Emlék és mű

A reformáció debreceni emlékműve

Debrecenben, 2017. október 31-én a Nagytemplom és a Kollégium közötti Emlékkertben avatták fel a reformáció emlékművét. Az alkotók: Győrfi Sándor, Győrfi Lajos és Győrfi Ádám szobrászművészek, ifj. Győrfi Sándor kőfaragó, valamint Győrfi Balázs tervező.

Távolabbról pillantottam meg először a reformáció 2017. október 31-én felavatott debreceni emlékművét, már bezárták az emlékkertet. Átragyogott az esti homályon a hat méter magas mesterséges romfalra telepített csillagszerű dísz. Másnap, buszon, megütötte a fülemet a beszélgetők kérdése, hogy vajon a csillag aláfelé hullámzó sugara miért sokkal hosszabb a többinél? A felülről reánk áradó áldó hatás jelzésének véltem. Meglepetve tudtam meg valamelyik híradásból, hogy Kálvin-csillag koronázza a gúlaszerű ormot avagy romot. Annak kellene értelmeznünk. Ez nem olyan egyszerű, azért sem, mert mikor nem magától adódik valamilyen képzőművészeti alkotás értelme, ott az alkotó folyamat és ábrázolt tárgya között üzemzavar keletkezhetett. Debrecen középkori címerének domborművű zászlós Bárányát beleillesztette a csillag közepébe az alkotó, ellentétes oldalán meg a poraiból újjászülető Phoenix madarat. Legfeljebb indító ötletet sugallhatott erre a csillagalakúra szabott sík lemezbe plántált térbeli plasztikára — akár tornyon, akár romon székelő — ama fényes hajnali csillag, vagy pedig a Kálvin-csillaghoz társított eszme. Utólagosan.

Személyes indíték

Nap mint nap megpillantva az emlékkertbe telepített művet, visszatérőleg nem hagyott nyugton, a reformáció mai  és jövendőbeli emlékezete miatt. Nem a keletkezése vonzott, vagy az ügyintézés mikéntje, a város és egyház összefogásával állított alkotás egyháztársadalmi háttere, a költségek elosztása, az ünnepség, méltatások, emlékbeszédek, ezeket itt is elkerülöm. Alkotási kérdések vonzottak. Éppen úgy a teológiai szemlézés, szembesítve a reformáció történetiségével. Ez volt a reformáció a maga idején? Tényleg ennek térbeli ábrázolatát örökli a jövendő a félévezredes évfordulótól emez emlékmű révén?

Megéltem a korábbi századok kevéske hagyatékát kisdiák koromtól. Szembesültem azzal, hogy mennyi minden volt, de másként. A debreceni diák nem volt ugyanaz a 20. század közepén, mint Ady és Móricz idején, még kevésbé foghattuk volna rá, hogy Arany és Kölcsey korabeli. Mára az akkoriból szinte semmi nem maradt. Miként jellemzik akkor Ady vagy Móricz idézetek, hogy mi a reformáció? Elvárásom más típusú, mint azoké, akik időtöltésül járnak erre, vagy véletlenül. Láttam még, hol volt a hajdani cégtábla, amelyen a kis Szabó Lőrinc azt olvasta (órás helyett), hogy Óriás; sokat tanultam a debreceni nyomdász régi boltjában könyvkereskedést nyitó Bertók Lajos latin-görög szakos tanártól, könyvtáros elődömtől, majd az egyetemi könyvtár tudós könyvtárosától. Láttam Bocskai István szobra körül a szilfavészben elpusztult hét emlékfa kivágását. A Nagytemplom nyugati sarkánál föld alatt rejtőzött akkor még a torony maradványa, amelyet a Rákóczi harangnak építettek; fölé benzinkutat telepített az egyház eltörlésére igyekvő államhatalom (azaz a hatalmat minden szinten gyakorló párt).

Hallhattam aztán a történész Módy Györgyöt és muzeológus társait, akik kiásták a hajdani András templom Zsigmond király (de nem Móricz) korabeli oszlopfő-töredékeit, és a kiégett templom mellé épített kápolna alapjait. Társai ezek a református kollégiumban az 1802. évi égés óta őrzött boltozati zárókőnek, a rá faragott zászlós Báránynak, meg néhány festett gótikus bordának. Fokról fokra bővült, egészében módosult tanulmányaim során a mindennapok beleszokásából gyermekkoromban kialakult képe annak, hogy mi református, és mi a magyar reformáció. Szolgálatban álltam a gályarabok emlékművénél, mikor tőlem egy méterre a történelmi engesztelés koszorúját elhelyezte II. János Pál pápa. Szemben, Szilágyi Erzsébet 1564-ben felégetett kastélya helyével (az ide épült 20. századi épületekkel), ahol egykor Huszár Gál sajtója működhetett az kastély valamelyik szárnyában. A hajdani kápolna mai (bodegát pótló) hasznosítása nem folytatta a méltó feltárást és láttatást. Ahol Meliusék egykor zsinaton döntöttek, száz főt vagy többet befogadó teremben (hagymakupolás tornyocska koronázta későbbi rajzok szerint), ma ott földalatti kávézó működik, divatnak áldozó néven (Karakter 1517), fölötte színpadon táncolnak, fotózkodnak, tekintet nélkül az egykori eseményekre. funkcióra és eszmékre. Ellensúlyként hiába vártam a reformáció szemet-elmét nyitogató emlékét, századokra visszatekintő és előre tekintő mű alkotását, a reformáció fél évezredes évfordulóján. Helyette mintegy a kávézó igényszintje folytatódott. Eszmeileg is, műalkotásként is.  

