A református egyházi szolgálat felelőssége a 2020-as években – az egyházi tisztségviselő szemével

Téma: A keresztyénség a 2020-as években

Muszáj néhány személyes sorral kezdenem. Ez a Confessio által adott munkacím ugyebár a jövőre utal. Csakhogy én mint a dunántúli egyházkerület két cikluson át lelkészi főjegyzője – az életkorom miatt – már egy leköszönő tisztségviselő vagyok. Miért írjak hát a jövőről? Ez a dilemma végig bennem volt. De végül engedtem a szerkesztőség megtisztelő felkérésének. Mentségemre annyit tudok felhozni, hogy még messze a főjegyzőségem előtt – minden egyházpolitikai ambíció nélkül – írásokat jelentettem meg református egyházunk átfogó, alapvető kérdéseiről. Miért is? Mert ez érdekel. Sőt: csak ez érdekel.

A mai és a közeljövőben várható hazai egyházi helyzet tágabb kontextusának érzékeltetésére elég csak annyit mondani, hogy napjainkra egyre inkább nyilvánvalóvá válnak azok a mély eszme- és mentalitástörténeti törésvonalak, amelyek a mai nyugat- és közép-európai térség között húzódnak. Ez azért alapvető, mert a mára egyre kiéleződő kulturális-civilizációs küzdelmek középpontjában a történeti keresztyénséghez való viszony áll. Míg tehát a rendszerváltás környékén még úgy tűnt, hogy Magyarország visszatér oda, ahova mindig is tartozott, a keresztyén Európába, mára már teljességgel nyilvánvaló, hogy a keresztyénség történelmi szerepének, társadalmi helyének az értelmezésében alapvető nézetkülönbségek alakultak ki. E kulturális küzdelemnek ráadásul az az egyik alapvető jellegzetessége, hogy behatol a politikumba. Ebben a helyzetben azt mondani, avagy úgy tenni, mintha a keresztyénség általában, s benne a magyar református egyház egy ideológiailag semleges térben ülne, s úgy tenni, mintha ez nem létezne, eléggé belterjes és öntudatlan magatartásnak tűnne. Minden önelemzésünknek az az egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy az egyházat egy burokban képzeli el, s onnan néz ki a „világra”, mintha bizony az egyház maga nem lenne a világ része. Ettől még természetesen teljességgel jogosult az egyháznak mint önálló, a világtól független entitásnak a teológiai tételezése, ám ha az egyház létének ezt a komplexitását, vagy ha úgy tetszik, ellentmondásosságát egyoldalúan feloldjuk, könnyen hamis eredményekre jutunk. Ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni, hogy abban a kulturális küzdelemben, amelynek a kezdetei már a második világháború utáni időszakra nyúlnak vissza, s amelyben ma a frontvonalak egyre markánsabbakká válnak, az egyházak, köztük a miénk is, mélyen érintve vannak. Értelemszerűen folyik tehát a keresztyénség szerepének értelmezéséért folytatott küzdelem is az Európát ma nagyban meghatározó ideológiai vitákban, ami abban ölt testet, hogy a keresztyénség-értelmezésekben is pontosan tükröződnek a világnézeti pozíciók. Míg egyik oldalon a keresztyénség úgy tűnik fel, mint a közösségi alapú emberkép legfőbb eszmei támasza, addig a másik oldalon az önmagában vett, történelmi előzmények nélküli egyén vált az emberkép alapjává. Látszólag ez pusztán filozófiai ügy, de valójában a társadalomszerveződés alapvető kérdéseiről van szó, amely mélyen érinti a különböző keresztyénség-és egyházértelmezéseket is.

[[paginate]]

Az Európa két fele közötti kulturális törésvonal alapvetően abban mutatkozik meg, hogy míg a nyugati részen a keresztyén civilizáció fogalma, s az ebből levezetett identitás az értelmét veszti, addig nálunk a keresztyén hátterű közösségi identitás képzete még mindig a társadalom eszmei bázisának tűnik, még akkor is, ha a keresztyénség teológiai öntudatára a szekularizáció itt is rányomta bélyegét. Nem véletlen tehát, hogy míg nálunk a keresztyénség a lokalitások, a tradíciók és hagyományos identitások védelmének ideologikus eszközeként jelenik meg, addig a Nyugaton ugyanez a keresztyénség már az univerzalizmus eszmei támasza. Általánosságban az mondható el, hogy miközben a szekularizácó folyamatai mind nyugaton, mind a magyar társadalomban egyformán megmutatkoztak az egyháziasság brutális hanyatlásában, addig mégis, hazánkban a keresztyén társadalom eszméje nem vesztette el identitásképző szerepét. Ez politikailag abban ölt testet, hogy nálunk egy olyan pártszövetség tudott tartós és jelentős többségi támogatást szerezni, amely Európa önértelmezésének régóta zajló vitáiban egyértelműen a keresztyénség történeti folytonosságának a megőrzését a társadalomszerveződés döntő mozzanatának tartja.

