Ha rajtam múlna, ilyen szerelmes földrajzokból oktatnám az iskolákban egy-egy tájegység, etnikum, ország vagy akár kontinens földrajzát. Ugyanis messze többet nyújt, mint pusztán objektív tárgyismeretet. Azért nyújt sokkal többet, mert benne van az ember is a maga vágyaival, óhajaival, ragaszkodásával, rajongásig fokozott szeretetével. „Mikrovilág vizsgálatára vállalkoztam – írja Hegedűs Imre János − elfogult rajongással, önmagam keresem a tájban: a gyermekkoromat, emlékeimet, a hazámat. A nagyvilág számára teljesen ismeretlen szülőfalumnak, Székelyhidegkútnak és környékének erdeit, dűlőit, kaptatóit, mesés lapályait járom, a híres védővonal nyomait kutatom…”

A gyermek- és ifjonti éveire emlékező író vallomásából megtudjuk, hogy arrafelé a megélhetésért bizony keményen meg kellett küzdeni: „Az eke szarvát csak a halál parancsára engedte el a magvető gazda. Magam is, kamasszá cseperedve, éppen Somosbércen szántottam egész nap olyan kemény földet, hogy estére Bimbó és Boglár véreset pisilt”.

Bár az embereknek bizony gyakran kemény harcot kellett vívniuk a mostoha természeti körülményekkel, az önellátó létmódnak, közösségi életformáknak megvoltak a maguk szépségei: „Szántanak, vetnek, boronálnak itt az emberek, zabot, búzát, rozst aratnak, könnyű favillával szénát szárítanak, sövénygáttal felduzzasztott patakokban kendert áztatnak, piros hajnalokon szénafüvet, sarjút kaszálnak, kalákában házat építenek, kutat ásnak, s nincs olyan tettük, mozdulatuk, cselekedetük, amelyet ne fonnának-szőnének népdalszövegbe…”. „Jaj, de mocskos a kendője, / Talán nincsen szeretője, / Adja ide nékem, mossam ki, / Úgy se szeret engem más senki.”

Az igazsághoz tartozik, hogy egy-egy tájegység szerelmes földrajzát csak az képes hitelesen, mégis szívmelengetően megírni, akinek magának is köze volt/van ahhoz a vidékhez, amelyből vétetett, ahol eszmélkedett.

Hegedűs Imre János módfelett színesen, mégis életszerűen varázsolta elénk Székelyország geográfiáját, a székelység világát. Miközben önnön lelkén átszűrt „impresszionista” tájképekbe ágyazott kultúrtörténetet is írt, népi bölcsességekkel, hasznos tudnivalókkal és kuriózumokkal teli világba kalauzolja olvasóit. Merész vállalkozás, magával ragadó múltközelítés. Történelmünk olyan intim mozzanatai, epizódjai is feltárulnak az események forgatagában, amiket csak és kizárólag a közösségi emlékezet őrizhetett meg, hisz eleink voltak cselekvő részesei, szem- és fültanúi a valahai eseményeknek. Bem apó – olvassuk a furfangos székely észjárásról tanúskodó szöveget – épp annak a nagyon keskeny szorosnak a szádán lepte meg az orosz csapatot, ahol a két Küküllő úgy szorítja össze a földsávot, „mint mider a szépasszony derekát”. Csakhogy a hatalmas számbeli fölény.

[[paginate]]

Sokat elárul a könyv szerzőjének lelki világáról, ahogy − Székelykeresztúr, Héjjasfalva, Fehéregyháza, Nagy-Küküllő térségét forradalmas időkben pásztázva − tudtunkra adja: itt járt a szabadság és a szerelem lánglelkű poétája, akinek „a trombita hangja, az ágyúdörej volt a halálfúga”.

