Bevezető helyett

Márai Sándor nevének hallatán legtöbben arra a misztifikált polgárra gondolnak, aki több évtizedes hazai elhallgatás után – művei által – a rendszerváltás után hazatért, és divattá vált. Divat lett őt olvasni, mert sokak véleménye szerint ő testesíti meg a „valódi” magyar polgárt. Pedig az a fajta polgár, akiről Márai írt, Magyarországon nem igazán létezett. Vatai László az író naplóit is vizsgálta nagy tanulmányában, amely Márai Sándor naplói címmel 1984-ben, az író halála előtt öt évvel, még az emigrációs időkben jelent meg.[1] Márai 1948-ban hagyta el az országot, mert felmérte, hogy még nehezebb idők jönnek, amikor – mint vátesz – látta, hogy hallgatni sem lesz szabad. Váltakozó színvonalú érzelmes regényeket is írt (Eszter hagyatéka, Válás Budán, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek stb.), de a Föld, föld…, az Egy polgár vallomásai, a Szindbád hazamegy című maradandó művei ugyanúgy, mint halhatatlan versei (Mennyből az angyal, Halotti beszéd) olyan jelentősek, mint a naplójegyzetei, amelyek különleges irodalmi jelentőségű alkotásokként maradtak fenn a mai olvasók számára.

Egy író naplói[2]

Vatai azzal a gondolattal kezdi tanulmányát, hogy a két világháború után a népiesek és urbánusok hiába „átkozták” egymást, „létrehozták az egyik legnagyobb magyar irodalmi korszakot”, ily módon mégis „összetartoztak”. Majd a nácik és a szovjetek hatalomátvétele után fizikailag szétszóródtak az írók – ehhez később az ’56-os forradalom is hozzájárult –, sokan idő előtt vagy végleg elhallgattak, meghaltak, börtönbe kerültek (persze szép számmal voltak olyanok is, akik nagyon „jól” alkalmazkodtak, sőt túlteljesítettek). Vatai szerint lényegében két író élte túl a kataklizmákat: Márai és Illyés – két, teljesen különböző hátterű és attitűdű ember nyilván más-más módon viszonyult önmagához, azaz egyéni sorsához, hazájához és magyarságához, valamint a fennálló hazai politikai diktatúrához. Vatai szerint: Márai „groteszk jelenség” volt a ’45 utáni Magyarországon, ugyanis éles kritikusként ő „sose hagyta el a polgári humanizmust”.

A későbbiek megértéséhez ki kell emelnünk a tanulmány szerzőjének Márai írói magatartásával kapcsolatos megállapítását: „Új regénytípust teremtett: a magyar irodalomban nála jelentkezett először átütően az elbeszélés és a párbeszéd helyén a gyónás, a belső monológ. Stílusa a be nem avatottak szemében csak erőteljes érdekesség volt, pedig leírás helyett már új létbeli változatok formálására is használta a szavakat. Riportszerű regényei ezzel a stílussal valóban újat hoztak a magyar irodalomba. Társadalmi nézetei szembeállították a fennálló renddel”.

Márai a két világháború között sikert sikerre halmozott önálló műveivel és a folyóiratokban megjelenő tárcanovelláival, s az egyik legkeresettebb magyar íróvá vált. Ahogyan Vatai fogalmaz: „legjobb úton volt, hogy – a népi irodalom ellenében – a hivatalos Magyarország írója legyen”, de élete alakulását „megzavarta” a nácizmus, majd a szovjet mintájú társadalmi és szellemi berendezkedés. Nem maradt más megoldás számára, mint hogy emigráljon, vagyis „Magyarországból hazament a nagyvilágba” – ahogyan Vatai írja.

