Azt kívánom, bár remélem
egyelőre meg nem érem –
azt kívánom, ilyen nyári,
ilyen melegszavú este
jöjjön az a végső álom
sokatlátott két szememre.

Fiatalon, huszonhét évesen, 1956. júniusban írta Kányádi Sándor ezt a költeményt, melynek Azt kívánom címet adta, s a leírt kívánság szerencsére csak hatvankét esztendő múltával, idén június 20-án teljesült be. Nem foglalkoztunk évek óta azzal, hogy a költő is meghalhat, pedig már olyan életkorú volt, ami kegyelmi állapotnak számított. Önző módon mindig örültünk, amikor megajándékozott bennünket a legújabb költeményeivel. Lírája halhatatlan marad ugyan, ám földi létezésének múlandósága közös fájdalmunk lett, mindannyiunk vesztesége, akik magyarul beszélünk e földi világban, ahol egymás megértését költészetének szeretet-hangján segítette. Kányádi Sándorral minden találkozás kedves élmény volt, mert mindig a lényegről beszélt: emberközpontú volt. Éppen emiatt lehetett az, hogy halálhírére is pillanatok alatt reagáltak a pályatársak, tisztelők, s azonnal az olvasók tömegei – ugyanazon a szeretet-hangon – a közösségi oldalakon idézetekkel vagy saját szavaikkal búcsúztak tőle, és ismeretlenek is végtisztességet adtak számára. Ez mit mutathatott meg mindannyiunk számára? – Azt, hogy valódi emberi nagyság volt, olyan költő, aki a saját értékein keresztül nemzedékek összetartójává vált. „Versei mindennap velünk vannak – nyilatkozta Gryllus Dániel, a Kaláka együttes vezetője. – Szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből.” Kiderült a több napos-hetes egyéni búcsúzásokból, hogy mindenki szerette Kányádi Sándort. Szabó T. Anna úgy fogalmazott, hogy „minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet”. Talán ez a legteljesebb mondat, amelyben megtalálható a lényeg, hogy miben található Kányádi költői ereje és emberi jelentősége. „Nagyon sok szál benne összpontosult, amelyeket az évek során tovább szőtt” – fogalmazott Szentmártoni János. Az egyik hivatalos közlemény idézi monográfusát, Pécsi Györgyit, aki szerint a költő számára a szülőföld nem elvont eszme volt, „hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége”. Mindenki hozzátett egy darab igaz emlékezetet a nagy egészhez.

[[paginate]]

