Amikor Erwin Fahlbusch (1926–2007), később a bensheimi Felekezettudományi Intézet professzora, egyházunk díszdoktora, az 1950-es években még ifjú tudósként elhatározta, hogy Magyarországgal akar foglalkozni, tanárától, a híres antifasiszta ellenálló Hans-Joachim Iwandtól (1899–1960) az alábbi figyelmeztetést kapta: „Ungarn ist ein Sumpf; da können Sie leicht untergehen!”[1] Máig nem sikerült kiderítenem, hogy honnan ismerte ilyen jól Magyarországot Iwand, de ítélete találó, és figyelmeztetésként az ötvenes évek valamennyi kutatója számára szem előtt kell lebegjen. Én ugyan 1956-ra már nem emlékezhetem vissza (csupán egyéves voltam ekkor), de a személyeket vagy ismertem, vagy olyan körökben mozogtam, ahol róluk sokat beszéltek – tehát vagy magam tapasztaltam meg, vagy mások elmondása alapján győződhettem meg arról, hogy mennyire összetett, sőt ellentétes személyiségekről van szó.

Ott van például Kádár Imre (1894–1972), aki Pap László szerint az állami kollaboráció megtestesítője volt. Áldott emlékű Bolyki János ezt abszolút érthetőnek látta (s bizonnyal az is): ha valakinek szeme láttára lövik agyon a fiát Kolozsváron, akkor nem lehet csodálkozni politikai beállítottságán! S bizonyos, hogy sokan, többek között tanárom, Makkai László is pozitívan emlékezett rá, „jaj, csak azt a könyvet ne írta volna!” – utalás ez az „Egyház az idők viharában” c. kötetre, amit Ravasz László pornográf egyháztörténetírásnak nevezett, nem éppen alaptalanul.[2]

A visszaemlékezésekben Fekete Sándor (1921–2003) esperes szinte sátáni figurának van beállítva; s nem csak Pap László, hanem Bereczky Albert is így látta. Róla csak egy közmondást hadd idézek: bár sosem láttam, de úgy hallottam, nagytermetű ember volt, s ezért mondták az ötvenes években: „s elhulltanak legjobbjaink a hosszú Schwarz alatt”. Erőszakos kidobó legényként maradt az emlékezetben; ugyanakkor hallottam egészen pozitív megjegyzést is (áldott emlékű Sebestyén Jánostól), hogy hogyan támogatott szegény kollégákat.

Társáról, Finta Istvánról (1915–1991): életemben egyetlen egyszer találkoztam vele; a találkozáson résztvevő Széll János hetekig rajtam nevetett, mert nem vettem észre, hogy lelkésszel beszélek: olyan műveletlen volt teológiailag, hogy egy laikusnak tartottam. Buta azonban aligha lehetett, hiszen a legjobb embereket gyűjtötte maga köré![3] Az ellentmondást legjobban Széll János fogalmazta meg: furcsa, ha valaki nem azért tanul meg angolul, hogy teológiát olvasson – hanem inkább Agatha Christie regényeit.

Nyilván a legnagyobb talány Péter János (1910–1999) a maga püspöki, később külügyminiszteri minőségében – már az életút is rendkívüli! Vitán felül állóan kimagasló tehetségű emberről volt szó (ezt kedves tanárom, Varga Zsigmond J. többször is megerősítette: szerinte nem csak Magyarország, hanem az egész keleti blokk diplomáciájában vezető szerepe volt, s félreállítását csak Koszigin féltékenysége indokolta). Az egyetlen ember, akiről Pap László nyomatékosan mondta, hogy vele nem hajlandó tárgyalni. Felelősségét érthetetlen módon soha senki nem firtatta,[4] pedig éppen az a kényes kérdés vele kapcsolatban: kit szolgált püspöki, majd külügyminiszteri minőségében?

Bartha Tibor (1912–1995) püspökről Pap László úgy vélekedett, mint aki végképp leépítette a református egyházjogot. Nem egyedül; hasonlókat mondott nekem az előbb idézett Varga professzor is, és még sokan mások. Én sem kételkedem ebben, de hát: tempora mutantur et nos mutamur in illis! Én az 1970-es években már egy egyházáért remegve aggódó öreg püspököt ismertem meg, aki erkölcsileg messze fölötte állt legtöbb munkatársának – na de hát a munkatársait is ő választotta meg! Negyedszázaddal püspöki működése után tényleg itt lenne az ideje, hogy személyét és szolgálatát az egyháztörténelem kiértékelje.

