Tévedünk-e, ha azt mondjuk: Albert Gábor Nagy záporok után című elbeszéléskötete Kant híres szállóigéjének olyan parafrázisán nyugszik, amely ilyen formán hangzik: Nem mondok mást, mint amit gondolok, de nem úgy mondom, ahogyan gondolom. A szerző nem a szokott módon, máshogyan, más eszközökkel ábrázolta azt a kort s benne hősei életét, mert akkor, ott nevén nevezve, tilos volt egy az egyben megnevezni azt, amit mégiscsak ki- és el kellett mondani.

Voltak, vannak, s minden bizonnyal jönnek idők, amikor az író, a művész általában az alkotó elmék nem a nevükön nevezve, hanem jelképesen szólva sejtetik, sugallják érzéseiket, fejtik ki gondolataikat; nem a nevükön szólítják őket, hanem – egyenértékűen – jelképekben beszélve utalnak arra, amire mondandójuk, az írói-művészi üzenet vonatkozik. Vagyis úgy teszik a dolgukat, ahogy adott keretek – értsd: korlátok – között legjobban lehet. Azoknak az évtizedeknek a valósága, amelyről ez a jelentős prózai mű képet nyújt, ilyen volt: nagyon sok tekintetben tilalmas. Mit tehet az író, ha lépten-nyomon tilalomfákba ütközik? Ügyesen szlalomozik. Vagy halaszt. Esetleg jobb időkre várva az íróasztal fiókjába zárja művét.

Kolozsvárott, Ceauşescu fasisztoid diktatúrája idején (a múlt század hetvenes éveiben) egy négyszemközti kávéházi beszélgetésen egy jeles erdélyi magyar író egyszer csak így fakadt ki:

- Képzeld, itt van egy történelmi regény készen a fejemben, és nem tudom megírni.
- Hogy értsem ezt? Miért? – hitetlenkedtem.
- Azért, mert amit érdemes lenne megírni, azt nem szabad, amit meg szabad, nem érdemes.

A regény évekkel a rendszerváltoztatás után jelent meg Magyarországon.

Tudvalevő, hogy az írónak, művésznek nem az a dolga, hogy gépiesen azt rögzítse, ábrázolja, amit lát, hall, tapasztal. Az irodalomban, a művészetek világában a valóságábrázolás nem fényképp, nem a puszta van. Ha az és olyan lenne, érdektelenné válna. Mert nem mozdulna meg tőle a lélek, hogy a szebbet, jobbat szomjazza. Márpedig az író ezért ragad tollat. Nem akartan, nem is tudatosan. Ezért a művész még a legvisszataszítóbb dolgokat is megörökítheti. Baudelaire az Egy dög című költeményében egy útszéli dög undorító látványát írja le, hogy végül felülemelkedjen az elmúláson, s az egekbe emelve kedveseit, az életet, a megmaradást hirdesse.

[[paginate]]

A művészi alkotás – lett légyen az vers vagy regény, novella vagy festmény, szobor avagy film – egyszerre kevesebb és több mint a meztelen valóság. Kevesebb, mert az alkotó az életnek a humánum szempontjából lényegtelen elemeit mellőzi, a semmimondó ballasztoktól eltekint, nem építi be a műalkotásba, minek is tenné. Ugyanakkor a művészet több mint a valóság, mert a szerző olyan – az élet szempontjából fontos virtuális – elemeket is beépít a műalkotásba, amelyek ténylegesen még nem léteznek, mert vagy a történelmi idő nem ért fel még hozzájuk, vagy azért, mert az aktuális hatalom szigorúan tiltja kimondásukat, bár emberileg-erkölcsileg érvényesek, szükségesek és jogosak. Tehát a nagy alkotók, műalkotásaik, hiteles művészeti irányzatok valamelyest mindig a szóban forgó kor előtt járnak. Az olvasónak, a nézőnek, a befogadónak az a feladata, hogy szellemi erőfeszítésekkel felnőjön hozzájuk.

Az autentikus művészi alkotásokat valójában azért csodáljuk, mert – mélyebb emberi igazságokat, álmainkat. Azt, amire mi is vágy(t)unk ugyan, de nem tudtuk megfogalmazni, kifejezni, formába önteni. Ámde íme, most valaki megfogalmazta, megformálta helyettünk – számunkra is.

Hasonló érzések élednek és vibrálnak bennünk Albert Gábor elbeszéléskötetét is olvassa. A Kossuth-díjas szerző igen gazdag írói eszköztárral tárja elénk egy olyan társadalmi berendezkedésnek (államszocializmus) a kisszerűségeit, embertelenségeit, amelyben az emberek inkább csak élték a mindennapokat, a nagy többségnek sokkal többet nem tett lehetővé, minthogy egyik napról a másikra vegetáljanak, nagyon kevés érdemlegeset lehetett valóra váltani.