Ady még életében előre megjósolta: „Szememet már lefogták szépen / És senki sem emlékszik rája. / Senki se tudja, mint néztem rá, / Kire haraggal, kire kéjjel? / S ostoba kis emlékezések / Indulnak útnak szerte-széjjel”. A kis emlékek egyéni felelevenítései szinte automatikusan megindulnak a nagy művészek halála alkalmával. Megírják, hogy mennyire szerették, milyen tollal írt, hogyan nézett ki, mi volt a kedvenc étele stb., ám ezek a fajta emlékezések valójában semmit sem fejeznek ki a személyről és annak művészetéről. Kányádi esetében azonban nem ez történt, ugyanis senki sem az egyéni élményeit osztotta meg – én sem ezt teszem! –, hanem arról a hatalmas életműről vagy annak egy részéről beszélt vagy írt, amelyet maga mögött hagyott. Hogyan történhetett meg ez ennyire természetes módon? –Számára a költészet egy kiteljesedő létezési formát jelentett; a latin mondás alapján: poeta non fit, sed nascitur, vagyis a költő nem lesz, hanem annak születik. Kányádi Sándor azon kevesek közül való, aki ilyen költő volt, és akinek a költészete gazdag életanyaggal rendelkezik, melyhez élettapasztalat és mély lélekismeret is társult. Elmondhatjuk a költészetéről, amit – szintén – Ady önmagáról vallott: „az egész élet bennem zihál”. Kányádi verseiben is az egész élet zihál, ugyanis életének nemcsak nagy jelenségei, hanem az apró eseményei is költészetté váltak. Keveseknél találkozni ennyire széles poétikai repertoárral, éles maszkváltásokkal, narratív hosszú versekkel, filozófiai költészettel és gazdag gyermekköltészeti világgal. Nem hajszolta az élményeket, sőt olyan életeseményeket és életérzéseket fogalmazott meg, amelyek alkatilag nem mindig azonosak vele. Ennek ellenére sosem volt hatásvadász, vagy nem írt pózolásból; mindig valódi élményeiről költött verseket. Feltűnő, hogy a líra 20. század második felének mostanáig terjedő időszakában mintha nem is a posztmodern költők kortársa lett volna. Nem kívánt látszat-modern lenni, holott számos formával kísérletezett. A szellemi és költői hagyaték mögött sok évtized munkája van: hosszú élete során végigjárta az irodalmi, költői és az emberi fejlődés stációit. Csiki István költőtársa találó megállapítása szerint megismételte „a magyar irodalom törzsfejlődését a népköltészettől, a krónikás énektől, a zsoltároktól Petőfin, Arany Jánoson, Adyn és a transszyivanista líra képviselőin, az erdélyi helikonistákon át a 20. század stílusirányzataiig”. Lírája a vallomásos sorsköltészetet, a magyar kisebbségi életérzéseket magában foglaló katartikus költészet. A magyarság lelki- és önismereti közös sorstudata – küldetéses hangon – szólal meg verseiben. A ’60-as években a Forrás folyóiratban publikált, amely nemzedékének egyik fő, ha nem a legfőbb irodalmi megnyilvánulási felülete volt. Olyan tehetségek bontakoztak ki, mint például a tragikus sorsú Szilágyi Domonkos és Hervay Gizella. Itt Kányádi is szellemi-fizikai teret kapott és költészetileg kiteljesedett: szabadvers-technikát alkalmazott, központozást elhagyó, enjambement-okat felvonultató, montázstechnikával időrendiséget bontott, valamint az idő- és térfelfogása is kitágult, továbbá a vendégszövegek beékelésével és kiszélesedő történelmi jelentésmezőkkel megújult az egész lírája, amelyben felerősödött a mitologikus elemekkel kibővült folklorisztikus hangulat. Nem véletlen, hogy munkásságának jó részét angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre lefordították. Az elmúlt másfél évtizedben róla, illetve munkásságáról önálló művek láttak napvilágot, amelyekben alapos elemzések tárgyává vált a költészete (Ködöböcz Tamástól 2002-ben, Pécsi Györgyitől 2003-ban, Murvai Olgától 2005-ben, Bertha Zoltántól 2006-ban, valamint Márkus Béla szerkesztésében megjelent tanulmánykötet 2004-ben).

[[paginate]]

Gyerekkor, emberi-költői indulás és kiteljesedés

Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván, 1929. május 10-én született Kányádi Miklós földműves gazdálkodó és László Julianna gyermekeként. Édesapja emberi tartásának jelentős költeményeiben (El-elcsukló ének, Levéltöredékek) állít emléket. Az otthoni indulás jelentősége visszatérő téma: „Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta” – írja fizikai és lelki otthonáról. Közösségi gondolattá formálta a tapasztalatait: „az a környezet, amelyből származom, önmagában is közösségi gondokat felvállaló mikrotársadalom volt, tehát már eleve, a szülői házból magammal hoztam ezt a közösségi, közteherviselési gondokból való részesedést. Az én gyerekkoromban még élt a székely közbirtokosság, élt, és mind a mai napig él a kaláka is, az egymáson segítés sajátos formája… hát nálunk senki nem épített egyedül házat”. Kányádi emberségét látványosan példázza ez a két – vers és prózai – idézet.