Végtelenül ellentmondásos Békefi Benő (1909–1964) nyíregyházi esperes, 1962-től dunántúli püspök alakja. Ugyan teológiailag meglepően műveletlen volt, óriási hatása lehetett az emberekre, s szervezőkészsége is átlagon felüli kellett legyen. Az általa szervezett diakonissza intézet hatása hosszú évekig meghatározó volt. Ahogy Nagy Gyula, pestlőrinc-erzsébettelepi lelkész mondta: „a diakonisszák érte éltek, érte haltak, meg vele lefeküdtek”. – Sajnálom, hogy nem találkoztam vele;[5] viszont vagy húsz diakonisszát jól ismertem: ők nem cicababák voltak, hanem olyan munkát végeztek és olyan hitéletet éltek, hogy lelkészeket is megszégyeníthettek! Úgy tűnik, itt is keveredik a legjobb és a legrosszabb!

S persze ott van maga Bereczky Albert (1893–1966), akinek egyháztörténeti kiértékelésével még mindig adósak vagyunk. Bátor antifasiszta ellenálló, aki viszont a kommunista időben egyáltalán nem olyan hitvalló, mint néhány évvel korábban: a „hitből való engedelmesség” szlogenje csak saját pozíciójának államhatalommal való erősítését szolgálta, s a teologizáló kijelentések[6] mellett az erőszakosság, a hiúság, sőt a bosszúállás sem volt ritka. Ugyanakkor mégsem ő a fő kollaboráns: inkább az a bűne, hogy hosszú ideig eltűrte ezeknek a basáskodásait. Fél évszázad távolából nézve igazi Janus-arcot láthatunk, ami lehetővé tette azt a nem igazán jóindulatú pletykát[7] is, hogy esetleg egy nem vállalt főúri leszármazás okozta traumák (jelesül gróf Apponyi Alberttől származása) felelősek a személyiségtorzulásért. Lehet persze az ok egyszerűen politikai is: Bereczky Albert 1948-ban történt püspökké választásában döntő szerepe volt annak, hogy az államelnök, Tildy Zoltán násza volt. Csak hogy a fordulat után – tehát néhány hónappal püspökké választása után – immár inkább azt kellett bizonygatnia, hogy az új, kommunista rendszer elkötelezett híve, s eközben az államot kiszolgáló egyházi adminisztráció élén kellett helytállnia.[8] Valljuk meg: ez a feladat szinte lehetetlen volt számára!

A kép persze nagyon egyoldalú lenne, ha nem jegyezném meg,[9] hogy a másik oldalon pedig voltak olyanok, akik egyenessége példaadó: az „Ein Mann, ein Wort” követelményének életük végéig megfeleltek, s életük mindmáig hitvallásként áll előttünk: Gyökössy Endre, Bodoky Richárd vagy Békési (Panyik) Andor nevét csak példaként említem, ahogy Tiszántúlról is Berényi József lelkész vagy Török István professzor nevét. Ők azonban mindig félre voltak állítva, s ezért nem lehettek meghatározók a kor egyházi közéletében. S ez már tényleg szubjektív: a lelkészi kar durván 90%-a hasonló állásponton volt, s maximum 10%-a volt ingadozó – ténylegesen kollaboráns ezek között is elenyészően kevés volt. A korra nagyon jellemző, s az egyházi élet számára riasztó emlék ez: a lelkészi kar durván 1–2 százaléka (nyilván az államhatalom támogatásával) képes volt terrorizálni a többséget – úgy tűnik, erre az egyház közössége nem volt felkészülve, s nem tudta magától elhárítani! Sajnos azt kell mondani, hogy a fenti arányszám a hatvanas, majd hetvenes években durván megváltozott!

A fenti listát csak azért említettem, hogy kellően láttassam: meglehetősen ellentmondásos, sőt a politikai változások során állandóan módosuló jellemrajzokról beszélhetünk. Pap László 1956-ban (illetőleg előtte, s majd utána is) ebben szólt egyértelműen, konzisztens módon. Utólag nézve: nem lehetett sikere! S ténylegesen a családon belül is ez volt az egyetlen (óvatosan megfogalmazott) kritika Laci bácsival szemben: miért kellett egyáltalán ebbe a mocsárba belelépni? Másik nagybátyám, Irlanda Sándor, aki az ébredési mozgalom hatása alatt élte meg hitét, egy ízben ezt meg is említette. Elmondása szerint: „Laci bátyám úgy dobott ki a szobájából, hogy a lábam se érte a földet”.

