Kondor Béla 1972-ben készített egy fekete-fehér fényképfelvételt Berki Violáról. Az akkor negyven éves művésznő félprofilban felfelé néz éppen, s e felfelé nézésében szemei megőrizték Vilcsit, a kislányt, a személyiségének mítoszi mélységében szunnyadó gyermeket. Ezen a pillanatképen ragyogó szemei összhangban mosolyognak szája szögletével, kerekded kun arcának gödröcskéivel, s a csillogó szembogár tükröződő mikrovilágában valahol maga a festő-zseni, Kondor alakja is megbújik. A szembogár tükre félelmetes dokumentum is egyben, hiszen néhány napra rá már nem élt a legjobb barát. Pedig ezekben az izgatottan mosolygó szemekben várta művésztársának életre szóló komoly közeledését, de hiába. A gyermeki lélek kikerülhetetlen sorsa az, hogy csalódik egyszer, de ennek ellenére gyermek marad mindörökké.

Amennyiben a gyermeki lélek sorsa arra rendeltetett, hogy festő legyen, mint Berki Viola esetében, szemének befogadása és egyben kisugárzása élete végéig az elveszített és az eljövendő Kertről tesz bizonyságot alkotásaiban. Azonban alkotói pályájának során a gyermeki lélek szeme a mindent megelőző és a majd mindent beteljesítő Kertből mindig mást lát, illetve láttat éppen az érdes és mulandó történelem hosszmetszetében. Idővel egyre mélyebbre tekint, ugyanakkor egyre szélesebb látószögben képes bemutatni azt a mélységet. Berki Viola festészetének korszakait tehát az egyre mélyrehatóbb és átfogóbb látása jelöli ki, amelyeket csak ennek tudatában különböztethetünk és érthetünk meg. A magával hozott a priori hamvas és harmatos Kert, valamint az élete folyamán megtapasztalt posteriori történelem ütközésében gyermeki szeme négy nagy rácsodálkozás tanúja lesz, mely rácsodálkozások négy stíluskorszakot teremtenek.

                                                         Kondor Béla felvétele (1972)
  

[[paginate]]

1) Rácsodálkozás a természetre

Ebben a korszakában a gyermeki szem újdonságként falja magába mindazt a közvetlen látványt, ami elébe kerül. A szülőhelyéhez, Kiskunhalashoz közeli kötönypusztai major borókás homokbuckái, titokzatos borosa és szürke marhái éppúgy megragadják, mint a történelmi könyvek illusztrációi. Főiskolai stúdiumaiból is kitűnik az a gyönyörködés, ami a modell látványa kivált benne. Az 1951 és 1958 közötti szénrajzai már korán bizonyítják rendkívüli tehetségét, hiszen biztos rajztudással, érzékeny festőiséggel, és – ami a legritkább – az emberi lélek ábrázolásának képességeivel rendelkezik. A jól ismert kicsi méretű Önarckép ceruzával (1953) ugyanazt a felfelé tekintést és a gyermeki szemnek ugyanazt a világtükrözését előlegezi meg, amit húsz évvel később Kondor örökített meg jól időzített kattintásával. Ebben az első korszakában Berki Viola a természetet a maga realista módján szereti visszaadni, de nem szocreál módon. Ugyanis a teremtett világ látványában nem a szocialista embertípus, hanem a hamvas és harmatos Kert előfeltételével a lélekkel átitatott emberi az, ami fontos számára. Festményei, mint például a zsoltároskönyvet kezében tartó Kocsi néni (1954), vagy a polgári Darányi Krisztina portréja (1950-es évek vége), vagy a Szentgyörgy-hegy (1950-es évek vége), stílusukban érzékeny posztimpresszionista képek.

