Őrizd, mert kilopják!

Hegyháti Zsombort már a Színművészeti Főiskolán is a legtehetségesebb növendéknek tartották évfolyamában. Tanárai meg voltak győződve arról, hogy jelentős színész válik majd belőle. Osztálytársai pedig annak rendje, módja szerint irigykedtek rá. Egyebet úgysem tehettek, hiszen nekik is el kellett ismerniük, hogy Hegyháti legalább annyival talentumosabb náluk, mint ők mindnyájan együttvéve.

Hegyháti is tisztában volt ezzel és igyekezett szerénységgel ellensúlyozni kiválóságát. Hanem ez nehezen ment neki. Mintha egy strucc akarna idomulni a pulykákhoz. Különösen ez akkor tűnt fel nagyon, ha felment a színpadra. Ott aztán már nem érdekelték a többiek, csak a versre vagy monológra koncentrált, mélyen átélve adta elő azokat lenyűgöző hatást nyújtva.

Természetesnek tetszett hát, hogy amikor a diplomáját kézhez kapta, azonnal a fővárosi Nagy Színház szerződtette. Csak őt egyedül, a többiek vidéki teátrumokban kezdték pályájukat. Igaz, azokban már nagyobb szerepeket is játszhattak, amíg Hegyháti kiváló képessége ellenére is csak kisebb epizódokban tűnhetett fel. Nem zúgolódott ezek miatt, hiszen akkoriban még jelentős „színészbölények” uralták a Nagy Színház régóta koptatott deszkáit, és mellettük egy pár mondatos szerep is kitüntetésnek számított. De még egy olyan is, amiben csak egyetlen mondata volt. Berohant a színpadra, középen megtorpant, kétségbeesetten felkiáltott: „Emberek nyakunkon a vizigótok!”, és aztán kifutott. Az előadás után Süvöltős Kelemen a színház főrendezője megjegyezte, Borkúti Barnának, az igazgatónak, hogy ez az ifjú színész nem ezt érdemelné.

- Hallgass rám direktorom – folytatta neheztelve –, te szerződtetted ide a tanárai javaslatára, és mióta hagyod már parlagon, mint egy felszántatlan termőföldet. Nem gondolod, hogy most már hasznossá is kéne tenni a tehetségét?

- Igazad van – helyeselt az igazgató –, de azért nem ártott csupán az éhét csillapítani ezekkel a kisebb „falatokkal”, mielőtt feltálaljuk neki a főételt. Majd nézd meg, milyen étvággyal fog nekilátni, és aztán majd folyamatosan bizonyíthatja a képességeit.

Borkuti Barna jóslata bevált, mert a következő évadban Hegyháti megkapta a címszerepet a Hamletben, melyben vitathatatlanul nagy sikert aratott. Attól kezdve pedig már nem volt megállás számára. Egymás után játszotta a klasszikus drámák vagy kortárs színművek főszerepeit, köztük vígjátékokban is. Kiderült ugyanis, hogy Hegyháti átváltozóképessége nem ismer határokat. Erről meggyőződtek a már említett nagy „színészbölények” is, magukhoz méltónak fogadva el ifjú kollégájukat.

A szerződtetését követő negyedik évadban végül nagy lehetőségként eljátszotta Bánk bánt is. A siker akkor sem hagyta cserben. A premieren a közönség felállva tapsolt és a színészklubban rendezett ünnepi banketten régi évfolyamtársa, Csataki Zénó is odasomfordált hozzá.

- Gratulálok, Zsombor – mondta a kopaszodó jellegtelen fizimiskáját változatlanul viselő színész –, és örülök, hogy együtt játszhattam veled a főiskolán. Fantasztikus Bánk bán vagy! Amíg néztelek, többször is eszembe jutott, hogy jó lenne lopni a tehetségedből. Csak egy keveset, neked még úgyis bőven maradna.

- Ezt te most poénnak szántad? – kérdezte elhűlve Hegyháti. – Mert annak talán elmegy, de kissé abszurd, nem gondolod?

