A FELTÁMADÁS ÖRÖME

           (Lk 24,1-12)

Még lopva követlek, még hallgatnak a fák
egyenetlen törzzsel borulnak fölém,
részvéttelenül, mint ős óriások,
viharban megtépett száz, olajbarna födém.

A barlanghoz mégis mezítláb szaladtam,
az út hófehér volt lépteim alatt,
a megtett idő önmagába fordult:
s már semmi sem fontos. mi mögöttem maradt.

Majd mázsányi súllyal lehulltak a terhek,
miként a kő is, mit elhengerített
angyalnak keze a sírbolt szájáról -
s Te ajándékba adod e véghetetlen hitet.

AZ EMMAUSI TANÍTVÁNYOK

(Lk 24,15-35)

A megtett út felén reánk hullt a fény.
Földre szegezett álmokon át
köddé lett köröttünk a kóborló világ.

Az út már mindegyre fényesebb,
míg bennünk végül begyógyul a seb.
Szemünkön mégis szánalmas lepel
takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.

Majd kunyhónkba térsz,
hogy asztalunkhoz ülj.
Bocsásd meg
koldus csöndjeink.
S míg megtöröd kenyerünk
súgjuk: maradj...

vagy jöjj el megint.