A művi kifejtés az elsődleges jelentést átminősítette, ezt sugározza a csillag, az elvont templomtérre utalás. Olyasvalamit kellene értenünk, hogy valamiféle Debrecen-központú kálvinizmus ragyog ránk többszázados távlatból? Nos, ennek vannak elmosódó jelei. Mégsem maga a reformáció képviseletében jelenik meg az emlékül állított mű a 450 év és 500 év sűrű hangoztatása ellenére, hanem helyette a 19–20. század. Annak is irodalmi visszacsillantása. Képletessé kerekedett az alkotás, művi romon csillag, méghozzá emblémás. (Divatszóval: ikonikus, térben és időben.) Nem a reformáció tűnik szemünkbe, ivódik, vésődik érzékelésünkbe, ehelyett értelmezik a régvoltot közelebbi történés jeleseitől válogatott idézetkék. Ezek szólongatnak falsíkon, padsíkon, képviselik a reformáció sejtelmét, térbeli tárgyakhoz mellékelve. Azaz szövegesítve. Az ábrázolásra választott formák, és a kompozíció eltávolodás a reformációtól; talán hogy valamit közelebb hozzon a ma emberéhez, ezáltal viszont a reformáció történelmi és nemzeti emlékének esetlegessége körül gyűrűzik.

Személyes indíttatásomtól nem szabadulhattam az avatás óta: hogyan ismerhettem meg annyira másnak a reformációt, mint ahogyan az emlékmű látványa szemlélteti?

[[paginate]]

Sem pad, sem templom

Nem igazán a hajdani templomot és gyülekezetet jelzi a mű, inkább hiányokat, amelyek nélkül nem templom a templom a reformáció korában, és amelyek nélkül nem folyhatott szertartás. Először is ilyen a prédikáló szék. Aztán a keresztelőmedence, és a liturgikus kórust vezető kántor pulpitusa. Egyikre sincs utalás. (Akaratlanul jelképezve eltérésünket a hajdanvolt tárgytól, a reformációtól.) Sok is volna megfaragva, helyettük sovány célzás egyetlen műromos falrészlet. Mondhatjuk oromfalnak, torony csúcsának, szentélyfalnak, bármelyiknek torzó. Sehol sincs utalás a 16-18. századi református prédikátorok egymást váltó nemzedékeire, akik végig elprédikálták a teljes Bibliát Debrecen templomaiban. Ismét és ismét. Nem jelenik meg a félévezredes emlékművön Isten igéjének újra felfedezése és hirdetése. Reformáció prédikálás nélkül? Ám vannak romos padok. Márványkőből. Meg egy Biblia, bronzba merevedve.

Elkalandozott a négy pad irányzata. Egyik kívülről tekint a csillagos falromra, ahonnan nem is láthatni az úrasztalára, meg be a templomba. A másik három pad sem az úrasztala felé irányítja az arra járó és lecsüccsenő nézelődőt. Elfordul a sákramentumtól, a reformációtól és az istentiszteleti helytől. Ady, Arany, Kölcsey, Móricz padja mellett jut egy felirat Szenci Molnárnak. Hírmondóul. Azaz négyen képviselik a 19–20. századot. Három előző századot lefed zsoltárköltő diákunk bronz zsoltárkönyve. Átváltás ez így. Összetartozik templom és iskola a reformációban, ez igaz, Debrecen kezdettől fogva magáénak tekintette a középkorból örökölt iskolát. Ám ha eltúlzott arányban vált a hangsúly templomról és gyülekezetről iskolára, annak is kizárólag újabb korára, akkor az történt, amiről maga Móricz Zsigmond elmondta diákkorára emlékezve: „Relikviává lett a vén Kollégium. Minthacsak a mi, a régi diákok emlékévé kövült volna.”[1]