A kíváncsi utazó, aki errefelé múlatja az idejét, akaratlanul is belebotlik Rapsonné borzongató legendájába, lépten-nyomon találkozik a nép ajkán élő szebbnél-szebb mondákkal. A szerző többnek nyomába is ered; keresi, kutatja, mi rejlik egy-egy kifejező név mögött, mi a forrása ennek vagy annak a történetnek, legendának. Felidézve a gyermekkort, mondák, legendák, mesék hősei: tündérek, ördögök, tüzes lidércek, bűvös és táltos állatok, várak és várúrnők elevenednek meg képzeletünkben. Mindeme ismeretek forrása azonban „nem tonnás lexikonok, hanem a gyermekkor zengő mesefája”.

A környéket járva, valóságos irodalmi felfedező útra invitál bennünket az író. Ahány költő, író, művész, alkotó, híresség, ugyanannyi lármafa. Sóváradon született kiváló költőnk, Király László. A Kis-Küküllő forrásvidékén (Parajd) élt gyermekkorában Áprily Lajos. „Falum felett ma is rom integet, / meséltek róla ordas, nagy telekben, / Rapsonné asszony dúdolt éneket, / s ütött tanyát a zsongó képzeletben” (Hypertonia).

Korond Páll Lajos költő, festőművész révén került be az irodalomtörténetbe. Farkaslaka Tamási Áron szülő- és nyugvóhelye. Simánfalván látta meg a napvilágot, Székelyudvarhelyen él Farkas Árpád, aki szerint „bölcsőhelyes az egész Székelyföld, / Egész Erdély.” A nagygalambfalvi Kányádi Sándor költészete beépült minden magyar lelkébe, tudatába.

Bettfalván született Tompa László. A rendíthetetlen kőszikla is része ennek a tájnak. Hangja tragikus, zord, kemény, férfias. „(…) Én, amíg minden összeomlik, összedűl, / Gyökereimmel e kopár fokon / − Bús székely fenyő – megkapaszkodom, / S állok, daccal, társ nélkül, egyedül” (Magányos fenyő).

No, és a sírhelyek! Bizony azokat is számba kell venni, számon tartani. Sokat elárul a helyiek érzésvilágáról a következő példa: Székelykeresztúron ápolnak egy sírhantot, de amikor azt mondták a gondozónak: „nem itt nyugszik Petőfi Sándor”, az azt válaszolta: „Volt akkora költő, hogy minden faluban lehetne egy sírja”.

Székelyország központja: Udvarhelyszék. Anyaszék. Székelyudvarhely – anyaváros. Központi helyzete és a történelemben játszott szerepe okán Orbán Balázs „Székelyföld Rákosmezejé”-nek nevezte (lásd: Agyagfalvi Constitúcio, 1506).

E régió múltjának faggatása a Szerző szerint azért is indokolt, mert „a nemzettesttől elszakított vidékeken lopják a történelmet. Úgy lopják, mint egykoron a pusztai rablók a lovat. Elkötik. A szó erejével kötik el. Azt mondják, azt írják a magyar várról, kőről, királyról, vezérről, fejedelemről, cserépedényről, balladáról, hogy nem magyar, hanem román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, osztrák, ukrán. A románok különösen értenek ehhez, hisz országnyi magyar területet kaptak meg, amelynek múltjával másképpen nem tudnak elszámolni. Lexikonokban az áll, hogy Hunyadi János román nemes volt a 15. században, s a fia, Matei Corvin egyedül saját nemzetét, a románságot nem tudta legyőzni”.

[[paginate]]

A jobb tájékozottság kedvéért lépjünk vissza egy percre a régmúltba! A székelyderzsi vártemplomban a Szent László freskón látható rablási jelenet kapcsán a könyv szerzője László Gyula régész-professzor segítségével tisztázza: nem kun volt a leányrabló, hanem úz vagy besenyő, csakhogy a hasonló öltözék, fegyverzet okán nehéz volt megkülönböztetni őket egymástól. Minket, magyarokat is türköknek neveztek, hittek.