Az elemi iskolát szülőfalujában járta ki, majd a középiskolát Székelyudvarhelyen – édesanyját tizenegy éves korában elveszítvén – félárva parasztgyerekként a székelyudvarhelyi református kollégiumban, később a római katolikus főgimnáziumban és a fémipari szakközépiskolában 1950-ben fejezte be, amikor már program- és úgynevezett igazodó versekkel lépett fel, mint költőpalánta. 1954-ben diplomázott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán, ahol Szabédi László és Jancsó Elemér voltak a tanárai. Egyetemistaként, Tamás Gáspár hívására, 1951 és 1953 között az Irodalmi Almanach segédszerkesztőjeként dolgozott, ez a folyóirata a Román Népköztársaság Írószövetsége Kolozsvári Tagozatának hivatalos kiadványa volt. E kiadványnak fő küldetésül szabták a hivatalosak, hogy az aktuális kommunista ideológia irányában elkötelezett szépirodalmi alkotásokat közöljenek, amelyben ideológiai kérdéseket tálaltak az olvasók számára. A diplomázása után, 1955-ben megjelent a Virágzik a cseresznyefa című első kötetének szocialista verseit egyetlen későbbi válogatásába sem vette fel. Utóbb ezeket tévesen paródiának vélték az olvasók, annyira hihetetlen volt a lelkes hangvétele.  Pár év múlva, 1955 és 1960 között a Dolgozó Nő munkatársa lett; ez a lap társadalmi, politikai és kulturális folyóirat volt, amikor Kányádi ott dolgozott, akkor Erős Blanka szerkesztette, akinek elődje Berde Mária írónő volt; majd 1960 és 1990 között a Napsugár című gyermekújság szerkesztője lett. Ez az újság sajnos bűnben fogant, ugyanis 1956 őszén, a forrongó magyarországi történelmi helyzet hatásának csillapítása érdekében, taktikai szempontból jött létre, hogy a romániai magyar származású szülők és családok figyelmét a nemzeti és politikai ügyekről elterelje és lekösse. Ezért ez a magyar nyelvű folyóirat a fiatal kommunisták (Ifjúmunkás Szövetség és Pionírszervezet) felügyelete alatt állt.

[[paginate]]

Kányádi költői tehetségére kor- és pályatársa, Páskándi Géza figyelt fel, aki első versét (Beke Pista levelet ír) 1950-ben közöltette a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. Páskándi a kor elvárása alapján munkaverset is rendelt tőle. Ebben az időben az ifjú Kányádi ipari tanulóként diákszövetségi agitátor és funkcionárius lett, aki menetelve a kezében vörös zászlóval, partizánindulót énekelve a román kommunista pártot éltette, mert őszintén hitt a rendszerben. Ahogy monográfusa, Pécsi Györgyi 2003-ban, a pozsonyi Kalligram Kiadónál megjelent munkájában fogalmazott: „a fiatal költő sorra írja a kor eszmei-ideológiai elvárásainak is megfelelő, de saját őszinte hitén alapuló verseit a világ megjavíthatóságáról” és nem marad el a siker sem. Ez a „proletkult”-os idő egy életperiódusban magával ragadta őt. Anyaországi nemzedéktársainak egy része, például Nagy László, Csoóri Sándor és Juhász Ferenc is átestek a korban való megmártózáson és eszmei azonosuláson. Pár év múlva – hasonlóan a hazai költőtársaihoz – a kommunista pártba vetett föltétlen hite és lelkesedése alábbhagy, ugyanis szembesül a politika történéseivel és helyi viszonyaival.