E fejlemények pikantériáját az adja, hogy miközben a keresztyénség szerepének az értelmezése erőteljesen megjelenik a politikumban, addig e világnézeti küzdelem leggyengébb szereplői a szekularizáció következtében éppen a keresztyénség intézményes képviselői: az egyházak. E körülményből az a megtévesztő látszat következhet, hogy az egyház mindig is úgy tűnik fel, mint a politikum eszköze. Holott nem feltétlenül. Inkább azt kell mondani, hogy az Európán belüli társadalomfejlődések mára már egyre nyilvánvalóbb diszharmóniája pontosan tükröződik mind a politika szintjén megjelenő ideológiákban, mind az uralkodó egyházi önértelmezésekben. De miután a mára meggyengült egyházak már nem tudnak önálló erőként megjelenni, mindig is összefüggésbe kerülnek a politikummal. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy adott egyházi vezetés retorikájának mindig is lesz politikai olvasata. Nagyjából azt lehet mondani, hogy míg a nyugati egyházak tolmácsolják a keresztyénség progresszív-univerzalista értelmezését, addig a mi térségünk egyházainak önértelmezésében a keresztyénség még mindig úgy jelenik meg, mint a közösségi identitásképzés egyik legerősebb támasza. A lényeg viszont az, hogy az egyházak sehol sem maradhatnak érintetlenek a tágabb ideológiai környezettől. És – minden ellentétes hiedelemmel szemben – nem azért, mert a „csúnya politika” rájuk telepszik (a politikának már csak ilyen természete), hanem azért, mert az egyházak anyagi háttér híján nem tudnak önálló politikai erőként megjelenni. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy az eufémisztikusan szekularizációnak nevezett folyamat valódi tartalma egyházi részről az, hogy az egyházak elvesztették egyházfenntartói bázisaikat, minek következtében a régi, középkori, a keresztyén társadalom eszméjére épülő egyházképletet már nem tudták önállóan működtetni. De nem is mondtak le róla. Ebből következik egy sajátosan kettős státusz: az egyház ugyan jelentős történeti-kulturális formáció, de nem képez önálló erőt.

[[paginate]]

Minden krízistudatunk forrása az, hogy a régi (valójában középkori), az egész társadalmat átfogó, gazdag gyülekezeti és intézményi infrastruktúrával rendelkező egyházkép mint norma tovább él, miközben ennek működtetésére az anyagi bázis szinte teljességgel hiányzik. S hogy a régi egyházkép mennyire tartós és magától értetődő, az mutatja, hogy amikor eljött a rendszerváltás, még csak fel sem vetődött, hogy a református egyház milyen egyházmodellt kövessen. A keresztyén társadalom eszméjéből következő nyomás olyan erős volt, hogy még csak fel sem lehetett vetni például, hogy talán a régi egyházi iskolarendszer akár részleges visszaállítása is meghaladja az egyház önfenntartó képességét. Nyilvánvaló volt, hogy a régi iskolarendszer akár részleges visszaállítása is állami támogatás nélkül nem fog menni. Azt is hozzá kell tenni kritikusan, hogy a rendszerváltozás után semmilyen valódi politikai szándék nem mutatkozott, még keresztyén-konzervatív oldalról sem, az egyházak anyagi talpra állítására. Ami persze a politika oldaláról érthető: kinek kell egy anyagilag független egyházi erőközpont? Amíg tehát egyfelől igaz az, hogy a mai politikai-ideológiai küzdelmekben a keresztyénség hívószava erőteljesen jelen van, addig a másik oldalról a szekularizációban kialakult egyházi status quo-ban széles egyetértés mutatkozik: az egyház mint valóságosan önálló entitás ebbe a koordinátarendszerbe nem fér bele. Se Nyugaton, se Közép-Európában.