Igen, a 17. századi újraépítésekkel eltűnt a korai épület, majd sorban eltűnt a Móricz korabeli diákélet is, korábban megszűnt már az Arany korabeli is. A coetus szervezetének 20. századi maradványa sem élte túl az ezredfordulós átalakulást. Relikvia. A megvénhedett reformáció Móricz-korabeli kövültségét szemléltető alkotás született. Rideg mérce a közvéleménynek, pedig a hazai pedagógia története némelykor megpendítette, hogy nem azonos semelyik iskola művelődési és történeti értéke azzal, hogy ki tanult falai között. Még a reformáció, illetve a reformátusok iskoláját sem jellemezhetjük ennyivel. Még kevésbé mérhetjük ezen fél évezred református voltát, hitvallását, helytállását; azon, hogy újabb időkben kik voltak egykori kollégiumának neves diákjai. Közülük is csupáncsak költők, irodalmárok, valami másban jeleskedők közül senki de senki. Hiába 20. századiak. Bay Zoltán fizikus nem fért a csapatba. Nem költő. Tisza István sem, ő meg politikus. Ha igen, ha nem, hogyhogy csupa csupa kései rövid idézetek őrzik és jelenítik meg a reformációt? Senki másnak, korábbiak közül, a neve, megnyilatkozása sem három század tudósai, professzorai, prédikátorai, kiváló diákjai közül? A 19–20. század fordulója szokásos kálvinizmusból kihajtott képzelet kövületével szembesülünk arányokban, művészi kompozícióban, amíg kerülgetjük az emlékkert fái alatt a gályarabjaink emlékoszlopához meg Bocskai István szobrához társított és romosítva ábrázolt templomfélét. A mai templom tövében. A reformáció századait elárvultan jelző Szenci Molnár Albert zsoltáros könyvét megszemlélve szintén erre kell rádöbbennünk. Nézzük is meg ezt részletesen.

De előbb még lássuk csak az úrasztalát, és mögötte a föld színéig, inkább az altalajba rogyott ablakot.

[[paginate]]

Gót?

Vajon földhözragadt látás jelképe-e kitöredezett rácsával a gót stílusra emlékeztető templomablak? Ívelt csúcsának sikerült valahogyan mai tudatunk macskaköves és gránitköves talapzata fölé (ez köríti a rom ormot) emelkednie az alásüllyedésből. Mellőzve a klasszikus arányokat, amelyek magasztosak voltak egykor a templomokban. Igazi szenthelyeken nem efféle formálás volt látható, az András templom falába sokkal nemesebb arányú ablakok illeszkedtek. Nem földig érők, avagy talajszinten nyílók, ahol a cica besétál egerészni. Hogy ez a kitüntetett forma akkor talán nem is ablak, hanem ajtó volna? Mert akkor nyithatjuk meg, az ajtón akkor térhetünk be valahová, ha falnyílás a küszöb szintjéig leér.

Bélletes templomkapunak képzelnünk végleg lehetetlen ilyen keskenyre szabott, szinte lőrésnyi falnyílást, sehol ilyen méretű kapu nem épült igazi templomban. Akkor hát mégsem bejárat volna az ablak? Látunk hatásban, vonalvezetésben hasonló íveket lakóépületeken. Maiakon. Dekorációnak. Sugallóbb a kétesre komponált romnál minden elpusztított hazai falu gótikus templomromja. Igaz, azok létezése és arányának rendje nem művi, nem kései és évfordulós alkalom szülötte.

Asztal

Úrasztala. A szentélyrész ablakai elé helyezték valaha, a szertartás egyik fókuszába, később (nem a reformáció idején) kiemelték onnan, más helyre került, a hosszhajó mértani közepe tájára, ahová hagyományosan a szószéket építették a középkorban is. Ez a templom „piaca”. Szögletes, néhol nyolcszögű asztalt készítettek, majd a sok úrasztali terítő, kehely és kanna tárolására nagyobb, ládaszerű asztalt, mai napig ilyen van a bővítve átépített András templom kétszarvú örököse, a Nagytemplom szószéke előtt. Szerencsére nem kerekded zsúrasztalka az emlékmű romosra faragott, avagy csak félig kifaragott úrasztala. Ez legalább mentség a történelem és eszmeiség, meg a kor léptékének elvétésére és egyéb aránytalanságokra. 

Töredékesre faragták a márványkő tárgyakat. Mindegyiket. Eltérően a bronzba dermedt ép tárgyaktól. Az unos untalan ismétlődő töredékesség lehet mintegy az értékek későbbi pusztításának jelképe; mintha megszakították volna rangosan elkezdett kidolgozásukat a gonosz idők mindörökre. Az egész kompozícióra kiterjesztve ez félszeg ábrának és ábrázolásnak is. Hiányzik az ellenpont. Például eltérő arány és épség. Sok ilyen lehetett volna jelzésül, például egy karcsú oszloppár, a hirtelen csúcsosodó töredékfal ellenpontjaként, sőt jószerével helyén. Ez a rom így végül sem nem fal, sem nem templomfal, sem nem torony. Vagy talán viszonylag ép, párhuzamos falú, nem elkeskenyedő, hanem falsíkként elhihető, téglalapot formázó felület kívánkozott volna ide. Azon otthonra talált volna igényesebb (igazán gótikus) ablak, az egykori spiritualitást idéző arányokkal. Maradt volna éppen elegendő hely töredékelésre a padokon, meg az úrasztalán. A padokon tehát, amelyek között szintén lehetett volna egy ép is ellenpontként, és amelyeket a történelem vihara szerteszét sodort. Hevernek egymás közelében, szervetlenül. Semmiképpen nem templomteret alkotva és istentisztelethez illő módon, hanem elfordulva az úrvacsora sákramentumától és a Bibliától. Szépen csiszolt félfelükön megpihenhet az érdeklődő turista, vagy napjaink elmélkedésre még néha hajlandó reformátusa. Lássuk a bronz tárgyakat.