- Miért lenne az? – kérdezett vissza Csataki – A világ is mindinkább abszurdabbá válik, amikor számos olyasmi megvalósítható, melyek régebben képtelenségnek tűntek. Egyébként bevallhatom neked, már a főiskolán is késztetést éreztem arra, hogy lopjak a tehetségedből.

- Te meg vagy őrülve! – hagyta ott Hegyháti, majd néhány lépés után hátra szólt – Elmeorvoshoz menj, az hátha észhez térít!

- Azért nem árt, ha őrzöd! – kiáltott utána Csataki. – Mert egyszer arra ébredsz, hogy kifosztottak!

[[paginate]]

Hegyháti maga sem hitte volna, hogy nyugtalanságot kelthet benne ez a beszélgetés. Próbálta ugyan elfelejteni Csataki idétlen elmeszüleményének vélve, de mégsem tudott napirendre térni felette. Hiszen ma már szinte mindent el lehet lopni, miért csak a tehetség lenne kivétel? Annak is megvan a módja, de nyilván nehezebben kivitelezhető, mint a buszon elcsenni egy pénztárcát. Az csak a zsebben van, amíg a képesség mélyen belül, valahol az ember szellemi tartományában látatlanul. Hogy lehet ahhoz hozzáférni? Ezoterikus módra, tudatmódosító szerekkel, pszichés ráhatással? Na, ez az, amiről fogalma sincs, fölöslegesen koptatná az agyát, ha ki akarná találni. De ettől létezhet, és nem árt, ha felkészül a tehetség-tolvajok ellen, elsősorban a színészkollégákat nem engedve közel magához.

- Ide figyelj – mondta egyik alkalommal Priznici Ákos kollégájának beszélgetés közben –, már csaknem belebújsz a fülembe, úgy dumálsz hozzám. Húzódj három lépéssel odébb. Onnan is értem minden szavadat!

- Jól van, na – válaszolt sértetten Priznici –, akkor legokosabb, ha magaddal beszélsz. Már itt sem vagyok!

Priznici még aznap elterjesztette a színészek között, hogy Hegyháti „messzehallóvá” betegedett, mert nem bírja, ha közelről szólnak hozzá.

- Ugyan már – nevetett Cseszéki Géza, a népszerű komikus –, ez csak valami különcség lehet nála, de ő ezt is megengedheti magának!

Attól kezdve a színészek jó távolról kiabáltak Hegyhátinak, amit ő elégedetten vett tudomásul. Ellentétben Szirti Karolina kolléganőjével, egy esztendeje eljegyzett menyasszonyával, aki viszont annál nehezebben vette tudomásul, hogy a nagy színész megszakítja vele a mátkaságot.

- De hát miért? Mit követtem el? – faggatta sírásba hajló hangon Karolina. – Az én szerelmem változatlanul lángol irántad!

- Az enyém viszont már nem is parázslik – jelentette ki Hegyháti –, és ebbe jobb, ha beletörődsz. Ráadásul rájöttem, hogy színésznőt nem célszerű túlságosan közel engedni magamhoz. Majd inkább távolabbról csodállak!

Szirti Karolina kénytelen volt elfogadni Hegyháti döntését és rövidesen eljegyezték egymást Süvöltős Kelemennel, a nemrégen elvált főrendezővel. Hegyháti gratulált nekik.

Időközben a Nagy Színházhoz szerződött Csataki Zénó is. Értesülvén Hegyháti „messzehallásáról” felvilágosította a kollégákat, hogy szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen azért alkalmazza ezt a módszert, mert fél, hogy valamelyikük kilop a tehetségéből. Azt pedig nagyon nem szeretné.

Hegyhátinak természetesen még aznap elmondta Cseszéki Géza, hogy mit fecsegett róla Csataki.

- Óvakodj tőle Zsombikám – figyelmeztette kollégáját –, mert attól az alaktól minden kitelik. Az is, hogy ő lopná a legtöbbet a képességeidből. Pontosabban lopatná az ilyen szellemi bűnözésre szakosodott profival, mert ő képtelen lenne elsajátítani a technikáját. Arra alkalmatlan.