A korosodó Sütő András a Hargita ölelésében, Sikaszón talált nyári otthonra (Sikaszói fenyőforgácsok, 1987). Ámde ott sem tudott szabadulni irodalmi alkotásaiban kifejtett gondolataitól: „A megmaradás eszeveszetten nehéz módozatairól, dilemmáiról elmélkedik…, ami a bősz hatalom szemében a legnagyobb bűne volt. Ezért törtek be többször a szekusok még itt, Sikaszón is a hétvégi házába, turkáltak kéziratai között, poloskákat, lehallgató készülékeket dugtak el kéményben, falban”.

Hegedűs Imre János szabadon mozog múlt, jelen és a reménylett jövő idősíkjaiban. Amikor népi szokásokat búvárol, párhuzamokért visszanyúl akár a mitológiák világába is, nagy összefüggésekre hívva fel az olvasók figyelmet. Behatóan foglalkozik, például, a székely kapuval, mely a székelység központi motívuma: „Eredeti székely kapuról nem hiányozhat az emberarcú nap és félhold, az a két ősrégi szimbólum a székely zászlón is rajta van”. Ám a székelykapunál is tökéletesebb konstrukcióknak érzi a fából, vasszegek nélkül faragott és összeállított haranglábakat.

Sorra-rendre bukkannak felszínre: a regölések, a közmondások, a szólások, a találós kérdések, a népdalok, a balladák és az olyan téli foglalatosságok, mint a fonás és a szövés. Az asszonyok, lányok hajdan fonóba jártak; és ahol lányok voltak, ott bizony legények is megfordultak. „Ének-kultúránk, amelyből a Kodály-iskola kinőtt, itt született, s a további gyakorlótere a keresztelő, a lakodalom, a szüreti bál, a regruta bál, a farsangi táncmulatság.”

Erdővidék bemutatása a népmesék gyakori - a parazsat evett, szárnyas paripává változott táltos csikó-motívumával indul. Ez a „szürrealista népmesei abszurd” ugyancsak ráillik erre a vidékre, hisz „itt született a mesekirály, Benedek Elek; itt nyílottak ki Kriza János Vadrózsái; innen indult világjáró útjára a ’bércre esett fa’, Bölöni Farkas Sándor, akinek útleírása, Utazás Észak-Amerikában (1834) ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok egyetemein; itt nyugszik a népmonda szerint Attila hun király kedves felesége, Réka (Rika)”. Valóság és fikció keverednek-kavarognak színesen, nincs határ valóságos és elképzelt között; tényleges és költött hősök dicső tetteiről, helytállásról, hatalmas küzdelmekről, csodás szerelmekről és nagy-nagy csalódásokról regélnek a vidék lakói. Kriza János meleg szeretettel, líraian mutatja be a tájat katonadalának egyik szakaszában: „Erdővidék az én hazám, / Katonának szült az anyám, / Zöld erdő zúgásán, / Vadgalamb szólásán / Nevelt föl jó apám”.

Elámulunk a növény- és állatvilág sokszínűségén, gazdagságán. Repes a lélek a szívet, lelket gyönyörködtető leírásokon. Ennek a vidéknek szülötte Apáczai Csere János és a költő Bartalis János.

A székelységet (natio Siculica) évszázadokon keresztül önálló-különálló (?) etnikumnak tartották. A jogrendszer meg is különböztette Erdély három nációját: a magyart, a székelyt és a szászt. „A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak.” Felemelő eseményeket is emlékezetében őriz Erdővidékről az utókor. Gábor Áron két vashámort is működtetett itt, ágyukat öntetett, ágyúgolyókat gyártatott (1848).