Az alapképlet az, hogy a mi református egyházunk is, miközben folyamatosan elszegényedett, egy olyan egyházmodellt cipel magával, amelynek a fenntartására már nem, vagy alig képes. Az elszegényedés folyamata visszanyúlik a XIX. századi magyar polgárosodáshoz, amelynek a legnagyobb anyagi vesztese épp az a társadalmi réteg lett, amely egyházunk bázisa volt. Révész Imre már rég megírta, hogy nálunk az „iparűző és kereskedő polgári társadalom legkisebb mértékben éppen azokból a színmagyar paraszti és kisnemesi rétegekből alakult ki, amelyekben a református keresztyénség leginkább otthonos volt”. Az elszegényedés hosszú folyamatát a kommunizmus fejezte be a téeszesítéssel, amely felszámolta az úgy-ahogy egyházfenntartásra még képes régi magyar középosztály maradványát is. Ez a folyamat a szekularizációval karöltve a református egyházat arra kondicionálta, hogy energiáinak jelentős részét jóformán csak a túlélésre fordítsa. Az igazi áldozatok természetesen a papok, akik egy, a régi településszerkezetre épülő egyházat voltak kénytelenek működtetni a maradvány egyháztársadalommal. E folyamat alapvető jellegzetessége a folyamatos klerikalizálódás, amelynek az oka nem a papok „hatalomvágya”, hanem a régi potens egyháztársadalom kiürülése. Ennek mára nézve súlyos következményei vannak, amint ezt később látni fogjuk. Nem kell csodálkozni azon sem, hogy a lelkésztársadalom egy része súlyos mentális zavarokkal küzd e folyamatok következményeként.

[[paginate]]

De a fentiekben előadott vázlat csak az igazság egyik oldala. Létezik ugyanis egy másik oldal, amelyet az a kérdés világit meg, hogy vajon miért még ma is a keresztyénség áll a világnézeti küzdelmek középpontjában? Miért nem valami más? Mitől van az, hogy a történeti keresztyénség védelme ma is alkalmas politikai identitásképzésre, vagy ha némelyeknek jobban tetszik, ma is eladható politikai termék? Felteszem, ha valamely párt például a buddhizmus melletti, avagy elleni retorikával akarna szavazókat szerezni, nem sok jóra számíthatna. Nos, azért van ez így. mert a történeti keresztyénséget, s benne a reformátusságot sem, nem lehet megkerülni. Úgy értem, megkerülhetetlen viszonyítási pont. Azért az, mert azok az ideológiák, amelyek ma vitatkoznak a keresztyénség jövőjéről, eleve a „produktumai” annak, amiről vitatkoznak: a keresztyénségnek. Mélységes igazság van abban, hogy Európában még az ateista is keresztyén, hiszen alig van olyan nyugati szellemi áramlat, amelynek a keresztyén gyökerei ne lennének kimutathatók, még akkor is, ha egyes képviselői a keresztyénséggel szemben határozzák meg önmagukat. Van tehát itt valami, amit a mai Európa se kiköpni, se lenyelni nem tud: a keresztyénség. Ez viszont arra utal, hogy az a felszínes történelemértelmezés, amely a végleges „keresztyénség utáni” korszakról vízionál, nem érzékeli a történelmi mélyfolyamatokat. Hamis teóriára épül. Míg tehát dolgozatom első felében egy eléggé csüggesztő képet adtam az egyházak és a keresztyénség valódi helyzetéről, addig a másik oldalon mégis csak a világnak ezen a részén igenis létezik egy nagyon súlyos, maradandó, jellegadó keresztyén jelenlét. Mondjuk összefoglalóan így: a keresztyén közösségi szellem. Még akkor is, ha ez az egyének szintjén nem feltétlenül tudatos. Szellem és tudat nem azonos. Az a teóriám, hogy Európában a keresztyén szellem és a keresztyén öntudat nagyban szétvált egymástól, de ez a szétválás nem végleges. Míg a szellem a történelmi mélyfolyamatokban tovább él, s nem is lehet kilépni belőle, addig könnyen lehet, hogy a tudat nem feltétlenül jut el annak felismeréséig, hogy része egy szellemtörténeti folyamatnak, amely létrehozta. Ha viszont eljut, amit hívhatunk az öntudatosodás mozzanatának, akkor annak az a tartalma, hogy a tudat „utoléri” a szellemet. Mondhatom ezt egyszerűbben is: egyre többen döbbenek rá arra, hogy ők keresztyének. Szóval, elég a keresztyénség-és egyházsiratásból.