Vatai azt is megállapítja Márairól, hogy kivétel maradt az emigráns írók között, akiknek idegenbe szakadva „hamissá vált a kezükben majd’ minden szó”, és emellett „valami nem létező magyarság volt a témájuk”. Márai – sokakkal együtt – azt vallotta, hogy csak a művek számítanak, az író életrajzi adalékai nem, naplóival viszont éppen az ellenkezőjét bizonyította. Vatai meg is állapítja, hogy „saját magát írta Márai”, mégis a naplókból áradó közönyt tartotta „ideális” állapotának, ezt a hozzáállást azonban sértődöttséggel és engesztelhetetlenséggel magyarázta, azzal pontosítva ezt, hogy „az önzést értelmezte objektivitásnak”, amelyből azt vezette le, hogy „írói mivolta és jelleme skizofréniára utal”, ugyanis Vatai azt is állítja: „mégse normális életállapot a közöny, szabadulni kell tőle”. Márai az emigrációban folyton a maga zárt világáért harcolt, de „öregkorára felnyílt előtte a mélység” – ahogyan Vatai megállapította: „külső és belső irracionális hatalmak sodrában találkozott élete démonával, s az elegáns irodalmon túl tényleges mondanivalót is közvetített” a naplóiban is. Vatai találóan állapítja meg, hogy Márai a naplóiban mindig valamilyen valóságelemről tudósít, nem légüres világban mozog, mert van aktuális mondanivalója. Olykor megfigyelhető, hogy egyes naplórészleteiben gyűlölködő indulatok törnek felszínre, különösen, mikor a kommunista magyarországi viszonyokról ír kritikát, de az emigrációban ezt is szabadon megtehette: kiírhatta magából a felháborodását, dühét és minden emberi csalódását. Vatai kitér arra, hogy Márai több műfajban alkotott, ugyanis regényei és rövidebb prózai munkái mellett verseket is írt, mégis a naplóiban tárulkozik ki igazán. Naplói azok az írásai, amelyek elénk vetítik az ellentmondásokkal teli egész embert, bár élete során pozőrségre is hajlott. Évtizedek alatt keletkezett naplójegyzeteiben ugyanakkor egyre jobban megismerhetjük Márait – mint embert –, s írásait olvasva olyan érzésünk lesz, mint amikor a hagyma egymás után következő rétegeit hántjuk le, fokozatosan.

Bírálat Márai magyarságképéről[3]

Márai a háborút Magyarországon vészelte át, de nem tudta vállalni az ország közelmúltját, az akkori jelenét. Ebben a belső emigrációban kezdte írni naplószerű jegyzeteit. Vatai a kötetben megjelent szövegváltozatokhoz hozzáfűzött egy mondatot: „Izgalmas és pikáns mozzanat: Márai mégis hozzátartozott a magyar jelenséghez, különös és elkerülhetetlen változata volt” – ezt a háború előtti Máraira értette, ami igaz volt az emigráns Márai-jelenségre is. Vatai megállapítása szerint kevés magyar író fogalmazott véleményt hasonló letisztultsággal a magyarságról, mint Márai a naplóiban, s ilyen határozottan senki sem mondott róla ennyi negatívumot. Márai már-már fóbiásan parasztellenes[4] volt – erről később még szó lesz –, de hasonló véleménnyel volt a magyar katonatisztekről, a hazai középosztályról és az arisztokráciáról is. Vatai a tanulmányában nem tér ki rá, pedig a naplókból világosan kiderül, mennyire nem ismerte Márai a magyarságot, illetve a társadalmi rétegekkel kapcsolatban mennyire „vak” volt.[5] A szerző annyi megállapítást tesz az emigráns íróról: „senki, ilyen módon nem diszkriminált még a magyarságon belül”. Vatai azt is nehezményezi, hogy Márai minden emberi és kultúrértéket megtagad a magyarság mélyebb rétegétől: „mindig mindent a városi emberek adtak az emberiségnek… Nem a pásztorok, nem a gulyások. Az emberiség történelmének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon” – fogalmaz egyoldalúan Márai. Fájdalmas felháborodással folytatja Vatai ezt a felvetését: „A magyarság sztyeppei nép volt, Márai szerint ne várj tőle szellemi megnyilatkozást. […] csak barbárságot hozott a magyar nép, s később se vált részévé az indogermán világnak”. Megdöbbentő, hogy Márai ilyen szemlélettel „közeledett” a magyarsághoz. Vatai ehhez a képhez kiegészítésül azt is hozzáteszi, hogy a magyar nép nem produkálhatott Márai szerint semmit: „Még akkor sem, ha a honfoglaló magyarság nemcsak pásztor és paraszt nép volt, hanem a keleti kultúrákból elég sokat hozott magával. Nem akarjuk, nem is lehet a teljesítményeket összemérni, de Márai fura nézeteit se hagyhatjuk szó nélkül.” Megállapíthatjuk, amit Vatai is megtesz, hogy Márainak a magyar népről nincs egy jó szava sem: a „mélyből-feltörő-szellemiséget” részéről eleve lehetetlennek tartotta, amely ha mégis jelentkeznék, semmisnek kell minősíteni, alacsonyrendűnek.