Hogy ez nem jutott eszembe! – korholta magát Hegyháti később a Cseszékitől hallottakra gondolva. – Hiába tartózkodom a kollégáktól, ha azok felbérelhetnek tehetséglopásra szakosodott profit is jó pénzért. Mert ki garantálhatja, hogy nincsenek ma már olyan törvénytelenül működő zugtanfolyamok is, melyeken ezeknek a szellemi tolvajoknak a kiképzése folyik? Elég, ha ezekről tudnak a Csataki-félék és válogathatnak, ki lenne a legalkalmasabb a megbízás teljesítésére. Ott vétettem el sajnos, amiért csak magamat okolhatom, hogy kezdettől nyíltan vállaltam a tehetségemet. Nem fukarkodtam a teljes átélésre törekedve az alakításaimban, hogy a megírt szerep mindinkább élővé mozduljon a színpadon. De hát valójában ez az igazi színész feladata, amíg mások, néhány kivételtől eltekintve jószerint pihennek az előadásokon. Mintha csak a szöveget felmondani lenne kötelességük, amiért nem egy közülük díjakat is kapott, amíg én következetesen csak a publikum nagy tapssal honorált tetszését nyertem el.

[[paginate]]

Úgy határozott, hogy megpróbál „visszavenni” a művészetéből és alakításaiban közelíteni kollégái szintjéhez. A próbákon ez még sikerült is egy Csehov dráma főszerepében, de a bemutatón már nem tudta visszafogni magát. Ennek ellenére, a játékával mégsem érte el a tőle megszokott hatást. A szenvedélyt hanggal igyekezett pótolni, az egyik drámai monológot követő csönd nem a feszültséget jelezte, csak szünetnek tetszett. Hegyháti még a színpadon rádöbbent erre, megizzadt, a szíve hevesebben vert, és alig tudta végigjátszani az előadást.

- Mi történt veled Zsombor? – kérdezte tőle premier után Sávolyi Pál, az új igazgató, aki a nyugdíjba vonult Borkuti helyébe jött. – Régebben majdnem minden nagy szerepedben láttalak. Olyan voltál azokban, mintha a többiek csak statisztálnának körülötted, azért, mert te nem játszottad, hanem élted a hőseidet. Most meg úgy éreztem, hogy mihamarabb túl akarsz lenni az egészen.

- Csak azt mondtad el – nézett rá Hegyháti –, amivel tisztában vagyok. Nem tudom, mi történhetett, de valami megváltozott bennem. Mintha veszítettem volna a tehetségemből.

- Micsoda?! – nevetett Sávolyi. – Azért ne légy ennyire pesszimista. Meglátod, a legközelebbi szerepedben ismét a régi leszel.

Ebben bízott Hegyháti is. Azzal sem törődve, hogy az előadásról szóló kritikák is elmarasztalták. Eddigi pályafutása során először. Külsődlegesnek, nem őszintének ítélve játékát, miközben Csataki Zénó alakítását egy másik szerepben nagyon megdicsérték. „Nem tesz semmit – legyintett Hegyháti –, legalább egyszer a kedvetekre tettem, hogy rossz voltam, de ne reménykedjetek a megismétlésében. Ilyen nem fordul elő többet.”

De bizony előfordult. Az évad közepén bemutatott Ibsen drámában még a Csehovéban nyújtott alakítását is alulmúlta. Abban meg Priznici Ákos tűnt ki a játékával.

Hegyháti Zsombor előtt most már bizonyossá vált, hogy amitől tartott, bekövetkezett. Valakik mégiscsak jócskán loptak vagy lopattak, ez már mindegy, a tehetségéből, és ezt a tevékenységüket a jövőben sincs szándékukban abbahagyni. Egészen addig, amíg már egy aprócska epizódszerep eljátszására sem lesz alkalmas.

Ezt azonban már nem várom meg – döntötte el Hegyháti, és felmondott a Nagy Színháznál. Levélben tette, pár sorban, indoklás nélkül, amit átadott a titkárnőnek, hogy továbbítsa az igazgatónak. És bármilyen hihetetlen, de megkönnyebbült ettől. Mintha a lelkét nyomasztó nehéz tehertől vált volna meg. Könnyedén, felszabadultan lépett ki a színészbejáró ajtaján, akár ha egy vendéglőt hagyna ott, törzsvendégként, ahol kiderült, hogy rosszul főznek.