fotó: Barcza János

 

[[paginate]]

Szegetlen

Cipó várakozik az úrasztalán. Jézus tanítványai szűk körében tördelte az egyiptomi kivonulás emlékünnepét ülve az ottani kenyérfélét, átnyújtotta egyenként a falatot. Nem jó magyar búzakenyeret szegett meg, amelyet kovászolnak és bedagasztanak. De mi magyarok vagyunk. Nincs baj sem ezzel, sem a hazai kenyérrel. Sem a felgyűrődött asztalterítővel. Azonban az alkalmi látogató ráébredhet, rákérdezhet, hogy így volt-e, így kellett-e lennie a reformáció évszázadaiban, hogy csak úgy ott hever a cipó a terítőn, ahogy kisült, nem tálon, letakarva, nem kendőn vagy kenyérosztó tányéron?[2] Mintha még (vagy ma már) kellene valami ahhoz, hogy a református szertartásban megtalálja a helyét.

De legalább megtalálta egykor. Ennyi tehát, ami az úrvacsora sákramentumát illeti, vagy legalább emlékét, társított elemekkel. Közöttük minek van még vagy nincs már helye a református szertartásban? Akarva vagy akaratlanul azt sugallja az ábrázolás, hogy több mindennek nem jutott hely, nem tartotta az emlékezés műve ábrázolásra méltónak. Példaként említsünk meg néhányat.

Kancsótlanul

Fölé magasodik a szegetlen cipónak a boroskanna. Társa a kehely. Egyik sem csonka. Épek és szépek. Viselik a debreceni ónművesség jegyeit, a hólyagos kehely mintázatát, a helyi ötvöscéh kedvelt megoldását, nem valamely középkorból örökölt gótikus serleget amely széles talpú, kuppája cizellált. Igaz viszont, ón helyett a gyülekezetek patrónusai legtöbbször nemesfém, vagy legalább ezüst és arany bevonatú úrasztali edényt adományoztak. Fénylettek ezek is, mint romon a csillag. Keresztelő tálak inkább készültek megfeketedő vörösrézből meg ónból. Itt ilyen nem található. Félrebillent emlékezésre akarva sem választhatott volna jobb ábrázolást tudatos alkotó, mint azt, hogy mellőzze a keresztséget az emlékművön. Eszmeisége nem illik a reformációba? Vagy a keresztelés az úrasztalához? Való igaz, egykor jó Melius Juhász Péter úgy óhajtotta, hogy a levetkőztetett gyermeket merítsék meg, legalább teljes testét megöntözzék, ez pedig nem az úrasztalán történhetett. A hajdani szertartáshoz szükséges volt az András templomban egy jókora keresztelő medence. Sem ez nincs jelen idézet által, sem a keresztség.

Boroskanna helyett, a kehely társaként, jelezhette volna kései szokásunkat valamilyen keresztelő edény, mert két sákramentumot vallott a reformáció és a hitvallás. Hitelesen emléken, emlékeztető alkotásban jelen kellene lennie. Ha nem csorbult az emlékezés. Bizony, sem keresztelő kancsó, sem keresztelő medence nem része a műalkotásnak. Nem jelenik meg a keresztség sákramentuma a félévezredes emlékművön. Ez a mellőző alkotói megoldás nem a reformációban gyökerezik, és nem abból táplálkozik. Az évfordulóhoz meg rendezvényekhez képest is baljóslatú. Jövendőjétől mit várhatunk vajon?

[[paginate]]

Zsoltárkönyv, zsoltár

Térjünk vissza a zsoltárkönyvhöz, feliratozásához, meg zsoltárköltőnkhöz. Nem tépett, nem csonka a zsoltár. De mikori? Hát nem Szenci Molnár Albert korabeli, nem is a reformációt és Kálvint idézi. Négyszólamúan ábrázolja az újabb időkben református himnuszként emlegetett 90. zsoltárt, illetve jelképesen kezdősorát. Csak éppen nem eredeti, nem egykorú vagy hazai módra. Sebaj, ezt úgysem tudják a látogatók, akik a precízen ónba öntött könyv formáját megcsodálják.