Ami engem illet, a közeli jövőben arra számítok, hogy tovább folytatódik a kultúrharc. Ez nem könnyű helyzetet jelent az egyház számára. De a kultúrharc, még ha rengeteg szélsőséges formája is van, nem feltétlenük csak negatív jelenség. Mögötte ugyanis az áll, hogy a korábbi konszenzus Európa keresztyénség utáni identitásáról megbomlott, mert megjelent egy régi-új keresztyén öntudat, amely már nem hisz a progresszió-elbeszélésekben. Megtörténik az, hogy a tudat utoléri a szellemet, s egyre többek számára nyilvánvalóvá válik, hogy keresztyénség továbbra is Európa identitásképző fundamentuma. S mit ad Isten, ez az új-régi keresztyén öntudat Magyarországon is megjelent elég erőteljesen. S ha a magyar református egyház jelenéről és jövőjéről beszélünk, erről a körülményről nem illik szégyenlősen megfeledkezni, még akkor sem - ha, mint látjuk -, a keresztyénségnek mint társadalomszervező erőnek az újrafogalmazása hangsúlyosan megjelenik a politikum szintjén is, mi több, élénk rezonanciára talál. Talán érdemesebb lenne ezt a jelenséget kicsit nagyobb távlatokból nézni és értelmezni, akkor talán megláthatnánk, hogy a magyar keresztyénség, s azon belül a reformátusság előtt hatalmas távlatok nyílnak. Csak öntudat kellene egy sok tekintetben megfélemlített és megtévesztett tudat helyett. A magam részéről üdvözlöm ezt a fordulatot, még akkor is, ha mint jeleztem, az egyházak gyengeségének tulajdoníthatóan minden egyházi véleményalkotásnak politikai olvasata is lesz. De én azt gondolom, hogy ezt a kockázatot fel kell vállalni.

[[paginate]]

Politikum és egyház viszonya ellentmondásos jelenség. Mert míg az egyik oldalról az egyház sui generis önálló entitás, addig a másik oldalról mégis csak a társadalom része. E kettőség feloldása természetesen fogalmi bűvészmutatványokkal lehetséges ugyan, de ha a társadalomtörténeti és teológiai aspektus komplexitását egyoldalúan feloldjuk, hamis diagnózishoz jutunk. E sorok írójának sokszor van olyan benyomása, hogy elvi önreflexióinkban a teológiai sík túlhangsúlyos a társadalomtörténeti nézőponttal szemben, aminek a következtében a „látható” és a „láthatatlan” egyházról szól elbeszélések valójában elmennek egymás mellett. Az egyház teológiai önértelmezésének primátusa természetesen megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor vakká tehet az egyháznak mint társadalomtörténeti fenoménnak a vizsgálatára. Így jöhet létre a megkettőzött valóság, ami abban ölt testet, hogy a teológiai tudatban megőrzött egyház folytonosan beleütközik a valóságos, történeti egyházba, s a két valóság nem találkozik. Holott találkozhatna, ha társadalomtörténeti nézőpontot is beemeljük a teológiai reflexióba. Ha ez nem történik meg, könnyen kialakulhat az a helyzet, hogy a teológiának nem ér le a lába földre. Ez a dolgozat valójában e szinopszis vázlatának felrajzolására tesz kísérletet.

Magyarországon az a helyzet, hogy miközben a politika szintjén újra megjelent a keresztyén civilizáció eszméje mint a társadalomszerveződés alapja, addig a másik oldalon az ismert és ismertetett folyamatok eredményeként kialakult egy eléggé belterjes egyház, amely önfenntartásra és önigazgatásra alig-alig képes. Nem elég tehát, hogy a református egyházat amúgy is sújtotta az elszegényedés és szekularizáció folyamata (a kettő nyilván összefügg), az örökölt egyházigazgatási struktúra egy idő után alkalmatlannak bizonyult a válságjelenségek hatékony kezelésére. A legnagyobb ellentmondás természetesen abból származik, hogy miközben a reformáció kőkeményen újrafogalmazta az egyház teológiai alapjait, addig a reformáció nyomán újraformálódó aktuális egyház mégis csak a keresztyén társadalom eszméjén nyugvó egyházmodellre települt rá. Anélkül azonban, hogy átvette volna a katolikus egyházigazgatási hierarchiát. Ennek az lett a hosszú távú következménye, hogy egyházunkban soha nem tudott kialakulni erős központi végrehajtó hatalom. Ennek a hiánya főleg akkor válik nyilvánvalóvá, ha egyetemes válságjelenségeket koncepciózusan kezelni kellene. Hatalom nélkül a koncepció (stratégiáról nem is beszélve) semmit sem ér.