Sokáig nem lehetett róla tudni semmit. Annyit csupán, hogy egyetlen másik színházhoz sem szerződött, pedig akkoriban, de később is szinte ellepték a különböző magántársulatok a fővárost. Voltak olyanok is, melyek lakásokban, hangárokban, pincékben, vagy még lépcsőházakban is tevékenykedtek. De egyik sem büszkélkedhetett azzal, hogy a nagy Hegyháti Zsombor náluk játszik, már csak azért sem, mert lakását közvetlenül a felmondása után elhagyta és elköltözött Pestről. Hiába keresték hát ott a Nagy Színháztól, idegenek nyitottak ajtót közölve, hogy ők vették meg a művész úr otthonát, aki megtiltotta, bárkivel tudassák, hová költözött.

- Lehet, hogy szerzetes lett – jelentette ki Cseszéki –, és azóta már főapát valamelyik kolostorban!

A Nagy Színház azonban tovább működött Hegyháti nélkül is. Évadok jöttek-mentek, egyre kevesebben maradtak már ott a régi színészek közül. Máshová szerződtek, nyugdíjasok lettek, meghaltak, csupán Csataki, Cseszéki, Priznici és még vagy ketten, hárman tartottak ki. Akik természetesen sokat emlegették Hegyhátit az újabb tagoknak, főleg az ifjú színészeknek. Ezáltal kezdett legendássá eszményesülni alakja, kivételes tehetsége, amire – ezt sem hallgatták el – annyira vigyázott, hogy el ne lopják vagy lopassák.

[[paginate]]

Ahogy telt az idő, Priznici kíváncsisága nem szűnt, inkább növekedett, hogy végül is hová tűnhetett Hegyháti. Hiszen nem válhatott köddé vagy levegővé, valahol csak megtalálható. Aztán egészen váratlanul megoldódott számára a rejtély, amiről így számolt be a kollégáknak.

- Képzeljétek el, egy társaságban ráakadtam Hegyhátinak egy rajongójára, nőre persze. Tőle aztán megtudtam mindent, ami nem egy szokványos történet, de rá vall kollégánkra. Budapesttől jó messzire, Zalában vásárolt egy tanyát. Olyat, ami egyedül áll egy pusztában és pár kilométerre attól minden oldalról akácerdő övezi, mintha csak őrizné. A házat felújította, lakhatóvá tette, és hogy barátságosabb legyen, vitt oda egy feleséget is. Akinek semmi köze a művészetekhez, de annál több a mezőgazdasághoz, állattartáshoz, hiszen agrármérnök. Ami azért sem mindegy, mesélte a rajongó, aki már járt is ott, mert a tanyát valóságos állatsereglet nyeríti, ugatja, bőgi körbe. Gondozásukkal szakemberek foglalkoznak az asszony irányításával. Eladásra is tenyésztenek, főleg marhákat, disznókat, de inkább egy magánállatkertnek tűnik az egész. Aminek megtekintésére szívesen mennek oda turisták is. Mert sokféle állatban gyönyörködhetnek, szarvasban, őzben, majomban, tevében, lajhárban, és kitudja még hányfélében!

- Azt akarod velünk elhitetni – vágott közbe Cseszéki –, hogy a hajdani Bánk bán beéri ezzel? Összeterelteti az állatokat és olykor szaval nekik?

- Azt azért nem – nevetett Priznici -, már említettem, hogy az állatsereglettel az asszony foglalkozik, és van egy középiskolás lányuk is, aki állatorvosnak készül.

- Beszélnél végre már arról is – vette át a szót Csataki –, hogy mivel tölti ott az idejét Hegyháti?

- Festéssel, barátaim – mondta jelentőségteljesen Priznici –, mert kiderítette magáról, hogy ahhoz is nagy tehetsége van.

- És miket fest? – tudakolta Csataki. – Állatos, esetleg tájképeket?