                              Önarckép ceruzával (1953)

[[paginate]]

2) Rácsodálkozás az ikonra

Ez a második korszaka a természethűségtől mint szülőtől való elszakadásnak, alkotói értelemben a felnőtté válás lázadozásának lenyomata. Lázadozásnak, de még nem teljesen önmaga megtalálásának. Ehhez nagy utat kell bejárnia, saját maga is hosszú ideig szenved egyéni festőiségének megtalálásáért. A „lefestő festőből” fantáziával rendelkező alkotóvá akar válni, mint minden igazán nagy művész. Nem érti, hogy barátai, Kondor Béla, Gross Arnold hogyan képesek másképp, „modernül” látni a világot, miközben a legőszintébben saját magukat adják. Míg egyszer, 1963-ban egy Szovjetunió-béli utazás felkelti érdeklődését az ortodoxia épületei és ikonjai felé. A bizánci szakralitás hatására a természetből már nem a felületi impresszió, hanem annak mélyén a szellemi jelentés, az ikon által megfogalmazott kijelentés kezdi érdekelni. A hamvas és harmatos Kert érzékisége helyett annak jelentése. Szentendre élménye, Vajda Lajos, Barcsay Jenő hatása, sőt – ahogy Furkó Zoltán utal rá – a korabeli magyar újfilmesek, Jancsó Miklós Oldás és kötés-e, Sára Sándor Vízkeresztje is belejátszanak abba a jelképes látásmódba, amelyek immár a konstruktív kompozícióinak folthatású dekorativitásában fogalmazódnak meg. Legjelentősebb művei a Hellász (1964) és a Kis templom (1964), majd az Őskor (1965) és a Vörös Vár (1966). Az Elmúlás (1965) már tartalmazza Berki Viola később állandóan ismételt motívumait is: az antik romokat, római szarkofágot és közöttük megjelenő kun vitézt. A tradícióba való beágyazottság jelképei ezek.

                                                                                                         Elmúlás (1965)   

[[paginate]]

3) Rácsodálkozás a történelemre

fokozatosan a hagyomány elmesélésének korszakát nyitja meg Berki Viola számára. Mítosz, ballada, irodalom, történelem láttatásának igénye. Alkotóként felszabadul. Szabad gyermeki játékba kezd, amit nagy örömmel fedez fel saját maga számára. Végre önmagát adhatja, ráadásul gyermeki szemmel szívesen. Nem kell senkivel és semmilyen divatos irányzattal törődnie, csak belső hamvas és harmatos Kertjét kell megmártania a történések sodrásában. Nem lehet tudni, mi volt előbb: az egyre gyakoribb grafikai munkák és könyvillusztrációk narratív jellege, vagy a festészetében alkalmazott figurális elbeszélő stílus. Mindegy is, együtt fut a kettő. Ugyan a Pesti Vigadó VI. emeleti két termében elkülönítve vannak kiállítva a grafikák és a festmények, mégis érdemes egységben szemlélni e harmadik korszak alkotásait. Talán a murális művekkel kezdődött. A budai Tárnok utcai iskola üvegmozaikja, a Török világ Magyarországon (1971) indiai és perzsa miniatúrák dekoratív lebegésével a hely szellemében készült. Hasonló megfogalmazású a kisméretű História egy Argius nevű királyfiról és egy tündér Szűzleányról (1974) festett illusztráció, igényes finomsággal megmunkált modern miniatúra. Fontossá válnak a jeles történeti vagy legendás események és helyszínek, sokszor a jelennel ütköztetve. A Duna-parton (1973) korabeli Várábrázolás pesti járókelő figurákkal ugyan már megtáncoltatva, de még talajhoz kötötten. Viszont további festményein a Chagall-képekre jellemző lebegés, úgynevezett „gravitációs anarchia” a jellemző. A Léda szíve (1976) című képén az a néhány Ady-reminiszcencia a debreceni Tempefői (1978-80) sokalakos irodalmi témájú mozaikjának előzménye. Az Arrabona (1979) és Halasi pannó (1988) számtalan résztörténetei szimultán jelennek meg egy-egy hatalmas kompozícióban. Miniatúrákból egybeszerkesztett festői képregények ezek. Az apró alakok felületet kitöltő ornamentikája sokszor Gross Arnold és Rékassy Csaba, a központi figurák expresszív megjelenítése pedig Somogyi Győző grafikáira emlékeztetnek.

