Néhány javaslat a teológia mai oktatásához

Az immár félezer év folyamán kialakult református hittudomány oktatásához hozzányúlni változtatás céljából nagyon kockázatos dolog, és csak bizonyos részletekben, valamint a legindokoltabb esetben ajánlatos. Egyrészt azért, mert a teológia az egyház egységes tudománya, amelynek résztudományai nem alkothatnak egymástól független, különálló diszciplinát. Másrészt azért, mert nem csupán a világi szaktudományok akadémiai követelményeire és módszereire van tekintettel, hanem elsősorban a mennyei tanításra (doctrina coelestis). A teológiai oktatás módosításának indoka ezért az a megváltozott világi környezet, szemléletmód és életvitel lehet, amelyre az isteni üzenetet és igazságot hirdetni hivatott teológus hallgatókat felkészíteni törekszik. Mindezt persze úgy, hogy a protestáns teológia hagyományos tantárgyait és azok összefüggő egységét nem bontja meg. A következőkben tehát e feltételek mentén teszünk javaslatot a mai teológiai képzés módosításához.

I. A környező világ és a keresztyénség

A környező világ a keresztyénség számára nem ítélet tárgya, hanem feladat. A hittudomány oktatását nem lehet lombikban előállítani, nem lehet a múlt tematizálását ismételgetni, hanem feltétlenül szükséges hozzá a jelen legtágabb kitekintése, a globális szemlélet. Jacques Ellul szavai e témában is érvényesek: „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Globálisan gondolkodva nem dughatjuk fejünket a homokba. A világ a 21. századra alaposan megváltozott, különösen annak társadalmi szerkezete, felelősségi viszonyai és ideológiai-politikai környezete. A mélyülő erkölcsi értékválság, az egyre erőszakosabb keresztyénellenesség, a technika elhatalmasodása, a vidék megélhetésének ellehetetlenülése vagy elnéptelenedése, a rövidtávú haszonért népek, nemzetek és földrészek kifosztása, a szabadság dogmatikus ideológiája épp a szabadság ellenében, a tömeges népvándorlás, a felelőtlenül előidézett ökológiai katasztrófák jellemzik a nyugati civilizációt, amelyben élünk. A gyors változásban az egyre elmélyülő válságnak okozója az ember mindenkori korruptsága, amely nemcsak az európai krízist idézi elő újra és újra, hanem globális szinten is fenyegeti magát az embert (anyagiasság, családellenesség, nemek relativitása, biológiai manipulációk stb.) és a reá bízott világot (a természet pusztítása, nyomor, háborúk, migráció stb.).

Ebben a környezetben, amelyet már nem is szekularizáltnak, hanem poszt-keresztyén korszaknak neveznek, él, szenved, kísértetik, kopik-romlik, porlad a keresztyénség is. Ugyanakkor ebben a világban kell Urától kapott missziói parancsát betöltenie (Mt 28, 19-20), hirdetni az evangéliumot és felmutatni minden szinten az Isten országát. Ebben a helyzetben ennél nagyobb feladatot el sem lehet képzelni. A hittudományi karok oktatásának tehát éppen erre a feladatra kell képeznie a jövő teológusait és lelkipásztorait.

[[paginate]]

II. Az apológia mint a teológiai képzés célja

Az egyház küldetésében ma nem azoknak kell hirdetnie az evangéliumot és tanítania Istennek művét és igazságát, akik még soha nem hallottak felőle, ahogy azt a 19. századi misszionáriusok tették, hanem olyanoknak, akik a nyugati kultúrkörben keresztyén alapon álló évezredes intézmények áldásai között élnek és tevékenykednek, még ha figyelmetlenül is hagyják saját gyökereiket. Tegyük azt hozzá, hogy a keresztyénség nem egy vallás a sok világnézet és világvallás között, hanem az a hitvalló élet, amely a kétezer év során az európai kultúrában öltött alakot, s amelynek bázisán Európa keresztyénnek mondható. A szekularizált nyugati világ intézményeiben, gondolkodásának mélyén és erkölcsi ítéletében is még mindig őrzi keresztyénségének árulkodó jegyeit. A keresztyén hagyomány ezen köldökhelyét Paul Tillich megváltoztathatatlan jellegnek (character indelebilis) nevezi. A keresztyénségnek ezért nem misszionálni kell a környező társadalmat, hanem a misszió egy különös és nehezebb fajtáját szükséges művelnie, ez pedig az apológia. Az apológia kétirányú, s mindkét iránya ma rendkívül fontos. Az apológia egyrészt a keresztyénség szellemi védelmének munkálása, másrészt a szekularizált és tévúton járó embernek visszavezetése az Istenbe vetett hit igazságához és életviteléhez. Az apológia bibliai megfogalmazása legmarkánsabban Pál apostolnál olvasható: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10, 3-5).