- A rajongó erről nem adott felvilágosítást – válaszolt Priznici –, ugyanis nem láthatta a festményeket. Amikor ott járt, közölték vele, hogy az elkészült műveket egy bezárt pincében tárolják, ahová senki sem juthat be. Hivatásos festőművész meg különösen nem.

- Sejtem, miért – jegyezte meg kajánul Csataki –, mert fél, hogy lopnának belőlük. És ha már ott téblábolnak, akadhat közöttük olyan is, aki képes rá, hogy a tehetségéből is elemeljen valamennyit. Mert nekem meggyőződésem, barátaim, hogy Hegyháti festőnek is kiváló lehet!

Priznici az általa elmondottaktól is fellelkesülve elhatározta, hogy azért is felkeresi volt kollegájukat. Legfeljebb nem engedi be még az udvarra sem, kidobatja két markos emberével. De nem így történt. Amikor az autójával megállt a ház előtt, és kiszállva abból becsöngetett a kapun, maga Hegyháti jött elébe. Szívélyesen köszöntötte, mintha csak tegnap váltak volna el. Bevezette nappali szobájukba, leültette és megkínálta a saját kertjében termett körtéből főzetett pálinkával.

- Nem fogtak rajtad az évek – kezdte Priznici –, ha színész maradsz, még nyugodtan játszhatnál fiatalabb hősöket is. Na, jól van, ne beszéljünk színházról, hallottam, hogy áttértél a festészetre. Mutatnál néhány képedet?

- Az értesülésedet nem cáfolom – mondta Hegyháti –, mert valóban festek, de ne légy kíváncsi a műveimre. Azokat csak az emléktárlatomon nézheted meg, ha lesz pofád túlélni engem.

- Szerintem én előbb patkolok el – legyintett Priznici –, és akkor végképpen lemaradok az élményről. Nem lehetne legalább előlegben megtekinteni néhányat? Vagy talán attól tartasz, hogy lopok a festői képességedből? Mire használnám, én megmaradtam színésznek!

- Az nem számít – mondta Hegyháti –, ha nyugdíjaznak, még jól jöhetne. A színészetről jut eszembe, hogy ülj már át abba a másik fotelbe. Mert még kísértésbe esel és lopsz egy kis repetát a maradék tehetségemből!

- Hagyd ezt – ült át a másik fotelbe Priznici –, régóta elegem van már ebből. Fogalmad sincs, mennyire elterjedt ez a tehetséglopás a színházi körökben. Többet emlegetnek téged, mint sikereid csúcsán. Különösen a pimasz színészifjoncok terjesztik a hátunk mögött, hogy amit elértünk Csatakival, meg Cseszékivel együtt, azt a tőled elszajrézott képességnek köszönhetjük. És van pofájuk azt is hangoztatni, hogy lophattunk volna többet is!

- Na, látod – nevetett Hegyháti –, előbb-utóbb minden titokra fény derül, a komédiások felségterületén meg különösen. Ami azt illeti, jól látják a fiatal kollégák, mert te is lehettél volna mohóbb a színészi adottságaim megdézsmálásában. Múltkor láttalak egy tévéfilmben, amiben még egy utcáról befogott civil is jobb lett volna nálad.

- Köszönöm Zsombor – húzta félre a száját Priznici –, sértegess csak és hidd, hogy amit a pályán elértem a tőled zsákmányolt tehetségnek köszönhetem. Ilyen még a fantasztikus regényekben sem fordul elő!

[[paginate]]

- Részedről természetes, hogy tagadod – mondta Hegyháti –, és nyilván ezzel érvelne Csataki vagy Cseszéki is. De elkéstetek vele. Mert kik voltatok ti, mielőtt képességlopásba kezdtetek? Szabad szemmel is alig látható robotosai a színészetnek. Aztán Csatakinak eszébe jutott, hogy lehet ezen segíteni, csak meg kell találni a módját. Akár profi tehetség tolvajok alkalmazásával is, amire még Cseszéki is felhívta a figyelmemet. Mindegy, hogyan csináltátok, vagy csináltattátok, milyen technikák alkalmazásával, mert én akkor is csak a szerepeimmel voltam elfoglalva. Az sem érdekelt volna, ha netán rajtakaplak benneteket. Ennek folytán könnyű prédának bizonyultam, mert őrizetlenül hagytam Istentől kapott talentumaimat. De a tanulságot ebből azóta levontam, és ezért is van az, hogy festőként most már nem válok nyitottá senki előtt. Ezt a tehetségemet gondosan őrzöm, és nem férhet hozzá senki tolvaj, amíg élek!