1956 januárjában Illyés Gyula Marosvásárhelyen tartózkodott, amikor megismerkedtek egymással, ugyanis Illyés a Fáklyaláng 100. díszelőadásán vett részt. Nehéz idők vártak az 1956-os forradalom leverése után az erdélyi magyarságra (is), ugyanis Románia nemcsak a Szovjetuniótól kapott szabad kezet a nemzetiségi kérdés belügyi kezelésére, illetve rendezésére, hanem Magyarország, pontosabban a Kádár-kormány – az 1956-os romániai magyarok hozzáállásáért cserébe – lemondott az erdélyi magyarságról. Kányádi 1956 októberében és novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazott.  A Sirálytánc című kötet 1957-es megjelenésére, pontosabban a benne kiadott vívódó költeményekre fölfigyelt a pártcenzúra, és a megjelenés pillanatában kivonták a forgalomból, majd zúzdába küldték. Ráadásul – ahogyan ez a korszak abszurd történetévé vált – a bezúzás költségeit a költővel fizettették meg. 1958. februárban, amikor Kádár János egy küldöttséggel ellátogatott Marosvásárhelyre, akkor az az ominózus, mára hírhedté vált mondás hagyta el a száját: „úgy tudom, magyarul beszélők is élnek Romániában”, ezután hórát is táncolt a főtéren. Azok az esztendők következtek, amikor a romániai (erdélyi!) magyarságnak csalódnia kellett az anyaországban. (Ennek hatása hasonló volt ahhoz, amikor 2004. december 5-én megalázó eredménnyel zárult a kettős állampolgárságról szóló országos ügydöntő népszavazás.) Feleségül vette 1958-ban Tichy Magdolnát, aki tanárként, majd a Dolgozó Nő szerkesztőjeként dolgozott. 1959-ben feleségét kilenc hétre letartóztatták, mert egy egyetemi tiltakozáson vett részt. Ugyanebben az esztendőben kezdetét vette az erdélyi német (szász) írók brassói kirakatpere; előtte letartóztatási hullám söpört végig Erdélyen. Értelmiségieket (orvosokat, jogászokat, tanárokat, papokat, írókat) hurcoltak el és ítéltek el koncepciós perekben. Börtönbe zárták – többek között – Páskándi és Domokos Gézát, Bartis Ferencet, Varró Jánost stb. Példátlan terror vette kezdetét, kínzások, kivégzések, börtönbeli agyonverések következtek. Az 1964-ben megjelent Harmat a csillagon című kötet hozta meg a költő számára az igazai szakmai (el)ismertséget. A gyűjtemény egyik leghíresebb költeménye a Kóbor kutya címet kapta, nem véletlenül: ugyanis a cím szimbóluma is a kötetnek, amely a határontúli magyarságot jelképezi. Ebben a halált látja, mint egyetlen megoldást a „kóbor kutya” számára. Ez a negatív jövőkép a Gheorghiu-Dej korszak végén jelent meg, a kötet megjelenését követő esztendőben került hatalomra Ceaușescu, akinek a diktatúrája még két és fél évtizedig eltart.

[[paginate]]

Kányádi fordításában, 1965-ben jelent meg, Bukarestben, Anatol Baconski kortárs román költő Néma pillanat című kötete. Baconski versei a szocialista-realista eszmékhez közelítettek, majd szembefordult a proletkult dogmatikus eszméivel és neoexpresszionistaként lépett fel. Életművének fontos részét képezik az esszék és a műfordítások: Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban, ezek mellett írt drámát és forgatókönyvet is. Kányádi saját műveinek avatott előadója volt, jellegzetes hanggal rendelkezett, több nagylemeze is megjelent. Harmincnyolc éves volt 1967-ben, amikor először utazott Nyugat-Európába, Bécsbe, ahová a Pen Klub meghívására érkezett. A kolozsvári Korunkban jelent meg (1968-ban) az az előadása, amit a császárvárosban tartott. Ugyanebben az évben feleségével Franciaországba, Ausztriába és Olaszországba is elutazott. Baconski előszavával, Haralambie Grămescu fordításában, 1969-ben lát napvilágot a Cai verticali című kötete. Ebben az évben nyugat-európai körúton vett részt Székely Jánossal, akivel eljutottak Bolzanóba, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem összejövetelére, ahol Kányádi megismerkedhetett a két nagy angliai emigráns íróval: a kultúrpolitikus és esszéíró Cs. Szabó Lászlóval és A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írójával, Szabó Zoltánnal.

A Kaláka Együttes is 1969-ben alakult meg, amely a szó szoros értelmében úttörő szerepet játszott a Kányádi-versek népszerűsítésében. Jelentős számú vers- és mesekötete íródott a gyermekek számára (Három bárány, Farkasűző furulya, Világlátott egérke, Billeg-ballag, Kecskemesék, A kíváncsi Hold), számos versét a Kaláka zenésítette meg. Missziót vállalt a gyermekverseivel, prózai (novellás, regényes) és verses meséivel, amelyekkel a gyerekek minőségi anyanyelvűvé nevelésének ügyét mozdította előre. Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc és mások darabjait vitte magával az előadóútjaira, amellyel a klasszikus gyermekköltészet magaslatait szólaltatta meg a sajátjaival együtt. Vallotta, hogy „ezeknek a találkozásoknak az értelmét én abban látom – egy kicsit talán túl merész a hasonlat –, mint Kodály Zoltán, aki a zenei ábécé oktatását annyira fontosnak tartotta; én az ilyen találkozókat magán költészeti-irodalmi ábécé-tanfolyamoknak fogom fel”.