A keresztyén kultúrkörben felnőtt, de már szekularizálódott ember tudatának és lelkiségének mélyrétegeiből csak az alapos apológia képes feltárni, felszínre hozni azt a döbbenetes tapasztalatot, miszerint a teológiai és evangéliumi igazság tartalmának, az Isten kijelentésének a kultúra minden területén érintettsége, alapvetése, sőt eredete van. Ezért az apológia elsősorban a kor meghatározó döntéshozóit, politikusait, gondolkodóit, szellemi embereit és mestereit célozza meg úgy, hogy az ige alapján igényes szakértelemmel és tudással azok tévedéseire rávilágít, állításaikat korrigálásra kényszeríti, és éppen saját szakterületükön nyeri meg a Krisztus ügyének. Hosszú távú, időigényes, nehéz munka. A nép – mint mindig – a vezető értelmiség, vagy annak hiányában, illetve árulásában (Julien Benda!) követendő példának vélt, népszerűsített „celebek” útmutatásait követi és fogadja el. Ezért az apológia döntő feladata a felelősen gondolkodó keresztyének meggyőzése és felkészítése annak érdekében, hogy a társadalomban példaképpé váljanak.

A hittudomány oktatásának és a református lelkipásztori-teológus nevelésnek is erre a korszellemre kell felkészítenie hallgatóit, a jövő teológusait, hogy az örök igazságot és evangéliumot a megváltozott körülmények között is hatékonyan tudják képviselni a reájuk bízott gyülekezetekben és a világban egyaránt. A hittudomány oktatásának – mint lelkipásztorok, hitoktatók és teológusok műhelyének központi céljává tehát feltétlenül az apológia kell, hogy váljon. Ezért a hittudományi karoknak a lelkész- és teológusképzésében fontos tekintettel lenniük legalább 50 évre előre a változó világ feladataira. A most tanulmányaikat kezdő hallgatók 50 év múlva teljesítik be pályájukat, tehát nem mindegy milyen jövőkép áll előttünk. A kihívások óriásiak: ökológiai, társadalmi, kulturális változásokban, többoldalú krízishelyzetben élünk, amelyekre lelkészeinket és teológusainkat szükséges kiképeznünk. Ennek értelmében csak egyetlen lehetőség marad, a tradicionális vagy konkrétabban: az apostoli keresztyén hitvallás és teológiai gondolkodás továbbszövése mentén a tudós lelkipásztor képzése, amely egyúttal a kultusznak és ezzel együtt a keresztyén kultúrának építkezését munkálja.

A kultúra a keresztyén életből fakadóan a kultuszból, vagyis az istentiszteletből ered. Az apológia jelentőségét komolyan vevő hittudományi intézetek nemcsak a jövő generációjának oktatását és nevelését tartják fontosnak, hanem a szekularizáció és az anyagiasság megfordítását is célul tűzik ki a transzcendencia és az etikai értékek felé, ami égető szükséglet a mai világban és bizonyos értelemben a mai világban élő keresztyének között is. A kultuszban és a kultúrában nincs helye a hibás, csonka, „jól lesz nekik így is” – szolgálatnak, áldozatnak, a giccsnek és a silányságnak. Nincs helye a gyülekezetnek hívott olcsó és rövid távú kielégítésre vágyó sokaság megnyerésének, a színvonalzuhanásnak vagy színvonaltalanságnak, mint ahogy a közösség és a személy, valamint a hitvalló egyház és a népegyház fogalmainak egymással történő kijátszásának sem. Krisztus egyháza csak új teremtésként – a szó eredeti értelmében – arisztokratikus szellemmel és lélekkel, minden tekintetben a legkiválóbb minőségben és a legnagyobb igényességgel épülhet fel.