De ne hallgassuk el a szörnyűségeket se, bár szívesen tennénk. 1944. szeptember 26-án román fasiszták, a Maniu-gárda tagjai törtek rá Szárazajta lakosságára, ártatlan embereket mészároltak le,” s csak az orosz katonák feltűnésével hagyták abba a hóhérmunkát”. Nagyajtáról származott Moyses Márton fiatal költő, matematikus, aki diáktársaival az 1956-os forradalmárok megsegítésére indult, de a határon elfogták, megkínozták és bebörtönözték. Tiltakozásul benzinnel öntötte le magát. Tűzhalállal tiltakozott a román kommunista diktatúra ellen. Úgy, mint Jan Palach a cseheknél.

[[paginate]]

Erdővidéknek nemcsak növény- és állatvilága igen gazdag, hanem szellemi földrajza is. Indokolt, hogy a reformáció ötszázadik évfordulóján emlékeztessünk az egykori kiemelkedő hazafiúi gyakorlatra: Évszázados protestáns hagyomány követelte minden családtól, hogy egy fiúgyermeket a tudománynak szenteljen. Apáczai Csere János neve illik ide mindenekelőtt. Mellé pedig a Páskándi Gézáé, aki nagyszerű drámában örökítette meg a nagy tudós alakját (Tornyot választok).

Az irodalmi múltból tekint ránk Erdővidék jeles fia, Baróti Szabó Dávid (1739-1819). Harmadmagával végzett kísérletezéseik nyomán született meg az időmértékes magyar verselés, amely Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály eljövetelét tette lehetővé. Kazinczyval és Batsányi Jánossal, hárman indítják el az első magyar szépirodalmi folyóiratot, a kassai Magyar Museumot (1787). Baróti Szabó Dávid volt az, aki „útjára bocsátotta a rövid prózai műfajt, az anekdotát, mely fontos szerepet játszott a magyar próza fejlődésében”. És jegyezzük meg végül, hogy Erdővidék emblematikus alakja Benedek Elek (1859-1929), a nagy meseíró, kritikus, lapalapító. Ennek a könyvnek a szerzője nagyszerű monográfiában dolgozta fel Benedek apó roppant gazdag munkásságát.

Hegedűs szerelmes földrajzának következő tájegysége Háromszék. Már most az elején érdemes ide írni három nevet: Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor. Mert „Aligha van még egy olyan tájegység Magyarhonban, ahol annyi talentum ragyogott volna föl, mint ahány üstökös Háromszék egén megjelent.” Elsőként idézzük az ágyúöntő Gábor Áront, aki „nem maradt a hámoroknál a hátországban”, a Kökös falu melletti véres csatában esett el 1849. július 2-án. „Behunytam a szemem, hátha úgy meglátnám / Gábor Áron mestert szürke paripáján. / Prázsmár felöl szörnyű por és füst kavargott, / S dörögtek a hídfőn a székely harangok” (Kányádi Sándor: A kökösi hídon).

Azt se hallgassuk el, hogy bő százhatvan évvel később Gábor Áron népe „nagyobb veszélyben van, mint az orosz dzsidások rohama idején…” „A demográfiai, békésnek tűnő háború utolsó szakasza őröli, zúzza szét a székelységet.” Nem vitás: szükségünk van új Gábor Áronokra.

Ugyancsak ennek a vidéknek szülötte Mikes Kelemen, aki „nem forgott csatákban, sorsát mégis a háború, a szabadságharc határozta meg”. Gyermekfejjel szegődött a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc szolgálatába, sorsa az emigráció lett. „Az árvaság, a honvágy kínjait anyanyelvével gyógyította.” Kegyelmi kérvényére Mária Terézia ezt írta: „Törökországból nincs visszatérés”.

Kőrösi Csoma Sándor mindenféle állami támogatás nélkül indult a nagyvilágnak, keresni az őshazát. Tibeti-angol szótárt készített, megírta a tibeti nyelvtankönyvet. A magányos zseni nemcsak a mienk, hanem a világkultúra állócsillaga – állapítja meg joggal a Szerző. Ugyanennek a régiónak a fia Gróf Mikó Imre, Erdély Széchenyije. Ő volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (erdélyi akadémia), a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Magyar Történelmi Társulat megalapítója. Dózsa György is Erdővidék (Dálnok) szülötte. Szervátiusz Tibor remek szobrot készített róla. Petőfi, Ady és sokan mások megörökítették alakját.