[[paginate]]

A ’70-es és ’80-as évektől a fordulatig

1970-ben 14 ezer példányban jelent meg a Fától fáig című kötete, amellyel elnyerte a Romániai Írószövetség díját. A következő évben, 1971-ben a Szatmári Színház bemutatta az Ünnepek háza című társadalmi drámáját, amelyet tíz előadás után azonnal betiltottak. Működött a román szocialista kultúrpolitikában is a „húzd meg ereszd meg” taktikája: olykor kiadták a műveit és díjakat kapott, olykor pedig bezúzták a műveit. Ezek után Bukarestben, 1972-ben megjelenhetett A bánatos királylány kútja című gyermekkönyve. 1973-ban útlevelet és vízumot kapott Amerikába, ahová Püski Sándor hívta meg hat hétre, egy észak-amerikai és kanadai körútra Sütő Andrással, Domokos Gézával és Farkas Árpáddal együtt. 1978-ban 14 ezer példányban jelent meg a Szürkület című kötete, majd ez a könyv is elnyerte a Romániai Írószövetség díját. Ebben a műben jelentek meg az azóta sokat idézett Halottak napja Bécsben és a Fekete-piros című költemények, amelyek irodalmi estek kedvelt műveivé váltak. Magyarországon, a Magvető Kiadónál, 1979-ben jelent meg a Fekete-piros versek című kötete. Jelentős történelmi versei sikert arattak a számvetéses mondanivalójuk miatt. A kisebbségi sorsban élők hangján szólalt meg, amelyben hangot adott az erdélyi magyarság egzisztenciális veszélyeztetettségéről, bemutatta a kiszolgáltatott emberi sors lélektanát. 1980-ban hanglemezre mondta verseit, amely Bukarestben Fekete-piros versek címmel jelent meg. Feleségével 1981-ben három hónapos észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadói körúton vett részt. Az út miatt, hazaérkezésük után felesége elveszítette az állását. Amerikai útjukon írt versei 1989-ben láttak napvilágot a Sörény és koponya című kötet Dél keresztje alatt ciklusában. Ez az alkotás a megtaposott humánum rémült jelentése, egy vészjelzés:

fiad már egyszer meghalt értük
eredményét magad is látod
gyűlölet a fegyverük vértjük
pusztuljanak legyen már végük
teremts nélkülük új világot
(…)
növényeknek és állatoknak
nekik adj örök üdvösséget

Az embert, az önmagától is megmenthetetlent ábrázolja, akit amoralitásba fulladó gonosz lénynek érez, s ezért fordul más „teremtettekhez”: az állatokhoz és a növényekhez, a „tisztábbakhoz”. (Visszatérő költői szimbólumai: a fenyő, a ló, a bárány, a fa stb.)

[[paginate]]

Már fiatal alkotóként olyan nemzeti-társadalmi összjátékban gondolkodott, amelyet későbbi, érett és időskori költészete egyesített, amely alapján a modern líra ne csak a személyiséget és a személyességet, hanem a közösséget és közösségiességet is fejezze ki. Ez a ’70-es évektől már egyértelműen megfigyelhető, amikor a költészete megtelt az erdélyi magyarság kisebbségi és közösségi létének nehézségeivel, azoknak szinte képszerű bemutatásával. Kiemelhetjük, mert jó példák erre a Szürkület (1978) és a Sörény és koponya (1989) című köteteinek versei. Hangvételük olykor archaikus és krónikás jellegű; költői hangjának fő jellegzetességét a játékos – sokszor már-már ironikus – nyelvezete és drámai helyzetteremtési képessége adja. Ez utóbbi lenyűgöző gyöngyszemeket tartalmaz, melyek hátterében Ceaușescu diktatúrája és faluirtása van jelen. Letisztul a forma, amellyel dolgozik, a helyzet-abszurditások jelenléte pedig fokozódik, ám a megjelenő versfeszültséget alkalmanként humorral oldja. Kiemelkedik a versek közül a Dél keresztje alatt című ciklus, amelyet a költő az észak-amerikai utazása során fektetett papírra. Ebben a műben azonosítja saját erdélyi kisebbségi helyzetét a ciklusban szerepeltetett indián szimbólumával. Ebben a munkában éppen úgy politikai hátteret kapnak a verssorok és az azok között "olvasható" mondanivalók, mint a Vannak vidékek című ciklusban, amely az értékek rombolásáról íródott.

