− Írói pályafutása A Biblia című kisregénnyel indult. Milyen a személyes viszonya a Szentíráshoz?

− Ez egy gyerekkori, nagyon személyes viszony. Magamnak fedeztem föl, mint könyvet, és miután elütött mindentől, amit addig és azután ismertem, nagyon fontos könyvvé vált számomra, legalább annyira, mint amennyire kulturálisan fontos, vagy amilyen fontos a hit számára.

‒ Nem ütközött soha az értelmezés nehézségeibe pontosan olyan okok miatt, amelyek miatt magyarázó bibliára szükség lehet?

− Az mindig ösztönzött! Megértem, hogy megújult a bibliafordítások nyelve, hiszen én magam is másik nyelvet használok, mint Károli. De az ő nyelve éppen az az út, amelyen keresztül az ember a történelem mélyére lát, olyan mélyre, amit addig nem ismert. Engem ez a nyelvi távolság nem zavart, sőt, egyenesen ösztönzött a megértésre.

− Egy nemrégiben megjelent interjúban azt nyilatkozta, hogy az írással és a Bibliával kapcsolatban is fontosnak tartja, hogy nem a történet, hanem a részletek számítanak. Ezt hogy érti?

− Úgy, hogy az európai történetmondás, de nemcsak az európai, hanem a keleti történetmondás is, az ún. storyt, a cselekményt, ami visz előre egy történetben, mindig megszakítja részletekkel, epizódokkal. Az epizódoknak újabb részletei vannak, és abból egy szövet alakul ki. A váz, amire a szövet föl van vetve, néha sokkal fontosabbá válik, mint maga a szöveg. A mögöttese. Hiszen, az Ótestamentumot és az Újtestamentumot is esendő emberi lények írták, nagyon sok esetleges vonásuk van, függetlenül a korszakoktól, amikor születtek. De az esetleges mögött van egy váz, és ez a váz az, ami engem mindig is izgatott.

− Lehetséges, hogy azért, mert az eredet foglalkoztatja a szövegírás során?

− Miként a tudósokat is mindig megkérdezi az ember, hogy mi honnan van, mi miből ered, én miből vagyok, egy író is önkéntelenül megkérdezi, hogy mi az ember. Hogy milyen az ember, az másodlagos kérdés. De hogy mi az ember, mi a lény, mi az egyén, miből áll – ezek az alapvető kérdések, amelyek mindig az élet szerkezetére vagy az élet vázára vonatkoznak, és nem a konkrét megjelenési formára.

− Ön tudja úgy tekinteni a Bibliát, hogy az egyetemes választ ad erre a kérdésre, vagy pedig elsősorban úgy tekint rá, mint a zsidó-keresztény hagyomány szent irataira?

− Hol így, hol úgy, nincs állandó tudásom, állandó meggyőződésem. Az állandóságot az biztosítja, ha az ember keres, kutat, utánamegy mások tudásának, ha az összefüggéseket megvizsgálja. De bizonyosság… Nekem bizonyosságom az nincs. Keresésben vagyok. Valószínűleg így is fogok meghalni.

− Tudna említeni példát arra, amikor a Biblia szövegében talált valamit, ami különösen is megérintette a keresésnek ezen az útján?

− Hát, hogyne! Állandóan, hogyne! Egyrészt éppen a meggyőződés vagy a hit mondatai, másrészt a történelmi tapasztalat. Azokat a leírásokat, hogy kit hogyan kell megbüntetni, megkövezni, és hogy halálos büntetéseket miért mérnek rá egyáltalán, nem tudom máshogy nézni, mint egy történelmi állapotnak a bizonyságát, tanúsítványát, ami ma már nincs, nem kötelező, nem érvényes, még akkor sem, ha értem, mire vonatkozik, mire vonatkozott a drákói szabályrendelet. És ez a különbség az akkori és a mai történelmi helyzet között megérint, meggondolkodtat, hogy ez vagy az vajon jogos-e. Én ugyan nem tartom jogosnak, hogy valakit megkövezzenek valamiért, de értem az értelmét. Értem azt is, hogy a szó átvitt értelmében sokszor sokakat megkövezünk, igaz, ezt a Biblia más helyei egyáltalán nem tartják jónak. (Nevet.)

− Valóban, mert a teljes Biblia, az Ó- és az Újszövetség egybefoglal két identitást, a zsidót és a keresztényt. Ön egybe tudja látni ezeket?

− Igen, az Ótestamentum emberfelfogásában hatalmas változás történik, és ezt a máig ható változást az eredeti szöveghez, az ótestamentumi szöveghez képest nagyon nagy és lényeges változásnak tekintem kultúrtörténeti szempontból is. Nagy ugrás ez, mert sokkal absztraktabb, elvontabb szöveg az Újtestamentum, mint az Ótestamentum. Az Ótestamentum történetmondás, és a történetmondásnak egy más kapcsolata ahhoz, amiről a történetet mondja. Az Újtestamentum története egyetlen személyről szól különböző szempontokból, és ez benne a nagyszerű és érdekes. Nekem János evangélista a kedvencem. Ő egészen máshogy lát és mást lát, mint a másik három evangélista. A többiekben van valami hivatalnoki, valami nagyon egyszerű, ő sokkal komplikáltabb és mást lát.

− Ön felnőttként konfirmált. Ezt miért tartotta fontosnak?

− Ezt a kisoroszi lelkésznek, Tóth Józsefnek köszönhetem. Megkereszteltek a Pozsonyi úti templomban, két évig jártam vallásoktatásra, de aztán semmi közöm nem volt ahhoz, kivéve azt a belső élményt, amit a Biblia állandó gyermekkori olvasása jelentett. És aztán a Szentírás későbbi hatása, tanulmányozása, az a sok bibliatanulás, amit ezzel a lelkésszel végeztünk el, valahogy ide torkollott, és ez nagyon természetes gesztus volt.

Jakus Ágnes

(Az interjú első megjelenése: Parókia Portál, 2018. április 24.)