Felső-Háromszék két jeles tudóst is adott a nemzetnek: Bod Pétert és Apor Pétert. Bod Péter - Árva Bethlen Kata prédikátora - állította össze az első irodalmi lexikont, a latin helyett a magyar nyelvet terjesztette. Apor Péter (Metamorphosis Transylvaniae) a nemzetét és a nemzeti erényeket féltő főnemes példaképe, mint később Berzsenyi Dániel.

Az e tájékról származók közül többen alkottak maradandót az irodalomban. Néhány név a sok közül: Szacsvay Sándor, az első jelentős magyar újságíró, Ignácz Róza, Jancsó Benedek, Aranka György, Veress Dániel, Beke György, Csiki László, Fábián Ernő, Lőrincz László, Gazda József. Szabó Dezső Elsodort falu című regényének főhőse a barátosi református pap, Szabó Jenő, az író testvére, aki a regényben Farczádi Jenő néven szerepel. A képzőművészetben: Barabás Miklós, Veress Pál, Ifj. Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Plugor Sándor, Baász Imre, Hervai Katalin, Vinceffy László neve kívánkozik feltétlenül ide.

[[paginate]]

Ismert szomorú tény: „Erdély, a Székelyföld évszázados etnikai arcát tömeges betelepítésekkel és közigazgatási újrafelosztásokkal zúzta és zúzza szét a román hatalom”. A decentralizációnak azonban az lett a kedvező következménye, hogy a vidéki városokban új irodalmi központok jöttek létre. „Fokozatosan csökkent az utóbbi évtizedekben Kolozsvár és Marosvásárhely hegemóniája, de felvirágzott a Székelyföld három fontos központja, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy, amelyek centrumai lehetnek az autonómiának…” Ami csak kemény és kitartó küzdelmek nyomán érhető el.

Csík(ország)nak „véres a múltja, küzdelem a jelene, de erős hittel néz szembe a jövővel”. Több mint érdekes, hogy Gyergyószentmiklósra „1668-cal kezdődően örmények telepedtek át Moldvából, ahol 400 évig éltek. Két sokat szenvedett nép találkozott…, talált egymásra”. Az örmények úgy váltak lassan-lassan magyarokká, székelyekké, hogy senki sem kényszerítette őket – következtet az író.

Csíkország legkisebb széke Kászon. 1849-ben együtt harcoltak itt csíkiak és háromszékiek az osztrák-cári csapatok ellen. Ez a székely Thermopülai, „ahol meg nem adta magát székely, / mint a szálfák, kettétörtek” (Kányádi Sándor). A székelyek oroszlánként küzdöttek a Nyergestetőn, kétszáz székely tengernyi orosz-osztrák harcos ellen. Egy lázárfalvi román ember vezette hátukba az ellenséget. Odavesztek egy szálig. Azóta zarándokhely a Nyergestető.

Ha festészetről ejtünk szót, elsőként Zsögöd neve jut eszünkbe. Itt élt Zsögödi Nagy Imre, a kiváló székely festő. „Magyar írók, költők arcainak titkát leste el, arcképrajzai a magyar műkincstár gyöngyszemei.” Nagy Imre iskolát teremtett: Csíkszereda a festők városa lett. Csíkszereda és Gyergyószárhegy a régió két pólusa. A gyergyószárhegyi Lázár kastélyban művésztelep működik. Erdély és minden más magyar vidék művészei találkoznak ott, ahol a nagy fejedelem, Bethlen Gábor gyermekkorát töltötte. Ferenczes István költő lapot (Székelyföld) alapított a városban, Csíkszeredát rangos kultúrközponttá emelte.