[[paginate]]

A lényeg tehát az, hogy miközben a keresztyén társadalom eszméjére épülő egyházmodell a református egyházban tovább él, a működtetésére már régóta hiányoznak az alapfeltételek. Ugyanakkor, mint napjainkra kiderült, a keresztyén közösségi szellem mégsem vált a múlt martalékává, sőt, a politikum szintjén újra erőteljesen megjelent, mintegy ellenpontként a történelmi előzmények nélküli egyénre alapozott társadalomképpel szemben. A keresztyén társadalom eszméje hazánkban igenis erőteljesen jelen van továbbra is, még akkor is, a teológiai öntudatát már részben vagy egészében elveszette.

E sajátos kettősség eléggé ellentmondásos helyzetet produkál, s az egyházon belül nem kevés frusztráltságot idézhet elő. Az a helyzet ugyanis, hogy a keresztyén civilizáció eszméjére újra rátaláló politikum egy eléggé lerongyolódott egyházat talált, de ahelyett, hogy az egyház önállósítására tett volna kísérletet, arra vállalkozik, hogy az egyházat, s főleg a gyülekezeti hálóra ráépülő intézményi rendszert állami támogatással újra felépítse. Míg egyik oldalról üdvözlöm, hogy Magyarországon megjelent a civilizációs keresztyén öntudat politikai kifejeződése, addig másik oldalon a hathatós állami támogatással újraszerveződő egyház súlyos kérdéseket vet fel: nem segíti elő az egyház belső integritását, komoly belső érdekfeszültségeket szül az egyházi szerkezet minden szintjén, a lobbitevékenységek láthatatlan hálója megmérgezheti a közösségi kapcsolatokat. A legsúlyosabb következmény természetesen az, hogy az egyházat kiszolgáltatottá teszi a mindenkori politikai fejleményeknek, aminek az lesz az eredménye, hogy az egyház néma marad akkor is, ha meg kellene szólalnia. Az én személyes véleményem az, hogy ez hiba, hiszen az egyház – bármilyen politikai formáció is kerüljön hatalomra – soha nem fogja tudni elkerülni, hogy megszólalásának ne legyen pártpolitikai olvasata, legfeljebb akkor, ha nem mond semmit. De mint tudjuk, a semmit nem mondásnak is megvan a hosszú távú kockázata.

A magam részéről tehát üdvözlöm a keresztyénséghez mint civilizáció alkotó erőhöz való visszatalálást még akkor is, ha ez ma megjelenik a politikumban is. Támogatandó fejleménynek tartom. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az egyház újraszervezésének, sőt intézményi bővítésének állami hátterű kísérlete komoly dilemmákat vet fel. Az egyház mégis csak önfenntartásra képes gyülekezetekben él, s ha vannak is intézményei, azoknak szervesen a gyülekezetekből kellene kinőnie. Alapvetően kívánatos lenne tehát, ha az egyház függése az államtól nem növekvő, hanem csökkenő tendenciát mutatna.

Nem olyan elképzelhetetlen ez. Mint fentebb rámutattunk, az egyház elszegényedésének kezdete a polgárosodási folyamatok magyarországi sajátosságaira vezethetők vissza. Ami viszont most történik Magyarországon, az éppen a visszanyúlás a polgárosodáshoz. Nagy esély mutatkozik arra, hogy megerősödik egy új középosztály, amely közösségi identitásának kifejeződését a keresztyénségben találja meg. Ez egy hosszú folyamat, de nem reménytelen. Ezzel kialakulhat egy új, anyagilag stabil, sőt tőkeerős egyházfenntartó réteg, amely nem csak a pénzét hozza, hanem mindazon kompetenciákat is, amelyek ma az egyház működtetéséhez szükségesek. Mert az nyilvánvaló, hogy az állami pénzek megjelenése az egyházat teljesen felkészületlenül érte, hiszen a korábban kiürült egyháztársadalomban hol is lehetnének a szükséges kompetenciák? Ez az egyház rendszerszintű működtetésében egyre erőteljesebben megmutatkozik, s felveti a kormányzóképesség kérdését is. Nyilvánvaló, hogy az egyházvezetésre óriási teher hárul, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a jelenlegi egyházvezetési kondíciók alkalmatlanok egy kiterjedt egyházigazgatási rendszer működtetésére. Ez abban a szimpla tényben rögzíthető, hogy az egyházvezetés minden szintjén, a gyülekezettől, az egyházmegyén keresztül az egyházkerületig a vezető mögül hiányzik a szakértői infrastruktúra. A pap építkezik, pályázik, menedzsel, szakért, pénzt költ és elszámol, s „mellesleg” prédikál. A püspök dettó. Ez nyilvánvalóan felveti az egyházvezetés rendszerének teljes újragondolását, beleértve évszázados strukturális problémákat is.