Szenci Molnár korában a többszólamú kiadások külön-külön közölték a szólamokat (Tenor, Altus, Discantus és Bassus), egymás mellett és alatt, nem partitúraként. A Psalterium Ungaricum, Szenci Monáré, meg egyszólamú volt, nem négyszólamú. Négyszólamú magyar kiadás nem jelent meg a 17. században, csupán majd Maróthi kiadásában, 1743 után. Akkor sem partitúraként, ahogyan az emlékművön látjuk, és akkor sem ütemvonalak tagolták az auftaktos értelmezésben lejegyzett első dallamsort, ez szintén századokkal későbbi szokás, képtelenség a reformáció évszázadában. Ritmikusan közölték mindig a dallamot, a Biblia mellett is 1805-ig és az összes hazai énekeskönyvben 1877-ig (illetve 1843-ig) és egyszólamúan. Így hát akkor nem hazai, amit látunk? Bizony, semmi részében nem az. Gyanútlan kortévesztés, zenei és zenetörténeti anakronizmus hűséges ábrázolása, ez a látogatók nagy többsége számára észrevétlen. Nekik ez valamilyen templomi kotta, a padon felejtették. Segít ezen a 90. zsoltár kiemelt első sora?

Ékesszóló azoknak, akik a református egyházat nem turistáknak való látványosságként szemlélik: kései, romantikus kálvinizmus korából eredő eszmék töredékeinek ábrázolására szakosodott ez a műalkotás. Abból a korból hajtott ki, amikor átvedlettünk a Kálvin terek és Kálvin egyletek országává. Ez pedig a két világháború között, meg már előbb, a kossuthapánkos évtizedekben történt, amikor először ürültek ki a református templomok (azaz nem a sztálinizmus miatt), és kezdték elszívni a hűséges egyháztagokat a kisegyházak meg szekták; azokat, akik a hajdani prédikátorok örökségében nem mindig méltó pásztorokat találtak, ezért Ige és Hitvallás nélkül szűkölködtek az ősi falak között.

Hogy is van ez a református himnusz kérdés? Hát ez sem ősi magyar kálvinista? Bizony, egyáltalán nem a 17. vagy 18. századhoz kötődik. Hogy is járt Bottyán János bátyánk egykori évfordulós kiállításával? Ady Endre miatt, régi zsoltárok kiadásait kérte. Nem volt jó, ami volt, másféle kellett volna. Olyan, amelyikben a 90. zsoltár fölött ott van a dallam. Csakhogy ilyen nem jelent meg 1921-ig hazánkban. Öreg presbiterek tudták, megkérdezték az ifjú kántorjelöltet, hogy melyik zsoltár dallamára énekeljük a 90. zsoltárt? Mert Kálvin korától ott közölték a dallamot, ahová született, a 78. zsoltár fölött. Akkor is lehetetlen, hogy a református himnusz fölött ne legyen dallam, akár Ady miatt, akár másféle rátartiságból. Ezért kellett volna olyan, mindenképpen 1900 előtti kiadás a kiállításra, amelyikben ott van a dallam, ahol elvárják. Honnan vette akkor az emlékmű a szorgosan másolt mintát?

Megjelent 1917-ben a Horváth Sámuel szerkesztette magyar református énekeskönyv Amerikában. Ebben a kiadásban a 90. zsoltár négyszólamú, ahogyan bronz hasonmáson látható. Innen való a zsoltár kezdete. Tengeren túlra szakadt testvéreink kiadásából; ők éppen nem Kálvin szellemében, Kálvinról nevezik egyik kerületüket. Szóval nem a reformáció korából, nem Szenci Molnár Albert kiadásából való a hangjegyes idézet. Nem így jelent meg ott sem azóta soha többé, ahonnan a minta származik. 1947 óta az amerikai énekeskönyv nem négy szólamra, hanem egy szólamra és kiegyenlített ritmusban közli a 90. zsoltár dallamát a mai napig. Ahogyan nálunk volt a 19. század hetvenes éveitől az 1948-as énekeskönyvig.

Tehát nem reformáció korabeli és nem Szenci Molnár eredeti zsoltárkönyve jelenik meg a félévezredes emlékművön. De azért szinte törvényes előírásnak tekinti majd a rendületlenül ragaszkodó közvélemény, hogy a kiemelt zsoltár a református himnusz, így aztán kivétel nélkül csak az első verse fémjelzi a magyar reformátusok eddigi világtalálkozóit. A második verset is énekeljük temetéskor. Ahol még énekelnek. A többi versszak ismeretlen.

[[paginate]]

Háttér? Biblia?

