A FELTÁMADOTT

Arcunkra vetül e félig szürkületben
a legmélyebb éjszakán áttört ébredés:
a szív dobog. A csöndnek súlya van –
 kőtömböt mozdított, s tolt félre egy kéz,
 

mely ringatta egykor az idők hajnalán
a mindenség bölcsőjét, melyből testet öltve
egy másik dimenzió bomlott ki kelyhéből,
hogy fényektől átszőve érkezzen e földre.
 

S túl a mulandón, megállunk időtlen
lepecsételt sírok útvesztője felett,
s bolyongó szívünk megpihen majd végül
Őbenne, ki értünk emberré született.