- Bravó – tapsolt Priznici –, remek monológot rögtönöztél, és kiválóan adtad elő! Ezzel is bizonyítva, hogy még mindig nagy színész vagy! Nem jössz vissza a pályára?

- Eszem ágában sincs – rázta a fejét Hegyháti –, nem kockáztatok, hogy még a maradék színészi képességemet is ellopjátok. Festőként nyugodtan élek!

Csinos szőke lány jött be a szobába. Megállt, apjára nézett.

- Lilikém – szólt oda neki Hegyháti –, ez az úr egykori színésztársam, Priznici Ákos.

- Jó napot – nyújtotta kezét a lány –, Hegyháti Lili.

- Örülök, hogy megismerhetlek - fogott vele kezet Priznici – nagyon hasonlítasz apádhoz. Gimnazista vagy?

- Igen – bólintott Lili –, harmadikos.

- Már majdnem érettségizős - kedélyeskedett Priznici. – Aztán van-e már elképzelésed, hogy mi szeretnél lenni?

- Állatorvos- felelt helyette az apja. – Na, jól van Lilikém, majd később megbeszéljük, miért is jöttél be. Most eredj, és simogasd meg Bözsit, a kedvenc zebrádat.

- Mondd csak, Zsombor – nézett a kimenő lány után Priznici. – Biztos, hogy állatorvos akar lenni Lilikéd?

- Biztos – mondta határozottan Hegyháti – ne is reménykedjetek, hogy inkább színésznek állna!

- De ha mégis úgy döntene – kérdezte Priznici –, akkor megakadályoznád?

- Feltétlenül – mondta Hegyháti –, arról szó sem lehet. Pedig kislány kora óta érzem, hogy jó színésznő lenne, hiszen az én lányom. De ha mégis a színpadot választaná, nem engedném, inkább magam lopnám ki belőle a tehetséget. Majd konzultálnék veled, hogyan is kell azt csinálni!

Amikor távozott Priznici, Hegyháti a kapuig kísérte. Át a házi állatkerten, hogy a festmények helyett valamit lásson is a kollégája. Priznici azonban sietett volna. Hiába nyugtatta Hegyháti, hogy ez egy szelíd állatkert, nagyon vadak nincsenek köztük, a színházakban inkább vannak. Priznici csak idegesen bólogatott, és csupán akkor könnyebbült meg, amikor az autójához ért. Onnan még visszaintegetett, majd beszállt és elhajtott. Hegyháti úgy nézett utána, mintha Priznicivel együtt a színész múltja is messze tűnne.

Még jó, hogy Lilikét kiküldtem a szobából – gondolta –, mert azonnal meghazudtolt volna az állatorvosi pályát illetően. Így meg én kényszerültem füllenteni Priznicinek, mert persze hogy színésznő akar lenni a lányom. Végül is mit tehetnék, volt kitől örökölnie. Legfeljebb abban reménykedhetek, hogy ő nálam jobban fogja őrizni a tehetségét. De ha netán ugyanúgy meglopják, mint engem, nem kell megvárnia, míg végképp kisemmizik. Állatorvosnak lenni is szép hivatás, azon kívül békés is. Hiszen a kakas nem akar sassá lenni, a kecske zsiráffá, és a medve sem elefánttá. Beérik azokkal az adottságokkal, melyekkel kezdettől rendelkeznek, és úgy élik le az életüket. Az ember is tanulhatna tőlük, de attól tartok, képtelen erre. Nincs meg hozzá a tehetsége.

Tóth-Máthé Miklós

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...