Látogatók, turista reformátusok előtt efféle torzult összefüggések aligha derengenek. Nem is tett semmit az emlékmű azért, hogy másként lehessen a közeli és távoli jövendőben, ha tett, nem tett eleget a református tudományosság és nevelés sem. A rendszerváltozás óta sem. Ezt is tanúsítja az elkészült mű. Anélkül, hogy akarná, és tudná, hogy mit cselekszik. Várhatnánk-e hát a közeljövőben, hogy az ünnepi év után se csupán a kései folytatódás esetleges mozzanatai bukkanjanak föl az egyházi, művelődési és művészeti köztudatban, azaz bizony nem maga a reformáció, nem a magyar reformáció, nem is az európai reformáció? Ady vagy Móricz padján. Önmagában helyes, rövid, mértéktartó választás minden felirat a padokon. Szépen megformáltak a feliratok, nemes arányúak a betűk, azokkal nincs semmi baj. Baj azért itt is akad, a történetiséggel, no meg a bibliai kötődéssel, főként magával a reformációval.

Van egy felirat, amelytől nem tagadta volna meg a bibliai eredetet tudatos alkotás, éspedig református, hitvalló elgondolás. A Jelenések könyvének egy verse nagyon illett volna az egyik padra. Gárdonyi Zoltán hatalmas ívű kánont írt a Biblia eme versére: Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.[3] A Bibliában előtte a nyomorúság vállalására buzdít az apostoli író, ismétlődő sátáni próbák között, a Szmirna gyülekezetéhez intézve. Az emlékműnek elég ide a Móricztól vett háromszavas cím. Rövid. Regényhez illik. Légy jó mindhalálig. Emlékezésül sem telt többre. Ez jellemző az egész műre. Akaratlanul, nem szántszándékkal, még csak nem is gyanítva.  

Érthető innen tekintve, ha nincs utalás a hazai reformáció meghatározó személyiségeire, az ellenreformáció idején kitartókra, legalább közülük egyetlenegy jelképesen választottra, hogy ne topogjon árválkodva Szenci Molnár szellemalakja. Melius Juhász Péter, Szegedi Gergely, Károlyi Péter és Félegyházi Tamás meg kortársaik korába éppen nem illő ábrázolás adja tovább a reformációt a mának, az emlékkertben megfordulóknak és a holnapnak. Kiesik Köleséri Sámuel, Hatvani István és a többi nemzedék reformátussága is, ehelyett a kései közelmúltba oltja mondandóját az alkotó. Ahonnan fakad. Kaland meg turizmus manapság a rendezvények többsége, megemlékezés, alkotás eredője. Ez a fajta emlékezetjárás mást és másként vél emléknek, emlékezésnek, mint ami történt. Képzelt arculatot, nem történelmit, nem távlatit. Ábrázolja ezt a töredékes ablakrács, alásüllyedt templomablak, romos úrasztala, révedésre szólító négy pad (fél pad) simára csiszolt ülőkéje.

Szöveges idézetek pótolhatják-e azt, amire nem jutott gondolati forma és szemléltető térbeli meg távlati formálás a művi töredék együttesén? Idézhetőt vés-e a tudatba? Reformáció korabelit alig. Látogatást örökítő feliratokhoz, falfirkákhoz hasonlóan elhelyezett idézetek is kikerekíthettek volna hitelesebb képet, amit nem vállalhat sem a romos falrész, sem a romos úrasztala. Fogas kérdés a választások miértje. Hiányba, mellőzésbe ütközünk a Bibliát és a reformáció évszázadát illetően.

Fordítások

Egyedül Debrecen olyan magyar város (szabad királyi város), ahol a reformáció évszázadában két magyar Újszövetség született, Melius Juhász Péter és Félegyházi Tamás fordítása. Melius hihetően lefordította a teljes Ószövetséget, de nem biztos, hogy az egész megjelent, illetve a biztosan megjelent könyvekből sem mindig maradt korunkra példány. Ézsaiás próféta könyvéből sem. Néhány fejezetét idézte maga a prédikátor fordító, és idézte a trombitaként kiáltó prédikátort minősítő szavakat is, amelyek a Jelenések könyvéből valók, szintén saját fordításában. Héberből és görögből fordítottak a reformátusok, többé nem kizárólag a Biblia latin kiadására alapoztak és szorítkoztak. Jobban illett volna a bronz hasonmásra Meliustól vagy Félegyházitól vett magvas magyar bibliai idézet, az éppen úgy magyar lett volna, mint például Sylvester Jánosé, csak debreceni. Erről lekéstünk.

Nem jelenik meg a félévezredes emlékművön a magyar Biblia és Debrecen reformáció korabeli kapcsolata. És a későbbi? Mert volt és van olyan is. Ha már a reformáció korabeli nem, kínálkozhatott volna legalább melléktémául, hogy Komáromi Csipkés György fordítása és fordításának kiadása szintén Debrecenhez kötődik, városunk nagy áldozattal vállalta külföldön nyomtatását, török veszély és az ellenreformáció rettentése miatt, ezért a 17. század közepe táján elkészült fordítás csak 1717-ben jelent meg. Elkobozták, megégették. Ma használatos fordításunkat (Fekete Károly ezt idézi) legelőször szintén Debrecenben nyomtatták 1975-ben. A mai üzem Huszár Gál nyomdájának örököse, amit öntudatosan vállal, mióta megteheti. Minden ilyen valóban református és debreceni összefüggést elkerül az emlékmű, nem tudatosan, és nem azért, mert megtagadja ezeket, hanem az arányok eltévesztéséből következően.

