi, nyugodj békében!

Viszont felhorgad a kérdés: vajon sarjadnak-e körünkben új példaképek?...Vigasztaljon bennünket az a gondolat, hogy a remény hal meg utoljára”.

A végtisztességtevőket megosztotta Szamosi búcsúbeszéde. Voltak, akik megütköztek a hallottakon, és megbotránkozásuknak jelét adták; mások titkon örvendtek: na, végre valaki jól odapörkölt nekik!; némelyek dermedeztek, szorongtak: uramisten, mi lesz ebből!?; és akadtak olyanok is, akik pókerarccal és üveges tekintettel bámultak a semmibe.

Hanem a Hivatalnak ennél is nagyobb fejfájást okozott: mit fog mondani a szomszédos ország írószövetségének a küldöttsége? Hogy kommentálják majd a külföldi lapok, ha szónokuk nem átall az erdélyi magyarság szellemi megnyomorításáról, kulturális ellehetetlenítéséről, iskolabezárásokról, hasonlókról beszélni? Csak a jó szerencsében bízhattak, mert elkérni és megcenzúrázni egy külhoni íródelegáció szövegét, példátlan eset lenne.

Botjára támaszkodva egy vékonydongájú, alacsony termetű, középkorú férfi bicegett a ravatalhoz. A babérkoszorús költő a halott írókolléga alkotói munkásságát értékelte, méltatta emberi nagyságát, és elismerően szólt a két szomszédos ország írószövetségei közötti gyümölcsöző együttműködésről.

És miközben a végtisztességtevők a „testvéri ország” küldöttének beszédére figyelt, a honi írószövetség helyi fiókjának titkárnője – rendteremtés ürügyén – a vendégeknek a családi koszorú mellé helyezett virágfüzérét a ravatal elejéről egészen hátra, a lábához vitte. Látva ezt az enyhén szólva barátságtalan gesztust, az íródelegáció egyik tagja gondolt egyet, és visszahelyezte a koszorút oda, ahonnan az imént a hivatalnokasszony elmozdította. Mivel ezt az arcátlanságot lehetetlen lett volna úgy megismételni, hogy ne okozzon vele akár kisebb diplomáciai bonyodalmat is, Lídia más taktikához folyamodott. Betűrte a vendégek koszorúján lévő nemzeti színű szalagokat, eltüntette a boldogságtól ragyogó és a gyűlölködő tekintetek elől.

Látva ezt a mindennapinak aligha nevezhető esetet, mire gondolhattak a jámbor gyülekezeti lelkek? Hihetően: ki mire. Arra is, például, hogy a virág, akár ebben az országban nő, akár egy másiknak a földjében terem, egyformán szép, feltétlenül szeretni való. Hanem a nemzeti szimbólumokkal egészen más a helyzet. Azoknak bizony igen fontos jelentésük van, titkon akár üzenhetnek is velük egymásnak a felek. A szigorú felső utasítással ellátott hivatalnoknő, aki szemmel láthatóan igyekezett megfelelni a fentről kapott ukáznak, még háromszor megismételte előbbi fegyvertényét: kétszer a gyászhintón menet közben dugdosta el a szomszéd ország írószövetségének koszorúján lengedező nemzeti szalagokat, egyszer meg a temetőben.

Ahova megérkezve, a lelkipásztor vállára vette a palástot, és a nyitott sírhoz lépett, hogy Isten kegyelmébe ajánlja az eltávozottat: „Látjátok, feleim, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk...” – kezdte gyászbeszédét az Úr szolgája.

Ekkor egy mögötte álló férfi, aki az állambiztonság embere lehetett, hozzálépett:

– Ne fáradjon, tiszteletes úr, ezek ezt így nem értik! Az ő nyelvükön tessék mondani! – mutatott egy oldalt álló nagyobb csoportra.

A bibliás ember elsápadt az elképesztő arcátlanság hallatán.

– Ha nem – folytatta az anonim férfi –, akkor itt nincs szükség a tiszteletes úrra!

Rövid tétovázás után a lelkipásztor hátralépett, és levette a palástot a válláról.

A sír bezárult.

A gyászhuszárok a család koszorúja mellé helyezték a magyar írószövetség koszorúját, azt is, ezt is a fejfának támasztva.

A sírhant rögeit percek alatt virágtenger borította be.

A gyászoló gyülekezet lassan szétoszlott. Utoljára a családtagok távoztak.

Otthon az elhunyt író fia azt mondta a feleségének:

– Lehet, hogy jobb lett volna, ha magunkkal hozzuk azokat a szalagokat. Megőriztük volna apám emlékére.
– Menjünk vissza érte! – indítványozta az asszony.
– Fáradt vagyok, meg biztosan te is. Holnap reggel érte megyünk, és hazahozzuk.
– Menjünk inkább most!

Két órával az elhantolás után a Magyar Írószövetség küldöttségének koszorúját a sírhantról félrelökve találták. A nemzeti színű szalagoknak nyoma veszett.

Néhány hónappal később Temesváron kitört a forradalom.

Egy szabadságszerető fiatal lelkipásztor lobbantotta lángra...

Aniszi Kálmán