Ne feledkezzünk meg Csíksomlyóról sem. Olyan karizmatikus hely ez a római katolikusoknak, mint a protestánsoknak Debrecen. A gyímesi csángók azt vallják: „Róma után a legszentebb hely Csíksomlyó”. A csíkiak 1567. május 17-én szabályosan megütköztek az unitárius hitet hozó János Zsigmond fejedelem csapataival a Tolvajos-tetőn. Ennek a győzelemnek az örömünnepe minden évben a csíksomlyói búcsú.

Csíkszentdomokos szülötte Márton Áron püspök. Csíksomlyón látta meg a napvilágot Kájoni János (1629-1687) szerzetes, énekszerző, nyomdász és Domokos Pál Péter (1901-1992) demográfus, csángókutató. Csíkszeredai születésű volt Venczel József egyetemi tanár, társadalomkutató, aki a kommunista román hatalom idején súlyos börtönéveket szenvedett. Helytállást, kitartást, patriotizmust tanulhatunk a csíkiaktól. Új Balassa Bálintra volna szükség, hogy megénekelje a végek dicséretét. Ahol most folyik a végzetes küzdelem a megmaradásért.

Átlépve Marosszékre, megállapíthatjuk: Marosvásárhely a Bolyaiak városa. És a Teleki Tékáé, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernády Györgyé, a Sütő Andrásé, a Székely Jánosé, a Kincses Elődé… Bolyai akkor dolgozott a háromdimenziós tér elméletén, akkor rakta le (Lobacsevszkijjel egy időben) a hiperbolikus geometria alapjait, amikor Európa egy része még analfabéta volt. Németh László A két Bolyai című gondolatgazdag drámájában a következőket mondatja a világhírű tudóssal: „… az én felfedezésem után nincs tér, csak különféle terek, ahogy különféle görbe vonalak, felületek vagy alakzatok”.

[[paginate]]

Marosvásárhelyen hosszú századokra tekint vissza az oktatás története. Még a tatárjárás előtt, 1216-ban a Domonkos-rend kapott ebben a városban működési engedélyt, 1230-ban kolostort és templomot építettek. Aztán jöttek a ferencesek (1316). A ferencesek kolostorát alakítja át a város 1557-ben világi iskolává (Schola particula). Ez már a kálvinisták műve. 1536-tól vannak jelen a városban Kálvin hívei, s véglegesen meghatározzák annak szellemét, kultúráját, magyaros, hazafias karakterét. Következnek a reformáció viharos évei: 1672-ben Sárospatakról elűzték a diákokat Gyulafehérvárra, onnan Boroskrakkóba, 1718-ban Marosvásárhelyre: „Ekkor alakult meg a Református Kollégium, ebből nőtte ki magát Marosvásárhely büszkesége, a Bolyai Farkas Líceum”.

A Mezőségen szomorú kép tárult Orbán Balázs elé a 19. század vége fele: „Ma a lakosok egyharmada oláh, de ezek is épp oly tisztán és hibátlanul beszélnek magyarul, mint a született székelyek” (Székelyföld leírása). Mára, rövid félszázad alatt, a Mezőségen még a született magyarok is elrománosodtak. Nyirő József Néma küzdelem című regényében így érzékelteti a szomorú folyamatot: „Hát ez volt a végzetük szerencsétlen, magukra hagyott szórványmagyaroknak. A faj gyönyörű tulajdonságait így oltogatja bennük az élet. Mindennap veszítenek valamit önmagukból. Az egykor büszke, lázadó, gőgös, nagylelkű, szívós, elpusztíthatatlannak látszó, fölényes látású, kemény nép folyton sorvasztó súly alatt hozzázüllik a méltatlan, alsóbb rendű környezethez”.

Feltétlen szólnunk kell itt Rhédey Claudiáról, a brit uralkodó ház ősanyjáról is, akinek legendás hazaszeretetéről tanúskodik, hogy „végakarata szerint nem a Westminster-apátságban, hanem Erdőszentgyörgyön temették el, a református templom sírkamrájában nyugszik”.

