Meglehetősen vegyes műfaji elemek keverednek a könyv lapjain. Elbeszélések, esszénovellák alcím igyekszik kordában tartani e tekintetben az olvasó figyelmét, aki viszont meggyőződésem szerint nem a beszűrődő publicisztikára, történelmi tanulmányra, politikai elemzésre hasonlító darabokra összpontosít, hanem elsősorban ‒ a szépirodalmi megformálás-gondolatfűzés nyújtotta katarzisra vágyva ‒ a lelkébe sugárzó, annak erejét fokozó emóciókra.

Nehogy feladja ebbéli reményét, hiszen a bevezető írásokat követően, néhány kivételtől eltekintve megtalálja, amit keres! E sorok fogalmazójával is így történt. A sorrendben harmadik, Az én hegedűsöm című írás ugyan még mindig a jegyzet fogalmát mintázva indul, ám a végére átvált a napilapos tárcanovelláktól elvárt, meglepő fordulatba… „Mert mit látunk először is, mélyebben belegondolva? Nem azért nyüzsgünk-e, hogy mindenki a maga hasznát keresse, hajkurássza? Többnyire mások kárára. Merthogy amazok is ezt teszik az ő rovására. Aki gyorsabb, hamarabb lecsap a koncra, az lesz a szerencsés nyertes. Hol vannak manapság a másokért egyedül holtukig küzdő Teréz anyák? És hol a Karol Vojtylák? Aki nem csak pápának volt óriás, hanem pápaként a legjobb ember is. Ne fáradjatok keresni őket, mert a fehér hollók századonként csak egyszer szoktak felbukkanni… A mi világunkban bizony mindent az érdek mozgat. A haszon reménye nélkül ma senki sem mozdítja meg még a kisujját sem érted. Adok, ha (többet) adsz – ez a mai világ életfilozófiája…” Ezek a gondolatok eddig ugyebár bármelyik napilap előnyére válnának, ha akár címoldalon közölné őket. Élő gondolatok, kétségtelen, de a leírás tudósításánál hatásosabban érvényesül, amikor az aluljáróban alamizsnáért muzsikáló vak hegedűs története a magyarázó párbeszéd következtében hepienddel végződik. Miként? Egy arra tévedő újságíró a hegedűs nyakában lógó, „Kérem, segítsenek!” feliratú táblát megfordítja, és ennyit ír rá: „TAVASZ VAN, ÉS ÉN NEM LÁTHATOM!”  Ettől a mondattól nyílik meg az emberek adakozókedve és pénztárcája.

[[paginate]]

Aniszi Kálmánról – írásaival gyakran találkozunk például folyóiratunk hasábjain – tudható, hogy magyarságát ízig-vérig természetesen igazoló ember és író. Filozófia szakos nyugalmazott egyetemi oktató, pályája során művészpalántákat nevelt a filozófia, esztétika és etika témaköreiben. Dolgozott újságíróként, szerkesztőként is. Ezek a „civil” foglalkozások remek tapasztalatokat adnak a szépirodalmi készség kifejlesztéséhez, ami – mint tudjuk – az eredendő képesség hiányában tanulhatatlan vállalkozás. Aniszi a most bemutatott kötetével is bizonyítja, hogy rendelkezik a megkövetelt képességgel. Alkotói fegyelme indulatainak Istentől eredő rendjéből táplálkozik. Mint az írók általában, szintén az őt környező világból meríti, s esztétikai-lelki vérmérséklettel formálja meg témáit.