Voltak, vannak, lesznek olyan hosszabb-rövidebb történelmi időszakok, konstellációk, amelyek nemcsak gúzsba kötötték, kötik a kezeket, hanem a lelkeket is iparkodtak, igyekeznek megmérgezni. És voltak olyan – ezek az ún. kegyelmi idők –, amelyek valósággal ösztönöztek az értelmes cselkevésre, önmegvalósításra, szellemi kibontakozásra.

De akármilyen (volt is) az a világ, az emberekben mindig éltek/élnek – tettre készen vagy szunnyadva – többre, jobbra irányuló szándékok, vágyak, akaratok, amiket objeltív okok gátoltak meg, hogy felszínre törjenek. Ám ha akkor valamiért nem érvényesülhettek is, mindennek eljön, megvan a maga ideje. Ezért sem szabad soha feladni, a reménynek élnie kell. Mert aki feladja, elveszíti azokat az eszközöket is, amelyekkel az álmok, a szép és nemes célok megvalósíthatók.

[[paginate]]

Albert Gábor névtelen hősei sem önfeladók. Élik a szürke hétköznapokat, teszik a dolgukat, úgy éldegélnek, ahogy lehet; nem látni ugyan számba vehető megvalósításokat, a személyes és közösségi életben nem tapasztalhatni kiugró pozitív eredményeket, de letargiába, semmittevésbe sem esnek. Mert úgy van az, hogy előbb vagy utóbb feltámad a lelkekben az itt és mást igénye, belső kénszere, és – legalább részben – megvalósulnak a jobbító szándékok, vágyak, törekvések. Igaz, hogy a tyúklépések nem bírnak a hősi tettek emlékezetes jellemzőivel, de valamennyit csak javítanak a közösségi élet minőségén. A jó és a rossz, a személyi és/vagy csoportérdekek szüntelen egymásnak feszülése örök mozgásban tartja a világot.

Társadalomban, értékek és antiértékek között élünk. Az építés és a rombolás erői szünet nélkül hatnak; egy-egy váratlanul érkező hullám feldobhat vagy elsodorhat bárkit, a dolgok átrendeződnek, ami előbb értékes volt, értékét veszítheti, és viszont. A lelkekben is bizonytalanság, zűrzavar keletkezhet. Ezért fontos, hogy okosan tájékozódjunk, felismerjük az emberileg-erkölcsileg érvényes, kívánatos irányt, és akként cselekedjünk, éljünk.

Miközben ilyen-olyan erők hol ide, hol oda taszigálják őket, az emberek zöme úgy érzi, hogy az, ami van és főleg az, ahogyan van, valahogy nincs rendjén. Feszültségben élnek, várakoznak és reménykednek. A nyugtalanság nőttön-nő, a változás igénye egyre sürgetőbb, időnként „nagy záporok” érkeznek, elvonulnak, az élet megszokott rendjében pedig változások állnak be. Számot vetve azzal, milyen volt, ami volt, az emberek újabb ideálokat szőnek.

Albert Gábor elbeszéléskötete egy letűnt világrendről, súlyosan beteg társadalmi rendszerről fest kifejező írói képet. Olyan világról szól meggyőzően, amelyben az embereknek még azt is előírták, mit gondoljanak, hogy érezzenek, milyen eszmék szolgálatába állítsák képességeiket, mire tegyék fel akár az életüket is.

Ma már nemcsak tudjuk, hanem ki is mondhatjuk, hogy az az ideológia olyan beteg eszméken nyugodott, amelyek természetükből eredően inhumánusak idegenek voltak mindentől, ami az emberi méltóság jegyében áll. Ezért azt a pártállami rendszert lehetetlen volt megreformálni, csak úgy lehetett megszabadulni tőle, hogy megsemmisítették.

Természetesen a nagy bumm után a sokat szenvedett kisemberek egy igazságosabb világot reméltek. Azt is ígértek nekik. Ám jelek szerint csoportérdekek mentén valakik kisiklatták. Azt persze tudnunk kell, hogy a legszebb álom sem valósulhat meg soha a maga makulátlanságában és teljességében, mert cselekvéskor, végrehajtás közben mindig belekerülnek szennyező elemek is; az önös érdekek, a destruáló erők olyasmiket is ráerőltetnek a közösségekre, amiket azok eredendően nem akartak, amik felfogásuktól, kultúrájuktól, identitásuktól idegenek.

Ezért aztán ismét nőni kezd a bennük a feszültség, a túlságosan felfújt ballon egyszer csak váratlanul kipukkan, és új hősökkel és újabb áldozatokkal kezdődik elölről minden.

[[paginate]]

Albert Gábor elbeszéléskötete épp az ilyen a változásokat váró embereknek, növekvő feszültségeknek az idejét mutatja be a maga sokszínűségében. Elmélyülve az elbeszélésekben, nem lehet nem érezni a közösségben valamiféle messianisztikus távlat-vágyat, a kontúr nélküli megváltást sóvárgók nyomott csendű menetelését. Amiben szervesen benne foglaltatnak a hiányérzetek és a szépet, ünnepit, „húsvétot” áhító lelki szomjúság. Ami sajnos, máiglan őrzi időszerűségét. Mert a mindent egyforma szürkévé foncsorozó globalizációs törekvések, kényszerek – naponta átéljük – egy ismeretlen világ réképét vetítik elénk.