[[paginate]]

III. A képzés új szerkezetének szükségessége

A legkiválóbb minőség és a legnagyobb igényesség nem technikai, nem anyagi, sem pedig módszertani eszközöktől, hanem a teljes ember erkölcsi, lelki és szellemi értelemben vett minőségétől függ. Mindebből az következik teológiai oktatásunk és nevelésünk számára, hogy a teljes és több dimenziójú ember figyelembevételével felvállalja az alapvető ismeretek teljességét átfogó három transzcendentálé: az igaz, a , és a szép szempontjait a teológia tárgyában amúgy is szereplő egy Isten vonatkozásában tárgyalandó. Hozzá kell tenni, hogy mivel a szekularizáció a keresztyénséget, és ezen belül a teológiai tudományokat is érintette, a teljes ember áttekintéséhez feltétlenül a sub speciae aeternitatis, az Isten országa szerinti holisztikus látásmódra van szükség (Mt 6, 33). Mindezek értelmében a református hagyományban gyökerező teológiai tudományokat is megtartva, és egységben tartva, a következő három tárgyegységben (vagy modulban, vagy intézetben) lenne kívánatos a képzés szerkezetét megváltoztatni: 1) rácsodálkozás, 2) elmélyülés, 3) kiteljesedés.

1) Rácsodálkozás: az I-II. tanévben (1-4. szemeszter). Alapelve: a szépre történő rácsodálkozás vagy gyönyörűség. A szép megérintése alapján az esztétika a kapu, a teológiai tudományok belépője, bevezetője, hiszen Rudolf Bohren és Karl Barth szerint is a hit esztétikai kategória. Az „Isten szép” gondolatával, a hitet ébresztő esztétikai gyönyörűségekkel, a doxológiával találkozva a hallgató lelkesültebben kezd el foglalkozni a teológia tudományával is. „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt 27, 4). Ebben a képzésben a művészetekkel való szoros összefüggésben a rendszeres bibliaolvasáson alapuló bibliaismeret és lelki építkezés, mintegy saját személyiség-építés kerülne középpontba. Ezt ölelné körbe a folyamatos imádság kultúrája, a liturgiai, az istentiszteleti műfajok, egyházművészeti ismeretek, valamint az ének-zene oktatása. E képzési időben azt lenne áldásos elérni, amiről Augustinus vall: „Nagy megindulásomban ó mennyit zokogtam himnuszaid és énekeid nyomán. Ezek olyan édes szavakkal csendülnek egyházad ölén. Belecsörgedeztek fülembe a szavak és szívemben föltündökölt az igazság. Így kapott lángra bennem a jámborság parazsa, patakokban csordogált a könnyem és jól éreztem bennük magamat.” Emellett további alapozó tárgyak kerülnének sorra: a három szent nyelv (a szó gyönyörűségére és értékére történő rácsodálkozás) és a hermeneutika (az írás gyönyörűségére és értékére történő rácsodálkozás). A külső kulturális kapcsolat fenntartását az olvasás, az irodalom, kiállítások és hangversenyek és színházlátogatások képeznék tanmenetbe építve, és valamennyinél a hallgató reflexióit is számba véve.

2) Elmélyülés: a III-IV. tanévben (5-8. szemeszter). Alapelve: az igazban való elmélyülés. Azoknak a teológia tudományoknak oktatását jelentené, amelyek a teoretikus tárgyakat, a biblikumot, a filozófiát, az egyháztörténetet és a rendszeres teológiát érinti. A lényeg azonban mindezekben az, hogy a hallgató az ismeret elmélyítésében a már megtapasztalt szép alapján gyönyörűséggel viszonyuljon a tantárgyakhoz, amelyek az igaz után kutatnak. Ki is az a legfőbb szép? Ki is az, aki ezt a szépet idézte elő bennem, cselekedte meg értem? „Boldog ember az, akinek…az Úr törvényében van gyönyörűsége és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal” (Zsolt 1,1-2). Ebben a stádiumban alkalmat kell adni a hallgató számára a belső meditációinak. Ez a köztes stúdium egyben az önismeret meglelésének útját is kell, hogy egyengesse az Isten-ismerettel párhuzamosan. Ki is vagyok én valójában? Mire is teremtett és hívott el az Isten? Ebben segít a bibliai vagy teológiai pszichológia.