Úgy történt egyszer csak, hogy hazája, Erdély Romániába távozott. Nem önként, hanem trianoni utasításra küldték. „Tudják-e, hogy fabatkát sem ér a tetemes anyagi haszon nyújtotta »jólét«, ha közben jöttment idegenként bolyong az ember a közönyösség, a részvétlenség senkiföldjén? Harsoghatnak bármit is a politikusok, én változatlanul hiszem, hogy csakis az »egyazon szellemi égbolt« alatt élők között érezhetjük igazán otthon magunkat. Még akkor is, ha kalács helyett csupán félbarnára futja” – vallja meg a Honvágy ez, vagy mi a csoda? című levélváltásban, ami Bódog és István között zajlik a zimankós évekről. A nyelvek különbözőségének, az egymást beáruló magyarok feljelentősdijének leküzdendő akadályai mellett több rendkívüli hétköznapi eset említődik ebben a levélváltásban. Aniszi témáinak lényeges jellemzői a történelmi visszapillantások. Rokonszenves, hogy irodalmi idézetek gyámoszlopait alkalmazza a cselekmények megerősítéseként. Témák sora következik a tanári hivatásból fakadóan, s a világlátás formálóiként töltik be szerepüket: Vörösmarty, avagy az árulás „bére”; Kutyaszorító, A pakulárok meg az ősi templom, Bosszú, és sorolhatnám. Felvetődik persze a félelem is, hiszen voltak korok, amikor ez kísértette legélénkebben az emberi életet, s nem lehet elhallgatni… Legfőbb érdeme itt és szinte valamennyi munkájában nem az ábrázolás mikéntjében rejlik, hanem sokkal inkább a korokon belüli létmódok szembesítésében. Például a nagymamák finom lángosát majszoló gyermekek örömét veti össze a mobiltelefont nyomkodó másik nemzedék létérzésével, mintegy a fizikálisan is cselekvő ember létének önazonosságértékét a számítógépeket bámulók érzelmi kiüresedésével.

Ahogy Kellér Dezső hangoztatta: „A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte”. Ám az fáradságos tevékenység. Aniszi Kálmán nem rest lehajolni az utcán heverő témákért. Fürkész, akár a vadász. Válogat, mint szép almák keresője a piacon, s azt tartja érdemesnek írásaiba csomagolni, aminek erkölcsi hasznát mások is élvezhetik. A gonosz helyzeteket jóvá varázsolja, a torzult jellemeket igyekszik a jóság szelleméből tekintve megítélni, s az önteltség helyébe az önzetlenséget emelvényre állítani. Hogy a fodrászokat szőrszobrászoknak nevezi egy helyütt s hasonló kifejezésekkel másutt is él?  Művészi lelemény. A kifejezés szokványostól eltérő volta is felemeli a művet, döntően mégis a mondanivaló etikai-esztétikai formálása hat. Az Önzetlenség címűben egy lány végig azt gondolja, hogy a vele utazó fiatalember szemtelen serénységgel veszi ki a süteményeket a sajátjának vélt tasakból, zokon veszi ezt, majd később jön rá, hogy a fiatalember végig nem a lány, hanem a saját süteményét kínálta. A humor lényegi eleme a fonákság, fel-felbukkan a Felemás idill című kötet oldalain, mintegy feszültségoldásként, akár a lépcsőházi pihenők. Engem az alvás éltet című humortelt novellájában a tanár a filozófia életünkre ható vetületét magyarázza tanítványának, s szeretteti meg e tárgyat a szinte folyton alvó művészhallgatójával. A tanítvány által suttyomban róla készített karikatúrát a tanár később, mástól kapja ajándékba. Három évtized múlva tudja meg, hogy e tanítványa fiatalon meghalt tüdőbajban. E hír döbbenti rá, hogy feltételezhetően e betegsége miatt aludt olyan sokat az órákon.

[[paginate]]

Egyáltalán nem kívánom lelőni az összes poént, egy rövid ismertető keretében nem is lenne elég terjedelem hozzá, ám itt most engedtessék meg a bíráló önzése: számomra A taxis meg az öregasszony a legkedvesebb novella ebből a könyvből. A kétszereplős írás nemcsak a hospice-házba tartó nénike megszokott környezetétől való búcsúzását jeleníti meg, hanem a taxis megértően udvarias jellemének kitűnő ábrázolása is. A nemzeti polgári irodalom eredendő küldetése: felmutatni a jót a rossz ellenében, bármely körülmények között. 