Duna-parton(1973)

Halasi pannó (1988)
[[paginate]]

4) Rácsodálkozás a beteljesedésre

Berki Viola utolsó korszakára az jellemző, hogy az elveszített Kert hamvassága még rajta van a múlt romjain, de már az eljövendő Kert harmata egységesen csillámozza be a növények egymásba kapaszkodó sűrű indáit. A gyermeki szem nemcsak mélyre jutott, hanem időben átfogja a kezdet és a vég kereteit. Most már a beteljesedés felöl jelennek meg a régi szimbólumok. Tört oszlop, római sír, márvány filozófus-fej, torzó Venus, lombárd oroszlán – mind-mind az antikvitás és a régmúlt idők emlékei, melyeknek sebei fájnak, de már az újteremtés harmatos Kertjének Szépségével fájnak. A történések és a történelem megszűnésének, pontosabban együttlátásának küszöbén vagyunk, ahol az örök jelen levegője remeg minden látomáson. Történelemfilozófia ez már. E stíluskorszaknak Berki Viola munkásságában nincs éles időhatára, párhuzamosan alakul ki az előbbivel. Már a Júdás halála (1977) és a Remete (1980) című rézkarcokon, valamint a Bujdosók (1978) című festményén megjelenik a pointillista felületkezelés és a növényi ágak-indák sűrű felületkitöltése, valamint a vissza-visszatérő antik rommotívumok révén az egész szemléletre oly jellemző organikus szimbolizmus. Rézkarcai közül ilyen a maga drámaiságával a torzó múltat idéző Budavári éjszaka (1980) és a Trogir (1986), ahogy legkiérleltebb festményei is ezt a melankolikus hangulatot sugallják: Dante, Pokolra szállás (1987) monumentális erdei mélységével, Pannónia (1985) az új Kánaánt honfoglaló magyar vitézeivel, a Térjetek meg! (1989) a halálos civilizáció fiataljait megszólító Jeremiásával, a Csendes éj (1993) zsizsegő csillámporral szentelt téli éjszakájával – a gyermek szeme eljövendőt láttat. Nem véletlen, hogy Berki Viola utolsó nagy műve, életpályájának betetőzése az Elveszett pásztor (2000) című képén a tragikus sorsú Soós Imre művésztársnak állít emléket úgy, hogy ugyanannak a pásztornak történelmi és lényegi oldalát mutatja egyszerre. Egyrészt a megvert pásztort, akinek alant elszélednek, és vadorzók kezébe jutnak juhocskái; másrészt az Isten országának dicsőséges pásztorát, aki az új teremtés harmatos örök Kertjében, az Úr szentségének hegyén bizton őrzi a nyáját.

 
Budavári éjszaka (1970, rézkarc)    

 
  Csendes éj (1993)

[[paginate]]

Kétségtelen, a festőszakma felelősségtudatához nagyban hozzájárultak a prófétás hitű, református Berki Viola műtermi bibliaórái. Bánta, hogy Kondort nem hívta, tapintatból nem merte hívni a bibliakör alkalmaira. Mindenesetre úgy látta, hogy Kondor Béla halálával (1972) egy művészeti korszak is lezárult. „Addig a művészi munkához elsősorban a tehetség volt a fontos. Azután a rajztudás és mesterségbeli tudás” –, írja önéletrajzában. Arra az új szemléletre válaszul, hogy mindenki művész, aki magát annak tartja és minden műalkotás, amit az alkotója annak tart, Berki Viola keserűen jegyzi meg: „Szakmánkat szakmátlanították.” Valóban, azóta ez az ideológia uralja a kultúrát a párizsi 68-as lázadás jelszavai mentén: „Ni Dieu ni Maître!” Azonban minden tekintély megkérdőjelezésének korában is van olyan adomány, amit nem lehet eltörölni vagy megsemmisíteni. Ez pedig a valódi művészekben rejlő gyermeki szem, mely a maga módján mindig képes rácsodálkozni a hamvas és harmatos Kertre.

Békési Sándor

                                    Mátyás király állatai körében (1989, olaj, vászon)

                                                                                           Csendélet (1970, olaj, vászon)