3) Kiteljesedés: az V-VI. tanévben (9-12. szemeszter). Alapelve: a jó kiteljesedése a hallgató életvitelében. Ez a képzés legfelsőbb osztálya. A szép és az igaz után a „mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” (ApCsel 2, 37) kérdésében nő fel a feladathoz a hallgató és avattatik be az Isten igéje szolgálatának méltóságába. Erősen a nevelést hangsúlyozó, az életvitelt evangéliumi szintre emelő gyakorlatokról van immár szó. A modus vivendi lényegi kérdésére összpontosít és a hallgató problémamegoldásaira figyel. Ide sorolandó az etika, a retorika (még a pogány Cicero is azt mondta, hogy a hiteles szónok csak tiszta életű, erkölcsös ember lehet), a homiletika, aztán a vezetés tudománya, és minden gyakorlati teológia a gyülekezeti év foglalatosságaival együtt. A nevelésnek és az oktatásnak ebben a harmadik stádiumában a lelki fegyverzettel ellátott (Ef 6, 11-18) Krisztus jó vitézévé formálandó a teológushallgató. Ebben az utolsó fázisban épp a megváltozott társadalmi igények figyelembevételével differenciált lenne az oktatás. A hallgató tehetségéhez, képességeihez mérten választott hivatásnak megfelelő alapos szakismeretet kaphatna. Az utolsó két évben épp a gyakorlati stúdiumok közepette specializálódna a képzés a parókus lelkész, annak is sokfélesége szerint, nagyvárosi, lakótelepi, falusi, szórványi, intézeti lelkész, missziós lelkész, vallástanár, tábori lelkész, teológus kutató vagy tanár stb. felkészítésével. 

[[paginate]]

IV. A teológus-létre való nevelés

A mai református teológiai oktatás intézményeiben egyfajta elzárkózás tapasztalható, a hallgatók kötelező tanulmányaikon kívül nem kívánnak foglalkozni, de konfrontálódni sem az aktuális politikai, kulturális, tudományos vagy ideológiai kérdésekkel, viszont saját életvitelükben meglehetősen „világiasak” és fegyelmezetlenek. Képzésünket érintő javaslatban épp a fordított megoldásra helyeznénk a hangsúlyt: teológiai oktatásunk legyen nagyon is nyitott a világra, a környező kultúrára – mint az egyház apológiájának színterére –, ugyanakkor önmagán belül Krisztusnak odaszánt áldozatos élettel békéljen meg, és ezt a bölcsességet mutassa föl a világ minden területén.

Ennek figyelembe vételével a teológia oktatás módosításának végül, de nem utolsó sorban, magának a hallgatónak, a készülő tudós lelkipásztornak minőségéről kell szólnia. Nagy Szent Gergely pápa 6. századi figyelmeztetése ma is aktuális, mert a népvándorlásnak és az egyház mély krízisének korában tanított: „Nincs nagyobb vakmerőség annál, mint amikor tudatlanok vállalják magukra a lelkipásztori hivatalt, hiszen a lelkek kormányzása a legnehezebb mesterség. .Aztán a lelkipásztor jellemzését adja meg máig ható érvénnyel: „Elengedhetetlen tehát, hogy gondolatai tiszták, tettei kiválóak legyenek, tudjon bölcsen hallgatni és okosan beszélni, felebarátai szenvedésével együtt érezzen, az elmélkedésben múljon felül mindenkit, a jók alázatos társa, a bűnösök vétkeinek rendíthetetlen ellensége legyen buzgó igazságosságával, külső elfoglaltsága ne vonja el a belső szemlélődéstől, de a külvilág gondját se hanyagolja el a lelkiekkel való törődés miatt”. Valójában a krisztusi lét – Paul Tillich kifejezésével – az Új Lét képzett és hiteles emberei, tanítói, bölcsei, végső soron mások példaképei a teológusok. Mivel ez a pálya alapvetően létkérdésről szól, elengedhetetlen hozzá az Istentől való egzisztenciális megragadottság. A személyiségében fejlődő hallgató érdekében a következő, a hittudomány oktatását jelentősen befolyásoló tényezőket érdemes még figyelembe vennünk:

1) Érettebb korban kezdeni a teológiai tanulmányokat. Ennek a megfontolásnak egyik oka, hogy a jelenlegi nyugati fogyasztói társadalomban a felnőtté válás vagy érés egyre későbbre, mintegy tíz évre eltolódott. A középiskolából közvetlenül a teológiai képzésbe bekerült tizennyolc éves fiatalok még éretlenek ahhoz, hogy igazán felismerjék hivatásuk és elsajátítandó teológiai ismereteik jelentőségét. Másrészt annak érdekében, hogy a teológiához szükséges emberismeretre, élettapasztalatra vagy ezek mellett tanulmányi jártasságra szert tegyenek, teológiai tanulmányaik előtt ajánlatos éveket tölteni valamilyen munkahelyen, szakiskolában vagy felsőoktatási intézetben. Ennek a tartalmas időszaknak később, teológiai stúdiumaik vége felé, specializálódásukban hasznát vehetik. Ezért erősen kívánatos, hogy mindazok, akik a teológiai képzésre felvételiznek, legalább 5 év munkahelyi vagy főiskolai-egyetemi tapasztalataikat is igazolni tudják. A jelölt hitben való kitartását pedig mi sem bizonyítaná jobban, mint ezen előképzés türelmi-felkészülési idejének a kitöltése, ugyanakkor vízválasztóvá is lehet a tekintetben, hogy ennyi idő után ki gondolja még továbbra is komolyan, hogy teológus, illetve lelkipásztor legyen.

2) A felvételi vizsga tantárgyi követelményeinek visszaállítása. Noha manapság alkalmassági vizsgáról van szó, amely azt kutatja, hogy a jelölt személye, habitusa, gondolkodása, emberekhez való viszonyulása alkalmas-e a teológus létre, illetve a lelkipásztori szolgálatra, ugyanakkor az alkalmasság a tanításra és a tudós lelkipásztorságra való képességet is magába kell, hogy foglalja. Ezért ajánlott a felvételi vizsgán a tantárgyi követelmények között számon kérni a Biblia, az egyházi énekek, és a hitvallás ismerete mellett – függetlenül attól, hogy ebből az érettségin már vizsgáztak – a világ- és a magyar irodalomtörténet ismeretét is. Aki nem olvas rendszeresen, aki nem tud verset és egyéb irodalmi szövegeket elemezni, az valószínűleg nem lesz képes a bibliai szövegek értelmezésére, valamint értekezések és prédikációk megírására sem, márpedig egy teológusnak ez alapvető követelmény. Nem is beszélve arról, hogy az egyébként verbális kultúrára épülő teológia, valamint a célul kitűzött apológia szempontjából a világ- és a magyar irodalom ismerete elengedhetetlen.

3) A személyes lelki, szellemi kapcsolat erősítése tanárok és hallgatók között. A teológiai intézet vagy kar valójában egy sajátos gyülekezet (ecclesia theologorum). Az egyetemi nagy karokhoz képest kicsi létszáma pedig amúgy is családiassá teszi. Ebben az otthonban a tutori kapcsolati rendszer kiépítése és fejlesztése nagyon indokolt, hiszen a tanárok közül választott vagy kijelölt tutor a hallgató lelki és szellemi vezetője lehet végig a tanulmányai során. Egyébként erre a mester és a tanítvány tradicionális kapcsolatára visszavezethető személyes viszonyra igen nagy igény van a hallgatók körében is. Emellett azonban elengedhetetlen olyan rátermett és szakképzett férfi és női spirituális alkalmazása külön a fiúk és külön a lányok lelkigondozására, akik egyébként – a tanároktól eltérően – nincsenek függelmi viszonyban a hallgatókkal. Ehhez a témához tartozik még az, hogy ajánlott a hagyományosan megtartott évi minősítő vizsgák mai formájának eltörlése. A minősítő vizsga módszere ugyanis bürokratikussá vált, a Szentírás alapján megállapított kritériumok nélkül szubjektív szimpátián vagy antipátián alapul. Másrészt a kérdéses hallgató bizottság előtt történő „lelki faggatása és gyötrése” személyiségének méltatlan megaláztatásával jár. Ezért indokolt, hogy a hallgató életvitelét a teológus gyülekezet Jézus tanítása szerint (Mt 18, 15-17, 21-22) vegye gondjaiba, személyesen figyelmeztetve, intve, ha szükséges, illetve mellette állva tanácsolja és segítse. Ennek pedig az a feltétele, hogy tanárok a lehető leggyakrabban legyenek együtt a rájuk bízottakkal, azok gondjaival, örömeivel, hogy életüket, tapasztalataikat és szeretetüket minél jobban megoszthassák velük (Lk 15, 3-5).

Békési Sándor

Hasonló anyagaink

A Forrás Kör

A legendás Forrás Kör a hazai kulturális élet meghatározó, alternatív művészeti csoportja volt a kommunizmus utolsó évtizedében. A független Kör tíz esztendőn át, 1981 és 1991 között működött az Egyetemi Színpadon, s járta az országot. A magyars...