Vajon mindig a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, mikor milyen irányba kell menetelni? Ha ez igaz is lenne, akkor is csupán féligazság. Mert a fokozódó nyomásnak kitett gát egyszer csak ott szakad(hat) át, ahol a hatalom birtokosai nem várták, nem is gondolták. A társadalmi igazságosság eszméjébe vetett hit ereje – 1848 ̶49, ’56 – csodákra képes.

A kötet utolsó elbeszélésben (Ezüst óriás) pregnánsan fejeződik ki ez a gondolat. Természetesen jelképesen: „Vajon sejtik ezek a levél alakú, formátlan kis lárvák, hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tenniök? Akkor persze, nem így, libegve az árral, hanem mindennel szemben?”

Más irányból közelítve: „Akkor csak annak örültem, hogy vagyok, hogy annyian és olyanok vagyunk, amilyenek voltunk: ellenállhatatlanok, végtelen erősek. Mert együtt azok voltunk, elsöpörtünk minden akadályt. Sokan elpusztultak közülünk, tudom, de ki törődött azzal, kinek jutott volna eszébe, hogy egy-egy merítőháló miatt megállhatna a csapat. Nekünk mennünk kellett, és mi vonultunk feltartóztathatatlanul. Egyedül semmit sem értünk volna el, de így együtt, végeláthatatlan oszlopban úsztunk szemben az árral. /…/ Ezren és ezren, talán milliószámra is tapadtak rá a durva sziklára, hogy mi, a többiek, a testünkkel, az életünkkel síkossá tett falon továbbjussunk. /…/ Így kellett lennie, és éreztem, én is ezt tenném, az első sorban lévők csak ezt tehetik, ezt kell tenniök. A csapat a fontos, a végtelen, tömött raj, abban egy-egy vékonyka üvegpálcika – mert olyanok is voltunk – semmit sem számít. Boldogság lett volna elpusztulni a csapatért, és boldogság volt egyre feljebb hatolni, mindig messzebbre jutni.”

A neve-nincs miriádnyi jelenség-jelkép, a parányi lélektelen természeti teremtmények, bármily lényegtelenek is külön-külön, együtt hatalmas erővé duzzadnak, értelmet, jelentést kapnak. Antropomorfizálódva, győzelmes szociális erővé válnak.

A kötet szerkesztése folyamatos crescendot sugall. A fel-felbukkanó várakozásoktól, a kezdetben még ködös érzések, érzelmek felfestésétől a még nem körvonalazott jobbnak, emberibbnek a várásától halad az elbeszélések fonala, alapgondolata a beteljesülni vágyó tiszta aspirációk felé. Egyre határozottabban, biztosabban – megállíthatatlanul. Albert Gábor kifinomult írói eszköztárával érzékelteti az olvasókkal a legrejtjelesebb üzeneteket is. Ami nem kis írói bravúr.

Az elbeszélésekben a „szociográfiai, történeti hűséget” a művészeti ábrázolás igazsága váltja fel. Hamarjában azt gondolhatnánk, hogy a kettő között nincs különbség. Pedig nagyon is van, méghozzá jelentős. Mert a tudományosság követelménye iránti hűség a tények tiszteletben tartását, azok hamisítatlan rögzítését jelenti. Szemben a művészi ábrázolással, amely emberi igazságokat tartalmaz: aspirációkat, vágyakat, az objektív mellett – a humánumra függesztett tekintettel – a szubjektívet is. Nekem erről Tóth Árpád gyönyörű sorai jutnak eszembe Álarcosan c. verséből (részlet): „Az Antikrisztus napjai ezek, / Csillog a világ szörnyű arany-szennye. / Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak mennybe. / S én lent vergődöm és nem tudja más, / Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. / De légy türelmes. Jön még ideje / Szebb zenéknek.”

Költőnk is olyan korban élt, amikor az érdemtelenek uralkodtak, tobzódtak, az igazaknak pedig bizony nagyon sokszor álarcot öltve kellett csöndben tűrni és küzdeni a remény erejével egy elfogadhatóbb világ eljöveteléért. Belegondolva a történelem végtelenébe, úgy tűnik, hogy eleink, önnön magunk és maradékaink is egy vég nélküli országúton menetelünk – reménykedve. Egy olyan nagy országúton vonulunk hol csendben, hol zajokat csapva, amelynek csupán indóházai, szusszanásnyi pihenői vannak, végállomása nincs. És bármennyire paradox: talán így is van rendjén.

Albert Gábor Nagy záporok után című kötetének elbeszéléseit novellaciklusként is felfoghatjuk: hisz az egymást követő történetek egy óhajtott emberibb élet irányába haladva öltenek egyre konkrétabb képeket.

Aniszi Kálmán