Nem folytatjuk Márai naplóbeli véleményeit, amelyekben a magyarsággal szembeni ellenszenvét fejezte ki. Inkább vizsgáljuk meg, amit Vatai is kiemelten kezelt, vagyis ahogyan Márai elhatárolta magát a magyar középosztálytól. Önmagát nyugati műveltsége és humanizmusa miatt „magasabb rendű” polgárnak tekintette. Márait idézi a szerző: „Szinte kívül állt a társadalmon; anyagi helyzete biztosította a függetlenségét”. Persze, azt is látnunk kell, hogy éppen – finoman szólva – az általa nem kedvelt hazai középosztály tartotta el, hiszen ők vették meg a regényeit, és olvasták hétről hétre a folyóiratokban megjelenő több ezer pengős vezércikkeit s tárcanovelláit. Márai konkrétan a középosztály egy rétegét utálta legjobban, mégpedig a volt a magyar közhivatalnoki réteget: „a dzsentriből és sváb-zsidó-szláv-magyar középosztályból habart neobarokk úrhatnámság” képviselőit. Ehhez Vatai azt is hozzáteszi: „ezért nem lehetett a magyar feudalizmusból átlépni a demokrácia életrendjébe. Csak anarchikus szélsőségek jöhettek”. A gyökeréig romlottnak tartotta Márai a magyar középosztályt, mert szerinte „önző volt és műveletlen. Végül pedig korrupttá lett” – állapította meg Vatai. Márai lehangoló véleményét idézi: „Osztály volt ez a középréteg, s tényleges osztályharcot folytatott a nép ellen. Nem ismerte a magyar valóságot, fütyült is rá, csak a maga osztályhelyzete izgatta és az egyéni sorsa. […] Idegen volt a néptől és lenézte, ráadásul dolgozni sem szeretett, életcélja és formája a kényelmes hivatal. […] Legfőbb bűne: nem teremtette meg az egységes nemzetet. Hamis jelszavakkal próbált társadalmat és államot formálni. Nem dolgozott benne a »felelős nemzeti lelkiismeret«.”

Vatai a Márairól kialakított saját véleményét foglalta össze, illetve az erre vonatkozó részeket emelte ki a naplókból, s belefonta a saját hozzáállását is. Egy ponton azonban határozottan elválik egymástól a két álláspont és életszemlélet, amikor felteszi a jogos kérdést, hogy ha Márainak ennyire rossz véleménye volt a középosztályról, miért nem kereste a kapcsolatot az ún. elnyomottakkal, például a népi – paraszti – réteghez tartozókkal. Erre válaszul, illetve magyarázatul azt olvashatjuk, hogy éppen a polgári mivolta állította őt szembe a parasztsággal, s „tette a népi irodalom ellenfelévé, és polgári tisztánlátása ítélte el a középosztály nem polgári, kevert és korrupt életét”. Vatai bemutatja Márai hozzáállását, de megállapítja, hogy magyarságszemlélete nem „volna megoldás a történelemben”. Idézi Márai 1943–1944-es naplójának részletét: „A magyar anyag ernyedt; urak és cselédek mellett elhatalmasodott a sváb és a zsidó; most árad a szlávság szívós-feminin ereje felénk és közöttünk; s az anyag, amely felelni kénytelen e hívásra, nem önálló. Dózsa György sikertelenségével nem lehet mindent megmagyarázni. Máshol is voltak feudális urak, kiskirályok, nagybirtok, hűbériség, jobbágyság, s mindenütt likvidálni tudta a nép az erőket: erőszakkal, vagy szívós, évszázados akarattal. Nincs kifogás: minden nép felelős a sorsáért”. Vatai azzal reagál erre, hogy ezt a felelősséget vállalta a népi irodalom, s éppen ezt nem támogatta Márai, amit végül úgy summáz: „alkotni ott is lehetett volna, könnyebben, mint a félig légüres térben”, illetve – ehhez hozzá tehetjük – az elefántcsonttornyán kívül is... Mintha Márait meg sem karcolta volna a saját kora.

