Földi László titkosszolgálati szakértő kötelező olvasmánnyá tenné 500 millió európai polgár számára Laurent Obertone: Gerilla című, magyarul is megjelent kötetét, amit Bán Mór sci-fi-író „az utóbbi évek egyik legfontosabb európai regényé”-nek nevezett.

A vaskos munka Franciaország „utolsó három napjának apokalipszisét”- írja le. Egy virtuális világ hihetetlennek tűnő térnyerését a történelmileg kialakult francia hon (potenciálisan az európai nemzetállamok) felett, az ország önfeladását a fokozatosan terebélyesedő migráció nyomása alatt.

Lényegét tekintve mi tehát ez a regény? Bizony nem más ez, mint aggódó figyelmeztetés. Ébredjetek fel, emberek, és haladéktalanul cselekedjetek, mert „ami Franciaországgal történik, megtörténik majd máshol is.”

Egy párizsi külvárosi negyedben „az egyik csapdába csalt rendőr elveszti hidegvérét, és válogatás nélkül tüzet nyit. /…/ Az iszlámista gettó lángra lobban, amibe az egész ország beleremeg”. Az erőszak mindenkit megrémít, fogságába ránt, és mindent elural a káosz. A hódító migránsok és a helyi rendőrcsapat közötti kezdeti kis összecsapás lépésről-lépésre haladva országossá eszkalálódik.

Laurent Obertone regénye két világ, a terroristák minden értéket romboló, válogatás nélkül gyilkoló táborának és a fennálló társadalmi rendet védelmezők összecsapásainak naplószerűen rögzített eseményzuhataga. Az író egy, az erőszak ideológiájára épülő intoleráns virtuális világ tragikumba torkolló térhódításának veszélyét tárja elénk. Egy megállás nélkül szélesedő, félig még virtuális, ám lehetőségeiben fokozatosan valóságossá váló erőszakos hatalom csap össze egy sok százados, a humánumot és az emberi méltóságot alapértéknek valló békés keresztyén gyökerű európai nemzetállammal.

Nem bír világrengető újdonsággal az a megállapítás, hogy menet közben vagyunk. Jövünk valahonnan, és tartunk valamerre. A múltat, a nemzedékekről nemzedékekre áthagyományozott - veszteségeket, drámákat és tragédiákat is magába foglaló - közösségi értékvilágot ismerjük, ámde a jövőt csupán sejthetjük, kisebb nagyobb valószínűséggel kikövetkeztetjük jelen világunk élettényeiből. Látni vélünk egy másik világot is, talán emberibbet, elfogadhatóbbat, ámde gyakran megesik – mint ebben a regényben is –, hogy az idegen vagy a belső, esetleg egyszerre a külső és a belső ellenérdekelt túlerő mindent romba dönthet, ami életünkben, vágyainkban értéket képviselt. Egyetlen céljuk: ránk erőltetni a maguk akaratát, világát.

Az író napjaink világméretűvé váló migrációs veszélyére, a keresztény/keresztyén európai civilizáció végpusztulását sejtető apokalipszisre hívja fel az olvasók figyelmét. Noha a regényben az erőszakos migráció közvetlenül Franciaország (Frankisztán) létét fenyegeti, de ebben az erőszakhullámban benne rejlik az egész kontinens, mindegyik európai nemzetállam felszámolásának a veszélye is.

Tudjuk, hogy az igazi közösségi gyarapodást, növekedést, haladást a társadalmak békés szerves fejlődése adja, jelenti. Viszont ilyen eszményi, vegytiszta állapot az emberiség történetében sohasem létezett, nem is remélhető, mert az egymásnak feszülő mindenkori érdekcsoportok - hol túlerővel, hol meg felelőtlen ígérgetésekkel - arra kényszerítették, veszik rá ma is a társadalmak tagjait, hogy alávessék magukat az aktuális hódítói akaratnak.