[[paginate]]

A szakértői háttér hiánya mögött természetesen pénzhiány is van, hiszen melyik gyülekezet, egyházmegye, egyházkerület tudna megfinanszírozni olyan kompetenciákat, amelyeknek a javadalmazása, ha lenne is rá pénz, hihetetlen bérfeszültségeket okozna? Az a véleményem tehát, hogy míg üdvözlöm az állami támogatást, még ha az, mint látjuk, komoly problémákat okozhat, mégis csak az lenne a kívánatos, ha az egyház függetlenedni tudna a mindenkori államtól. Noha ez ma illuzórikusnak tűnhet, Magyarországon mégis létrejöhet egy olyan egyházfenntartásra képes társadalmi réteg, amelynek számára világnézetileg a keresztyénség továbbra is tájékozódási pont.

Amit ehhez a református egyház hozzá tud tenni, nem kevés: a teológiai öntudat. Mert az ugyan igaz, hogy a keresztyén civilizáció eszméje újra képes megszólítani sokakat, sőt megkerülhetetlen politikai erővé is tud válni, ám az is nyilvánvaló, hogy ez a keresztyénség értelmezés már elveszítette teológiai öntudatát, s a keresztyénségre inkább történelmi szerepe felől tekint. A teológiai öntudat újraépítése társadalmi szinten azért fontos, sőt elengedhetetlen, mert a szekularizmus világképének kritikai tárgyalása nélkül az egyháznak csak egyetlen hivatkozási alapja marad: a régisége. Ez kevés.

Míg tehát üdvözlöm a keresztyén civilizáció eszméjének újrafelfedezését, és beemelését a mai identitásvitákba, sőt politikumba, addig látni kell, hogy ez a fordulat teológiai megalapozást igényel. Magyarán annak újrafogalmazását, hogy a keresztyén civilizáció fogalma, a történeti folytonosság eszméje nem azért fontos, hogy „megőrizzük a múltunkat”, hanem azért, mert, akárhogyan is, e történeti folytonosságon keresztül ért el hozzánk a Szentlélek által az Ige. S az Ige nem azért fontos, mert egy régi könyv által jutott el hozzánk, hanem azért, mert általa vált a valóság megfogalmazhatóvá. A teológiai öntudat annak felismerését jelenti, hogy a keresztyén civilizáció nem eredet, hanem következmény. Míg tehát üdvözlöm azt a konzervatív fordulatot, amely a keresztyénséget újra a közösségi önértelmezés alapjává kívánja tenni, s egy új-régi civilizációs öntudatot akar felépíteni, addig azt gondolom, hogy a kulturális dimenzión is túl kell lépni egy újra megtalált teológiai öntudat felé. Magyarán, újra fel kell fedezni az Igét mint a valóság értelmezésének számunkra Istentől adott egyetlen, végső alapját. Az eredet az Ige. Az Ige hozta létre a keresztyén civilizációt, s nem a keresztyén civilizáció az Igét.

Miközben tehát radikálisan szembe kell nézni azokkal a társadalomtörténeti folyamatokkal, amelyeknek részesei voltunk és vagyunk, látni kell – még a keresztyén civilizáció eszméjét zászlajára tűző politikumnak is –, hogy nincs keresztyén történeti folytonosság teológiai öntudat nélkül. Ennek hordozója pedig az egyház. Csak ez adhat református egyházunknak olyan öntudatot, amely képes szembeszállni a keresztyénség végét hirdető szekuláris utópiákkal.

Köntös László

Hasonló anyagaink