[[paginate]]

Hitvallásunk

Református elnevezés nem volt használatos a reformáció korában, csak a 19 század végétől.[4] Másként tekintették ezt is nagyjából 1881 utánig. Például újabb (helyenként megrögzött) hiedelmekkel ellentétben a Heidelbergi Káté nem korábban, hanem a 17. század közepétől foglalta el azt a helyet, amelyet joggal neki tulajdonítottak a 18. században, főként azokban az évtizedekben, amikor tilalmazták hazai nyomtatását és terjesztését. Hiába ismerték őseink keletkezése óta (1563), a Káté hivatalos elfogadása csupán 1646-ban történt meg, akkor sem Debrecenben, hanem az erdélyi püspök által összehívott nemzeti zsinaton Szatmárnémetiben.[5] Nem baj, ha így vagy úgy megjelenik az emlékművön, akkor igazán juthatott volna egy sornyi idézet Hatvani Istvánnak valahol; mint kiváló természettudósnak, egyben tudós teológusnak és hitvalló keresztyénnek. Ő intézte a Biblia és a Káté külföldön való nyomtatását, mikor itthon ellehetetlenült. Ördögős soha nem volt.

Debrecenben történt ellenben a II. Helvét Hitvallás hivatalos elfogadásának zsinati kimondása, keletkezése után egy esztendővel. Erre az 1567-es eseményre sincs utalás a feliratok sorában, legkevésbé hitvallási idézet. Pedig helvét hitvallásúak voltunk. Eddig. Nem jelenik meg egyházunk névadó hitvallása a félévezredes emlékművön. 1517–1567–2017 huzamos emlegetésével együtt hiányokat és tévesztéseket is örökít a mű. A Biblia latin-magyar idézetét körítve. A baj nem jár magában.

Ráadásként vagy helyettesként inkább, mint ellenpontként, Adyt versét olvassuk, nem akárhol, az úrasztalán. Pár szavas óvása — nehogy nagyot kortyantson az úrvacsorázó —az úrvacsora szereztetését, református, reformáció korabeli értelmezését, vitatását pótolja, valójában kiszorítja.[6] A református úrvacsorai tanítás sem jelenik meg a félévezredes emlékművön, mert a történetiség lagymatag szemlélete mellett a kompoziciónak nem erőssége a bibliai–teológiai háttér. Ábrázolják az arányok, a térbeliség formanyelve, akarva nem akarva, a tükörsimára csiszolt tagozatok roncsolt hányada, hogy ez mind töredék. Rom. Művi. Mint alkotás, mint eszme. Menti a menthetőt, hogy megjelent az avatás utáni évben Fekete Károly albuma. Erről is szót kell ejtenünk.[7]

Mentőkötet

Emlékezéshez jó háttér, olvasmányos, hiteles adatokkal, sok hozzáértéssel és képpel, valóban tájékoztató munka, szól sok eseményről, reformáció korabeli személyekről az alkotó elemektől a kőfaragók és szobrászok arcképéig. Viszont jó érzékkel nem elemzi egészében az elkészült alkotást, mint térbeli formálást, formák nyelvén szólót, nem is igyekszik pótolni azt, ami kiszorult a töredékesre faragott arányok szétszórtságából. Nyitogatja így is a szemhatárt. Anélkül, hogy utalna a hiányzó II. Helvét Hitvallásra, a hiányzó keresztségre; nem említi például a Heidelbergi Káté 1577-es fordításához kapcsolódva sem Huszár Gál, sem a szintén nyomdász Dávid fia nevét. És hogyha már ilyen mű született, többek között föltűnik az Ősz Sándor Előd által emlékalbumként, illetve népszerűsítő dogmatikaként ismertetett[8] kötetben Móricztól a 30. zsoltár parafrázisa, az egykori főbíró Szeremley 18. századi verse Debrecen címeréről, amely a várostörténetben is jelen van, és Hatvani István neve is fölbukkan. Egyik kéziratlap hasonmásán róla van tájékoztatás, sajnos, itt sem református tudósként — arcképét olajfestmény örökítette meg, könyvespolca mellett, előtte a Megváltó kiomló vérét felfogó kehellyel —, hanem ehelyett a diákok szórakoztató műsorának lólábú alakjaként, amint Arany János megverselte, Monda alcímmel.

Reform(kor)? Reformáció?