Vatai tanulmányában több helyen is érinti, hogy Márai a középosztályt nem elszigetelten kezelte, hanem a nácizmushoz fűződő viszonya volt borzongásának és ellenérzésének a fő oka. E réteg németimádatát és nácizmushoz való alkalmazkodását kezdettől elfogadhatatlannak tartotta. A középosztályt tette felelőssé azért, hogy a fasiszták hatalomra jutásához segédkezet nyújtott – a fegyveres ellenállás helyett. Vatai értékelése alapján megállapíthatjuk: Márai attitűdjének végkövetkeztetése, hogy „csak demokratikusan nevelt egyének és társadalom tudott volna ellenállni a nácizmusnak. Márai szerint a műveltség egy bizonyos foka lett volna az ellenanyag, s leginkább ez hiányzott a középosztályból. 1944-ben rászakadt az országra a nácizmus és magyar változata, a nyilaskeresztes uralom. El kellett pusztulni a humanista elitnek. Már a háborúba lépéssel kezdetét vette ez a folyamat, a nyilasokkal csak beteljesedett."[6].

Márai középosztály-ellenes véleménye mellett Vatai az 1945-ben megjelent naplóból idézi azt a három mondatot is, amelyben az író a zsidóságot erős kritikával illette. Ehhez Vatai felvezeti a Márai-idézetet: „Hiteltelenné váltak, a világnak küldött üzenetüket elpocsékolták, a hazai zsidóság pedig segített elsekélyesíteni a magyar műveltséget. Nagy tudósaik sokat adtak hozzá, ugyanakkor a sajtóban a tömegek felé lejáratták.” Ezután az a rész következik, amelyet Márai a háború időszakában fogalmazott meg: „S a zsidók ne csodálkozzanak, hogy egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban: ál-igényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s azután elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül az egész magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek igazán műveltek és igényesek.” Szükséges megjegyeznünk, hogy a középosztályból – többen a felsőközéposztályból is – szembeszálltak a háborús ámokfutással, amit jó lett volna Vatainak is hangsúlyoznia, ugyanis Márai általánosítása mellett szólni kellett volna a Bajcsy–Zsilinszky-féle ellenállási mozgalomról, a Magyar Testvéri Közösség munkájáról, a Kiugrási Iroda tevékenységéről is, hiszen ezekről Vatainak személyes ismeretei voltak.[7]

Az emigrációs lét

Az emigrációban című fejezetben 1948-tól folytatódik a naplókból kiemelt gondolatok elemzése. Márai rögzíti ennek az új létformának a főbb jellemzőit: „Mindenki számára nagy lépés, írónak pedig tudatosan végzetes […] Az emigráns írónak vállalni kell, hogy tartalékából alkot”. Ezt az élethelyzetet és –érzést Vatai is teljes mértékig ismerte, s tanulmányában Márai mottóértékű gondolatát idézi: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar –, vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon? Ez csikorgó, kemény pillanat. De nem lehet megkerülni”. Ezt Márai a naplóiban több alkalommal is kategorikusan kijelentette.

Márai számára nem maradt más „haza”, csak az anyanyelv, ami több helyütt is megfogalmazódott a naplókban. Ezt Vatai úgy értelmezi, hogy a haza ott van, ahol az anyanyelv szabadon kifejezheti az igazságot, vagyis ilyen értelemben az emigráció „otthonná” válhatott. Még ha tudjuk is – éppen a naplókból –, hogy Márai az emigránsokkal igencsak felületesen érintkezett.

Lelki és szellemi folyamatok

Vatai a tanulmányában azt is vizsgálja, hogy Márai az emigráció ideje alatt milyen lelki, illetve írói attitűdöt képviselt, miként változott az emberi magatartása. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Márai mindvégig elsősorban az írásnak, és nem mellékesen az olvasásnak élt, s ilyen élményeiről rendszeresen beszámolt. Naplóiban sok-sok jelenséget és eseményt rögzített, próbálta megjeleníteni a „valóságot” a saját értékítélete alapján, és épp ezek emiatt az impressziók miatt érdekesek a naplójegyzetei. Vatai találóan állapította meg: „Márai regisztrál és értékel, próbálja megrajzolni a mai világ képét; csak egyénisége színezi az eredményt s bizonyos helyeken régi világnézete maradványai”. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy a századdal egyidősen is, a Monarchiában szocializálódva, majd kortársaihoz hasonlóan átélve a XX. század történelmi kataklizmáit, az aktuális témák foglalkoztatták a ’60-as, ’70-es, s még öregen, a ’80-as években is: „Naplóiban akaratlanul kirajzolódik egy új világkép. Lényege: nem újuló, hanem radikálisan új. A naplók létrejöttének harminckét éve alatt tökéletesen másik világba kerül az emberiség, tudata új létezésbe dobta: értelem, érték, viszonyulás tökéletesen megváltozott, s most ijedten botladozik benne” – összegzi Vatai. Szerinte Márai nem látta, vagy nem kívánta tudatosítani, hogy valaminek a végéhez ért a világ, amikor népek, társadalmak minden kapcsolatot megszakítanak a múlttal. Márai ezt a történetírókat idézve domnatio memoriaenek nevezi, amely a történelmi emlékezet egyfajta kitörlésére utal. Vatai megfogalmazásával: „a réginek a morzsái is alig maradnak meg, pedig Dosztojevszkij állandó kísérőtársa volt, nem tud szabadulni a félelmetes ázsiai zsenitől; de nem mer belenézni igazi mélységeibe”.