A magam részéről nem nagyon osztom a családi kritikát; nem hiszem, hogy ha valaki egyházáért szolgál, akkor helyezkedhetne tartózkodó álláspontra. Pap László 1948 és 1954 között egyházpolitikai kérdésekbe nem nagyon avatkozott: el volt foglalva a budapesti teológiai akadémia szervezésével – és köztudottan intézményünk egyik aranykorát élte meg ekkor.[10] S el volt foglalva ökumenikus kapcsolatokkal is – ezért lehetett egyike a hiteles egyházi embereknek Nyugat-Európában. Sztálin halála után azonban az egyházpolitika is változni látszott: maga az ÁEH kezdte kifogásolni azt az egyházi adminisztratúrát, amit pedig annak idején ő maga erőltetett rá az egyházra.[11] Maga Bereczky Albert is szívesen vette, hogy valakiben megbízhat – olyan valakiben, aki őszintén és kereken véleményt mond szemtől szembe, de soha nem támad hátulról. Ekkor vállal Pap László egyházkerületi főjegyzői[12] megbízatást, sőt arra is megkérik, hogy a Konvent pénzügyeit próbálja rendezni,[13] ahol mérhetetlen sok korrupciót és visszaélést lehetett találni, s a rehabilitációk ügye is lassan napirendre került, bár ezekkel kapcsolatban a régebbi vezetés (Péter János, Fekete Sándor) állandóan ellenezte. A MORE nemzetközi megítélése is lassan javulni kezdett, annak ellenére, hogy a korábbi tapasztalatok tragikusan rosszak voltak a magyar egyházvezetőkkel kapcsolatban. W. Visser ’t Hooft nem véletlenül kérdezte meg Pap Lászlótól: ha valaki Magyarországon püspök lett, akkor már muszáj hazudnia? Mégis, az a tény, hogy az EVT Központi Bizottsága 1956 júliusában és augusztusában Galyatetőn tartotta ülését, az egyfajta elismertséget is jelentett. Nyilván megelőzte ezt az 1955-ös centenáriumi ünnepség Budapesten, ahol jeles egyházi személyiségeknek adtak díszdoktori oklevelet – a kibontakozást óhajtók (ide értve az állami vezetőket is) fellélegezhettek.

Galyatető megmutathatta az állami szerveknek, hogy a református egyház részéről nem kellett volna annyira félniük a nemzetközi kapcsolatoktól: amit mindenki megkívánt, az a helyzet normalizálását jelentette, s koránt sem visszarendeződést. Ravasz László jelenléte ugyan vitákat váltott ki a szervezés során, de az ülés idején sokkalta súlyosabbnak bizonyult az evangélikus Ordass–Dezséry ellentét (erről talán díszdoktorunk, Hafenscher Károly tudna részletesen beszélni). Ravasz László kapcsán csupán annyit kért Pap László, hogy a visszavonulásakor garantált ígéreteket tartsák meg: ne száműzött legyen a 27 évig püspökként szolgáló Ravasz László, hanem prédikálhasson és írhasson szabadon. Rehabilitációra nincs szükség, hiszen el sem ítélték; újra szolgálatba pedig életkora miatt nem állhat. Pap László mindvégig szívélyes kapcsolatban volt Ravasz Lászlóval (még emlékszem, ahogy 1975-ben nagyanyám említette, hogy az öccse meglátogatta Ravasz Lászlót, de ő már nem ismerte meg) – Ravasz Lászlóval is megbeszélte mindezt, aki teljesen egyetértett vele. Ugyanakkor azonban egy érdekes információhoz jutottam, teljesen váratlan helyről: Kedves tanárom, Max Wagner (Basel), aki személyesen ismerte a Svájcból Magyarországra utazókat, mondta, hogy Galyatetőn az EVT képviselői figyelmeztették a magyarokat: nem lesz nyugati beavatkozás Magyarországon! Pap László tehát 1956 nyarán tudta, hogy a fegyveres ellenállás nem lehet sikeres – érdekes, hogy ezt a részletet ő maga nem említi meg visszaemlékezéseiben.[14] 

1956 őszére azonban felgyorsultak a politikai események. Bereczky Albert agytrombózist kapott még augusztusban (amiből teljesen soha nem tudott felépülni), Péter János először bújócskát játszott, majd teljesen el is hagyta az egyházat. Az egyházi közvélemény, első sorban természetesen a lelkészek, egyre inkább kívánták ebben a helyzetben, hogy radikálisan rendezzék azokat az egyházvezetési problémákat, amelyek az elmúlt években felhalmozódtak. E helyzetben Pap László szerepe inkább a moderált, s mindenképpen törvényes eljárást hangsúlyozó, s egyre szűkülő mozgástérrel rendelkező egyházvezető volt – amiért bizonyos türelmetlenséget is hallania kellett a lelkészi kar részéről. Említsünk néhány tényt!

