Karl Barth riadója: Fragen an die Christenheit /Kérdések a keresztyénséghez (1932)

Részlet Bodoky Richárd: Szent Mihály napja c. könyvéből
Családtörténeti töredékek VI. (1928-1932)

Budapest, 2007, az örökösök kiadásában. 271-277 o.
Közreadja Csanády Andrásné dr. Bodoky Ágnes

Akkor jutott el hozzánk Barth Károly[1] megdöbbentő írása, a „Fragen an die Christenheit”. Először csak felizgatott, sőt megfélemlített... Gondolatban még vitáztam vele, de nem tudtam tőle szabadulni. Nagy részét idézem, mert későbbi magatartásomat sokszor meghatározta. Néhány hónap múlva le is közöltük a Református Figyelőben.[2]

Barth abból indult ki, hogy a legfontosabb kérdés ma az, látja-e a keresztyénség, hogy legújabban egy egész sor idegen vallással áll szemben. A „vallás” nem azonos a tudományos, politikai, morális vagy esztétikai világnézettel. Ebben a tanulmányban a kommunizmust, az olasz fasizmust és a német nemzeti szocializmust, sőt az „amerikanizmust” egyaránt új vallásként mutatta be.

A három új vallás

„A valódi (orosz) kommunizmus a «dolgozó nép» szuverenitásának, illetve kizárólagos létjogának eszméjével – amely feltétlen, mint áldozatot megkövetelő, minden más igényt kizáró mértéke és célja minden dolognak – amellyel alapjában különbözik attól az egészében mérsékelt törekvéstől, amit «szociáldemokrácia» néven ismertünk és még ismerünk – vallás. Vallás, amilyen talán az óiszlám napjai óta sem lépett fel a keresztyénséggel szemben. A nemzetközi fasizmus a maga «Faj, Nép, Nemzet»-ében az éppen abban az, ami a világnézettől megkülönbözteti és vallásjellegűvé teszi: a nacionális valóságról vallott dogmatikusan merev tudásában, olyan okokra hivatkozásában, amelyek egyáltalában nem okok, szellem- és szabadságellenes abszolút hatalomként való fellépésében – mindabban, amiben nekünk húsz évvel ezelőtt nevelkedetteknek annyira idegen. Aki nem látja, hogy itt egy új vagy ősrégi természetvallás működik, az nem tudja, mit tesz, amikor olyan alakok, mint Mussolini vagy Hitler miatt dühöng, vagy amikor nevet rajtuk. Vallás jellegét viseli magán egy teljes kibontakozásához csak a mi korunkban elérkezett képződmény, amely kevésbé tudatos és erőszakos, és éppen ezért megjelenésében is változatosabb, de ugyanakkor éppen ezért még hódítóbb, mint az első kettő: az amerikanizmus, a maga kétségbevonhatatlan isteneivel: az egészséggel, a kényelemmel, amelyeknek szolgálni ragyogó szemű egoizmussal, briliáns technikával összekapcsolva, s egy primitív, de lebírhatatlanul optimisztikus moralitással felkenve, oly természetes hívei számára, s annyira túl esik minden megfontoláson, mint a lélegzés. […] Megérti-e a keresztyénség, hogy ma semmiképpen sem ilyen vagy olyan formában vitatható, alapjában ártalmatlan és gúzsba nem kötő, végső soron súlytalan világnézetekkel, hanem ilyen és ennyi, rendkívül hatalmas vallással van körülvéve, melyeknek úgy kell megfelelnie, mint idegen vallásoknak, s nem, mint esetleg ezen vagy azon pontban kellemetlen világnézeteknek.

[[paginate]]

A második kérdés azután az lesz, hogy a keresztyénség tisztában van-e azzal, hogy ezektől az idegen vallásoktól nem várhat semmi mást, csak késhegyig menő harcot. […] Egy hitlerista lehet kommunistává és megfordítva, anélkül, hogy túl sokat cserélt volna: isteneket cserélt, mégpedig olyanokat, akiket tényleg el lehet cserélni. De ha egyszer a vallások a keresztyénségbe ütköznek, mind könyörtelenné válnak. A keresztyénségtől ugyanis valamennyiőjüknek legszentebb javukat, ti. vallásvoltukat kell félteniök. Mert a keresztyénség megkérdőjelezi valamennyi isten istenvoltát, s ezzel minden vallásosság komolyságát. […] Amit ma a keresztyénségének tudni kellene, az ez: a vallásoktól, akármi legyen is a nevük, és akárhogy viselkedjenek is, ellenségeskedést és csakis ellenségeskedést szabad várni. Egyszerűen azért, mert a keresztyénség is természetszerű ellensége a vallásoknak. Ellensége, mert már puszta létével is támadja. […] mert köztük épp a keresztyénség oldaláról hiányzik minden közös alap, minden tárgyalási és megegyezési lehetőség. Csak az egyik vagy másik oldalnak elfelejtése, «kis» félreértése árán lehet valaki egyszerre kommunista és keresztyén, fasiszta és keresztyén, az amerikanizmus híve (európai amerikai!) és keresztyén. Ezt a többiek is tudják, még akkor is, ha a «vagy-vagy»-ot nem is élezik ki annyira, mint a valódi kommunizmus. A keresztyénségnek azonban egészen pontosan kellene ezt tudni. Tudnia kellene, hogy az őt körülvevő idegen vallásokban, azok szellemében, elvében, akaratában, démonaiban valóságos ellenségekkel áll szemben, akiktől semmi türelmet nem várhat, mert ő maga sem lehet azok iránt türelemmel.