„A valamivé válás folyamata döntően belülről motivált. Ha nem »esz a fene«, ha hiányzik belőled a szebbre, jobbra, nemesebbre irányuló nyugtalanság, igény, lábad elé rakhatják a világ minden kincsét – fityinget se ér. Az ökör – a maga buta nyugalmával – ökör marad az idők végezetéig, bárhogy ösztökéled is.  Hogyha nem önös célokat hajszolunk, ha arccal mások felé fordulva úgy élünk, hogy teljesülő vágyainkkal, céljainkkal ‒ a magunkéi mellett – a közösség javát is szolgáljuk, olthatatlan szomjunk a szebbre, jobbra, nemesebbre üdvözlendő, jogos és kívánatos. Mert mi más lehetne az emberibbé válás alapja és feltétele, mint pozitív képességeink folyamatos valóra váltása?” (Nyugtató anyai melegség) A Tyúkleves című munkájában felhívja a figyelmet az irigység, a gyűlölség, a viszálykodás vírusára. „Csodálkozhatunk-e azon, hogy olyan a világ, amilyen? Hogy az emberiség ott tart, ahol tart? Ha a viszály, a gyűlölség és mindenféle sötét nyavalyák bennünk fogannak-gerjednek, belőlünk sarjadnak ki, és szaporodnak el mindent ellepő undok tenyészetté?...” – teszi fel kérdéseit az író, majd így folytatja: „A bűnök valódi oka ugyanis nem a tulajdon, hanem a tulajdon mértéke: jelesül a mérték felrúgása, semmibevétele. Mert ami emitt fölösleget szül és túlhatalmat teremt, amott nyomort és kiszolgáltatottságot okoz.” Tovább értekezik: „A túlhatalom mára szinte jóvátehetlenül lerombolta az emberi méltóság bástyáját.” […] „…mindenképpen valami emberibbet kellene csinálni” – tanácsolja a helyes irányt az egyik szereplő. „Méltóságától megfosztva fabatkát sem ér az ember élete…” Örök igazság. Talán ma már nem is azt kellene kérdezni: „Hova tűnt a méltóság mostanában?”, hanem sokkal praktikusabban: Hogyan lehetne helyreállítani az ember sérült méltóságát?

Összefoglalva: Aniszi különféle műfajú írásainak esszenciális hozadéka, hogy hazaszeretetre, emberségre, egymás megbecsülésére idomító üzenetek. „De az otthon nemcsak az a hely, ahol lehajthatjuk a fejünket. Mert mit ér a puha vánkos, ha a zavartalannak tűnő csend mélyén nyugtalanság feszül, vagy félelem él a lelkek mélyén? Csak a szeretet csendjében születhet meg az igazi nyugalom csendje s békéje, ahol a vágyakozó lélek szabadon szárnyalhat, nem kell fázósan magába fordulnia, mint a beteg kutyának pállott vackán” (Vágyakozás). Matematikából tanult fontos tényező az életemben az ellenőrzés. Az Uram, mennyit ér az életem? című Aniszi-írás lényege az önvizsgálat, amikor az ember felteszi a teremtő Istennek a kérdést: „…Uram, ki vagyok én, és mennyit ér az életem?” A folyamatos önvizsgálat nem indokolatlan és nem érdemtelen óhaja közepette derül ki, mi mindenen ment keresztül. Amikor visszatekint, rádöbbenhet: „A jót gyűszűvel mérték, a rosszat dézsával öntötték.”  Ezért kell megbecsülnünk a jót. Az ember többre született annál, hogy embertelen hatalmak puszta eszköze legyen. Küldetése egyéni és egyetemes. A jóra teremtett emberiség jóságának megvédése, megőrzése önbecsülésünkből fakadó ösztönünk. Az Istent és szándékát jól ismerő és tisztelő szerző írásai vallásos gyökerű nemzeti irodalmunk figyelemre méltó tartozékai.

Zsirai László