Sovány vigasz, hogy a századonként felbukkanó fehérholló-lángelmék azon igyekeznek, hogy ösvényt tapossanak, irányt mutassanak a tömegeknek. Ami – távolról szemlélve ígéretesnek és örömhozónak mutatkozik, de – megvalósuláskor vagy merő képzelgésnek bizonyul, vagy – s ez a gyakoribb – a felbukkanó ellenerők megtorpedózzák a jobbító szándékokat.

Az Ember sorsa: örök újrakezdés, vég nélküli nekifeszülés. Szüsziphoszi sors.

Ilyen tévútnak tűnik, például, a XXI. század emberének beteges vonzalma a világgá kürtölt szenzációsnál szenzációsabb kütyük világához, ami az egyének közötti természetes kapcsolatok elsorvadását, atomizálódásukat, a lelkek elkérgesedését vonja maga után.

A ma társadalmainak tekintélyes hányada máris megvezetett, bedőlt a legkülönbözőbb érdekszövetségek züllesztő szövegeléseinek. A csalogató-hívogató szirénhangokban gyönyörködő balekok pedig nem veszik észre, hogy maguk alatt fűrészelik el az ágat: mert az észrevétlen sorvadás, a rombolás bizonyos idő után visszafordíthatatlanná válik. A „kulturálisan sokszínű” vagy a „kulturálisan nagyon sokszínű”, üdvösnek, éppen ezért követendőnek kikiáltott közösségi állapotok szemü(n)k előtt válnak uralkodóvá,  kizárólagossá. Az „el nem fogadás és az intolerancia” drámája napról napra mélyül amióta a kontinens egyes országai elindultak a kulturális sokszínűség útján.

A felemássá vált szociális helyzetben élők pedig mind könnyebben kényszeríthetők arra, hogy felgyorsítsák a bevándorlók befogadását, figyeljék és megbüntessék a „renitenseket”, elszántan küzdjenek „a rasszizmus, az idegengyűlölet és az antiszemitizmus ellen.”  „Amióta én vezetem az országot – jelenti ki a megvett vagy megtévedt elnök a regényben -, több millió bevándorlót fogadtunk be, ezt folytatni fogjuk, és mindent megteszünk, hogy alkalmazkodjunk is a helyzethez. Elfogadtam a törvényt, mely minimum 60 százalékra emelte a szociális bérlakások arányát a nagyvárosokban. Már azok a vidéki területeink is sokszínűvé váltak, amik eddig hiányt szenvedtek ebben. Több százmilliárd eurót szabadítottunk fel a betelepítési politikánkra /…/ És még mindig nem elég, még sok a tennivalónk…”

Mi ez, ha nem a teljes önfeladás!?

Az állam normális működéséhez elengedhetetlen az erkölcsi rend, a politikum és az etikum egészséges szimbiózisa. Viszont a maga önös érdekeit érvényesítő politikai elit ellentmondást nem tűrő szigorral injektálja a gyanútlan polgárokba a bódító mérget: „ha idegenkedtek is tőle, tartsátok tiszteletben a másságot!” Ahol pedig a félelem az úr, ott elnémul az egyéni meggyőződés: „Töröljük el a rasszokat, a határokat, a nemzeteket, a kirekesztést, a különbségeket…”. Ez már a multikulti világa, ahova az értékeiket vesztett nemzetállamok helyébe az etnikailag, vallásilag, minden lényeges elemében mixelt egyenvilág lépett. Ahol a média a cinkos kovász szerepét tölti be. A tulajdonságok nélküli emberek atomizálódtak, a lelkek elkérgesedtek.

Az erőszakos, véres jelenetek leírásának nyelvezete a regényben szándékosan nyers, durva, taszító.

A regény történései egy virtuális világ és a valóság mezsgyéjén billegnek; a legkülönfélébb élettények egy szédítően mély szakadék peremén inognak. Az embernek az az érzése, minthogyha egy erőszaksorozatot felmutató dokumentumfilm forgatókönyvét olvasná, ahol a hódító erők minden emberit maguk alá gyűrnek: „Az idő neki dolgozott. Tehetségesen tolta előre gyalogjait: a mecseteket, a bevándorlást, a halal élelmiszerláncokat, a közösségi segélyprogramokat és a Muzulmán Ligával elért választási eredményei is minden eddigit felülmúltak. A hitetlenek ezzel szemben csak a szívélyességüket, a mosolyukat és a közmegegyezéseiket állították. Meg a meggyőződésüket, hogy a gyávaságuk a nagylelkűség egyik formája."