A harmadik kérdés: tudja-e a keresztyénség, milyen közel fekszik az a kísértés, hogy tulajdon ügyének elárulásával kivonja magát az idegen vallásokkal való oly fenyegető konfliktusból? […] Tudja-e a keresztyénség, hogy neki semmi körülmények között sem szabad a farkasokkal együtt üvölteni? A vallások ugyanis készek szóba állani velünk, ha tudunk velük beszélni, ha azt a pár szem tömjént, amit az árulás megpecsételésére kívánnak, nem tagadjuk meg tőlük kereken. A fasizmus mindenütt talált olyan keresztyénséget, amely tudott vele beszélni a «Faj, Nép, Nemzet» istenségéről. Úgy látszik, hogy még Oroszországban is, ahol az állapotok a legsúlyosabbak, már lehetővé vált valami ehhez hasonló. Amerika keresztyénsége szépen belenyugodott, hogy szőröstül-bőröstül beépüljön az amerikai rendszerbe. Az ilyen árulásoknál valóban csak egy kis alkalmazkodásról, néhány engedményről van szó. Milyen könnyű a keresztyénséget úgy magyarázni, hogy az egy Isten méltóságából rész jusson a «dolgozó osztály»-nak, vagy a «Nemzet»-nek, vagy egyszerűen az egészséges, megelégedett egyénnek. Milyen könnyű elhallgatni, vagy veszélyteleníteni egyet-mást a keresztyénségben, ami annak minden vallás ellen irányuló támadását láthatóvá tenné. […] Mi átéltük a világháborúban, hogy minden ország keresztyénsége mennyire meg tudott alkudni és egyezni az akkor irányadó vallás dogmájával. Ugyanaz történt a korábbi századokban is ismételten újra meg újra. Tudja-e a keresztyénség, hogy ilyen kísértések most is kopogtatnak ajtaján, talán hatalmasabban, mint valaha? A keresztyén üzenetnek éppen a mi zavaros és nyomorúságos napjainkban kellene nagyon tisztán ezeknek a vallásoknak hangjaitól teljesen elegyítetlenül hangzani.

[[paginate]]

A keresztyén egyház létének lehetősége, amelyet azzal szeretnének biztosítani, hogy bizonyos hidakat vernek a többi vallások felé, éppen azon állhat vagy bukhat, hogy felhagy-e a keresztyénség fenntartás nélkül az efféle hídverésekkel, hogy a keresztyénség az egy Istentől és az ő könyörületességéről szóló üzenetével halad-e tovább minden vallás között – bárhogy hívják is őket és bármilyen következményekkel járjon is ez – anélkül, hogy egyetlen hajszálnyira is alkalmazkodnék azok démonaihoz. […] Szabad-e és lehet-e a keresztyénségnek az idegen vallásoknak mással válaszolni, mint éppen a misszióval; nem propaganda kell, amely emberi szükségleteket szolgál, ilyenekre irányul, hanem misszió, amely az ember fejéhez vágja, hogy még a legmélyebb szükségeit is félreérti, amikor a vallásokban elégíti ki őket, hogy az embernek egyik vagy másik vallás «isten»-éhez való állítólag abszolút kötöttsége olyan mámor, amelyet kialudhat és amelyből fel kell ébrednie. Misszió kell, amely az embernek azt mondja, amit Isten jelentett ki és amit azért kell meghallania az embernek, mert azt Isten kijelentette. […]

Ezzel aztán elérkeztünk a legvégső és legnehezebb kérdéshez. A mai helyzet, az új és ó vallásokkal való konfliktus az elé a kérdés elé állítja a keresztyénséget, hogy vajon megértette-e saját magát? Vajon igehirdetése tényleg keresztyén igehirdetés-e? Vajon hiszi-e és helyesen hiszi-e és helyesen is mondja-e, amit mondania kell, ha a támadást nem hagyja abba, mikor a vallásoknak misszióval felel. Ha magát megértette, akkor nem akarhat tisztán keresztyénség, krisztianizmus lenni. Mint «-ség» vagy «-izmus» maga is egy vallás lenne, mint minden más. Talán még az sem, talán csupán egy világnézet, amely azután erő dolgában a vallások mellett elmarad. Tudja-e a keresztyénség, hogy ő több, hogy ő valami más, mint minden világnézet és vallás? Tudja-e, hogy ő az egy Isten egyháza, Jézus Krisztus egyháza, az elveszett emberen könyörülő Isten egyháza?