1) Igaz, hogy néhány személy – így Péter János és Kiss Roland – lemondását szorgalmazta.[15] Indoklásul azonban mindig az illető személlyel szemben megnyilvánuló ellenérzéseket említi, az esetleges tevékenységüket ugyan ismeri, de sehol nem kívánja egyházjogilag megtorolni. Fontos viszont megjegyeznünk: Péter János lemondását már korábban maga Bereczky Albert követelte, Kiss Roland mögül pedig az ÁEH egyszerűen kihátrált.

2) Nem igaz, hogy ő hívta vissza Ravasz Lászlót – dacára Ravasz László iránti őszinte tiszteletének. Ravasz Lászlót az ő tudta nélkül a lelkészi kar kívánta vissza, s ő ezzel kész tényként szembesült.[16] Viszont Ravasz Lászlóval teljes egyetértésben döntött úgy, hogy ne Bereczky Albertet fosszák meg püspöki tisztétől, hanem egy Országos Intézőbizottság alakuljon, amely majd az egyházi közvéleménynek megfelelően gondoskodik az egyház irányításáról. A döntés bizonnyal jó volt, hiszen Ravasz László szerepe és nyilatkozatai a helyzetnek megfelelőek voltak – nem úgy, mint pl. Mindszenty bíboroséi. A Megújulási Mozgalom végig egyértelműen mondta, hogy minden politikai szerepvállalástól elhatárolódik.

3) A fegyveres csaták idején Pap László szerepe korlátozódott a diákok védésére, ill. a segélyezésre. Jóval, hónapokkal későbbiek azok a nevetséges vádak, hogy fegyveres ellenálló lett volna. Diákjairól azonban még akkor is gondoskodni akart, amikor némelyek száműzetésbe kényszerültek (Szűcs Zoltán, későbbi amerikai püspök, vagy Bárczay Gyula, aki később Barth Károlynál doktorált, lehetnek ismertek e körökben).[17] A széles körű gondoskodni akarás szándékát olvashatjuk ki abból a táviratból is, amelyet a miniszterelnöknek küldött, s amelyben kéri, hogy a statáriális ítélkezést szüntessék meg azokkal szemben, akik a fegyveres ellenállásban részt vettek (nem kívánok ünneprontó lenni, de a miniszterelnököt Nagy Imrének hívták ekkor). Tildy Zoltán révén a fogvatartott ÁEH-elnök Horváth János biztonságát is garantálni kívánta.

4) Nem igaz, hogy Bereczky Albertet hátba támadta volna. Bereczky Albert nem volt cselekvőképes állapotban, de leánya révén 1956. november 1-én, Ravasz László rádiós beszéde után mondott le, ám nem valószínű, hogy ennek hatására, mert – így ifj. Tildy Zoltánné – már korábban megszületett a döntés Bereczky Albertben. A hír kézhez vétele után, 1956. november 2-án Pap László is lemond az egyházkerületi főjegyzői tisztéről, mintegy ennek következményeképpen;[18] igaz, egy ideig még nem hozza ezt nyilvánosságra, nehogy az Országos Intézőbizottság elleni tiltakozásként hasson ez: egyszerűen egy korrekt lépés a püspök lemondása után. Ugyanakkor Bereczky Albertet további támogatásáról biztosítja.

5) Nem igaz, hogy állami részről bármilyen kifogás merült volna fel Pap László 1956 októberi és novemberi tevékenysége kapcsán. A „Tíz év és ami utána következett” c. könyv anyagát én 1976-ban ismertem meg, de már korábban is így tudtam. A családi elbeszélés szerint a harag azért nyilvánult meg Pap Lászlóval szemben, mert az újonnan szerveződő kommunista kormányzatnak óriásian szüksége lett volna egy olyan hiteles emberre, aki őket Nyugaton is szalonképessé teszi. Erre Pap László tökéletesen alkalmas lett volna, de pont ezt a szerepet utasította vissza.[19] Tény, hogy a Kádár-rendszernek még nagyon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a „magyar ügyet” elhallgattassa Nyugat-Európában!