Sulyok Vince fordításában, norvég nyelven – Oslóban, 1984-ben – jelent meg a két Sándor: Csoóri és Kányádi közös kötete. Budapesten 1986-ban megkapta a Déry Tibor-díjat. Ebben az esztendőben Aczél György felajánlotta az országba való befogadását a romániai terror tombolása elől való menekülése esetén, amelyet Kányádi nem fogadott el. 1987-ben meghívást kapott a rotterdami nemzetközi költőfesztiválra, amelyre a magyar irodalom díszvendégeként volt hivatalos. A román hatóságok azzal a feltétellel állítottak volna ki számára egy útlevelet, ha nem tér vissza Romániába. Erre válaszul Kányádi kilépett a romániai írószövetségből. Itt és most le kell írnunk Nemes Nagy Ágnes fontos korabeli megállapítását, mely szerint „hiteles élet nélkül, hiteles művészet sem lehetséges”. És hitelességének egyik példája a Nemeskürty István felkérése alapján elkészített Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényének filmforgatókönyv változata volt 1989-ben, amely ugyanebben az esztendőben elnyerte Az Év Filmforgatókönyve Díjat.

[[paginate]]

Szondi Lipóttól megkérdezték, hogy mi a legfőbb vágya, mit szeretne elérni: esetleg egyetemi tanár szeretne lenni? Válaszul a sorsanalízis neves pszichiátere azt felelte, hogy nem egyetemi tanár, hanem inkább egyetemi tantárgy szeretne lenni. (Ez nem mellesleg meg is történt!) Kányádi nem adott volna ilyen nagy ívű választ, ám még életében egyetemi tantárgy, sőt érettségi tétel lett, tehát középiskolai tananyaggá is vált. Isten útja kifürkészhetetlen (!): az egykori romániai kommunista párt eszméit verseiben agitatív módon hirdető fiatal poétából – akit később aztán a rendszer gyanakodva figyelt, cenzúrázott és bezúzott – évtizedek múlva nagy nemzeti költő lett. Kányádi Sándor személyét és művészetét élete során számos politikai éra elismerte, temérdek díjjal és kitüntetéssel halmozták el. Legutóbb (2014-től) a Nemzet Művésze címmel tüntette ki az állami vezetés. 1993-ban Kossuth-díjat kapott, majd közép- (2004-ben) és nagy (2009-ben) köztársasági érdemkeresztet vehetett át. Minden rangos állami kitüntetésben részesült, amit egy alkotó megkaphat (kivétel ez alól a Corvin-lánc és a Szent István-rend). Kemény Zsigmondtól származik a bölcs mondás: „a tehetség az emberé, a nagyság a sorsé”, amely Kányádi esetében is nagyon igaz. A tehetsége adott volt, amit tálentumként a Teremtőtől kapott, s ezzel minden korban sikeresen sáfárkodott, mert a sors kiforgatta számára a legmagasabb szintű elismeréseket és elismertséget. Igaza van Leibniznek, hogy nincs abszolút rossz, mert minden jóra fordul. E mögött ott áll a költői tehetség és az a hatalmas életmű, amit létrehozott, s ehhez kellettek azok a szakemberek – történelmi korszakoktól függetlenül –, akik minőségérzékkel rendelkeztek és (f)elismerték koruk jelentős alkotóját és költői munkásságát. Ekler Andrea feszegeti azt a kérdést: „hogyan lehetett az önazonosság, identitás megőrzésével, egy megkezdett út töretlen folytatásával elnyerni »mindkét oldal« elismerését?” A feltett kérdésre az irodalmár nem mert vagy nem tudott őszintén válaszolni, ezért Pécsi Györgyi monográfiáját hívta segítségül: „a ’népi’, az ’elkötelezett’, a ’nemzeti sorsirodalom költője’ hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása”. Milyen egyszerű lenne ez így… Kundera írta A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében, hogy „nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át, mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot”. Ha költészetét egy organikusan alakuló fejlődésnek tekintjük, amelyben a legkisebb közös többszörös: a szülőföld szeretetének megléte, és az ahhoz való feltétel nélküli ragaszkodás, akkor egyúttal ez a legnagyobb többszörössé válik. Ehhez kapcsolódóan külön komoly vizsgálódási téma lehet majd az, hogyan hatottak a ’70-es és ’80-as években a versei az erdélyi magyarság életére.