A bevándorló iszlamisták és a Franciaország közötti viszony immár annyira megromlott, az erőviszonyok oly mértékben a migránsok javára billentek, hogy a hódító erők vezére a feltétel nélküli kapitulációért cserébe vér nélküli rendszerváltást ajánl fel a Nyugatnak: egy kegyes halált.

„Én, Quraych Al-Islam Franciaország muzulmán népének nevében arra kérem a francia államot, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot az Iszlám gyermekeitől mindazért a rosszért, amit évszázadok alatt okozott nekik. /…/ Ez a rablás visszatérítése, mert Franciaország ennél még jóval többel az adósunk. Ha követelésünk nem teljesül holnap délig, már senki nem tudja megakadályozni, hogy az ország megismerje a poklot. De ha megfizetitek az adósságotokat, mi is beleegyezünk a békébe, mert Allah hatalmas és könyörületes.” Az európai nemzetállamok megmaradása, a nemzeti közösségek hagyományos életvitelének megőrzése, és - miért ne? – tökéletesedésük csakis belső igényből, szükségből fakadhat. Az idő sürget. A kontinens polgárainak rá kell döbbenniük arra, hogy a végpusztulásba sodró veszély országuk küszöbéig ért. A rémítő fenyegetés elhárítását, identitásuk megőrzését nekik maguknak kell akarni és haladéktalanul tenni is érte. Másképp nem megy.

A vége-nincs szörnyűségekkel ismerkedve az olvasó időnként meg- megborzong, és szünet nélkül ismétli: bár vacog a fogam s a hideg lel közben, mégis micsoda szerencse, hogy megszületett ez a jajkiáltás! Felszólítás a cselekvésre.

Kitartóan keresve a nemzeti közösségek végveszélyét sugalló kíméletlen összecsapások rejtett okait, az író időnként az elevenre tapint, fején találja a szöget. Ilyen roppant fontos leleplező felismerés a humanitárius attitűd - a szükséget szenvedőkön, kiszolgáltatottakon való segítő kötelesség gondolatának - szándékos félremagyarázása, a polgárok megtévesztése. Az nem lehet vitás, hogy az életükért, értékeikért, tisztességükért küzdőkön segíteni erkölcsi kötelesség. Csakhogy a kontinensre özönlő migránsok irdatlan tömegének csupán elenyésző hányada valóban veszélyeztetett, nagyon kevesen vannak közöttük olyanok, akik életüket mentendő emigrálnak. Ezt a menekültáradatot egy láthatatlan, alig sejthető háttérhatalom ösztökéli, irányítja és pénzeli, erkölcsileg-emberileg elfogadhatatlan titkolt önös hatalmi céllal. Íme, a szüntelen harsogott dogma, aminek senki nem mondhat ellent: „Dacára minden katasztrófának, nem szabad nem együtt élni velük.” Vagy: „ A hitetleneknek – keresztényeknek - meg kell érteniük, hogy meg fognak halni, ha nem hódolnak be.” Másképp fogalmazva: A nép, ha életben akar maradni, tagadja meg önmagát: múltját, kultúráját, értékeit, mindent, ami azzá tette őt, ami.

A remény hal meg utoljára, szoktuk mondani néha. Laurent Obertone hideglelős regénye azzal a lélekemelő sejtetéssel ér véget, mintha a franciák felismerték volna a rájuk fenekedő végveszélyt; megszületett a történelmi esély: az ország lakosai „visszaveszik városaikat a megszállóktól”.

Az erőszakra épülő hitvilág és államideológia hihetően elbukik, csak idő kérdése. Az emberek zöme Európa-szerte felismerte a család, az élet szépségét és értékeit. Fejezzük be hát ezt a könyvismertetőt Madáchcsal: „Az Úr: Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”

Aniszi Kálmán