Újabb fontos állomás Marosvécs. Marosvécs az erdélyi magyar irodalom Széphalma. „A hajdanvolt Marosszék határán kívül esik, de szellemi ereje által az egész Székelyföld megtermékenyült, s kisugárzása Kolozsvárig, Budapestig ért el.” A marosvécsi vár utolsó tulajdonosa a Kemény bárói família. Utolsó gazdája pedig báró Kemény János (1903-1971) volt, aki marosvécsi kastélyába baráti hangú levélben hívta meg – 1926. július 15. − Erdély minden jelentős íróját, hogy megbeszéljék a teendőket s a jövő lehetőségeit. Korábban alakult, 1926-tól már működött az Erdélyi Szépmíves Céh. 1928-ban rangos irodalmi folyóiratot indítottak (Erdélyi Helikon). Olyan csodás virágzás indult el akkor, „amelyhez fogható alig van a magyar szellemtörténetben”.

Aranyosszéken az író számba vett minden fontos szellemi és tárgyi emléket, értéket. (Ezen a vidéken Lászlóffy Aladár, Vásárhelyi Géza és Bágyoni Szabó István szervezték és irányították a magyar szellemi és irodalmi életet.)

Befejezésül ne feledkezzünk meg a legmostohább körülmények között élő, legkiszolgáltatottabb népcsoportról, a csángókról. „Ordas idők tornádói sodorták idegen földre őket, vagy szakították le a nemzettestről, vagy önhibájukon kívül kénytelenek elviselni a rájuk szakadt történelmi árvaságot…” Az a tény, hogy máig kibírták a sok évszázados aljas támadásokat, arra enged következtetni, hogy: „Általánosnál erősebb az immunrendszerük, ez a rezisztencia kitermelte bennük az ártó, mostoha körülményekkel szemben a védettséget, a viszonyulások bonyolult kapcsolatrendszerét”.

Gróf Teleki József a 18. század végén igen érdekes jellemzést ad a Gyímes és Moldva közti átjáróban élő lakosságról: „A Luncaban, közel a Passushoz lakosokra találsz… Székellyek, Csíkból vonták meg ide magokat, némellek Moldvából is jöttek vissza az ki vándorlott Székellek. Ezen lakosokat Tsangoknak szokták nevezni: juhot és egyéb marhát is tartanak”. Eszerint visszatelepültek is éltek Gyímesben. Át kell lépni hát nekünk is a határt, és keresni a mai Románia területén szétszórva élő magyar testvéreinket.

Orbán Balázs a törökök által nyomorgatott román népről így elmélkedett: „… ezen önmagát is kormányozni képtelen nép…. szánandó, nyomorban tengődő kiskorú nemzet, mégis foglalásokról és terjeszkedésről ábrándozik, midőn a magáénak sem tud gazdája lenni. – Valójában ki e népet közelebbről ismeri, annak csak szánó mosolyt von ajkára a ’Dacia-Romania’ oly igen hánytorgatott eszméje. Erkölcsileg és anyagilag elsüllyedt, önmagával tehetetlen nép még soha művelt, erős népet be nem olvasztott, le nem igázott” (A Székelyföld leírása). Sajnos, a történelem megcáfolta Orbán Balázst: „… az uralkodás mániája, a terror, a diszkrimináció nem a kultúrát, hanem a zsigeri gyűlöletet tételezi fel”.

Végezetül tegyünk még egy lépést kifelé. A kenyérkereset ma Nyugat-Európába űzi a csángókat. Janicsár papokat képeznek Iasiban; a moldvai csángók teljes beolvasztása román kormányprogram. Az Európai Tanács veszélyeztetett népcsoportnak minősítette a csángóságot. A moldvai csángók roppant nehéz korszakokat éltek át. Létezésük mélységes hitük drága gyümölcse, a magyar sors egyik csodája.

Aniszi Kálmán