A tanulmány szerzője is meglehetősen összetettnek látja Márai világképét, ugyanis szerinte naplóiban „mozaik kockákkal dolgozik”, s ezt elrendezés nélkül teszi. Vatai óvatoskodva megállapítja: „Az összedobált darabok mégis érzékeltetnek egy képet, vigyázni kell, hogy a legegyszerűbb rendezés is meg ne hamisítsa az ábráit”. Kissé távolabból – nem közvetlen olvasóként – tekintve a naplók szellemiségére, azt rögzíthetjük, hogy írójuk Schopenhauertől és Nietzschétől vette a filozófiai alapokat. Az előbbi fiatalkorától végigkísérte a gondolkodását, leginkább ő hatott rá: „a világ nem Tér és Idő összjátéka, hanem »Wille’« – tehát kauzalitás, akarat, pontosabban: Indulat. Ez a végső pesszimizmus”. Nietzschét később fedezte fel; neki nem elsősorban a gondolatai hatottak rá, hanem az életérzése. Hatására az első naplóban még nyilvánosan imádkozó Márai (aki párbeszédet folytat Istennel) nehezen ugyan, de kilépett a keresztény lelkiségből. Csak „a semmibe futó világ iszonyata térítette időnként vissza”, ugyanis Nietzschénél érzékelte legerősebben a felbomló világot, sőt magát a megsemmisülést is. Nem arról van szó, hogy közvetlenül átvette a filozófus gondolatait – jegyzi meg Vatai –, hanem maga éli át azokat, ezáltal próbálta „értelmessé” és számára elfogadhatóvá tenni az abszurd létezését. Spinoza is hatást gyakorolt rá öreg korában, főleg az utolsó éveiben, ami inkább szellemi és lelki visszaigazolást jelentett Márai számára, mint újdonságot.