[[paginate]]

A ’89-’90-es fordulatot követő Kányádi-versek is ugyanúgy közérzeti látleletek, mint a korábbiak. A „vörös villamos” (Kuplé a vörös villamosról) allegorikus képe a hazug és aljas kommunista diktatúra felemásságát, holtvágányra jutását mutatja be.

aki szegény volt
még szegényebb
lesz a tehetős
tehetősebb
(…)
lesz a becsapottabb
becsapottabb

A Kányádi lírai életművének legjelentősebb és legjobban sikerült gyűjteménye a Valaki járt a fák hegyén című kötet. A címadó vers a félelem és a remény lélektani-ontológiai alkotása, az életmű egyik fő darabja, amely bepillantást enged az emberlét és az univerzum viszonyába. Örökérvényű költeménnyé vált, sorai bizonyára mindenkor fenn maradnak; egyszerűen van jelen a sorok között egy életérzés, amely kedvelt idézetté nemesedett:

Valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja és oltja a csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott.

Ugyanilyen emblematikus és ismert sorok az alábbiak, amíg lesz magyar líra és lesz magyar versolvasó:

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
kutyatej páfrány
tör át a járdán
kit érdekel hogy erre jártál
(…)
Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal.

Szintén jellegzetes Kányádi-mű a Felemás őszi versek címet viseli, amely vallomás, „szelíd fohász” és „felemás őszi ének” a „rejtőzködő Istenhez” szól, mint elégikus vallomástétel: bensőséges hangon a személyes, családi és közösségi sorsállapotról, az írástudó felelősségével Ady-Reményik-Dsida-Pilinszky keresztyén költészetének hagyományvonalába illesztve.

[[paginate]]

„Felköltöztek a szavak a mennybe”

Egy emberöltőnyit átölelő költészetében természetes módon van jelen a székelyföldi, erdélyi és romániai – és az egymástól elszakított – magyarság kisebbségi, valamint a teljes Kárpát-medencei nemzeti-közösségi életérzése. Székely János alkotótársa úgy jellemezte költő barátját: „ritmusából, lélegzetvételéhez igazodó szólamtagolásából, talán ujja begyéből is természetesség árad”. Költészetébe ugyanúgy szervesen beépültek a természeti jelképek, mint ahogy jelen vannak a lírája előzményének tekinthető – transszilván hagyományra épülő – Tompa-Reményik-féle szellemi és lelki örökségben. Ezek sorstragikum-hordozó adottsággá váltak:

Máskor talán egy árnyék,
fű-fa vagy virág-játék,
az is rád hasonlíthat;
holtomiglan ismeretlent
siratok, ha siratlak
        (Holtomig ismeretlen)

Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. A változékony változatlanság jellemző rá: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság pedig a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel. Az életműben három fontos versgyűjtemény jelenlétét kell hangsúlyoznunk: a Sörény és koponya (1989), a Valaki jár a fák hegyén (1997) és a Felemás őszi versek (2002) című kötetekét. Ezek a kötetek foglalják össze az életmű legjelentősebb darabjait. További három kiemelendő kötetben találhatjuk a jelentős műfordításait: Tűnődés csillagok alatt (2007), Isten háta mögött (2008) és Éjfél utáni nyelv (2008).

Kányádi azt vallotta az emberségről és becsületről: „Az én ideálom az volna, hogy a szó és a tett, a költő és az ember ugyanazt jelentse. A magyar költészetben ez nagyjából így is volt”. Ez a Kányádi-féle ars poetica jól példázza az egyéniség és a közösség együvé tartozását. Babits azt írta, hogy minden nagy költői teljesítmény: egy új attitűd az élettel szemben, s Kányádi költészetében éppen ez valósult meg. Hat évtizedes alkotói munkásságával maradandót alkotott – több műfajban is – gyermekek és felnőttek számára. Halála pillanatáig hatalmas, több nemzedéket felölelő rajongótáborral rendelkezett, amely olyan korban alapozódott meg, amikor még nem volt jelen a média. Mondanivalója minden reménytelennek tűnő történelmi helyzetben önmegőrzést és közösségi gondolkodást kínál a kisebbségi sor(s)ban élők számára a veszélyeztetett emberi méltóság megóvása érdekében.

Arday Géza