[…] Ez mit jelentene? Keresztyénséget, mely a maga hivatását abban látná, hogy egyház legyen, a vallások beszédes dicsősége közepette, az a hely akarna lenni, ahol az ember hallgat és Isten beszél. Mert erről van szó, ahol kijelentés van, ott mindennek a helyes hallásra, a jobban hallásra és az újrameghallásra kell irányulnia. A missziónak a vallásokkal szemben azzal a vallomással kellene feladatát megkezdeni, hogy a keresztyénség tudja, amit a vallások tisztelői nem tudnak, hogy aki az egy igaz Istennek szolgál, az szegény ember, az Istent nem fedezte fel és nem is fogja soha felfedezni, hanem mindig csak várni tud arra, hogy Isten magát neki felfedezze.

[[paginate]]

Ennek a szegénységnek tudatában szolidárisnak kellene tudni magukat a keresztyéneknek a kommunistákkal, fasisztákkal és minden más vallás híveivel; tudniok kellene, hogy egyek a közös nyomorúságban, amelyről ők természetesen tudják, hogy abban csak egy reménységük van, egyek ugyanabban a kérdésben, amelyre a vallások a maguk átkos, démoni feleleteiket adják. Aki hisz Isten kijelentésében, tehát tudja, hogy neki Istenre kell hallgatni, Őt kell megismernie, az éppen ezáltal úgyszólván automatikusan össze van kötve minden emberrel: az a másik ember idegen vallásában is a közös nyomorúságot és kérdést fogja felismerni, amelyet a másik természetesen nem ismer. Így összekapcsolva a másikkal, tud majd vele hiteles tekintéllyel beszélni. Ha az egyház hallja Isten Igéjét, akkor egyház lesz és nem propagandát folytató egyesület. Akkor van missziója, azaz küldetése. Akkor lesz mondanivalója, amit meg kell hallani. Akkor nem kell majd hallgatnia, mert nem is szabad hallgatnia. Akkor szabad botránkoztatnia is, mert ezt kell tennie. Akkor nem lesz szüksége arra, hogy önmaga viseljen magáról gondot. De akkor az, amit akár jobb, akár bal felé, dicséret- vagy ítéletképpen meg kell mondania az embereknek, nem emberi törvény lesz, hanem evangélium. Ez az egyház megbocsátást fog hirdetni és csak olyan engedelmességet, amely megbocsátásból következik. Nem állít majd valamiféle keresztyén rendszert a vallások rendszerével szemben. Nem fog ezek ellen küzdeni, úgy ahogy a vallások küzdenek önmagukért. Szabadságot fog hirdetni, éppen amikor tekintéllyel beszél: a lelkiismeret szabadságát és a testvérekért való szabadságot, azt, amelyet az ember a vallások révén veszített el, és amelyet csak az igaz Isten adhat neki vissza. És ezt a szabadságot nem mint ideált foga hirdetni, hanem mint karácsonyi ajándékot: ti megszabadíttathatjátok magatokat a démonok szolgaságából, mert már meg vagytok szabadítva. Tehát: a kegyelmet, mint kegyelmet fogja prédikálni.” [3]

Ezt az írást azért is idéztem itt, mert most találkoztam, az idők legaktuálisabb kérdéseivel szembenézve, először azzal a Barth Károllyal, aki több volt, mint kora legnagyobb teológusa, mert vészterhes idők küszöbén próféta volt, aki számomra is meghirdette a tisztán látott jövőben Isten útját és akaratát. Nem tartoztam a vérbeli teológusok közé, s noha már előbb is többször nekigyürkőztem a Römerbriefnek[4], sohasem jutottam a végére. Ezért nem is nevezhettem magamat barthiánusnak. Bonn, sajnos, a magyar református teológusok túlnyomó többségétől ... nagyon messze esett. Pedig jó lett volna jobban figyelni a németországi eseményekre.

Bodoky Richárd

[1] Barth Károly svájci protestáns teológus (1886-1968)

[2] A Református Figyelő (szerkesztői Victor János, Muraközi Gyula és Bereczky Albert). Az ún. „hitbuzgalmi” folyóiratok kategóriájába tartozott, de mint a református értelmiség Ravasz László nevével fémjelzett vezető orgánuma társadalmi hatását illetően fontos szerepet töltött be.

[3] R. F. 1933. Kovács József később munkácsi, debreceni és szigetszentmiklósi lelkész fordítása. (A szerző jegyzete.)

[4] Római levél (1919)

Hasonló anyagaink

A pápai infallibilitás tana

Dr. Bodoky Richárd (1908-1986) református lelkipásztor, író, a Filadelfia Diakonissza Intézet és a Bethesda Kórház lelkész-igazgatója Gyanútlanok című családtörténeti kötetéből.

Széljegyzetek az Egyház – Közösség definíciójához

Tanulmányunk egy látszólag teoretikus, ám annak mélységeit vizsgálva sokkal inkább praktikus kérdéskört jár körül: Az egyházi, gyülekezeti élet valóságában megvalósuló Közösség bibliai gyökereinek eredőjét hivatott vizsgálni.