Reformari semper. Többek között azért kell ismételten vállalnunk öntudatosan e követelményt, mert itt az emlékmű, és itt marad. Évfordulós ünnepek és társadalmi események gyakorta hajlanak arra, hogy mindent de mindent csak a maguk olvasatában fogadjanak el, tehát átértelmezzenek. Hol gyanútlanul, hol készakarva. Hol elidegenedve és burkoltan, hol fennhéjázva, a hatalom orcátlanságával. Ugyanakkor szinte járványosan mellőzik az alapkutatást, az újra felfedezést, a valós méltatást, és késlekednek az ünneplésre való méltó felkészüléssel. Ezért történhet meg, hogy a többé kevésbé elidegenült közvélekedésben összekeveredik a reformkor és a reformáció. Hitvalló emlékművön meg mellőzött tárgy a hitvallás. Ez aztán a valódi értékek és az örökség elhanyagolásával és további pusztulásával jár. A reformáció emlékezetével sincs ez másként. Az emléknek szánt feliratos művi romokkal sincs másként. A 19–20. század irodalmával és református iskolázásával sincs másként. Ezért nem szünetelhet a 2017-es emlékmű felavatása után sem a reformari semper jelmondatban summázott elkötelezettségünk.

Fekete Csaba

 

[1] Látható az író kezevonásával Fekete Károly alább említett albumában a 79. lapon.

[2] Rövidebb-hosszabb hírek láttak napvilágot az avatásról és az emlékműről. Olvastam valamelyikben olyat is, hogy kehely és kenyérosztó tányérka van az úrasztalán. Megszokása miatt a szemlélő így várta, így látta. Kenyérosztó tányérnak az emlékművön se híre, se hamva.

[3] Jelenések 2,10. Így volt a bibliai vers második fele a Szenci Molnár kiadta Oppenheimi Bibliában (1612), Tótfalusi Kis Miklós aranyas Bibliájában, így maradt a revideált Károlyi Bibliában (1908) is, mai fordításunk (2014 Rúf) egyetlen szó alakját módosította így: hív helyett hű. Érdekesség, hogy értelmileg azonos, de nyelvileg másként fogalmaz Komáromi Csipkés György fordítása: „Légy hív haláliglan, és adom néked az életnek koronáját”.

[4] Latinul így volt szokásos, nem ritkán magyar szövegben is, hogy helveticae confessionis addictorum. Az ev. ref. rövidítés jelentése nem evangélikus, hanem az, hogy evangélium szerint reformált. Gyakran használták a keresztyén reformáta eklézsia elnevezést is. Ma használt hivatalos nevünk rögzítése az 1881-es zsinathoz kapcsolódik.   

[5] Ennek az volt az oka, hogy gyermekek számára Batizi András és Siderius János kátéja alkalmasabb volt, a gyakorlatban bevált. Ismételten megjelent, kiállításokon is, olyan állítás, hogy a Heidelbergi Káté magyarországi elfogadása a 16. században történt. Idősebb és ifjabb lelkészek azzal magyarázták véleményüket, hogy így tanulták. A Káté 1954 óta kapható változatlan lenyomatainak tanulmányi része pedig tisztázza, hogy ez nem ekkor történt.   

[6] Hiábavaló volna végigszálalnunk, hogy Adytól idézetet válogatva mi lehetett volna alternatíva. Például tartalmilag legalább ugyanígy alkalmas lett volna az emlékműre, vagy a szereztetés igéihez jobban illett volna (természetesen akkor sem helyette, és nem az úrasztalán lett volna az igazi helye): „Megtöretett a teste, kiontatott a vére.

[7] Az emlékmű megalkotása és felállítása iránt érdeklődők félszáz képet találnak a kötetben a leírások között, a szobrászműhelyről, az izzó ón öntéséről, a szobrászcsaládról. Olvashatják az albumban valamennyi avató, köszöntő és emlékbeszédet. Kérdés, ha ma már magyarázni kell közismert egyházi és református fogalmakat, akkor magától értetődhet-e manapság Karlstadt, Gabriel Zwilling kiléte, vagy a reformáció terjedésében Speyer és Worms szerepe. A reformáció debreceni emlékműve, 1517–1567—2017. Szerkesztette és a magyarázatokat írta Fekete Károly, Kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 2018.

[8] Az ismertetés egyenként felöleli az album valamennyi fejezetét, foglalkoztatja a kötet műfajának eldöntése, ugyanakkor nem foglalkoztatja az emlékmű műfaja. Theologiai Szemle LXII (2019/2) 123–124.

Hasonló anyagaink

A test és a lélek íze

Békési Sándor ajánlja Rubens, Van Dyck és a flamand festészet aranykora című kiállítást a Szépművészeti Múzeumban.

Hívőket akarok toborozni

R. Törley Mária római katolikus szobrászművész a reformáció ötszázadik jubileumára megalkotta a Kárpát-medence legmonumentálisabb reformációs emlékművét. R. Törley Máriával Krasznai Andrea beszélgetett.