Pap László visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy 1956. november 27-én még határozottan úgy tárgyal vele Horváth János és Miklós Imre, hogy „szerepvállalásra” akarják bírni. Nyilván vezető szerepről van szó, csak bizonyos tények elismerése mellett: hogy ti. Bereczky lemondása erőszak hatására történt, hogy az Országos Intézőbizottság működése törvénytelen volt, stb. – tehát olyan tényekről volt szó, amiket tisztességes ember el nem ismerhetett. 1956. december 10-én megismételt beszélgetésben már érezhető a türelmetlenség állami részről, burkolt fenyegetés kíséretében is: 1957. január 29-én az ÁEH már kifejezetten vádol – itt az államellenes izgatás is előfordul. A Konvent 1957. március 8-án tartott vizsgálata pedig a fegyveres tevékenységet is felrója. Nyilvánvaló, hogy a Konvent az ÁEH nyomására rendelte el a vizsgálatot, ami felmentést nem adott, de fegyelmi eljárást se kezdeményezett. Pap László szerint ez „nesze semmi, fogd meg jól” – szerintem pedig ott tartunk, ahol 1954 előtt: az Iwand-féle igazi magyar „Sumpf”.

A továbbiakról már nem kell beszélnünk, hiszen nem tartozik a címben jelölt témához: az üldöztetés története két szempontból is megdöbbentő. Egyrészt ma is megretten az olvasó, hogy ha valakiről az ÁEH kimondta, hogy üthető, akkor az egész egyházvezetés kivégző brigáddá alakul. A másik döbbenetes dolog az, hogy elképzelhető volt valakit úgy félretenni, hogy szabályszerű eljárást indítottak volna ellene – ez még jogilag is elképesztő. Ehelyett azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy nem lett volna-e lehetséges Pap László számára 1956 novemberében igent mondani az ÁEH kívánságára. Végső soron ő is visszavonhatta volna lemondását, ha Bereczky megtette – hiszen az ő lemondása is csak Bereczky lemondásának a következménye volt. A válaszadónak mindenképpen meg kell gondolnia azt a tényt, hogy az egyháztudat Pap Lászlóban mindvégig nagyon erős volt: „Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét”. S vallotta a reformátor elődökkel, hogy az igaz egyház ott található meg, ahol az igét tisztán hirdetik, a sákramentumokat Jézus Krisztus akaratának megfelelően szolgáltatják ki, és az egyházfegyelmet megfelelően gyakorolják. Ez a kritérium pedig világossá tette, hogy az egyház nem a Konventen volt, hanem a Megújulási Mozgalomban.[20] Következésképpen ennek megtagadása egyháztagadás lett volna – ilyet Pap Lászlótól elvárni nem lehetett!

Utolsó kérdésünk végképp nem történészhez illő: ismeretes, hogy milyen tragikus sors várt ezután Pap Lászlóra – végső soron egy derékba tört életről beszélhetünk. Személyes sorsa szempontjából nem lett volna jobb, ha mégis meghátrál? Én úgy látom: nem. Az ő egyházpolitikai szerepére nyilvánvalóan kizárólag azért került sor, mert egy tiszta és hiteles ember volt. Ha meghátrál, vagy behódol, akkor pont ezt a hitelességét veszítette volna el – és nem csak itt, hanem Nyugat-Európában is. H. Hellstern példája mutatja, hogy ez nagyon könnyen ment akkor![21] Ahogy Laci bácsit ismerem: egy arcvesztés (ahogy ma divatosan mondjuk) számára elviselhetetlen lett volna, míg a nehéz sors nehezen, de elviselhető volt.

S ezzel szeretném zárni: ha valaki Pap Lászlóról egy merev, elvhű és rettenthetetlen ember benyomását őrizné meg, akkor a teljesség kedvéért jó megjegyezni: egy derűs, jó humorú, kifejezetten élvezetes társalkodó embert képzeljen el![22] Néhányan még láthattuk itt Imre Ernő (1918–2013), a Csongrádi Egyházmegye volt esperese tiszteletet parancsoló alakját, aki patriarchális korban néhány évvel ezelőtt halt meg. 1938-ban még teológus hallgató volt, amikor Pap László megkezdte tanári pályáját intézményünkben, s ószövetségi írásmagyarázatból a 133. zsoltár kapcsán kérdezte: miért csordul alá Áron szakállán az olaj? Tréfás hipokrízissel, mesterkélt ájtatossággal válaszolt a fiatal (30 éves!) professzornak az öreg (20 éves!) diák: talán azért, mert otthon hagyta a zsebkendőjét! – A tanítás komolysága csorbát sose szenvedett, de Imre Ernő hosszú évtizedekig ezután Pap László szülővárosának lelkésze lett, ami a professzor helyeslése nélkül soha nem lett volna lehetséges.

Karasszon István