A kereszténységhez való viszonya

Amerikában is megmaradt római katolikusnak, de nem ismerte el az egyházat tekintélynek, sőt, Krisztus evangéliuma helyett megérkezett a pogánysághoz, egy idő után, öregen, a nihilizmusban is botorkált mint katolikus. Nem talált semmi kapaszkodót a római katolicizmusban. Amerikában elfogadta a puritanizmus demokráciáját; szerinte is a reformáció nyomán változott meg a középkor világképe – amit Vatai kiemelt. Ortega halálakor Márai azt írta: „az utolsó mediterrán szellemek egyike volt, szabad, arányos, pogány és katholikus egyszerre – nem hitében, hanem alkatilag”. Márai szerint Jézus csak filozófus volt – erről értekezik Vatai –, és szerencsésen megfogalmazott néhány igazságot, de voltak sötét, ördögi gesztusai is. Vatai megállapítja, hogy az 1968 és 1975 közötti időszakot összefoglaló naplójában „Márainak az evangéliumhoz […] már semmi köze nincs”. Márai ezt írja: „számomra legfélelmetesebb a feltámadás fenyegetése… Protézis és reménykedés nélkül lépni ki a Csendbe, a Sötétségbe…” Vatai azt jegyzi meg: „már nem a keresztény ember beszél, hanem a hitetlen egzisztencialista […] Hosszú volt az út az evangéliumtól idáig, közben át is élt egyfajta pogány katolicizmust. Mintha ott mozgott volna a legotthonosabban; a latin világ volt az igaz hazája, pedig világosan tudta, hogy a mediterrán mítoszok felfaltak minden vallást, s a kereszténység sem kivétel. Máté evangélista fétis szobrát ma is lecipelik a tengerhez, megmutatják neki a veszedelmes vizet, s csoda formában segítséget várnak tőle. Megfizetik a pogány héroszok helyébe lépett szenteket a templomokban, s várják a csodát.” Márai maga mögött hagyta az evangéliumi katolicizmust, később a pogány katolicizmust is, mégsem szűnt meg soha katolikusnak lenni. És legvégül az öreg Márai az élet „értelmének” a gyönyört vallotta. Már nem a műveltséget, a művészetet, vagy mint előtte egy ideig, a költészetet tartotta a csúcsnak; hosszú élete végén bekövetkezett a teljes kiábrándulás is. Először a korabeli művészettől undorodott meg. Vatai összefoglalóan írja: „rájött, hogy nincs Isten, legalábbis a vallások módján nincs. […] Illúzió az Isten, a teremtés, a kultúra, a szocializmus, a forradalom; legszebb illúzió a művészet volt. Míg öreg korában ki nem mondta helyette a Gyönyört és a föltétlen Halált”. Vatai a tanulmány végén annak a magánvéleményének adott hangot, miszerint ő nem tartja végső emberi valóságnak azt, amit Márai vallott. Ezt Márai sziporkázó stílusa sem tudta elfogadtatni a lelkész-filozófussal: „még akkor sem, ha ez a szemlélet nem a természet tulajdonsága, hanem értékkövetelmény vele szemben. Mert az emberi valóságnak szerves alkotórésze” – állapította meg Vatai. Márai politikai hozzáállásával kapcsolatban pedig azt jegyezte meg, hogy mivel nem vállalt a népi írók platformjával közösséget, így azt sem vállalta, hogy az új magyar élet csupán a nép sajátosságaira támaszkodhat, amely pedig sajátosan magyar. Vatai a lezárásban így ír: „a vulgárurbánus álláspont nem a magyar jövő útja. Márai viszont ezt erőltette és kérte számon írásaiban”.

Amerikai valóságképe

Vatai az író politikai valóságképével is foglalkozott. Márai – a tanulmány szerzőjének véleménye alapján – teljes mértékig elvetette a kommunizmust, szocializmuson pedig a munkásság védelmét értette. A szociális problémák – azt írja Vatai – megoldódni látszanak, de újak jönnek helyettük: „Nyugaton megszületett a konzumcivilizáció”. Azt is hozzátette, ami fő mondanivalóját adja, hogy „gyakorlatban, világnézeti ténykedés nélkül, a gazdasági kérdések megettek minden mást. Sivárrá tették az életet. Nem elégítenek ki a könnyen kapott materiális javak, s az eltűnt szellemi értékek hiánya pótolhatatlan”. Ez a megállapítás majd’ négy évtizeddel ezelőtti szemléletmódot tükröz (amely talán annyiban módosult, hogy a hiányérzet ennek a nemzedéknek a távozásával megszűnni látszik).

Márai számára utolsó életfázisában fordult a világ: úgy érezte, valóban felbomlik minden, ami korábban általános emberi értéknek bizonyult, s véget ért a keresztény korszak. Vatai úgy fogalmaz: „Krisztusban hívő emberek mindenfelé vannak, de intézményesen már nem ők alakítják az ember és a világ mindennapjait”. Szerinte túl „naggyá” nőtt az ember, így már nem lehet a korábbi kategóriák alapján beszélni a morálról. Márai az idő előrehaladtával egyre inkább figyelemmel kíséri naplóiban a társadalmi és politikai változásokat. Vatai – az író mellett – becsempészi tanulmányába a saját véleményét is: „A kommunizmus megmaradásának a titka viszont a rejtett vallásos tartalma volt. Ez más, mint az ideológia; a történelem beteljesülésébe vetett hit: eljött a végső kibontakozás, a földi paradicsom. Üdvözülhet is benne az ember, ha a közösség javára feladja az egyéniségét. Ebben sokan hittek, különösen a nyugati idealisták. Néhány évtized alatt azonban elpárolgott ez a vallásos tartalom”. Amerikában is változott több minden, folyamatosan bomlanak az erkölcs alapjai, „de a demokráciára épült egyéni szabadság ma is abszolút követelmény és lehetőség” – Vatai szerint Márai ezt találta meg Amerikában, s emiatt választotta „otthonául”.

Arday Géza